orki

Vad űr, ismeretlen régiók "A fiúk elfutottak a minrasaikhoz. Nem is lett volna idejük csomagolni, vagy felszerszámozni, Mattu nem várt volna rájuk. Már így is vágtázniuk kell, ha utol akarják érni őt. Zolta rádobta a kantárt sárgájára és az ügető állat hátára csimpaszkodott. Azt hitte, hogy a megbundásodott hátas szőrén, legalább melegíteni fogja hátsóját és combjait. Tévedett. A tenyérnyi vastag szőrrétegre ráfagyott a hó, pedig az ifjú turáni igyekezett naponta többször is jég mentesíteni a hátast, nehogy tüdőgyulladást kapjon. A máglyánál még vetettek egy-egy utolsó pillantást az éppen enyészetté váló fegyvereikre, majd sietve követték a vezérüket." Még mindig dermesztően hideg volt, hiába a minrasba épített ülésfűtés, valahogy ez se használt. A nap már az égen magasan járt, de még mindig úton voltak. Egész nap haladtak, csak néha álltak meg az állatokat meg itatni egy-egy felolvadt pocsolyánál. Némán haladtak. A paták dobbanása adta a menet ritmusát. A hajnalban történtek után senkinek sem volt kedve csevegni. Lógó orral, maguk elé révedve néztek előre az állat két füle közt. Ám a másik hátas hátsó fele és a rajta ülő turáni hátán, nem volt semmi látni való. Egy kicsit mindannyian magukba szálltak. Számot vetettek a kiképzésük perceivel. Vajon mit ronthattak el? Ennyire rosszak lettek volna? Ennyire semmire kellők? Zolta a csapata többi tagjával baktatott a sorban. Ő is az elmúlt időszakon töprengett, Magát is okozta a történtekért. Tudta jól, hogy nem volt olyan nagyszerű harcos, mint amilyennek hitte magát Coruscant után? Jobban belegondolva ott csak a szerencsén és a mogur kölcsön vett minrasán múlott minden. Neki nem sok beleszólása volt az eseményekbe, bár. Hirtelen elmosolyodott. Eszébe jutott, hogy hogyan szerezte meg az Árnykoronát vagy, ahogy legyőzve félelmét lelőtt pár birodalmi katonát. Ettől aztán igazi hősnek érezte magát! Sőt! Visszaemlékezve az elmúlt időszak legelejére, az egoját csoda, hogy nem szolgák vitték utána. Persze a kiképzés előre haladtával ez egyenes arányosan csökkent. Rájött, hogy nem is olyan kiváló, hogy néhány pásztor kölyök sokkal jobb nála. Pedig annyira igyekezett! Mindig a lehető legtöbbet nyújtotta! Mindhiába. Tovább szőtte gondolatait, az ütemes ringatózás a sárgája hátán segített is az elméletek születésének. Mattu megalázta őket, most szégyenszemre mehetnek haza. Biztosan egy űrkikötő felé tartanak, ahol már vár rájuk egy hajó, ami haza viszi őket. Vége. Ennyi volt. Egyikükből sem lesz már hős hadvezér vagy harcos. Még egy kalandozáson, egy apró rajtaütésen vagy fosztogatáson sem vettek részt. Egyikük sem lesz már a népük büszkesége? Ez olyan, nem talált szavakat rá. Olyannyira belemerült a gondolatiba, hogy majdnem neki ment az előtte hirtelenen megálló Ozornak. Szerencsére a minrasa figyelmesebb volt nála és az utolsó pillanatban megállt. Felkapta a fejét, és szétnézett. Meg is érkeztek volna? Itt van már a hajó? Semmi ilyesmit sem látott. Nem volt a látóhatáron belül város, falu, de még csak egy árva épület sem. Sőt! Igazából leszállópályának is alkalmatlannak tűnt a terület. Egy dombon álltak, ami meredeken lejtett az alig néhány százméternyire lévő sötéten zúgó erdő felé. A fű nyáron akár derékig is érhetett, remek búvó helyet és táplálékot nyújtva a vadaknak. Most a fagyott földön letaposva, elszáradva hevert, megadva magát a természet örök körforgásának. Megsárgultan és dértől fehéren hirdette, hogy a téli fagyok ide is eljutottak. Hirtelen szél támadt, a kis csapat arcába fújva a havat. Az erdő fái térdig hajoltak a szeszélyes időjárási jelenség előtt. Amint elállt, akkor ismét kihúzták magukat, igyekeztek az égig érni, kivéve azokat, melyik túl öregek, túl fiatalok, esetleg betegek voltak. Ők nem álltak fel többé, hanem hatalmas reccsenéssel megadták