Most csak azt szeretném összefoglalni, hogy nálam miért ért 5 pontot ez a film.
Először is két olyan oldala van a Star Warsnak, amit különösen szeretek. Egyrészt igen csak ínyemre vannak a földhöz ragadtabb, komoly SW történetek. Mindennek valószínűleg egyszerű oka van. Amikor megismertem a Csillagok Háborúját még alig nőttem ki a földből. Kiskoromban a mesefilmekhez képest az SW komolynak és felnőttesnek tűnt. Míg például a Végtelen történetben egyértelmű volt, hogy a szívbemarkoló sztori mögött a világ csak egy díszlet, ami nincs igazán kidolgozva, addig a Csillagok Háborúja a szemetet lopkodó javákkal, és az indián módjára a vadonban élő buckalakókkal nagyon élőnek tűnt. Élőbbnek mint bármelyik fantasy világ amit akkoriban láttam. Igazából csak szépen lassan az évek múlásával derült ki előttem, hogy ez az egész egy jól csomagolt mesefilm-sorozat.
Talán épp ezért van az, hogy azok a Star Wars történetek, amelyek komolyabban veszik magukat az átlagnál közel állnak a szívemhez. Mert nosztalgiát ébresztenek. Legyen szó akár a Zsivány Egyesről, vagy épp az olyan kánon könyvekről, mint a Thrawn, a Lázadás hajnala vagy az Alphabet Osztag (amit nemrég kezdtem el olvasni, de az eddigiektől le vagyok nyűgözve).
De van a Star Warsnak egy másik oldala: az, ahol a hangsúly a képzelet szárnyalásán van és, ahol bizonyos keretek között egészen vad dolgok is megtörténhetnek. Emlékszem mikor először a TCW elkezdte feszegetni az SW határait a zombikkal meg a Mortis-al még nagyon húztam a szám, de aztán egyre jobban megkedveltem azt a tényt, hogy a Csillagok Háborúja világa roppant rugalmas. Emiatt tud meglepő és érdekes lenni még évtizedek múltával is. Ami igazán megkedveltette velem a vad ötleteket a kánonban azok a képregények voltak: ott aztán volt kigyúrt hutt nagyfőnök a Nar Shaddaan, „vámpírbolygó”, sőt megkaptuk 3PO pszichopata, orvgyilkos verzióját is.
Talán számomra azért is szerethető ez az oldala az SW-nek mert visszanézve egyértelmű, hogy mindig is volt benne egy kis őrültség: elég csak az aszteroidában élő óriásféregre, a manókinézetű jedi mesterre vagy a gengszterbandát vezető „meztelen csigára” gondolni. Régen ezek gyerek fejjel úgymond normálisnak tűntek, de visszanézve nyilvánvaló, hogy az SW mindig is kacérkodott a vad fantasy ötletekkel.
És hogy hova akarok mindezzel kilyukadni? Nos oda, hogy a Rise of Skywalker érzésem szerint jobban megfogta ezt a mese oldalát az SW-nek mint bármelyik korábbi mozifilm. Az ep.9-nek kb. 10 perc kellett hogy teljesen elvarázsoljon. Exegolt látni a nagyvásznon már önmagában elképesztő élmény volt, de az igazi űroperás őrület csak ezután kezdődött. Ahogy átkapcsolunk a Falconra egymás után jöttek a meglepetések: kiderült hogy a Falconon most már besegít egy fura kéznélküli idegen lény is. Hőseink ezután leparkolnak egy jégaszteroidára, majd ahogy beindul az akció elkezdünk egyik helyszínről a másikra ugrálni: tűalakú sziklaképződmények, égig érő tornyok és végül egy űrszörny is felbukkan, ami bepuszilja a Tie Fightereket. Itt már fülig ért a szám. És egy-két kisebb szünetet leszámítva úgy is maradt a film végéig.
Imádtam Babu Friket, a fesztiválhangulatot a Pasaanán, a homokkígyót, az Első Rend „motorjait”, a villanásnyi flashbacket Luke és Leia gyakorlatozásáról, és azt hogy a hősök egy csillagromboló felszínén „lovagolnak”. Csak hogy hirtelen pár dolgot kiemeljek.
Mindemellett az ep.7 után J.J. újra bebizonyította, hogy nagyon érti, hogy kell szerethető karaktereket és erős dialógusokat írni. A humor nálam mindig 100 százalékig működőtt: a 3PO-s jelenetek sose voltak ennyire viccesek, mint itt. Pont ebben a filmben, ahol 3PO mellesleg a legdrámaibb jelenetét is megkapta.
Mégis ha az ep.9 legnagyobb előnyét kéne kiemelni akkor nálam az az utolsó fél óra lenne. Egy valamit már előzetesen elvártam a zárástól: hogy eszement epikus legyen. És ezt maradéktalanul megkaptam. A fináléban átjött az érzés, hogy ez most egy óriási ívű történet végső akkordja. Ha más nem lenne már csak emiatt megérte volna leforgatni az ST-t. A Jedi visszatér hiába teszi ki remekül a végső pontot Vader történetére, a Birodalom elleni harcot nem igazán tudta jól lezárni, valószínűleg azért, mert Lucas akkor még nem is akarta teljesen befejezni a történetet, hisz az összes korabeli interjúban a szinészek már a folytatás trilógiáról beszélnek. Valószínűleg ezért érték be az édibédi macikkal akik hűvösre teszik a Császár elit alakulatát. Számomra gyerekként, ahogy telt az idő egyre furább lett hogy a végére csak ennyit kaptunk. De most már azt mondom, hogy az ep.6-al nincs semmi baj ezen a téren, hisz itt az igazi nagy zárás. Egy elszabadult Palpatine-al, aki a Sith ősi templomában ahol valószínűleg pokoli erős a sötét oldal, olyan hatalomról ad tanúbizonyságot, hogy az elképesztő. Itt aztán már tényleg nincs színjáték, nincs pózolás a Birodalom alárendeltjeinek, a Császárt már csak sith hívek veszik körbe akik előtt az lehet aki: a megtestesült gonosz.
Egy szóval: bravó!
A film élvezetben az se nagyon tudott kizökkenteni, hogy volt egy-két ötlet, ami kifejezetten nem tetszett. Rey származása és az ahogy érdemi magyarázat nélkül rángatták vissza Palpatine-t, nem tetszik. De a filmekkel is úgy vagyok, mint az emberekkel. A hibáikkal együtt is tudom szeretni őket. Ez a film pedig úgy 99 százalékban akkora élmény volt, hogy önmagában pár rossz elem ezt nem tudja tönkrevágni.
Igazából nálam ez volt az első Disney-érában készült film, ami azonnal iszonyúan tetszett. Bár az ep.8-tól is letettem a hajam, a premieren a TLJ első felével még nem voltam teljesen kibékülve. Itt nem volt ilyen gondom. Rögtön baromira feldobott a film.