Dzséjt

Ez az évad Ventress történetével, Maul előkerülésével és főleg az Umbara történettel erőteljesen az élbolyban lenne. Talán csak azért esnék dugóhúzóba, mert a Maul-szál folytatódik, illetve van előzménye is, illetve a többi az ez előtti, ez utáni évadokban. Még ha az első kettő és fél évadot külön is venném megvalósítása okán (de ilyen merényletet nem követnék el), akkor is nehéz lenne választanom. De most azt mondom, hogy biza én is erre az évadra szavaznék.

Bógod, bódog, bódog születésnapot!

YODA: Balsejtelmek… balsejtelmek… hmmmm… ezek a látomásaid… DONÁT: Mind csupa kín, szenvedés, unalom… YODA: Rólad szólnak ezek, vagy valaki másról? DONÁT: Valami másról. YODA: Számodra becses dologról? DONÁT: Igen. YODA: Óvatosnak kell lenned, miközben a jövőt fürkészed, Donát. A csalódástól való félelem a Fikázók felé sodor minket. DONÁT: Ez a látomás nem válhat valóra, Yoda mester. YODA: A csalódás az élet természetes része. Örömmel gondolj azokra, amik örömöt okoznak. Ne nézd a többit, ne foglalkozz a többivel. A ragaszkodás keserűséghez vezet, és az az önsanyargatás ikertestvére. DONÁT: Mit kell, hát tennem, Yoda mester? YODA: Igyekezz mindazt önként kerülni, amit fájna látnod.