magukat. Az erdő minden egyes fuvallatnál barátságtalanul susogott. Rejtekéből apró patak szaladt arra, amerről a turániak jöttek. Fagyott kék szalagként díszítette a pusztát. Kedves kanyarokat, meredek cikornyákat rajzolt a tájba. Az érkezésükre megugrott néhány apróbb vad és sietve bújtak el a földbe ásott üregeikbe. - Itt letáborozunk - jelentette ki Mattu keményen. - Az állatoknak pihenni kell! Tanácstalanság futott végig a csoport néhány tagján. Táborozás? Kint a pusztában? Télen? Mindenféle felszerelés nélkül? Ez egyenlő a biztos véggel. Meg fognak fagyni, már az első éjszakán! Zolta egyelőre nem foglalkozott ilyen apróságokkal. Jobb, mintha haza küldenék. Sőt, akár jó is kisülhet az újabb próbatételből. Kíváncsian várta a következő feladatokat. A leszállás inkább akaratlagos leesés volt. Óvatosan csúszott le az állat oldalán, félt, hogy ha földet ér, akkor megbicsaklik a lába és elterül. Bizonytalanul tett néhány lépést, közben egy pillanatra sem engedte le a minrast. Ha dőlne, akkor legalább belekapaszkodhat, és talán nem esik el. Meglazította volna a nyerget, rögzítő hevedert, ha nem szőrén ült volna. Mattu látta a szinte ösztönös mozdulatot észrevétlenül bólintott az ifjú felé. Ennyit még sosem ült szőrén, az állat csigolyái nyomot hagytak ülepén. Zolta keserves arcot vágva megtapogatta fájó tomporát, combjait, majd irigykedve nézett Ozorra. Barátja hátasa alacsonyabb és tömzsibb volt, igaz nem volt olyan gyors, de ezt fordulékonyságával ellensúlyozta. Alaposabban szemügyre véve olyan volt, mint egy szőrös fotel. A többiek is lekászálódtak az állataikról. Mindannyian megviseltnek tűntek. Ki jobban, ki kevésbé. Igyekeztek valamilyen sorakozó félét bemutatni, nos nem nagyon sikerült. - Holnapra lakomát akarok! - jelentette ki Mattu ismét keményen, miközben Szélvész hatalmasat rázott magán, de ez gazdáját nem zavarta. A csapat egy emberként kapta fel a fejét az elvetemült ötletre. Itt? Semmi nélkül? A semmi közepén? -Ne feledjétek első a hátas, aztán a fegyver!- Paskolta meg saját állatának nyakát.- Kezdjetek hozzá az elékészültekhez, amilyen hamar csak tudtok! - parancsolgatott tovább, aztán kiadta a feladatokat a csapatoknak. Tűzifagyűjtés, lakhelyépítés, élelemszerzés. Mindezt az eszközeik nélkül! Mikor néhány nyafogósabb palánta megjegyezte, hogy mivel, miből, hogyan, akkor a szokásosabbnál is mogorvább arcot vágott. ? Állítólag a turániak nagyon innovatív emberek! Oldjátok meg!- A csapatok gyorsan kialakultak, ki-ki, ment a dolgára. Nem akartak még egyszer csalódást okozni. - De aztán változatos legyen az étlap! - szólt Mattu az elsiető fiúk után. Barátságosan pattogott a tábortűz. A levegőt gyanta illat töltötte meg. Mind az öten szorosan köré ültek, hogy melegedjenek. Végre ezúttal melegben alhattak. Csak öten voltak ott, a vadászat elhúzódott kicsit, messzire is kalandoztak. Eszközök híján semmit sem tudtak elejteni, viszont felmérték a terepet. Sötétedés előtt már nem érhettek volna vissza a központi táborba, így a srácok inkább a fák alatt éjszakáztak. Az erdő közepén, egy kis tisztáson ütötték fel, egy tó mellett. Nemrég dőlt ki innen egy fa, talán egy őszi viharban. Súlyával zsebkendőnyi területet tisztított a sűrűben, magával rántva, maga alá temetve néhány másik fát is. A gallyak remekül égtek, törzse még most is ott hevert, azon ültek mind az öten, szemben a tűzzel. Letelepedtek, összébb húzták magukon a kaftánokat és igyekeztek nem megfagyni. Zolta merengve figyelte a táncoló lángokat. Felidézte a délutáni készületeket. - Mit ejtsünk el? - fakadt ki Zolta, olyan hangosan, hogy minrasa ijedten ugrott oldalra.- Ne ijedezz te!- Ripakodott rá a sárgára. -És főleg mivel? Semmink sincs hozzá!