Császári Birodalom

[Oldfighter]

-Érzem.....Inarát. Ott van azon a hajón.

Valahol a Mariner-i rendszer határán....

 

 

-Rendben, csak óvatosan. -motyogta Link halkan, miközben lassú léptekkel haladt lefelé a leeresztett elülső rámpán. Egy pillantást vetve Dozerre kissé csalódottan tudatosította magában, hogy a kopasz barátjuk kissé más értékhez köti az óvatosságot, mint amit ő sugallni szeretett volna. Dozer egész egyszerűen egy akkora mordályt ölelt magához mellyel banthát lehetett volna ledönteni a lábáról és ennek fejében még olyan képet vágott mint aki egymaga akarta volna megszállni az egész hajót. De Link aztán megelégedéssel nyugtázta, hogy mielőtt még ez a helyiek közül bárkinek is feltűnhetett volna, Ferrina gyorsan odasúgott valamit Dozer fülébe, mire az, az utolsó pillanatban, keletlenül leengedve maga mellé a fegyverét, azt végül a raktérben hagyta. Link ennél többet nem is foglalkozhatott vele, mert amint kiért a Firehawk hasa alól, a gyűrűhajó hangáröblében megpillanthatta ismeretlen ?vendéglátójukat?. Egy közepesen magas, erős kiállású, köpenyét maga után lobogtató, hatvan év körüli, hosszú, világosbarna hajkoronát és szakállt viselő férfi közeledett feléjük, körülötte négy-öt droiddal akik mind-mind vaskos sugárkarabélyt cipeltek a mellkasuk előtt. Az egyikük azonban kitűnt a többi közül; teljesen más modell alapjait képezték a körvonalai és egy nehéz, követhetetlen mintázatú posztóköpenyt hordott az egyik vállán átvetve.

-Üdvözlöm Önöket! -szólalt meg az ember amint két lépés távolságban megállt a legénység előtt. A hátsó sort alkotó Thripio és Artu szinte egyszerre hőköltek hátra mikor megpillantották a felfegyverzett droidokat. Artu halk, önmagát nyugtató duruzsolásba kezdett, míg Thripio azt kívánta bárcsak be tudná csukni a szemét.

-A nevem Kadar Greefen Calrissian. -folytatta a férfi udvariasan, mégis kimért hanghordozásnak tűnő baritonnal, mire az utolsó névtag hallatán Link félrebillentette a fejét.

-Calrissian? Ön lenne Inara apja?

-Úgy van. -bólintott a férfi továbbra is kimérten, aztán széles mozdulattal körbemutatott, megemlítve a hajója nevét.

-Nem tűnik olyannak, mint amit hallani lehetett felőle. -súgta oda halkan Joxxy Ferrinának, aki Dozer válla mögül gyanúsan méregette a férfit.

-A megjelenés sokszor álcázza a valódi gondolatokat. -közölte az ex-jedi.

-No és te mit érzel? Elvégre neked van....

Ferrina -mielőtt még túl feltűnővé vált volna a beszélgetésük-, gyorsan megrázta a fejét.

-Semmit. -vágta rá, anélkül, hogy felfedte volna a saját kételyeit és részletesebb emlékeit az egykoron ellenségei soraiban ügyködő férfiről. -Nem vagyunk közvetlen veszélyben. -tette hozzá higgadtabban, miközben akaratlanul is, de a magnaguard droidra terelte a figyelmét.

-Talán akkor úgy is tehetnél. -jegyezte meg neki Joxxy, sejtelmesen figyelmeztetve őt a túlzottan fürkésző pillantásaira. Ferrinának nem nyílt alkalma visszakérdezni, hogy pontosan mire is céloz a technikus, mert hirtelen mindenki mozgásba lendült.

 

-Igen, itt van, és már alig várja, hogy újra lássa magukat. -magyarázta Calrissian a mellette lépdelő Linknek. -Most csak azért nem tudott lejönni, mert éppen rendbe szedi magát.

-Csak nem történt vele valami....? -kérdezte riadt arcot vágva.