Hadd kezdjem a 2014-et itt a fórumon egy hiánypótlással, azaz a negyedik évad értékelésével. Szánom-bánom bűnömet, de ezt én teljesen elfelejtettem. Fél évvel az évad befejezése után, döbbentem rá, hogy emlékeim megtréfáltak, és nem írtam évadértékelőt, de akkor meg már nyakig voltunk az ötödik szezonban, a negyedikről meg már túlságosan megfakultak emlékeim. Emiatt döntöttem úgy, hogy majd ha újranézem az évadot, pótlom hiányosságom. Erre most került sor. Nos… Jobb évekkel később, mint soha. Ez persze azt is eredményezi, hogy ez inkább „nosztalgikus” visszatekintés lesz, semmint valódi évadértékelő, már csak azért is, mert 2012 óta van olyan történetszál, amelynél a véleményem a tökéletes ellentétévé fordult át. Szóval, ha anno frissen, melegében megírom, valószínűleg inkább éles hangú kritika érte volna a ház ama táját, míg most kicsit más hangnemben fogok róla értekezni. Essünk hát neki. A negyedik évad az első teljes értékű évada volt az új The Clone Warsnak, vagy írhatjuk akár The Clone Wars 2.0-ként is. A harmadik szezon fele ugye még a régi külalakkal és szellemmel készült, ráadásul lyukbetömős szerepet töltött be, és csak a második fele kezdte el azt, ami – számomra legalábbis – hihetetlen magasságokba emelte ezt a sorozatot. Komolyan, ha anno, 2008-ban megkérdeznek, mit jósolok a sorozatnak az első évad után, a legnagyobb optimizmussal sem mondtam volna azt, amit végül elért. Amit a harmadik évad második fele elkezdett, azt a negyedik szezon megfejelte, megduplázta, azt megszorozta, végül négyzetre emelte. Az első évadot szeretem, a másodikkal elvagyok, a harmadikat imádtam, a negyedik évadtól kezdve viszont kicsit sekélyes a szókincsem ahhoz, hogy kifejezzem érzéseim iránta. Na jó, a legrosszabb epizódokra rá merem fogni, hogy remekek, a legjobbakra… Oké, arra tényleg nincs szavam. Zseniális? Briliáns? Fantasztikus? LUCASI! Hatalmas előnye az évadnak, hogy végre koherens, kronológiailag sorrendben adott egészet alkot, ahol három-négy részes történeteket mesélnek el. Ez lehetőséget ad a karakterfejlődésen túl arra is, hogy sokkal átfogóbb, átgondoltabb és jobban kibontott sztorikat meséljenek el. Igaz, hogy már a második évadban is több volt a többrészes történet, de azt egyrészt kicsit felborította a harmadik szezon első felének összevisszasága, másrészt úgy érzem, hogy igazán csak a Heroes on Both Sides című epizóddal bekövetkezett szemléletváltásban tudott érvényesülni. Valahogy a harmadik évad második felétől a történetek mind mesélésükben, mind technikai kivitelezésükben sokkal felnőttesebbek, ez pedig hatalmasat dobott a TCW-n. A harmadik idény mindezt betonbiztosan megalapozta az olyan trilógiákkal, mint az Éjnővéreké, a Mortisé vagy a Citadelláé, de a Trandoshan-duónak sincs éppen oka szégyenkezni. A negyedik évad pedig zseniálisan építkezett erre az alapra. Már a nyitány jelzi, hogy itt az első két évadra jellemző gyerekesebb tónust érdemes elfelejteni, csak néha-néha fog beköszönni, leginkább R2-D2, C-3PO és Jar Jar Binks közreműködésével. Az első történet ugyanis a Star Warsban merőben szokatlan vizekre evezett, szó szerint mélységekbe süllyedt: Calamari. Egy víz alatti világ, olyan csatával, amit bár próbált már egyszer megeleveníteni a Tartakovsky-féle Clone Wars – technikailag ez annak a remake-je –, de minden téren milliárdszor alulmúlja azt a trilógiát, amit a TCW prezentált. Találkozhatunk régi ismerőssel (Ackbar), egy szívből utálható gonosszal (Riff Tamson), import gungákkal, politikai ármánykodással és egy zseniális víz alatti világgal. Ezután történik egy kis megbicsaklás, mert egy epizódba szuszakolnak bele olyasmit, amit érdemesebb lett volna kettőben elmesélni, akkor talán megúsztuk volna az izzadtságszagú, több esetben kikezdhető megoldásokat, de úgy néz ki, hogy Naboora ez a sors vár, az ep1 óta képtelenek erre a helyszínre jó történetet írni. Mondjuk nem csoda, összességében unalmas bolygó, míg a Shadow Warrior, annak ellenére, hogy elveszítjük benn Tarpals kapitányt, azaz, itt már tábornokot, a leggyengébb része a negyedik évadnak. A Mercy Mission és Nomad Droids epizódok Gulliver utazásait idézik, néha már-már a pofátlanság határát súrolva, de míg ez például a Zillo-duóban nem jött be, itt tetszett. Talán azért, mert nem akartak komoly epizódok lenni, inkább afféle víg kikacsintások. Eleve, hiába R2 és 3PO a Star Wars „mesélői”, önálló sztoriban nem működnek, mert segítőtársnak lettek kitalálva, ezen szerepkörön túl már csak droid jellegük miatt sem működhetnek igazán. Elvégre az egyik csak egy szerelő, a másik meg tolmács, így alapjáraton egy komoly sztoriban csak ezeket a funkciókat láthatják el – ahogy azt teszik például a filmekben. Talán ezért is lóg ki sokaknak a lóláb, amikor C-3PO fejetlenkedik