- Folytatta tovább a nyavalygást. A kezdeti lelkesedése hamar elillant. Hiába lakja sokféle vad az erdőt, a nyomok erről árulkodtak, ha nincs mivel elejteni őket. - Készítünk valami eszközt? - felelte Ozor magabiztosan. - Szerintem egy szigonnyal kezdhetnénk.- Nézett rá kérdőn Liuntika. Nem látszottak olyan elveszettnek, mint barátjuk. A két turáni meglepően rutinosan kezelte a helyzetet. Ő és Liuntika meglepően szegény családból származtak. Néha meséltek eddigi életükről, amit Zolta elképzelni sem bírt. Télen, nyáron kint voltak a minrasokkal és más őrizni való állattal. Csak néha panaszkodtak, ha nagy hideg volt. Ozor megemlítette, hogy ?Hiányzik Kabar, a kedvenc kutyám!?, aki leginkább egy túlméretezett függönyrojtra hasonlított, szokta használni lábmelegítőnek. A vastag nemezes bunda rendkívül jól tartotta a hőt. - Jó és mivel készítünk szigonyt? - hisztizett tovább Zolta. Hülyeségnek tartotta ezt az egész vadászat dolgot. Az elején jó ötletnek tűnt, de az egész napos hiába való fáradozás után, elfogyott a türelme. Maradhattak volna a tábor építőkkel. Miért nem tarthatták meg legalább a plazmaíjakat? Még egy késük sincs! - Hát ezzel! - nevetette fel Ozor és az övéből előhúzott egy tőrt. Rámosolyogott a társára, aki tátott szájjal bámulta az egyszerű eszközt. - Vagy vethetünk hurkot is, ha nincs más!- mondta Liuntika csendesen, miközben újabb adag ágat tett a tűzre. - Egy turáni harcosnál mindig van kés - okította Zoltát, majd megfogta a tőr pengéjét és egyszerű fa nyelével rákoppintott társa homlokára. - Na! Hé!- csattant fel idegesen! - Honnan szerezted? Nem dobtad bele a tűzbe?- Kérdezte kíváncsian. - Dehogynem! Csak unalmas volt az út idáig és készítettem egyet - váltott szerény hangnemre. - Ez a tarsolylemezemből van. Azt hajlítottam ketté és egy kővel élesre dörzsöltem. - Ozor! Te akár a jéghátán is megélnél! - nevetett fel Liuntika, - én például aludtam.- - Igazi turáni vagy! - kontrázott rá, az egyébként roppant hallgatag Karkhász is. A villogó lángok beragyogták Ozor arcát. Ő nem volt annyira meggyötört, mintha az elmúlt napok, vagy órák teljesen természetesek lettek volna. Kénytelen volt csodálni ezt a fiút, amiért ilyen puritán egyszerűséggel vészelte át a nehézségeket. De ez még nem volt minden! Szinte a hajánál fogva rángatta maga után az egész csapatot. Már-már természetfeletti volt Ozor mai teljesítménye. Miközben az erdőt járták, minduntalan beugrott egy bokorba, és összekarmolva, néhány bogyóval a kezében jelent meg újra, felkúszott egy fára és néhány gombával ereszkedett le ismét, hajolt le a földre és ásott egy keveset a fagyott földben, majd kiemelt egy vaskos gyökeret. ?Jó lesz ízesítésnek?, ?ettől édesebb lesz?, ?ez ad egy kis csípős ízt az ételnek? magyarázta róluk. - Min csodálkozol?!- Kérdezte Liuntika.- Látszik, hogy egy telet sem töltöttél kint a minrasokkal vagy a gulyával. Ott megtanulja az ember, ha nem a saját kárán is.- - Szegény ember vízzel főz!- Osztotta meg a többiekkel Ozor a közismert népi bölcsességet. - Néha sajnálom, hogy így el vagyok kényeztetve!- Ismerte be Zolta. - Sose bándd! ? Vigasztalta Karkhász. A csend megsűrűsödött köztük, lassan közéjük telepedett, ahogy a hideg csillagok egyre fényesebben ragyogták be a sötét eget. Az ifjú harcosok csak ültek egymás mellett. Némán hallgatták a pattogó tüzet. Nézték a lángokat, töprengtek. Zolta leakasztotta az övéről a kulacsát és nagyokat kortyolt a hideg, forrásvízből. - Emlékeztek az öregek meséire? Amit a népünkről mondtak, esténként, a tábortűz mellett, a csillagos nyári éjszakákon? ? tört meg a csendet Liuntika. - Hogyne emlékeznénk! ? szólalt meg Karkhász. ? a kedvencem Etil története? - A hős, aki feláldozta az életét, hogy a népünknek hazája legyen? - vette át a szót Zolta. ? Meg volt mindene, amire halandó csak vágyhat. Hírnév a csatákban, fiatalság, hűséges szeretője. Ármány miatt mégis eldobta mindezeket magától, mert ez volt a feltétele az új hazának?? szavai után ismét kortyolt egy nagyot a vízből. - Ti kaptatok már csókot? ? kérdezte bizonytalanul Karkhász. Zolta félre nyelt a váratlan kérdéstől. Elkapta a kulacsot a szájától és kiköpte a felköhögött vizet - Úgy érted, hogy lánytól?