-Nem, semmi komoly. -rázta meg a felemelt kézfejét. -Csupán a kapitányuk halála és a megpróbáltatások.....Szóval azt hiszem neki legfőképp most időre lesz szüksége, hogy rendbe jöjjön.

-Igen. -pillantott maguk elé Link, eltűnődve. -Maclaine kapitány halála mindannyiunkat személyesen érint......De tartok tőle, hogy most az a legfontosabb amit végakaratával meghagyott nekünk.

Link elég furcsán harapta el a szó végét ahhoz, hogy eme mozzanat feltűnjön Calrissian kapitánynak is. Mikor egy lebegő platformhoz értek, kérdőn pillantott a pilóta felé, de mire szólásra nyitotta volna amaz a száját, Ferrina furakodott közéjük.

-Tudja kapitány, mi üzleti úton vagyunk. És jószerivel ha érzésünk nem csal, akkor fejpénz van rajtunk. A hajón -mutatott maguk mögé- egy nyomkövetőt találtunk. Egy fejvadász rejthette el korábban. -magyarázta, miközben egy röpke pillanatra, a tekintetével hallgatásra bírta Linket. Senkinek, de főleg a bolygóra telepített ghadeaiaknak nem tett volna jót, ha a valódi céljuk kitudódott volna.

-Ó, értem. -biccentett egy aprót Calrissian, miközben fél lábát már az utastérbe emelte. Mikor teljes egészében elfoglalta a helyét a többiekkel együtt -akiket egy kézmozdulattal invitált a járműbe -, odaintette magához a hatalmas testőrdroidot.

-Tábornok, kérem gondoskodjon róla, hogy a barátainkat ne zaklathassák. Továbbá tartsuk magunkat a terveinkhez. -Kadar Greefen Calrissian vetett egy pillantást maga mellé, Linkre, aki érdeklődve húzta fel az egyik szemöldökét.

-Értettem kapitány. -hallatszott a mély, öblös hang a droid modulátorából, majd ellépett a szállítóeszköztől, később pedig maga után intve a társait elindult az utasításokat teljesíteni.

-Megbocsájtson.....-kezdett bele zavartan Link, mikor a vendéglátójuk némi gombnyomogatások után mozgásra bírta a járművüket-,....de az előbb terveket említett.

-Nos, igen. -vett egy mély lélegzetet a férfi, kihúzva magát és sziklaszilárdan tartotta a tekintetét az előttük lévő széles folyosón. -Inara nem véletlenül van itt. Van nála valami amit úgy éreztem őnála kellett elhelyeznem amíg utána járok ennek-annak.

-A medalion...igaz? -kérdezte Link óvatosan mintsem tapintatosan.

Calrissian kapitány lassan oldalra fordította a fejét és egy végtelennek tűnő tekintetváltás után szólalt csak meg.

-Pontosan. A jelenlegi legnagyobb kincs a galaxisban.

[Oldfighter]

Tőle alig öt méternyire, a túlsó oldalán ekkor bukkant fel az egyik birodalmi lépegető vaskos, szögletes orr-része. A hadnagy jól láthatta a páncélöltözékébe bújt vezetőt is az üvegacél táblák mögött. Megemelte fegyverét és lőni kezdte a járművet. Valaki felkiáltott mögötte, majd azt érezte, hogy megragadják hátulról és elrántják onnan. Egy homályos pillanatban úgy festett, valami élesen felragyogott ott, ahol előbb térdelt.

Hapes szektor, déli régiók határövezete.....

 

 

Appo egy oldalára fordult, kiégett hatlábú lépegető fedezékéből figyelte amint tőle negyven méternyire, a lerombolt falszakasz helyén derengő energiapajzs mentén eléri a hapan támaszpont falának csúcsát az egyik gépmonstrumuk. Ezzel egyidejűleg, véget is ért a véderők energiazápora, melyet ellenük vetettek be és most mindenki szétrebbent, lehetőséget adva annak, hogy a birodalmi rohamosztagosok a lépegetők után nyomuljanak.

