Ghadea.....
-Fáradtnak tűnsz. -közölte Dynia amint elsétálva a hátam mögött, a tenyerével végigsimított a hátamon. Alig két pillanattal ezelőtt lerakta elém a megsült reggelit, melynek zamatos illatfelhői betöltötték a konyha azon kis sarkát ahol az étkezőasztal húzódott meg.
Megkerült és leült velem szemben, miután Willriel elé is lerakta a tányért. Az utolsót, -a tálcával együtt- pedig maga elé helyezte.
-Már korán felébredtem. -jegyeztem meg, mellőzve az álmosság érzetét ami totálisan eluralkodott rajtam. Az éjszaka átélt alaktalan látomások még halványan ott derengtek a tudatomban. Próbáltam elterelni róluk a figyelmemet és inkább a reggelire koncentráltam. Hacsak nem tűnt volna fel Dynia kissé szokatlan ábrázata ami kiteljesedett abban, hogy mereven nézett maga elé....valahogy mostanság túl sűrűn.
-Remek illata van. -jegyeztem meg Willrielre kacsintva, aki néhány színes ceruzával egy papírlapra rajzolt éppen valamit. Ekkor tűnt fel a szemem sarkából Dynia arcának sápadt bőrszíne.
-Szívem, jól vagy? -fordultam felé aggodalmas képet vágva. Ő bólintott, majd tenyereit az asztallapra fektette, míg végül megrázta a fejét és felpattant, elviharozva az előszoba felé, egyenesen a mellékhelyiségek irányába.
Ebből ma sem lesz közös reggeli, állapíthattam meg utána pillantva, mire Willriel rám szegezte a nagy, kék szemeit.
-Anyu ma se fog velünk reggelizni, igaz? A kisbaba csinálja ezt, ugye?
-Igen Willriel, Dynia......anya megint nem érzi túl jól magát.
Késztetést éreztem afelé, hogy minél előbb eltereljük Dynia reggeli rosszulléteiről a figyelmet. Kíváncsian pillantottam le az örökbefogadott lányunk rajzára. Innen, csupa ákombákomnak tűnt, de talán némi képzelőerővel és faggatózással megtudom, hogy mit is ábrázol a kép. Így terveztem legalábbis.
-Mit rajzoltál? Megnézhetem?
-Aha. -bólintott gyermeki komolysággal és elém fordította a papírlapot. Most már azért több vonal és satírozás felismerhető alakot öltött a lapon. Sőt, egyenesen emberi alakok kisebb csoportja bontakozott ki előttem stilizált fákkal, állatokkal.....
-Ez itt Apa és Anya.....-folytatta volna tovább, mikor hirtelen elhallgatott és miközben felpillantott rám, ráharapott az alsó ajkára. Amit ekkor a szemében megláttam, elszorította a torkomat. Egyszerre csillogott a tekintetében a vágyódás és a rémület keveréke. Hirtelen nem tudtam mit mondani neki, pedig éreztem szólnom kell valamit. Szembetűnő volt, hogy megrémült attól amit kiejtett a száján. Mintha valami titkot tárt volna fel amit még jó ideig magában akart még tartani. De most már késő. Kiejtette a szavakat amiknek megtestesítői nyomták a szívét és a lelkét; minduntalan ott léteztek az emlékeiben. Ezzel párhuzamosan a gyermeki lelke még tele volt szeretethiánnyal, olyannal amit csakis a szülők oszthattak meg a gyermekükkel. Mégis, azon túl, hogy immár hónapokkal ezelőtt elvesztette őket, a testvéreivel együtt, egyszer se láttam őt sírni. Jobban belegondolva eme viselkedésére a csökönyös elutasítás volt a jellemező, mellyel kifejezte, hogy képes megbirkózni a családja elvesztésével; képes túltenni magát a fájdalmán, vágyakozásán.....de még talán olykor a szomorúságán is. Elfogadott minket nevelőszüleinek, Anyának és Apának szólított minket, pedig mi ezt sose kértük tőle. De ő megtette ezt, magának és nekünk egyaránt. Így pótolta az édesszülei hiányát. Szavakkal és egyben nyílt lélekkel. Dynia amikor csak tehette sok időt töltött vele, főleg, hogy állapotos mivoltára tekintettel -és a doktor javaslatára- már csökkentett munkaidőben dolgozott. Dynia gondos anyaként bánt Willriellel és sokat nevettek együtt amikor nem éppen iskolában volt a kislány.
-Nagyon szép rajz. -jegyeztem meg neki óvatosan, olyan hozzáállást választva mellyel talán sikerül a gondolatait elterelni attól a szörnyőségről mely bekebelezte Skythdort a családjával együtt. Még bennem is felrémlettek azok a pillanatok amikor az apja vendégül látott engem Hathollal és Thoronnal. Előttem volt Draconius türelmes szemlélődése mellyel végighallgatta a múltam történetét.
-Ez itt Rusiaur...-mutatott rá a bátyái közül a legszélsőre- ahogy vigyázz apa minrasaira, itt pedig Sleipnir és Keshy vadásznak.
Ha csak egy további pillanatra is, újfent ott találtam magam köztük. Lelki szemeim előtt felderengtek a chelairok mindennapjai. A férfiak a végtelen rónákat járták gyors hátasaikon, miközben asszonyaik a háztáji teendőkkel foglalatoskodtak. Sok világon zajlott hasonlóképp a járás-kellés, mégis Skythdor jelentőségteljesebb volt valamennyiüknél. Főleg azok után, amit Willriel még elárult. Hangja továbbra is rémisztően nyugodtnak tűnt. Szívének fájdalma a csendes mélyben maradt.
