[i]Vad Űr, ismeretlen régiók...................
Útban Tuaran felé..........[/i]
A Méregfog fedélzetén....
-Hogy van? -kérdezte Kadar átpillantva az orvosdroid válla fölött, tekintetét az átlátszó üvegtáblákon keresztülvezetve mely az előteret elválasztotta a gyengélkedő egyik megfigyelőhelyiségétől. A túloldalt a fehér falakat gépek és más berendezések oszlopai töltötték be, alkalmi helyet biztosítva egy ágynak, melyen Sobor feküdt mozdulatlanúl. Közvetlenűl mellette Ferina álldogált kezével meg-megérintve a mogur halántékát. Szembe vele, egy asszisztensdroid figyelte meredten az életjeleket egy kijelzőn. Kissé távolabb pedig pár turáni várakozott.
-A testét nem érte sérülés, mégis igen gyenge állapotban van. -felelte a droid kinyújtva az egyik vékony karját a kórterem felé.
Kadar elsétált mellette, majd közeledtére az ajtók automatikusan félresiklottak. Enned és Toluc vetett rá egy pillantást, de különösképp nem foglalkoztak vele. A kapitány elhaladt előttük majd Ferina mellé lépett. Amaz felpillantott rá.
-Nehéz megjósolni bármit is. -szólalt meg Ferina enyhén homlokráncolva. -Még pihennie kell. A tudata még valahol nagyon messze jár innen.
Kadar összepréselte az ajkait, mintha fontolóra venne valamit. Végül kibökte.
-Nincs túl sok időnk. Tuarant hamarosan elérjük. Szükség lesz rá.
A rét ezüstösen csillogott. A fűszálak megroskadtak a rájuk nehezedő megfagyott harmat súlya alatt. Szinte derékszögben hajolva köszöntötték a haloványan előbukkanó napot, mely hiába próbálta őket felmelegíteni sápadt fényével. Aranyatyácska nem volt jókedvében. Fakón húzott fel az égre tüzes szekerével. A néma csendben a puszta kihalt ezüst tükörnek tetszett. Végtelenül terült el összekötve múltat, jelent és jövőt. Eme fényes tükrön, mely ezüstös foncsorát aranyra váltotta a réveteg sugarak kósza téblábolása, apró koszfoltként néhány távoli alak tűnt fel. A csendet lassan paták dobogása és a jégbörtönből szabaduló növényzet lágy ropogása váltotta fel. A minrasok lehelete ködfoltként lengett a messzeségben, sokáig úszva a szélsebes állatok után. A harcosok vonalba rendeződtek, majd megállították hátasaikat.
-Itt jó lesz!- Kiáltotta a vezető, csak ő volt ott és néhány hétpróbás embere és még valaki. Az idegen hátrakötött kézzel zötyögött a nyeregben, hátasát az egyik katona vezette, szemét bekötötték. A puszta aranyos tükre hatalmasat jajdult, amint a csizmák földet értek rajta, a férfit lelökték a hátasról. Nagyot nyekkenve terült el az anyaföldön, mely igen keményen viseltetett ráhulló gyermeke iránt. Korántsem bántak vele kesztyűs kézzel. A turániak körbe álltak, majd az egyik leszedte róla a köteléket.
- Innét a legközelebbi lakott település négy napi járó földre van!- Kezdetét vette a kéretlen felvilágosítás.- Ahogy felkel a Nap a jég megolvad, mocsárrá változik minden! A kontinentális éghajlat hátrányai.- Folytatta.
-Mégis mit akar tőlem?!- Kérdezte a másik kétségbeesetten. Megriadva konstatálta, hogy a vezető minrasán, se nyereg, se kantár. Az állat vakítóan fehér volt, türelmetlenül álldogált., gazdája összevont szemekkel vizslatta az ifjút. Ijedten nézett körül, igyekezett valami biztos pontot keresni a horizonton. Nem talált, sőt néhány bágyadt felhő szürkítette be az eget.
- Éjjel hideg van, a hőmérséklet különbség akár 35 fok is lehet egy nap.- Nézett rá szigorúan.- Olyan hideg van, hogy a kövek szétrepednek az őket feszítő jégtől.