A parancsnok nyomban intett az embereinek és maga is előrelendült, koromfoltos csizmájával felkavarva az üszkös talajt belepő hamvakat. Mögötte, a harci járművek lefékeztek és további gyalogos egységeket bocsájtottak felszínre, többszörösére duzzasztva ezzel a rohamosztagosok számát, elsöprő fölény közelébe juttatva őket. Fentről, a magasból dörrenések remegtették meg a levegőt, a mellvédeken átgázoló lépegetők elsütötték fő ágyúkat, közvetlen pusztítást végezve az eddig láthatatlan épületekben, barakkokban és más építményekben, melynek következtében sikerült semlegesíteniük a falakat megerősítő pajzsok energiaellátását is. Appo már-már utasítást adott a csáklyák kilövésere, hogy maguk is felkapaszkodhassanak, ám egyszer csak az orra előtt a pajzs szaggatott vibrálásba kezdett, majd fél pillanattal később teljesen kihunyt. A klón először elcsodálkozott, majd pillanatnyi zavarodottságán túllépve új útirányt választott. Sisakos fejét megbillentve, maga után vezényelte a légiót és azok fegyverüket előreszegezve egyenesen belerohantak a hapanok utolsó elszán védvonalába.

 

Henh százados és Esher őrnagy majdhogynem megrökönyödve néztek farkasszemet a keleti oldalon felbukkanó fémszörnyre mely teljes egészében átbillent a mellvéden és vaskos támlábait a védfal permatonjába mélyesztette. A hapan nők közül sokan nem jutottak el a belső udvarba vezető lépcsőkig, rámpákig, hanem egész egyszerűen, félelmükben, leugrottak a majd tíz emelet magasságból, halálra zúzva magukat a földetéréskor. De volt olyan is aki merészen szembeszállt a betolakodóval, addig a pontig amíg az észre nem vette jelentékeny jelenlétét és egy adag halálos energialökettel a másvilágra nem küldte.

-Elvesztünk! -kiáltotta el magát valaki, akit Henh hirtelen nem tudott azonosítani. A hapan katona elrohant mellette, majd le a lépcsőn, beleveszve a sikoltozó tömegbe.

-Meneküljön mindenki!.....Fedezékbe!......Végünk van!....

Vyra Henh dühödt szemekkel pillantott le az udvarba ahol a felfegyverzett hapan nők keveredtek az épületekből kitóduló szedett-vedett férfiak özönével, akik katonai öltözet mellőzésével ragadtak fegyvert parancsra, mert a szükség úgy kívánta. Meglepő módon akár mennyire is lenézte őket Vyra a többi nőhöz hasonlóan, meglepetten nyugtázta, hogy a saját állig felfegyverzett katonáival szemben, ők -igaz remegő térdekkel-, a karabélyaikat az ellenség egységeire emelték. Eme tény feltűnhetett Lyna Meyner őrmesternek is, mert mikor Vyra odakapta a felcsattanó hangjára a tekintetét, az őrmestere egy közlegényt emelt el a talajról a tarkójánál fogva és üvöltözve mutatott lefelé.

-Látja ezt Fenetti közlegény? A férfiak bezzeg nem csinálnak be a gatyájukba! Mocskos fajzat valamennyi, de legalább küzdenek a semmitmondó életükért! Vegyen példát róluk közlegény a társaival együtt és rendeződjenek védőalakzatba!

Henh még látta azt, hogy Myner magyaráz még valamit hevesen a lábait maga alatt lengető katonának, de mind az ő hangját, mind pedig az ostromló lépegetők ágyútüzét hirtelen elnyomta egy jóvalta erősebb hang, mely egyenesen a magasból, a koromfekete füstfelhőkből csapott le.

Esher őrnagy a karjával mutogatott fölfelé és látszott, hogy tekintetébe valami reménykedő csillogás ült ki.

-A bombázók. Megérkeztek!

 

A parancsnoki lépegető alig tíz méternyire merevedett le a hapan bázistól. Mögötte, jó nagy területen hasonló mozdulatlanságba dermedtek a harci járművek, csupán a medencében elhelyezkedő városok környékén voltak állandó mozgásban, hogy felszámolják az ellenállás utolsó morzsáit is.