- Kérdezett vissza, miközben elvörösödött. - Hát nem is a minrasodtól!- Vágott vissza Ozor. A többiek felnevettek. A mellette ülő Liuntka megveregette a vállát. - Nyugi, nincs semmi baj ? mondta biztatva. ? Még én sem. Bár, atyám szokta mondani, hogy ami késik, nem múlik!- - És van olyan, akitől szívesen kapnátok? ? kíváncsiskodott tovább Karkhász. - Olyan már akad ? bökte ki Liuntika. Majd lassan, borongósan kezdte mesélni: ? Csodaszép lány. Hosszú, barna hajjal és ragyogó barna szemmel. Egy hajón laktunk, ő is a családjával és én is. Néha láthattam a fedélzeten, vagy a csarnokban... - És mi történt? ? érdeklődött Zolta. - Semmi! Sohasem szólítottam meg, nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki. Tudom, nagyon szerencsétlennek tűnök! Utána meg kikerültem egy holdra csordát őrizni. - - És te Ozor? Nagyon csendben vagy. Talán van valakid?- Fordult Zolta barátja felé. - Hajnának hívják, a családunk földje melletti plájon legeltettek a családjával ? kezdte a pusztai emberek lassú beszédével. ? Egyszer vadászat közben sokáig üldöztem egy sebzett vadat. Ő épp a patakban fürdött.- Ozor itt hamiskásan elmosolyodott. Azon a nyáron még sokat vadásztam arra és sokszor összefutottunk. - Megkérted, hogy várjon rád? ? kérdezte álmélkodva Zolta. Elképzelni sem tudta, hogy ilyen megtörténhet. Biztos volt benne, ilyen csak a regékben van. - Nem kell az ilyesmit érni. Tudja azt ő magától is ? bölcselkedett Ozor. ? Majd ha harcosként, a kalandozásokból szerzett gazdag zsákmánnyal hazamegyek, akkor megesküdhetünk. És akkor lesz elég vagyonom eltartani egy asszonyt és a családot!- -Csak egyet?! Nem lesz az kevés?!- Kérdezte meg Kharkász nevetve. - Úh! Ne is mondd! Nekem két anyám van! Néha borzalmasak! ? Nevetett Zolta is. Az apádtól nem örökölsz vagyont? ? folytatta a faggatózást. Még nem hallott ilyet, neki teljesen természetes volt, hogy a rangjával együtt némi vagyont is fog kapni. - Nem ? felelte egyszerűen. ? Nincs sok a családomnak sem. Ami van, az kell a nővéreim és húgaim hozományának. A fivéreim és én csak minrast és plazmaíjat kaptunk. És apánk utasítását, hogy szerezzünk neve, rangot és vagyont magunknak. Azért vagyok most itt ? a tűzfényébe tartotta az ócska, összetákolt kést. Az olcsó, kézzel hajlított lemez megcsillant a fényben és árnyékot vetett Ozor komor arcára. ?Ennyivel kell elkezdenem a kalandozást? Zolta alig akarta elhinni a hallottakat. Próbálta felidézni a hajnali eseményeket, amikor Ozor a tűzbe vetette minden örökségét és vagyonát. Semmi rémület sem látszódott az arcán, pedig azzal a mozdulattal a jövőjétől vált meg és nem a fegyverétől. Ő majd kér egy másikat az apjától és ennyi. Nincs gond. De Ozor? Mégsem tűnt elesettnek. Nem! Sokkal elszántabb volt! - Hogy akarsz egy késsel kalandozni? - Elejtek egy-két vadat és a prémüket elcserélem egy sugárvetőre, aztán az első zsákmányból szerzek egy új plazmaíjat. Aztán megy minden tovább a terveim szerint. - De hát így sohasem leszel vadászpilóta! ? ámuldozott Zolta. Még mindig hihetetlenül meg tudta lepni ez a fiú. Ozor felnevetett, őszintén, harsányan, jóízűen. - Szerintem neked ez a bajod! ? próbálta a nevetését leküzdeni és beszélni. ? Túl sokat éltél a gépek között és túl keveset az élőkkel! - Ezt hogy érted? - Miét adott neked Öregisten lábakat, ha te repülni akarsz? És miért adott minrasokat melléd, ha te vadászokat vezetsz? A tűz felé fordult és a kioktatáson duzzogva bámulta a lángokat. - Nem tudom ? felelte végül tömören a kihunyó lángokba tekintve.