-Éjszaka velük álmodtam.
-Tudod -kezdtem bele, küszködve a torkomban érzett szorító érzéssel-, én is álmodtam velük.
Még ha ez teljesen nem is így volt, láttam, hogy Willriel érdeklődéssel pislog rám, sőt, villájával az ételbe kotort.
-Skythdor nagyon szép hely. -folytattam, ügyelve arra, hogy ne a rémképekben látottakra hívjam fel a figyelmét amikkel éjszaka küszködtem. -Tele van szebbnél szebb tájakkal.
Láttam amint kis ajkai az érzelmekkel viaskodó közömbösség szenvtelen egyhangúságából, a szomorúság felé görbültek.
-Hiányzik a minrasom. Talán ő túlélte....valahogy.
Megdöbbentő volt, hogy nem a szüleit vagy bátyáit említette meg, hanem az egyik állatát. Mégis, a rajzokon jól látszott, hogy az emberi alakok kidolgozottsága jóval részletesebb mint bármely más élőlényé akiket megjelenített. Nem igazán akartam erre rákérdezni. Meglehet, hogy ez is ahhoz a tagadáshoz tartozik mellyel uralkodik az érzelmein. Ez pedig hosszú távon nem fog neki jót tenni. És hogy ezt kiküszöbölhesse nem egészen rám volt szüksége. A Jedi Rend tagjainak érzelmi élete teljesen más alapokon nyugodott mint a hétköznapibb embereké. Most valahogy ő a két réteg között bolyongott. A kifelé mutatott jelei alapján lemondott a szeretteihez tartozó ragaszkodásról, azonban a rajz, amit a bensőjében kavargó fájdalom és hiányérzet szült, mást mutatott. Nagy próbatétel volt ez mindkettőnknek, futott át a gondolat az agyamon. Jediként nem adhattam neki segítséget vagy bármi más támaszt, ?hétköznapi? apaként pedig nem volt meg a kellő tapasztalatom, és eme gondolat aggodalommal töltött el, hogy vajon a születendő gyermekemnél mely utat is fogom választani.
-Te szerinted öcsém lesz vagy kishúgom? -hallottam meg a kérdését, mellyel felriasztott a gondolataimból.
-Hogy? -pislogtam kissé megdöbbenve, mert egyrészről ez elég váratlan kérdés volt, másrészről eszembe villant, erről még nem is beszéltünk Dyniával. A válaszomra nem is volt szüksége, mert ebben a másodpercben Dynia visszatért közénk. Az utolsó szavakat ő is meghallhatta.
-Te mit szeretnél Willriel? -kérdezte a helyére visszaereszkedve, miközben a ki nem mondott kérdésemre, egy megnyugtató pillantással válaszolt; Jobban érzi magát.
-Öcsikét! -villantotta fel ma első ízben a mosolyát mindkettőnkre. -Adin már túl nagy és nem is lakik velünk. Egy kis fiútestvérnek jobban örülnék. Persze az se baj ha kishúgom lesz, de a fiúkhoz van már tapasztalatom. -magyarázta izgatottan, remélhetően messze-messze elfeledve a pár perccel ezelőtti borús hangulatát.
-Nos akkor, ha Den is tudni akarja.....-pillantott rám Dynia a melegséget árasztó tekintetével, melyben megcsillant a huncutság.
-Ne csigázz. -kacsintottam rá, magam is átélve immár a izgatott kíváncsiságot.
-Ugyan még várni szerettem volna vele a következő vizsgálatig, de a doktor szerint......
És ekkor hirtelen felbúgott a komlink a házban. A pillanat darabjaira hullott; Willriel leejtette a villájáról a falatot, nekem meg nyitva maradt a szám.
-Jobb ha felveszem. -állt fel Dynia újra az asztaltól.
-Ne máááá' -eresztette le a vállait Willriel csalódottan, mire Dynia visszamosolygott rá félútról, felemelt mutatóujjával jelezve, hogy legyen türelemmel ő is...és én is.
-Igen? -jutott el néhány méterről a hangja hozzánk, amint lenyomta a falon csüngő komlink egyik gombját. Audio kapcsolat jelentkezett be, de mi már nem hallottuk, hogy kivel beszél a túloldalon.
-Nem, nem zavarsz Asyle......Hogy?....Mikor?
Valahogy a Dynia felől érkező hangok elvonták a figyelmemet a reggeliről, melybe már én is belekóstoltam. Hirtelen túl izgatottnak és rémültnek tűnt a hangja. Olyannak amelyet igyekezni kellett az ő állapotában elkerülnie. Rögvest aggodalmas ráncolásba gyűrődött a homlokom.
-Baj van? -kérdezte Willriel.
-Nem tudom, kicsim. -feleltem, le nem véve Dyniáról a tekintetem.
-......Értem Asyle, és nyugodj meg........Nem, nem, én velem semmi gond.....Oké, értelek. Hamarosan bent leszek.
Bontotta a vonalat és egy pillanatra megtámaszkodott az egyik tenyerével a falon, mintha az egész világ súlya nyomta volna a vállát. -Ó, te jóságos Holdnővérek.....
Felpattantam a helyemről.
-Jól vagy? Mi történt?
Szerettem volna a karjaimba zárni, de ő csupán az arcát fordította felém. Azt az arcot mely hirtelen vagy húsz évet öregedett.
-A Birodalom, Den. Bekövetkeztetett. Már a rendszerünkben vannak.
