Egy nagyon szomorú dal
Sétálok udvarunkon, hullanak alá levelek,
Ősz van.
Saját lépteimre gondokkal felelek,
Csönd van.
Szertenézek, előttem a nagy, magas diófa,
Sárga.
Agyamba úgy ragad meg a képe, mint pióca,
Árva.
Fölöttem fecske repül, hazatér majd ő is,
Délre.
Köröttem tücsök zendül, hangol a koncertre,
Éjre.
Becsukom a szemem, nem bírom már tovább,
Akármerre nézek, ha fűre, ha égre,
Zöldre vagy kékre,
Vagy ha csak a tovaszálló fecskére odább?
Mindről, mindről csakis Te jutsz eszembe,
Ég kékjét felfedeztem rég már szemedben,
Fű selymét tapintom kezemben
Valahányszor bőrödre teszem le.
Belenézek fának odvába, téged látlak ott,
Hosszú fekete hajad meg-megcsillámlott,
Arcod látom amott a rózsák közt,
Alakod felett megannyi madár köröz.
Akármerre járok, követsz, léptem elhal,
Te is megállsz, mellettem szól majd
Kedvenc dalod, amint kicsit is fülelek,
S kérdésedre ugyanúgy felelek
Mint akkor, akkor, amikor köztünk jártál,
Mikor még velem, csakis velem voltál,
Mikor még nem kellett fejfád felett szólnom
Akkor, akkor nem kellett bajjal gondolnom.
S most itt állok, kísérteted köröz felettem,
Várom hogy megjelenj, letelepedj mellettem,
De hiába várok, többé nem lépsz ki sírodból,
Nem ölelsz meg, nem ringatsz ki kínomból.
Többé már nem, elhagytál, örökké,
A tested most már az örökk-é?
S én soha? soha nem látlak többé,
Egyedül hagytál, megtapostál földeddé.
Kósza lélek vagyok, s mint nap, ki várja,
Hogy egyszer újra felragyog sugára,
Állok itt, s nézem az egedet?
Kémlelem, hátha egyszer végre majd
Újra Veled lehetek.
Többek szerint a legszebb versem...
Donát