A válság kikezdte a DINASZTIA kötelékét is?! Hát nem tudom kinek a pártjára álljak?! A báytóval annyícsinyt elkövettünk, anyja meg egy van az embernek. Nehéz ügy! Bár csak megsugom egy kilo marcipánnal sok mindenre rá lehet venni.

Remélem az leszel!!!!!!! Az ökölógiával és a környzet védelemmel, no meg, hogy leányka volnák erről, már lecsúsztam

Vadakat terelő kutató opció nincsen?

Karaj lészen bátyó! A Zoltást még pofozm, elkezdodott a suli aztán van itt kavar dögivel, meg feltartottak, izé lefoglaltak.

Jó ez a kép! Szeretnék nyarat!

Hát Krande, ha búfelejteni akarsz, akkor nyugodtan gyere fel a Jakabhillbe.

Miért narancs a világítás Teenkával közös kéjlakotokban?

Lehetne hungarológiai doktori szigorlati kérdés (pláne idegen anyanyelvűek számára)? Az alábbi "x" betűk helyén a magyar fül rövid vagy hosszú j-hangokat hall: "A táxai góxa fixának fáx a máxa a tokaxi karaxtól.Az ixefalvi bagox texát, gomoxát és xoghurtot axálott a xavuláshoz." 1. Olvassa föl a szöveget és a feladatot úgy, hogy az "x" karakterek hexett a megfelelő rövid vagy hosszú "j" hangot extse! 2. Cseréxe le az x-eket a megfelelő (j, jj, ly, lly, lj, (stb.) betűkre, vagy írxa le "x" nélkül azokat a szavakat, amexekben valóxában nincs is "j" betű! 3. Indokoxa meg, hogy a Firefox hexesírás-elemző programxa mixért fogadxa el hexesnek a "góxa" és a "karaxtól" szavakat! 4. Indokoxa meg, hogy a az utóbbi 15-20 évben Magyarországon érettségizettek többségének mixért megoldhatatlan a feladat! Mixen ismeretekre, készségekre lenne szükségük a feladat hexes megoldásához? Én sem tudok helyesn írni, mint tapasztalhatjátok.

Várjuk a folytatást!

Hungária: Csókkirály

Ortis, mint szakavatott EU-s ellátja mindenkinek a baját.

A következő tali tényleg pogóval fog kezdődni. Anyánk valamiért Odyt fogja megütögetni, Márti meg Oldiet fogja rúgdosni, illetve bizonyos testrészeit.

Most belegondolva ezt vétek lett volna kihagyni, főleg ha provokálnak. Tényleg mit reagált Ortis rá? Örült a rúgásnak?

Már értem, hogy Ortisnak miért hiányzik a fél veséje. Egyébként a norvég vendéglátom annó a - 10 celsiusban polóban és vizes hajjal mászkált, mondván, hogy ő igazi viking. Síkabátban bukdácsoltam utána, mert én meg nem szeressem a hideget.

Most nem Pécsett vagyok, majd vasárnaptól. Resszkess Krande bemegyek a rendelődbe kutyákat dögönyözni !

Hehe, itt a legnagyobb kinsc a víz. A folyószabályozással sikerült elérni, hogy átfolyon a medencén és ne megmaradjon.

OLyanban nekem is volt részem, rendes szánkón való szánkózásra gondoltam. Vagy 6 éve nem csúszkáltam.

A nap jó híre apu talált munkát, holnap kezd. Én meg elmesélem, hogy ismerek nomrális cigányokat is. A szomszédok, bár hangosak néha, de elég rendesk, dolgoznak, köszönnek, szerintem próbálnak beilleszkedni. Ismer valaki olyan kocsmát, hogy a Sánta Egérhez?!

Megmaradt aforralt borom, de ma is annyit lapátoltam, itt szakadt, miközben sütött a nap. Ha lenne valami leejtő, isten bezony szánkóznék? Nem akar valaki velem szánkózni?

Áj te nácirasszistahungaristafasisztamagyar sajnálod tőle?! Asszem otthagyom az universityt................sosem fogok ennyit keresni.