Veers ajkain győzelmi mosoly halovány jelei serkentek; részükről ennél többet nem tehettek; olyan közel hozták el Vader Nagyúr légióját amennyire csak lehetett. Immár az előtérben inkább a rohamosztagosokra és a kisebb, mozgékonyabb, például AT-ST lépegetőkre hárult az a feladat, hogy bevégezzék a Birodalom győzelmét. Igen ám, de nem minden alakulhatott ezek után sem olyan gördülékenyen ahogy azt Veers elképzelte.

Egy figyelmeztető jelzés világosodott ki a vezetők előtti műszerpulton.

-Mi történt? -vetette oda a kérdését az egyik vezetőnek.

-Gyorsan közeledő légi egység, őrnagy. -felelte a járműkezelő.

-Azonosítsa! -adta ki a merev parancsot, melyet a másik azonnal végre is hajtott.

-Ellenséges kötelék, uram. Alacsony magasságban, déli irányból.

Veers töprengés nélkül hajolt közelebb a keskeny, ámde széles elülső kémlelőnyíláshoz és nézett azon ki a jelzett irányba. Az égbolton kavargó füstfellegek, mint ahogy arra számított, ellehetetlenítették a vizuális kontaktust. Mindazonáltal a járművezetőnek nem kellett parancsba adnia, hogy közvetítse az adott szektorban lévő egységeket az új fenyegetőforrás érkezésére.

Így történt meg, hogy a támaszpontot ostromló egyik sok kerekű tank, tatrészi lézerágyúja elfordult a talpazatán és a jármű fara felé mutatva köpni kezdte magából a kék energialövedékeit, hihetetlen tűzgyorsasággal. Mellé többen is csatlakoztak és hamarosan energiadárdák ezrei szántották végig a sötét égbolt félgömbjét.

A hapan légierő nehézbombázói eme fogadtatásra érkeztek a Cyrness-medence fölé. Vaskos, erőtől duzzadó törzsüket, fejlett repulzorsugárzók és széles szárnyak tartották levegőben, hajtóműveik pedig olyan intenzitással dübörögtek, mintha csupán a puszta hangjukkal kívánták volna megsemmisíteni a birodalmiak járműveit. De számukra teljesen másfajta végzettel készültek. A vízszintes vezérsíkok és más hordfelületek alatt, a speciális rögzítési pontokon, több mázsás rombolótöltetek sorakoztak, legtöbbjük precíziós technikákon alapulva, képes volt hajszálpontosan a célpont közepébe találni. A pilóták már a déli hegylánc gerince fölött megkezdték a pásztázást, minden hathatós támogatást megkapva a gépek orrába szerelt szenzorok felől. Számítva azzal, hogy a műholdas célmeghatározásnak lőttek azok után, hogy a birodalmi flotta sora megsemmisítette ezeket az eszközeiket, így a fedélzeti radarra bízták a bombáik, rakétáik célba juttatását.

Ötven méter. Ennyire voltak a felszíntől amikor leereszkedtek a hegyvonulatok ezen felén és rohamtempóban közeledtek a támaszponthoz és az azt körülvevő ellenséges, gépesített hadosztály járműveihez. A puszta vizuális tájékozódásról letettek; esztelenség lett volna próbálkozni ekkora füstben mint amibe belerepültek. Ehelyett, tekintetük nem mozdult a felszínt követő radar monitorjáról és csak pillanatra terelték figyelmüket a célkomputer diagramokkal, kiegészítő ábráktól telített kijelzőjére.

Aztán eljött az idő amikor már cselekedni kellett. Majd mindegyik bombázó mely berepült a térség fölé kiválasztott magának vagy egy tucatnyi célpontot. A technikai apparátus lehetővé tette számukra, hogy megközelítőleg ennyi ellenséges célpontra tudják egyszerre fókuszálni a fegyverarzenáljukat. A levegőt fényes sugárlövedékek szalagjai hálózták be, de immár késő volt, hogy elkerülő manőverekbe kezdjenek. Bízva a szerencséjükben, tartották pozícióikat és amikor a zöld jelzések vörösre váltottak a célkomputerek kijelzőin, kioldották pusztító csomagjaikat.

