Úgy érzem, itt az ideje, hogy én is számot vessek a sorozat első évadjával kapcsolatban, annál is inkább, hiszen hamarosan már a díjkiosztó, majd pedig az uborka szezon következik, s míg előbbiben bőven lesz tennivalónk, utóbbiban már a felejtés lesz olyan mértékű nálam, hogy esélytelen lesz egy globálisan átfogó írás megszületése.
Igazából, gondolom sokan tudjátok, hogy jelentős késéssel néztem meg a mozifilmet, nem nagyon csigázott fel az egész animációs sorozatláz, de miután megnéztem moziban a kis Rotta történetét, ami nekem megjegyzem nagyon tetszett, már is vágyakozva keresgéltem a *** oldalon sw torrentek után.
Azonban amit az Ambushban kaptam, minden várakozásomat felülmúlta. Úgy éreztem, hogy 20 percnyi SW-t (igen, nagybetűset) kapok, telis-tele jobbnál jobb jelenetekkel. Lehet, hogy azért volt számomra ez a rész annyira pozitív, mert semmiféle követelményt nem támasztottam felé, lehet azért, mert egyszerűen zseniális, akárhogyan is, nagyot dobott a lelkesedésemen, amit aztán a Malevolence trilógia, annak is főleg az első, hidegrázós része tovább inspirált.
A sorozat ívét valóban nehéz meglelni, ahogy arra Zoli is utalt, hiszen olyan, stílusjegyükben teljesen különböző részek követték egymást mint pl.: Bombad Jedi - Cloak of Darkness, vagy mint a The Gungan General - Jedi Crash, amelyek egymás utáni megnézését követően az ember komolyan elgondolkodik, van-e értelme bármiféle ívről is beszélni (a helyzetet tovább súlyosbítja a Hidden Enemy kronológiai kilógása, ami tovább nehezít egy virtuális évadpálya felállítását).
Azonban mindenképpen látni kell, hogy a komoly felütést (Rising...) leszámítva a sorozat inkább indult szórakoztató gyerekmatinénak, mint komoly mondanivalóval felbélyegzett rajongói szerelmeslevélnek, s ez a vonulat leginkább a Downfall of a (nem, nem sorozat, droid ) Duel of the Droids, Bombad Jedi epizód hármasban csúcsosodott ki. Kicsit úgy éreztem ekkor, hogy nem feltétlenül én vagyok a célközönség, de egyúttal jót is mulattam, hiszen az epizódok mindenképpen egy SW rajongó kedvére készültek, még akkor is, ha ekkor eszembe se jutott volna pl. a filmek canonjával egy szinten emlegetni a sorozatot (most sem merném ezt így leírni, de gondolatban mégis mindig ezt teszem.)
Ám ezt követően történt valami, és ezen 0. időpillanat után indult meg igazán a sorozat íve, ha egy komolysági skálát elképzelünk, mindenképpen felfelé. A Cloak of Darkness már előjele volt valami erősnek, valami hátborzongatónak, a Lair of... klasszikus epizód pedig mindenképpen azt sugallta, hogy ez már nem ugyanaz a Jar-Jar-os könnyed hangvételű történet, mint ami volt az évad első felében (harmadában). Ezt elsősorban három motívum támasztotta alá. Egy. Az a fajta hátborzongató félhomály, ami uralkodott Grievous főhadiszállásán. Kettő. Webb halála. Három. A Grievous életszakaszainak különböző részeit ábrázoló kitömött harcosok groteszk figurája, melyek ironiája egyrészt abból eredt, hogy egyfajta mauzóleumot állítottak egy még élő (?) embernek, másrészt pedig abból, hogy Grievous már majdnem annyira kitömött báb volt, mint a főhadiszállásán felsorakoztatott szerzetek.
A komolysági fokon egy cseppet visszábblépve, de semmiképp sem elfeledve azt, következett a Dooku Captured, melynek alapötlete jó lett volna, ha nem lett volna annyira hi(hetetlen/teltelen), hogy Dookut ilyen könnyedén csapdába csalják holmi kalózok, s bár a folytatás is alapjaiban pörgős, mégis csak elképzelhetletennek tartja az ember, hogy hőseink tíz centire szaladgálnak a Sith Nagyúrtól, és mégsem próbálnak meg tenni semmit, ami persze az adott körülmények között indokolt, mégis, olyan abszurd, amitől az epizód még azt a komolyságát is elveszti, amit Jar-Jar meghagyott benne.
Annyi baj legyen, legyinthetnénk, mert Lucas lánya aztán ismét visszaállítja a helyes pályára a sorozatot: a Jedi Crash számomra az évad egyik legjobbja (Ody kedvéért nem rangsorolok), a zenei világ, a mondanivaló, és Aayla szerepeltetése mindenképpen magasan az addigi részek fölé (más megközelítésből: mellé) rendeli, az SW galaxisát teljesen más aspektusból mutatja be, olyan aspektusból, melyhez a legközelebb talán a KOTOR játékokban átélt dantuini világban megtapasztalt élményeim állnak.
A folytatás - bár ezzel sokan vitatkoznának - sem kevésbé erős, sőt! A szeparatista pusztítófegyver itt még inkább hangsúlyozza a készítők szándékait: a gyermekmeséknek itt már vége, és valami sokkal borzalmasabbal szembesül a néző: a háború nyers, csupasz célorientáltságával, kegyetlenségével.
Egyébként bármily hihetetlen is, de a készítők ezt is képesek voltak továbbragozni, a TresPassban megint egy másik, az előzőhöz szorosan kötődő vonulatát tapasztalhatjuk meg a háborúnak, számomra ez a másik 'évad legjobbjai' között számon tartott epizód, mert a jeges, csendes hidegségével, a belső kérdések boncolgatásával remekül reflektál a Jedi Crashre. A cerkófmajmok ábrázolása és jellemvonásai pedig nálam telitalálat.