a Geonosison, vagy R2 B2-es harci droidokat sütöget az Invisible Handon, ugyan én ezekre még azt mondom, hogy ebben a formában ippen hogy, de elférnek. A Mercy Mission és a Nomad Droids is ezért működnek, mert nem akarnak komolyak lenni, inkább a humor, a felfedezés, a kaland és a varázslatosság ösvényén járva ismertetnek meg minket a Star Wars egy vígabb felével. Amit akkor is kellemesnek éreztem, innét visszagondolva pedig már-már szükségesnek, mert ezután bizony a könnyedség és mókázás igencsak elkezdett elmaradni, sőt, talán csak egy történetszál maradt a sorozat befejezéséig hátralévő epizódokra, amiben még volt némi könnyed mókázás (de arról majd az ötödik évadnál ejtek szót). Az ezt követő tetralógia már alá is pakol a mókázásnak, sőt, az írmagját is kiirtja. Az Umbarán játszódó négy epizód nem a TCW legösszetettebb, legmélyebb története (az a Mortis-trilógia az előző évadból), nem is a szívemhez legközelebb álló sztoriszál, de mindenképpen a legsötétebb. Szerintem depresszív hangulatával, szó szerinti sötétségével legalább olyan kegyetlenül borús, mint a Revenge of the Sith második fele. És ezt lazán kivetíthetjük az egész eddigi mozgóképes Star Warsra. Egy Jedi mester árulása, a klónok pusztítása, majd azok uruk ellen fordulása, és mindehhez Umbara világa egy olyan mélyen sötét hangulatot teremt, amit én példaképpen állítanék, ha valaki megkérdezné, melyik epizódok fogták meg leginkább a klón háborúk esszenciáját. Az Umbara-tetralógia az évad legkiemelkedőbb alkotása, de megvalósításában én a sorozat egészében is kiemelt helyre tenném. Az ezt követő epizódnak sincs komolyságban és borúban oka szégyenkezni, mert a Rabszolga-trilógia bizony szintén olyasmit feszeget, amit például a mozifilmek annak ellenére csak érintőlegesen súroltak, hogy az egész Saga főszereplője, Anakin Skywalker rabszolga volt. Persze a Star Wars – The Clone Wars: Slaves of the Republic című képregényt feldolgozó epizódok nem is hagyják ki ezt a ziccert. Nem is csoda, hogy Anakin kapja a legnagyobb hangsúlyt ebben a trilógiában, ráadásul – immár sokadszorra – a TCW írói megcsillogtatták, mennyire szeretik újszerű, olykor különös helyzetekbe sodorni a szereplőket. Ebben az esetben a rabszolgatartó népség királynője mellé teszik, mint személyi rabszolga, ráadásul olyan szituációba keverik, amikor Anakin kénytelen önmagától lemondani szabadságáról, visszatérni abba a gyűlölt életformába. Az így felgyülemlő, de elfojtásra kerülő gyűlölet nem tökéletes táptalaj a Sötét Oldalnak? Ugyanakkor ez a három epizód azt is jól bemutatja, amit a The Phantom Menace csak pedzegetett: a Köztársaság eltűri a rabszolgaságot, ha az „kényelmes” távolságokra van a határaitól. Itt egy egész birodalom épül erre a piacra, és se a Köztársaság, se a Jedik nem tesznek semmit ellen. Az A Friend in Need egy szórakoztató, a Death Watchot bolygó elfoglalására kész, szervezett haderőből pitiáner „motoros bandává” lezüllesztő rész bár jól lett összerakva, nekem nem tetszik, pont emiatt a züllesztés miatt. Az előző részek számomra nem egy heccből gyilkolászó, szedett-vedett gang képét festették a Death Watchról, és őszintén szólva, az ez utániak sem. Nem jófiúk, és a klasszikus értelemben bizony terroristák, de ebben az epizódban olyan emberek mászkáltak, akik nemhogy Satine elveihez, de azokhoz sem hűek, amiket állítólag támogattak. A régi Mandalore-ok egy büszke, harcos faj (technikailag ők a Star Wars klingonjai), ez meg egy koszos, szakadt csürhe – és csak ebben az egy epizódban ilyenek. A Hardeen-tetralógia kicsit talán megcáfolni látszik előző kijelentésem, miszerint a Naboora nem lehet jó epizódot írni, hiszen a legjobb Naboo-s részt látható ebben a négyesben. És ezt most nem a Blue Shadow Virus-duóhoz vagy a Shadow Warriorhoz mérten, hanem a TCW jó vagy remek történetei tükrében írom. Az egész koncepció megint csak olyasmi, amit eddig nem igazán láthattunk Star Warsban: beszivárgás, megtévesztés, mindezt remek technikai apparátussal, ötletekkel és szereplőkkel. Itt is érvényesül, hogy az írók szeretik a szereplőket újszerű helyzetekbe hozni, ez esetben Obi-Wanból csináltak Jedigyilkos fejvadászt. Beépülése a fejvadászok közé (ahol magasan Cad Bane viszi a prímet), hogy elrabolják Palpatine-t, nagyon jó. Főleg, ha számon vesszük, hogy hány cselszövés van a négy epizódban. Az egészet a Crisis on Naboo végső párbaja koronázza meg, ahol Dooku és Anakin Palpatine jelenlétében vívnak meg. Remek reflektálás ez a RotS elejére, pláne, hogy ez az utolsó párbaj Anakin és Tyranus között a TCW-ben, és most a fiú maradt alul. Ezt aztán egy olyan történeti szál követi, ami valójában két lazán kapcsolódó történet, és ami nem mellesleg, már az előző évadban elindult az Éjnővérek-trilógiával. Asajj