Vad Űr, Ismeretlen Régiók Csak a csillagok ragyogtak a mély fekete ég bársonyán. A tájat méteres hó borította, ami egykor zöldellt, az most hófehér ünneplőt viselt. Fehér volt, mint az áldozati minras. A csend oly súlyos volt, hogy egy reccsenés vagy sóhaj messzire elhangzott. Hideg volt. Egyszerű szavak, egy egyszerű állapot leírására. Elég hétköznapi is ráadásul. Átélni azonban egész mást jelent. Csontig hatoló tőrként érzékel minden egyes pillanatot. Görcsösen összekuporodik, mint egy kisgyermek. Szorosan magához öleli a melegnek tűnő bőr és gyapjútakarót, de hiába. A tőr újra és újra belehasít a csontjaiba. A fogai úgy ütődnek össze, hogy az már fájdalmat okoz, és olyan hangosan zörögnek, hogy képtelenség elviselni. Hiába próbálja megállítani őket, az állkapcsa görcsben van. Képtelen megálljt parancsolni az izmainak. Az már fel sem tűnik, hogy az egész teste ugyanígy remeg. Az oldalát már szinte kidörzsölték a takaró alatti kövek, mert képtelen megállítani a remegését. Messze vannak már a meleg nyári napok, vagy a kellemesen fűtött szobák valamelyik hajón. Pedig a sátor könnyű nemezből készült, mégis a bent uralkodó hőmérséklet az emberi tűréshatár legalsó szintjével kacérkodik. Tompán érzékelte csak, hogy a társai felriadtak. Felpattantak a fekhelyeikről és riadtan bámultak maguk elé. Nekik sem volt éppen melegük, a sötét ellenére is látszott, hogy remegnek. Inkább csak hallotta, hogy az ő fogaik is vacognak. Ruhástól nem lehet aludni? Alapszabály. Elég hülye az igaz, de ez van. Bele kell törődni, és el kell viselni. Már amennyire lehet. Legalább így várja az ember azt a pár óra őrséget, amikor a tábortűz mellett melegedhet egy kicsit. Hirtelen meghallotta ő is társai izgatottságának az okát. Eddig csak azt hitte, hogy a szél fütyül a sátorban, de most már világos volt tévedése! Mélyen, öblösen, időnként meg-megszakítva búgott ez a hang. Önkénytelenül is felült, kitakarva így a hátát. A jégtőrök oda is lecsaptak, de ez most nem számított. Az sem, hogy a lehelete okozta pára felhők szinte ráfagynak az arcára. Egy turáni harckürt volt. Mindössze egy, de az is épp elég volt, hogy tudják, valami nagydolog készül. Tanácstalanul keresték egymás tekintetét. Majd egy pillanatnyi habozás után kiugrottak a takaróik alól és sebesen öltözködni kezdtek. A szíve a torkában dobogott, miközben magára akasztgatta a fegyvereit. Egy sugárvető a mellékszíjon lógó tokba, egy tőr az övébe. Energiatárak a tarsolyba, vesszők az egyik tegezbe, plazmaíj a másikba. Gyakorlott mozdulatok voltak, számtalanszor tették már, időre is akár, hidegben is. Most mégis nehezebben ment. A keze remegésétől alig tudta becsatolni az övét, a vesszők egy része is kipergett a tegezből. Idegesen kapott utánuk. Szerette volna csak a hidegre fogni, de tudta jól, hogy az idegesség is okozza a kapkodását. A társain is látszódott, hogy nem teljesen hétköznapi az eset. Zavartak voltak, nyugalmukat csak színlelték. Mégis, talán a félelemtől vagy az izgalomtól némán tették a dolgukat, szinte reflexszerűen?.szinte. Minden nehezítő körülmény ellenére pár perc alatt teljes öltözetben és fegyverzetben álltak mindannyian. Még egy utolsó pillantás egymásra, hogy meggyőződjenek, mindannyian készen állnak. A kapkodó légzés legyőzésre vettek néhány mély levegőt. Egyszerre törjetek ki a sátorból? szintén alapszabály. Egy ember még nem okoz komoly gondot az ellenségnek, de öt már igen. Főleg ha egy csapatként lépnek közbe. Harcra készen, felajzott plazmaíjjal vagy betöltött sugárvetővel, némán rohantak ki a táborba, készek voltak rávetni magukat bármilyen ellenségre. Az adrenalin tombolt bennük, a vér messzire zengő harci dobként zúgott a fülökben. Már nem fáztak, az alapvető ösztönök, mint a küzdj, vagy fuss, elnyomták, másodlagos, alig számottevő tényezőre redukálták a csontig hatoló hideget. Nem volt semmilyen ellenség. A tábor közepén hatalmas tűz lobogott. Körülötte sorakoztak a gyorsabb harcosok. Zolta meglepetten és kissé csalódottan nézett körül, ugyanígy tettek társai. Már biztosan nem ők lettek az elsők, ezt keserűen vették tudomásul. Másnak jobban sikerült a készülődés. Gyorsan felmérték a sátrakat, és örömmel vették észre, hogy utolsók