Mintha a készítők is érezték volna ekkor, hogy túllőttek a célon, ha elsősorban a gyerekeket kívánták a tévé elé ültetni, és bár hangulatban jelentős "felvidulás" a következő három részben sem történik, az elméleti sík helyett sokkal inkább az akciók, a nyomozás, a markáns gonoszok felvonultatása a cél. Így kerülhet képbe Ventress, az áruló klón, a christophsisi csata, vagy éppen az amúgy történetileg véleményem szerint igencsak hadilábakon álló kék-vírus szál, és őrült orvosa.
Hovatovább ebben a három részben olyannyira az akció került előtérbe, hogy még én, aki minimális spoilerrel sem élek, még én is éreztem, hogy mindez valami előkészítése egy monumentális történet elmesélésének, valaminek, ami a Ryloth trilógiában valósult meg.
Igazából ebben a 3 részben benne van minden, ami az évadot jellemezte, bár igaz, ami igaz, eltérő arányokban. Az évad eleji komolytalanság itt csupán másodperceket kap (droid padló súrolás), ellenben az érzelmi vonulat, mely először talán a Jedi Crashben kapott igazán hangsúlyt a sorozatban, most gyakorlatilag egy teljes részen keresztül jelen van a történetben (Innocents). Végül pedig a harc, az akció, a lendületesség, mely talán a legmarkánsabb tulajdonsága a Clone Warsnak, végig kíséri a teljes trilógiát.
A Hostage Crisis azonban - engedjétek meg, hogy ezzel a kifejezéssel éljek - kilóg a sorból. Leginkább a Dr. House első évadjához tudnám hasonlítani, ahol nem a csúcson hagyták abba, hanem hozzátettek még egy részt, talán, hogy kerek legyen az évad, talán más miatt, nem tudom, de nem is számít. Úgy érzem, hogy a Hostage Crisis története egyrészt kissé gólyalábakon nyugszik, másrészről viszont talán csak azért került az első évadba,hogy felvezesse Cad Bane, a "nagy" fejvadász történeti szálát, ami egyrészről jó, hisz az ember kap egy kis ízelítőt a második évadból, másrészről nekem nem tetsző, mert szeretem, ha egy évad kerek, és nem keverednek össze az évadok különböző vonulatai. Egy példát mondanék, hogy érzékeltessem: ha nem Cad Bane és csapata játszotta volna a főgonoszt ebben az epizódban, csupán a végén egy 10 másodpercet kapott volna a kék fejű durosi, nálam sokkal erőteljesebb évadfináléként vonult volna be az sw történelembe a Hostage. Ha pedig teljesen kimaradt volna, akkor sem lettem volna szomorú, a Ryloth trilógia ugyanis mindenképpen méltó lezárása az első évadnak.
Összességében három dolgot szeretnék kiemelni az évadból:
Először is az arányok, melyek az SW filmek épp úgy számottevő jellemzői, mint ennek a sorozatnak. A nagy filmeknél alapjaiban minden epizódban ott van a könnyedség, akció, sötétség, mondanivaló kvartett, de az arányok egyik részben sem azonosak. Az első rész sokkal könnyedebb, mint a többi, jelentős az akció szál, a sötétség csak elvétve, baljósan jelentkezik, a mondanivaló pedig kisebb hangsúlyt kap, mint mondjuk a második, vagy harmadik részben.
A sorozat azért nagyszerű, mert ugyanúgy próbálja súlyozni az arányokat évadonként, ahogy Lucas teszi ezt epizódonként. Az arányok helyes fenntartása érdekében képbe kerül a sorozatba néhány sötétebb, néhány humorosabb, néhány elmésebb rész, és végig jelen van az SW-t mélységekig átható akció. Éppen ezért én úgy gondolom, hogy ahogyan a Star Wars egy részén belül is bajos igazi ívet felvázolni, úgy a sorozatban sem epizódonként kell ezt megtenni, sokkal inkább majd évadonként. Persze nem azt mondom, hogy ha nagyítóval vizsgálnánk, nem találnánk gondolati ívet az Ep X (X=1...6) mögött, de az epizódok közötti felfejlődés sokkal jelentősebb, koherensebb, ezért hiszem, hogy a sorozatnál is így lesz ez, csak épp az évadok között.
Másrészről megjegyezném, hogyha valami világosan kitűnik a sorozatból, akkor az az, hogy igyekszik személyiséggel felruházni a klónokat, talán azért, mert túl sok a "halhatatlan" karakter a Clone Warsban (Anakin, Obi-wan, Padmé, stb.), így a klónok megszerettetésével, és elvesztésével vihetik bele talán a legjelentősebb érzelmi töltetet a szériába (bár ez természetesen igaz a mellékszereplőkre is, illetve Ashokára.) Másrészről pedig ez a legjobb mód arra, hogy a sorozat közvetlenül hasson a filmre, hiszen a sisakkal takart klón arcokat élettel megtölteni épp oly kézenfekvő, és briliáns ötlet, mint ahogy anno a Darth Vader maszk mögötti ürességet is élettel töltötte meg anno George Lucas. A hasonlat adja magát, és úgy gondolom, hogy a sorozat is ezen az úton indult el, ami mindenképpen dicséretes.
Végül, de nem utolsó sorban: nagyon várom a második évadot, és bízom benne, hogy az évadok koherenciájával kapcsolatos felvetésem helytállónak bizonyul majd.