- Ennek mi értelme van?! Nem embernek való hely ez!- A kötelékeitől megszabadult tanácstalanul széttárta karjait. Hajnalban kirángatják ágyából, megkötözik, minrasra rakják, ráadásul fordítva, mely miatt forgott a gyomra, többek közt, elvesztette tájékozódási képességét, majd a nyaktörő vágtánál annyira elszédült, hogy, majd leesett. Kihozzák a pusztába legmesszibbre a lakott településtől. Miért?! Mit követett el, mit tett, mellyel kivívta a kis közösség tagjainak ellenszenvét?! Végiggondolta az elmúlt napokat, heteket, de nem talált semmi kivetni valót, sem viselkedésében, sem tetteiben. Követte az utasításokat, nem ellenkezett, igyekezett mindent tőle telhetően a legjobban végrehajtani. Vagy tán álom ez? Nem az nem lehet az Öregisten nem sújtaná ily lidércnyomással. Akkor ez a kegyetlen valóság, oly kegyetlen, mint az éjjeli mínuszok állapította meg csüggedten. Dideregve, dacosan összeszorította, csikorgó fogait. A vezető acélos tekintetébe nézett, várta a legrosszabbat. Minden bizonnyal itt fogják hagyni. Száműzik, egyedül kell visszatalálnia, már ha képes rá.
- Jól gondolod fiam,- törte meg a csendet a másik. Mintha olvasna gondolataiban.- Egyedül kell visszatalálnod!
Az ifjú rettegve gondolt bele, se meleg ruhája, még a kése sincs nála, ami elég nagy szégyen egy turáninál. Aggodalmasan megtapogatta derekán a kés hűlt helyét. Miért volt olyan ostoba, hogy éjszakára megvált tőle?!- Ez egy próbatétel?.-
- Mint mondjuk a táltos kiválasztása a minrasok közül?- Vágott közbe. A vezető bólintott, majd felugrott a többiekkel egyetemben hátasára. Mielőtt elvágtatott volna, hátranézett:
- Ha sikerül, akkor te is közénk tartozol! Örökké!- Az utolsó szótag beleveszett a hangos dobogásba. Ha túlélem, akkor minden bizonnyal, gondolta Sobor. Majd dacosan nézett farkasszemet a jégtükörből mocsárrá olvadt végtelenséggel.
Az idő állni látszott, pedig gyorsabban telt, mint a turáni hitte volna. A nap delelőre hágott. Az idő kitisztult, az ég világos kék köntöst öltött magára, melyet, egy-két kósza felhővel díszített ízlésesen. Ám a ragyogó idő, távolról üde táj csalóka volt. Nem több holmi ámításnál. Semmi élet nem mutatkozott a pusztában, az itt lakozó jószágoknak több eszük volt annál, hogy belevesszenek a megolvadt ingoványba. Megbújtak rejtekeikben, apró üregeikben vagy egy szilárdnak tetsző talajfolton, melyet az Aranyos korong sugarai nem ajándékoztak meg melegségükkel. Az ifjú nyakig koszos volt, remegő térdekkel küzdött a mostoha körülményekkel. Látszólag, sokat haladt a mély sárban, hiszen, nem sokára ingre vetkőzve állt az ismeretlenség kellős közepén. Diadalmasan hátranézett. Valahova oda, ahonnan indulását sejtette, majd elcsüggedve rúgott bele a barnás masszába. Szó szerint pusztába kiáltott szó volt, mely elhagyta ajkait, egy-két velősebb káromkodással fűszerezve. Nyomai oly rövidnek látszottak, pedig fáradságos munka volt minden megtett lépés mögött. Végül, hatalmas cuppanással combközépig merült a trutymóban. Hiszen nem egyszerű a ragadós pudinggá olvadt agyagos földből, kiemelni az egyik, majd a másik lábunkat. Itt minden izom küzd, feszülnek az inak, a csontok pedig néma emelőkként közvetítik az elme akaratát. Hol könnyebben, hol nehezebben megy, nem számít. Lényeg a haladás, ami Sobor esetében igazán kevésnek bizonyult. Sebaj, győzött az akarat diadala. Dacosan előre szegezve tekintetét, araszolt a helyesnek vélt irány felé?...
De ja vu, gondolta, mikor végig nézett a tájon. A hely és a helyzet ismerős volt. Mikor is?! Talán már vagy tíz éve annak, mikoron nyakigláb kamaszként kellett haza találnia. Ismerős mégis más, most egy egész osztagnyi katona, bajtárs várja tőle a segítséget. A sisakok fekete vizorjai, szinte könyörögve meredtek rá. Kérlelték, némán, hogy segítsen egy marék elszakadt fehér páncélos katonán. Az ellenségtől már nem kell tartani, hiszen hála az összeszokott csapatnak, ők már az örök ingoványt gazdagítják, lebomló vegyületeikkel. Ha már bomlás, ebben a tova tűnő végtelenben könnyűszerrel megbomlik az ember, gondolta.