sem lettek. Erős középmezőnybeli helyük megtartásának céljával rohantak a többiekhez és álltak be a sorba. A tűz közelebbről még hatalmasabb volt. Vörös és sárga nyelvei pattogva táncoltak a széles ölfákon. Vidáman nyalogatták az éj sötétjét. Aki ránézett, már azt is jóleső kellemes melegség öntötte el. Akár két minrast is meg lehetett volna sütni ezen a máglyán, oly magasra rakták. A túloldalon egy magányos alak állt. Hatalmas termete vetekedett lángokkal. Ám arcát nem lehetett kivenni.. Délcegen ült a nyergében, egyenes szikár testtartással. Süvegén ismeretlen állatnak a prémje függött, le egészen a válláig. A pattogó tűzben megcsillant a kaftánját és az övét díszítő ezernyi apró, nemesfém veret. A minrasán lévő szerszámok is gazdagon díszezettek voltak. Övéről lógott le a tegeze, melyen csodálatos napkorong díszítések jelezték, hogy nagyhatalmú ember. Mattu volt az, nem volt jó kedvében, ámbátor kósza pletykák keringtek arról, hogy számára az ismeretlen fogalom. Egy sikeres hadjárat, rajtaütés vagy gazdag zsákmány után is csak halovány mosolyt engedett meg, néhány élcelődő megjegyzés kíséretében. Volt egy modora, az ifjak, már kezdték megszokni. Tudták, hogy mi az, ami kihozza sodrából és mi az, amit még elvisel a tapasztalt hadvezér. Nem véletlenül volt az, számtalan harcos nőtt fel csapataiban, tapasztalatairól, rafináltságáról mesék és pletykák terjedtek a turániak körében. A bolygó két holdja, sápatag reflektorként csillogtatta meg ismét a tegezén lévő napokat. Melyeket nem sokan viselhették a turáni seregben. Néhány kalóz vagy műkincskereskedő fél várost is adott volna darabjáért. Ám eme jelképeket nem lehetett pénzért megvenni, de ingyen sem osztogatták őket a turániaknál. Csak a legjobbak érdemelhették ki. Minden ifjú arról álmodozott, hogy majd egyszer egy eredményes csata után a tegezére, esetleg az övére tűznek egy hasonló díszt. A kezében tartotta a turáni harckürtöt. Egy bantha szarva volt régen, de alaposan átalakították a különböző mesterek. Előző a tatooini portól belepett élete helyett, ékkövekkel kirakott zenés mesés lét várt rá. Igyekezett megbecsülni magát, hisz minden kürtfújásnál oly robajjal szólalt meg, hogy sokan azt hihették, hogy az Öregisten szakasztotta le az eget. Már nem fújta, csak türelmesen várta, hogy megérkezzen a lassúbbak is. A szúrós tekintete, ahogy az utolsókat végigmérte, kényszeríttette Zoltát, hogy hálát adjon Öregistennek, amiért ezúttal gyorsabbak voltak. Semmi kedve sem volt egy újabb letolást végig hallgatni. A szárazföldi erők parancsnokának homlokát számtalan ránc gyűrte meg. Nem volt jó kedvében. Rossz híreket kapott a mogur és az árnykorona felől, továbbá Fjedorék kalózbandájának is nyoma veszett, a többi apróságról nem is beszélve. A turrával két napon át, törték a fejüket, de nem lettek okosabbak, hisz vannak olyan dolgok, melyekhez nem értenek. Nem sietethetik az Ősök szellemeit, nem forgathatják meg az idő kerekét, tehát maradt a türelmes várakozás. - Tán asszonyokat rejtegettek a sátrakban, hogy eddig tartott a készülődés? - jegyezte csípősen, amikor az utolsó ötös csoport is befutott. Szégyentől kigyúlt arccal, még mindig dideregve, de néma csendben álltak be a sorba ők is.- Tévedtem, hisz, akkor nem reszketnétek ezen a kellemes téli éjjelen!- Már jól megtanulták, hogy csak rosszabbul járnak, ha a szívükre veszik az efféle beszólásokat. A minras hirtelen megindult, pedig Mattu láthatólag semmivel sem nógatta mozgásra. Mégis tökéletes nyugalomban lépett a sor elé és fordult balra, hogy elhaladjon a harckészültségben álló ifjú harcosok előtt. Szélvész ismerte gazdája minden rezdülését. Hatalmas fújtatások közepette, nyugodtan bandukolt a sorfal előtt. Gazdája szigorúan nézett mindegyikük szemébe. Többen nem is állhatták és félrekapták a tekintetüket. Zolta ismét hálálkodott Öregistennek, amiért hátrább állt és nem kellett olyan közelről elviselnie a veséig hatoló pillantást. - Előre sajnálom a népünket, amiért ennek az anyaszomorító truppnak kell megóvnia! - csattant a hangja, amint végigért a mustrán. A minras megfordult és egy újabb körre indult. - Ti egyedül önmagatokra jelentetek veszélyt, de nem az ellenségre! Szégyenszemre alig