Ventress, Savage Opress és Darth Maul története első megnézéskor a tetszik és a hűdesz*r között ingázott. Nagyon bejött, ahogy Ventress karakterét új útra terelték, csináltak ezzel a kétdimenziós, faék egyszerűségű szereplőből egy remek, bonyolult felépítésű karaktert. Azon szereplők közül, akik a mozifilmekben nem tűntek fel, egyértelműen Ventress lett a legkidolgozottabb és ő járta be a legnagyobb utat – aminek részese lett Boba Fett és Dengar is, ezt sem hiszem, hogy sokan megjósolták volna. És ezt még a zombi-éjnővérek sem tudták elrontani, akik minden furcsaságuk és talán Star Wars-idegen megjelenésük ellenére ebben a formában nekem bejöttek. Pláne, hogy azért nem verték meg a droidsereget, Grievous pedig lazán lenullázta az Éjnővéreket. Talzin anya pedig még mindig a legtitokzatosabb, legmisztikusabb szereplője a TCW-nek, s ez pláne elmondható róla a Revenge után. Ezzel rákanyarodtunk a Brothers-Revenge duóra. A Revenge voltaképpen már első nézéskor bejött Maul karaktere, Talzin misztikuma, Ventress „jófiú” szerepe és Obi-Wan jelenetei miat, de a Brothers heveny idegrázást okozott a semmiből túlélt, megőrült, félig mechapók Maullal. Azóta persze ez a történet révbe ért és ma már értem, miért volt akkor erre szükség. Újra megnézve az epizódot, ugyan nem jelenteném ki, hogy ezt így kellett megvalósítani (ahogy azt sem, hogy meg kellett valósítani), de mindenképpen értem a mögötte meghúzódó gondolatokat. Ahogy a „halálból” felépülő Maul fizikailag és mentálisan is újra testet ölt, egyúttal kiemelkedik a háttérből, ahol a TPM-ben olyan jól elvolt. Az egyetlen, ami a mai napig felrovok a Maul-szálnak, hogy nem gondolták át alaposan azt az apróságot, hogy Maul Nabooról Lotho Minorra. Ezt ildomos lett volna jobban átgondolni vagy máshogy megoldani, mert így diszkréten meg kell feledkeznem róla. De mivel egy kiváló sztori szál kezdetéről van szó, így számomra nem nehéz a feledés. Ami a megvalósítást illeti, szavunk nem lehet. A sorozat évadról évadra egyre jobb, ami kicsit vicces, mert már tavaly is úgy éreztem, hogy tovább nem lehet fokozni. Pedig dehogy nem! A látvány mozifilm szintű. Ettől az évadtól kezdve már simán odaállhatna egy Disney vagy Pixar film mellé, bár a sors iróniája, hogy mára már a Star Wars is a Disney-é. De ez semmit sem változtat, a látvány pazar, részlet gazdag és áll-leejtő. Legyen szó a Mon Calamariról, az Umbaráról, az Aleen föld alatt világáról, mindenhol a végletekig kidolgozva minden részlet. És nem csak a megjelenítésre gondolok, hanem például arra, hogy a képernyőn lévő szereplők nem statikusak, akkor sem, ha csak a háttérben lődörögnek. Igen, lődörögnek, droid, klón, Jedi, mezei pocok, akármi, pofát vágnak, beszélgetnek, járkálnak, tehát csinálnak valamit, mint akik élnek. Mint a mozifilmekben! Talán csak egy negatívumot tudnék mondani: a Jedi vadászgépek és a LAAT/i-k nem zöld lézerrel lőnek, mint a filmekben vagy a sorozat elején. Na, bumm, a világ tragédiája, mi? Csodálatos, amit ebben a sorozatban művelnek. Az Umbara után visszanézni Rugosát, mintha nem is ugyanabban a sorozatban szerepeltek volna. Ami pedig a hangokat illeti, szinkron vagy egyéb hang, tök mindegy, ha azt mondom, hogy zseniális, már leszóltam. Utóbbiak ugye ha nem a filmből vannak, akkor is jól szólnak, a filmes hangok meg aztán pláne. Ami pedig a karaktereket megszólaltató embereket illeti, arról meg nem lehet elég hosszan áradozni. Vegyük Dee Bradley Bakert, aki szinte egymaga szinkronizált négy epizódot, hiszen az Umbara-tetralógiában a klónokon kívül csak Anakin, Obi-Wan (ők ketten ráadásul nem is beszélnek sokat) és Krell szólalt meg. Vagyis Baker egymaga vitte a történetet, vagy tucatnyi klónt megszólaltatva, és mindig tudjuk, éppen ki beszél. Néha más a hangszíne, néha a beszédstílusa, folyamatosan játszik, így az ember akkor sem téveszti össze Rexet Fives-szal, ha csak fülel. És ez azért teljesítmény a javából. De semmivel sem marad el mögötte, James Arnold, Matt Lanter, Corey Burton és Ashley Eckstein. S lehetne sorolni ezt is jó hosszan, de mégis, van egy név, akit még kiemelnék Baker mellé: Sam Witwer. Igazán ugyan az ötödik évadban mélyülhetett el Maul hangjában, de ha bárki más szinkronizálja, szerintem a Sith Nagyúr karaktere fele ennyire sem lenne hatásos. Ez hát a véleményem most a TCW negyedik évadáról. Megkésve és nem teljesen azt reprezentálva, mint amit friss élményként gondoltam, de visszatekintve valahol jobb is. A sorozat megérett, felnőtt, és legalább nekem is volt esélyem más szemmel nézni azokra az epizódokra, amik ebben a remek évadban voltak. Csak azt nem írhatom le, hogy elképzelni sem tudom, hogyan fognak erre rákontrázni, mert ugye tudom. De az már egy másik évad kicsit megkésett értékelése lesz.