 

Az ostromtank, mely elsőként emelte az égbolt felé a lövegeit, elsőként is esett el a légicsapásban. A hátulsó parancsnoki híd kapta a közvetlen találatot, melynek következtében a közel harminc méter hosszú jármű orra a levegőbe emelkedett, majd roncsokban hullott vissza a földre, megkeserítve ezzel a benne tartózkodók életét. A páncélzat kevésnek bizonyult ahhoz, hogy kivédje a halálos csapást, és a törzset átrobbantó töltet ennek fejében még a jármű két oldalán helyet kapó rakétabetöltőket is elérte a folyékony robbanószerével, újabb kataklizmával sújtva a birodalmi ostromgépet.

De nem csak ez a jármű adta meg magát a hapan bombázóknak, hanem még vagy további ötven harci egység is, mely későn reagált a társuk elvesztésére. Az, hogy leállították a rendszereiket, több mint elegendő volt ahhoz, hogy a töltetek célba érjenek és megsemmisítsék azokat egyetlen egy csapás alkalmával.

Veers tekintete döbbenetre nyílt, de túl későn jött rá, hogy már képtelen bármi mást tenni. A teljes déli rohamcsapat lángokba borult és izzó fémszilánkokat lövelltek mindenfelé. A bombázóraj elhúzott a kiégett roncsok felett és átszelve a támaszpont néhány négyzetkilométeres területét, észak felé folytatták csapásaikat. Néhány rakéta még a falakon felfelé küzdő lépegetőket is elérte.

 

A belső udvarba kényszerülő hapanok persze nem láthatták a falakon túli pusztítás mértékét, figyelmüket teljesen elvonták a sérült részeken beviharzó rohamosztagosok, AT-ST-k precíz csapásai, és azok a lépegetők melyek már áttiporva a falakon, lefelé tartottak az épületek közé. A tisztek igyekeztek mindenkit a védállásokba tartani még ha a puszta túlélő ösztöneik is egészen mást sugalltak nekik. De ő nekik nem szabadott ilyen sugallatoknak engedelmeskedniük; esküjük teljesen más irányba terelte a sorsukat. Ugyan nem voltak olyan fanatikusok még, mint a tengerészgyalogosok, de ugyanannak a személynek tették le az esküjüket mint bármely más haderőegység. Az Ereneda volt most az akiért feláldozzák magukat. Az Anyakirálynő akit hűen szolgálnak. Az önös érdekek itt mit sem számíthatnak.

-Tartsátok magatokat! -kiáltotta el magát az egyik hadnagy aki az északi védállásokat volt kénytelen hátrahagyni a biztosabb ellencsapás érdekében. Valaki bepattant egy hordozható és könnyen szétbontható lézerágyú mögé és vad dühvel kezdte sorozni az egyik hatlábú monstrumot. Az ibolyaszín energiadárdák elsöpörték a lépegető fő ágyúja mögött gubbasztó lövészt a kezelőszervekkel együtt. De ez csupán viszonylagos időkérésnek volt elég, mert a rá következő pillanatban az egyik AT-ST gránátokat kezdett köpködni a vezetőfülke jobb oldalára rögzített vetőcsöveiből. A lézerágyú izzó pokolba merült a kezelőjével és a kiszolgálószemélyeivel együtt.

Vad, kegyetlen csata bontakozott ki.

[Oldfighter]

Kétszáz méterrel odébb, és jó tíz méternyire a felszínt belepő betonréteg alatt, egy szűk csatornában ziháló emberek tocsogtak a megülepedett víztócsákban, melyek az esőzések után kerültek ide le, a szennyvízalagutakból, karbantartójáratokból és sok más lehetőséget biztosító világba. Per pillanat ez volt a rigeliek menekülőútvonala és egyben életben maradásuk záloga. Lendületes tempóban, egyszer se fordulva hátra, fokozatosan növelték a túlélésük esélyét. Kevesen maradtak, de akik túlélték azok még nem adták fel a reményt, hogy bizony ez a Birodalom nem legyőzhetetlen.

Res Rigel, az egykori Menvist Vállalat Gyárkomplexuma.....