maradtok meg a minrason, egy plazmaíjat nehezen birtok elsütni, tovább nem is folytatom! Micsoda gyenge évjárat ez?! Ha bor lenne, nem merném a földre önteni, nehogy megalázzam Természetanyánkat! - a sor közepénél megállt a minras, tartott egy pillanatnyi szünetet, de csak azért, hogy utána mennydörgésként hasson a hangja: - Éppen ezért nem foghattok többé fegyvert! - rémület futott át mindannyijuk arcán. Zolta kétségbe esve próbálta elképzelni az apja ábrázatát, amikor megtudja, hogy kivágták a kiképzésről. Látta maga előtt, ahogy őrjöng a szerencsétlensége miatt. Elég nagy teher volt rajta így is. Athes a turáni vadász pilóták vezetője, idősebb bátyja maga a mogur, a szellemi és hitvilág beavatott ismerője, ő meg?! Csak egy kamasz, ráadásul, pont most vágják ki, mikor úgy érezte, hogy sikerül beilleszkedni. Gyermeteg szokásainak nagy részét, nyafogását, kérkedését nagyjából sikerült levetkőznie. Épp kezdett büszke lenni magára, hogy eddig bírta, teljesítette a feladatokat. Hatalmas csorba esne önbecsülésén. Apja mindenféle szitkokat és átkokat vág a fejéhez, amiért ilyen tehetségtelen. Ő, pedig sápadt arccal hiába mentegeti majd magát, hogy a többieket is kirúgták. Az már nem fog segíteni rajta. Talán ki is tagadják otthonról? Akkor meg mehet csempésznek, vagy kalóznak valami bűnbandába? - Dobjátok a tűzbe a fegyvereket! - utasította őket Mattu, valamivel már csendesebb volt a hangja, de még mindig ellentmondást nem tűrő szigorral adta ki az ukázt. Az első sorban álló fiúk egy pillanatig haboztak. A parancs teljesítése kötelező? alapszabály, de hát? Mégis csak a fegyvereiktől kell megválniuk. A legnagyobb büszkeségeiktől! Ezt nem lehetett csak úgy, ripsz-ropsz megtenni. Végül azonban közelebb léptek a tűzhöz. Lassan lecsatolták a késeiket és belevetették a lángokba. Aztán jöttek a sugárvetők? majd a nyilak? végül az íjak. Zoltára is hamar sor került. A kését és a sugárvetőjét még csak-csak eldobta magától, de a plazmaíjat? azt nem akarta! Az egyik legjobb darab az övé volt a csapatban, akkor kapta, mikor idekerült. Mégis csak az a legnemesebb fegyverük a turániaknak! Nem bánhatnak így vele! Hirtelen bevillant, hogy ez talán egy próba. Talán azt akarja, hogy valaki ellent merjen mondani, a turáni virtusra hivatkozva? Ha megtenné, akkor egy csapásra hős lehetne. Már most vezetővé lépne elő és akkor az apja egyenes büszke is, lehetne rá! Zolta fantáziája elkalandozott, minden vágya az volt, hogy hírnevet szerezzen. Már látta is magát, amit megkapja a Turán Hőse Érdemrendet, ő lenne az egész nép büszkesége? Kivéve, ha nem próba. Ha téved és megtagadja a parancsot, akkor csak bajt hozna a fejére. Vett egy nagy sóhajt és lángok ringatózására bízta íja sorsát. Mattu csendben figyelte meg az ifjú harcosok számára megalázó fegyverletételt. Egy szóval sem kommentálta az eseményt. Bumm!!?Bumm!! A sugárvetők gáztartályai robbantak fel. A fiatal harcosok összerándultak a váratlan detonációktól. Mattu mintha csak erre várt volna: - Hozzátok a minrasokat! - adta ki az újabb utasítást. - Elmegyünk. Semmi sem kell, nem lesz szükség felszerelésre. A nyereggel ne legyen gondotok, szőrén üljétek meg az állatokat! A minrasa ismét fordult egyet és a robbanó máglya mellett elhaladt a messzi kelet felé. A nap sugarai még csak nem is látszódtak, mintha ma nem akarna felkelni. Csak a csillagok ragyogtak magasan az égen. A fiúk elfutottak a minrasaikhoz. Nem is lett volna idejük csomagolni, vagy felszerszámozni, Mattu nem várt volna rájuk. Már így is vágtázniuk kell, ha utol akarják érni őt. Zolta rádobta a kantárt sárgájára és az ügető állat hátára csimpaszkodott. Azt hitte, hogy a megbundásodott hátas szőrén, legalább melegíteni fogja hátsóját és combjait. Tévedett. A tenyérnyi vastag szőrrétegre ráfagyott a hó, pedig az ifjú turáni igyekezett naponta többször is jég mentesíteni a hátast, nehogy tüdőgyulladást kapjon. A máglyánál még vetettek egy-egy utolsó pillantást az éppen enyészetté váló fegyvereikre, majd sietve követték a vezérüket.

Az első 4 oldalt berakom a mradékhoz még van ötlet, az csiszolás alatt áll.

Clash: Shuold I stay or should i go?

Ha feljönnél kedves bátyám msnre, akkor küldenék valamit.