Köszi a jókívánságokat és boldog új évet mindenkinek. Jövőre ugyanitt, ugyanvelünk. Ráadásul Star Wars szemszögből izgalmas 2014-ünk lesz.

Köszi mindhármótoknak is.

Ezt most nagyon nem értem, mert abban a formában, ahogy vázoltad, nem szerepel a dolog a filmben.

Köszi nektek is!

A miért ne lehetnére szerintem a legegyszerűbb válasz ez lenne: mert nem azonosak. De az a baj Moffat bácsinál, hogy akármi a válasz, azt legfeljebb csak megközelíthetjük. Aztán majd keresgélhetjük az állunk, ha végre látjuk a valódi választ. Kösszentyű! Szerintem elég csak ezeket a részeket újra megnézni (én legalábbis csak ezeket sasoltam meg újra): 5x01 The Eleventh Hour 5x06 The Vampires of Venice 5x12 The Pandorica Opens 5x13 The Big Bang 6x01 The Impossible Astronaut 6x02 Day of the Moon 6x07 A Good Man Goes to War 6x08 Let's Kill Hitler 6x13 The Wedding of River Song The Day of the Doctor The Time of the Doctor Ezekben vannak a leglényegesebb információk, a többi már csak az "aprólék".

Köszi!

Köszi neked is, Revan mester.

Szerintem is. Viszont az ötödikre nem vitt még rá a lélek. Annyi rosszat hallottam már róla, hogy szerintem megmarad az olyan kultikus "sohaabüdöséletbenmegnemnézem" filmek sorában, mint a Sárkányszív 2.

Szerintem nagyon is igaz ez a teória.

Köszi a köszöntőknek, és boldog névnapot neked is, Bomarr!

Vagyis nagyjából így néz ki az időrend: The Time of the Doctor "rövid" kritikám.

Boldog születésnapot!

Nyilván nem talált ki mindent részről részre, hanem csak a fontos gócpontokat, de a végső eseményeket azért sok minden nem befolyásolja.

The Time of the Doctor Szerk.: baki sztornó, eszembe jutott rá a válasz.

Azért Moffat sikeresen bakizott egy iszonyú nagyot ezzel a The Time of the Doctorral.

A múltkor én is letöltöttem A vasmacska kölykeit. Szeretem azt a filmet. Meg a másik ilyen Goldie Hawn film, amit nagyon bírok, az az Óvakodj a törpétől. Nálam ilyen bármiko meg tudom nézni filmsorozat három van: a Szellemirtók 1-2, a Szörnyecskék 1-2 és az általad is említett Vissza a jövőbe-trilógia.

Ezt írtam, csak nem ilyen szalonképesen megfogalmazva. De minek keresel egyáltalán magyarázatot? Miért akarod megérteni? Együtt akarsz érezni velük? Nekem meg ezt magyarázd meg. Ja és azt, hogy miért traktálsz minket ilyen sűrűn hülyegyerekek véleményével? Mert ezt meg én nem tudom felfogni. Itt egy érdekes, sok kérdést felvető és megmagyarázó, érzelmes epizód, és a te posztod tartalma mi? Hogy min kattog a fikázók agya. Ezt valaki fordítsa már le nekem, hogy meglássam az értelmet a gondolatmenet mögött, mert momentán csak egyvalamit láttam meg mögötte: hogy bosszantó.

Mit görcsölsz ezen? Van ilyen is, és? Pont le van sz*rva, magasról, nagy ívben.

Hát ez-ez-ez-ez... uh. Ezt meg kell emészteni. Úgy nagyjából az elejétől a végéig. Ez sok és sokk volt. A vége meg... Mi van? Ez azt hiszem, még egyszer nézős lesz, mert itt aztán volt minden.

Én nem várok az angol feliratra. Hál' isten, már nekem sem kell. Általában egy-egy sorozatepizódnak már csak egy igen elhanyagolható hányadát nem szoktam megérteni. Ami szerencse, lehet, hogy most nem tudnám kivárni még az angol feliratot, addig tuti elaludnék.

Akkor neked elég gáz ez így. Egy ilyen epizódnál pont a legvégét látni előre, a teljesség nélkül. Pech. Már gyün le. Hozom a pzs-t. Na jó, azért sírás csak nem lesz, csak rívás.