 

Kezdtem magamhoz térni.

Igazság szerint fogalmam sem volt mikor zuhantam öntudatlanságba, minden olyan frissnek és zsigerekbe hatolóan érezhetőnek tűnt. De aztán meglepődve azt tapasztaltam, hogy a tomboló, dübörgő lángnyelvek helyet, Wolfie buzgó, aggodalmaktól telített mozgolódása érződik a testpáncélon keresztül. Szorosan ott lapult mellettem.

Sötét volt.

A tudatosság felé vezető úton, Wolfie jelenléte mellett, felderengett az legutolsó emlékkép is. A detonáció egy oldalára borult konténer felé repített. Egyenesen a nyitott üregébe, aztán.....

?.aztán itt vagyok a ?most-ban?.

Wolfie felnyüszített. Halkan, megkönnyebbülten, önmaga törődő viselkedésére hívva fel a figyelmet. Valami megbökte a sisakomat. Minden bizonnyal a kifinomult orra volt az és zavarta a sisakom, az, hogy a légmentesen záródó öltözék alig akar valamit is elárulni neki az állapotomról. A számára fontos test szaga nem jutott keresztül a plasztoid lemezeken, amiből megállapíthatta volna, hogy élek vagy halok e. De mégis éreztem a mozgolódásán, hogy örül valaminek. Aztán rájöttem miért is. Önkéntelenül is, de ájulásomból felébredve, első mozdulatommal a tenyeremmel az ő bundáját simogattam, óvatosan meg-megpaskolva erőtől duzzadó testét.

Az érintésem volt az mely elsősorban reménnyel töltötte el, hogy nem veszítette el azt a személyt akihez ragaszkodott.....és azt aki őhozzá is ragaszkodott.

-Jól van...jól van kislány. -a hangom erőtlenül csendült fel, rekedtes dünnyögés formájában. Leemeltem a sisakom, mielőtt még ő hámozta volna le a fejemről. Rögtön megéreztem a hideg, nedves orrát, majd a nyelvét is. -Te jól vagy?

Egy vakkantással felelt a sötétségben, miközben alig lehetett távol tartani az arcomtól.

-Hé, csupa nyál már az állam. Jól van, jól van.... -újabb paskolással adtam tudtára, hogy jól vagyok, mire ezt úgy vette, hogy illő még hevesebb nyalogatással meghálálni. Tenyeremet végigfuttattam rövid szőrén, nyakától a faráig, miközben lélegzet visszafojtva ellenőriztem, hogy nem e csak blöffölt. De végül felsóhajtottam, nem találtam rajta melegen nedvező foltot, mely súlyos, vérzéssel járó sérülésre utalna.

Elkezdtem jobban koncentrálni a tőlünk távolabb lévő dolgokra. Ez nem volt olyan könnyű a vaksötétben, de hamarosan viszonyítási pontnak feltűnt egy világos szegélyű téglalap, ott ahol a konténer szája odalapult valószínűleg a gyárépület falának és fogva tartott minket. A sisakba épített komlinkről lemondtam. Már a belső kijelzőfelület se működött és kedvem se volt a fejfedő után tapogatózni. Ehelyett a térdeimre támaszkodtam, majd kétrét görnyedve a konténer szájához kúsztam. Tenyeremet ráfektettem a falra és igyekeztem mindent beleadni. A lábaimmal akartam arrébb tolni az egész konténert, de az meg se moccant, viszont hirtelen Wolfie elkezdett csaholni. A szűk térben ez elégé elviselhetetlen szintet ütött meg.

Valami olyasmit érzékelt amit én nem.

-Mi történt kislány? Hallasz valamit? -oldalra billentettem a fejem, miközben egy pillanatra beszüntette a rövid sorozatokból álló csaholását. A fémkonténerben azonban még másodpercekig visszhangzott a hangja. Csalódottan csettintettem a nyelvemmel, majd újból nekiveselkedtem a falnak. Fel sem merült bennem egy pillanatra sem, hogy a detonáció következtében akár súlyos belső sérüléseket is szerezhettem, vagy akkor amikor odavágódtam a konténernek. Az adrenalin mindent eltompított és ez csak akkor tűnt fel amikor fél perces küszködés után kimerülten rogytam össze. Fújtatva vetettem a hátam a falnak, miközben Wolfie újult erővel kezdett csaholni. Immár a füleimre tapasztottam a tenyereimet.