- Gyerünk, nem lehetünk már messze!- Szólt a többiekhez biztatóul. Meggyorsította lépteit, már amennyiben ez a derékig történő iszapban lehetséges volt. Ismét a horizont felé tekintetett, a sisak szűrői megszűrték a káros sugarakat, optimalizálták a fényintenzitást, de így is zavaróan kék volt az ég és nem látszott a látóhatár. Életnek semmi jele, nézett az egyik műszerére. Kihalt és néma itt minden.
A csendet kiáltás törte meg. Fülsértő volt. A magasban pedig egy apró pont jelent meg, majd körözni kezdett. Ugye nem keselyű, ébredt fel a gyanakvás Soborban. A madár ereszkedni kezdett. Amint kivehető volt a sziluettje, látszott, hogy nem dögevőről, hanem egy kecses ragadozóról van szó. Oly gyors volt, mint a gondolat, játszott a légáramlatokkal. A másodperc tört része alatt fordult meg, vagy zuhant alá veszélyes, nyaktörő sebességgel. Ilyen vadászgépet a legfelkészültebb birodalmi vagy turáni mérnökök sem tudnának alkotni, bármennyire is szeretnének. A szárnyak illesztése tökéletes V formát zárt be, az evező tollak egy, egy apró rezdülése befogta a makrancos és kiszámíthatatlan szeleket. Elvitorlázott, lebukott, majd zsákmányát, az egykori ízeltlábú zeneművészt kedélyesen a begyébe továbbított. Végül a turáni legnagyobb megrökönyödésére leszállt épp az ő vállára. Óvatosan szemügyre vette a madár őt, ő a madarat. Fiatal volt, csaknem fióka. Az ékes barna tollak közt, ott éktelenkedett gyermekkorának pelyhes maradványaként néhány finomabb pihe. Idén repülhetett ki. Fekete gomb szemében értelem és ravaszság csillogott. Csőre oly hegyes, mint egy jobb tőr. Fenséges állat volt. Milyen bátran ül itt a vállamon, gondolta Sobor, ez volt az utolsó, mielőtt elájult volna. A madár ijedten felrebbent.
Se víz, se élelem, ez a leggyötrőbb. A folyton sürgető szomjúság és a mardosó éhség, rajtuk kívül csak a hófehér, mostanra egyenletes barna páncél és a kilátástalanság volt útitársuk. Monoton menetelés, lágy cuppogások és halk szitkozódások törték meg a némaságot. Ám akkor a távolból, mintha morajlás hallatszott volna. A katonák odanéztek. Még nem látszott semmi, de a lelapuló fűszálak és az egyre erősödő hangorkán egy szállító közeledtére utaltak.
-Megtaláltak, értünk jönnek!- Ujjongtak többen is, majd jelzőrakétákat lőttek fel. Mások a rádiókapcsolatot próbálták felvenni a hajóval. Komor szürkeségében egyre közelebb lebegett, mint valami gyászos lepel, sötét árnyékot vetett a földre. Birodalmi típus volt, talán a legújabb, bár ütött-kopott külsején ez alig látszott. Egy rámpa ereszkedett le, Sobor és társai üggyel-bajjal odaevickéltek. Egyenként felugrottak, majd eltűntek a hajó gyomrában. A turáni maradt utoljára, végül ő is felkászálódott. Nehezen ment, ám egy fekete kesztyűs kéz a platformra rántotta. Kissé rogyadozva kihúzta magát, nem sok hiányzott hogy ismét, térdre essen, mikor meglátta segítőjét. A halk ütemes légzés ritmusa jeges marokként dobolt a hátán. Nem, mert a sisak azon részébe nézni, ahol a szemeket sejtette.
-Gratulálok parancsnok! Ön, mától fogva az 501-es légiót fogja erősíteni!- Hörögte Vader.
Erős marok ragadta meg, majd alaposan megrázta. A karvaly méltatlankodva ugrált és vijjogott.
-Ébredj fiam!- Szólt egy ismerős hang. Az ifjú kinyitotta szemét, hunyorogva a hang irányába nézett. Nem hitt a szemének vele szemben maga a turáni mogur térdelt.- Nem bántom a gazdádat. Nyugodj meg tollas barátom!- Kacsintott a madárra. Sobor bágyadtan felült. Nem értett semmit.- Örömmel tölt el, hogy a Korona Gyermekeinek tagja lettél!- mosolygott Mend. -Immár felkészültél, hogy sorsod egyé váljon a Szent Korona hatalmával. Elméd most már felszabadult a téboly és a hamisság uralmától. Megtaláltad a megfelelő utat, hogy kapcsolatba lépj az Öregistenek honában lévőkkel és távolt tartsd magad a Sötét Erők befolyásolásától.
