Úgy leinnám magam
Most fogott el először ez az érzés. Egy kolléganőmmel beszélgettem, latolgattam az öregkori megélhetés lehetőségeit és erre ezt mondta:
- Nem fogsz kelleni senkinek, éhen fogunk halni, erre mennek, nem érjük meg azt a kort, nem is kell majd minket nyugdíjazni. Menj ki a temetőbe és nézd meg mi van a sírkövekre írva!
Na ekkor placcs, aztán le sem lehetett vakarni a biggyesztést az ajkamról
Sötét fény gyúlt bennem.
- 60 körül. -mondom
- 55..arra utaznak, hogy úgyis elpatkolunk nyugdíj előtt.
- Legyen most. Vagy jön a világvége és értelmetlen lesz a kérdés.
Rögtön félig viccelődve ám mégis fájdalmasan a ki vagyok, honnan jövök, hova tartok, mi célja a létezésemnek kérdések törtek fel - a legváratlanabb pillanatban tör ránk.
- Inkább egyél egy kis pogácsát.
- Azt mondod Carpe Diem? - és nyúltam a teáért.- Kéne bele egy kis rum.- nyitom a szekrényt hátha megvan még a dugi kis üveg Martini. De nem volt, azaz üres volt.
Mindezt azután, hogy feltörtünk egy miniszéfet, ami tele volt lejjel és elkezdtünk a EU és a globalizáció életünkre gyakorolt hatásán mélázni…
Hát így kezd el az ember inni?
Mivel a bor, ami kéznél volt a Ruralia konferenciára ment és a bort amúgy se szeretem, maradok absztinens.