És ekkor történt meg az, amit eddig nem vettem észre. A sötétbe meredő tekintetem perifériáján mozgolódás, gyorsan motoszkáló árnyékok támadtak. Wolfie is észrevette őket és ugyan szaggatottabban de véget nem vetve csaholt tovább, észrevehetően célzottabban koncentrálva a történésekre. Ekkor már teljességgel értelmet nyert a viselkedése. A hangja volt az amely felhívta ránk Tubbs Kolder hadnagy és a század életben maradt tagjainak a figyelmét.

 

 

Egy óra múlva már a Chaser elsősegélynyújtó állomásán voltam, több, ágyakra fektetett katonával együtt. Volt akit az átvizsgálás után nyomban visszaengedtek a körletbe, de voltak olyanok akiket megfigyelésre bent tartottak. Én a szerencsések közé kerültem, egy öt perces szkennelés után elengedtek. Annyit azonban meghagyott a doki, hogy lehetőleg ne tervezzek túlzott megerőltető dolgokat. Gondoltam a tiszti gyűlés ebbe nem fog beletartozni, szóval utam ahhoz az eligazítóteremig vitt, ahol összegyűltek a bevetésben részt vevő egységek parancsnokai. Egy kicsit irigyeltem Wolfiet, aki már valószínűleg kikövetelte magának a legmegfelelőbb pihenőhelyet a kabinomban. Ma biztosan a padlón fogok aludni egy alkalmi matracon.

-Százados. -Kolder hadnagy biccentett felém, a terem bejáratánál futottunk össze. -Örülök, hogy jól van, uram.

Eszembe villant, hogy még meg sem köszöntem neki, hogy kihoztak abból a börtönből.

-Hadnagy, azt hiszem még tartozom annyival, hogy....

-Ugyan, uram. -legyintett a karjával előzékenyen, mosolyogva, kiérezve a szavaim hanghordozásából a lényeget. -Ne nekem köszönje, hanem a kutyájának. Ha ő nem vonta volna magukra a figyelmet akkor eszünk ágában se jutott volna, hogy abban a pokolban bárki megúszhatta.

-Nos, azt hiszem akkor kénytelen leszek még egy tran velőscsontott szerválni neki a konyháról.

Fesztelen vidámság telepedett közénk, mindketten elégé megkönnyebbülten érezvén magunkat, mindaddig, amíg egyszer csak maga Morus Ralle ezredes fel nem tűnt a folyosó végéből, kilépve a turbólift ajtószárnyai közül.

 

 

-Nos...uraim.....a felderítő század másik fele nemrég küldte át a jelentését. Manquad hadnagy emberei ráleltek egy föld alatti járatra, itt......egyenesen a romok alól kiindulóan.

Ralle ezredes belebökte a mutatópálcáját az elsötétített teremben fluoreszkáló hologramábrába, mely felölelte azt a területet, melyet a gyárkomplexum magába foglalt.

A mi részükről, akik ott voltak az első vonalakban és egyben túlélték a csarnok felrobbanását, már túlestünk a jelentéseken. Már az első percben átnyújtottam az ezredesnek azt az adattáblát melyen mind jómagam, mind pedig az akcióban részt vevő Deamler és Werton őrmesterek lejegyeztek a bevetésről onnantól kezdve, hogy felszínre juttattak minket a leszállóhajók. Mellettük még ott foglaltak helyet a támogatásunkra rendelt gépesített hadosztály maréknyi alegységének vezetői is.

-Néhány használható nyomot ugyan találtak -folytatta szünet nélkül Ralle, néha-néha átpillantva a hologramon, egyenesen a tekinteteinkbe mélyesztve a pillantását-, de a rigeli szabadcsapat túlélőire nem bukkantak. Márpedig a felrobbant gyárépület környékén összeszámolt tetemek arra engednek következtetni, hogy jó néhányuk túlélte az akciót.

Nehéz lett volna eldönteni, hogy szavai hányadrészt sugalltak tárgyilagosságot és hányadrészt pedig felelősségre vonást. Pedig nyilvánvaló volt, hogy az utóbbiból is kijutott nekünk. Már az első tekintetváltásnál feltűnt a neheztelés halvány árnyéka. Ralle nem erre az eredményre számított, ez nyilvánvaló volt. De viszont messze nem volt bosszúszomjas kedvében. Főleg irányunkban nem. Csupán mint valami következetes tanár a rossz diákjaira, úgy tekintett ránk.

Elszúrtuk. Ennyi.

Többet várt.

Azt, hogy teljességgel felszámoljuk a rigeli lázadók fészkét és olyan nyomokat leljünk mely felgöngyölíti az egész szervezetet. Ezt pár, kihallgatható fogollyal simán ki lehetett volna vitelezni. De mi élesre töltött fegyverekkel rontottunk be és.......és azok az örültek magukra robbantották azt az istenverte épületet. Magukra meg mi ránk.

-Jelen pillanatban is átfogó vizsgálatot végeznek a katonáink. Emellett persze némileg módosítanunk kellett a stratégiánkat.

Ralle, nyugodt léptekkel megkerülte a kerek asztalt -melynek felszínén továbbra is villódzott a kép-, majd útját az oldalfal felé folytatta. Az övére akasztott, tenyérnyi távvezérlő berendezéshez nyúlt, mire a fal mentén félresiklott egy szerelvény és mögötte, a külső üvegacélablakon túl, feltünedeztek a csillagok, lassan láthatóvá vált Res Rigel éjszakába forduló félgömbje, az azon szétszórtan elhelyezkedő városok fényei és.......és kisvártatva még egy ennél is élesebb ragyogás terebélyesedett szét a bolygófelszín északi féltekéjén. Többen, igaz merev ábrázattal, de láthatóan elkerekedett tekintetekkel meredtünk előre. Gyakorlott szem előtt nem volt kétséges, hogy mik is okozzák azokat a fényeket. Ralle ezredes, hogy még jobban biztosíthassa a szabad kilátást, a felszabaduló üvegacélcsík széléhez lapult és onnan nézett vissza ránk.

-Ügynökeink határidőt adtak a bolygó vezetőinek, hogy kiadják azoknak a terroristáknak a nevét akik részt vettek a helyőrségünk ellen elkövettet merényletben pár nappal ezelőtt. Ez a határidő helyi idő szerint, pontban éjfélkor járt le. Feltételezhettük, hogy a késlekedésük oka nem volt más, minthogy ezeknek az elemeknek időt hagyjanak a meneküléshez, továbbá lehetőséget biztosítsanak, hogy katonáink ellen végrehajtsanak újabb merényleteket. Ezekre pedig ma este meg is volt a bizonyítékunk. Ennek következményeként pedig.....-folytatta magasztosabb hanghordozással, miközben további narancsszín csillámlások ragyogtak fel a planéta közepén-....harci gépeink csapást mértek a fővárosuk ellen.

-Uraim. -folytatta némi hatásszünet után. -Így járnak Őfelsége és a Galaktikus Birodalom ellenségei ha szembenéznek velünk.

[Oldfighter]

-Pontosan. A jelenlegi legnagyobb kincs a galaxisban.

Valahol a Peremvidéken, kifelé a Marineri-rendszerből....

 

-Ez az átkozott anomália....! -szorította ökölbe a kezét Korboss százados amint az Avanger hídjáról kifelé pillantott, Needa kapitány társaságában, a távolodó gyűrűhajó hajtóműfényeire.

-Együtt érzek önnel százados. -fordult felé Needa. -Bosszantó, hogy a természet olykor micsoda akadályozó tényező tud lenni. De ne felejtsük el, hogy teljesítettük Vader Nagyúr óhaját.

-Csupán elódáztunk egy jóval nagyobb fogást. -sziszegte a rohamosztag parancsnoka.

-Szemmel tartjuk őket. Nem menekülhetnek.

-Nekem úgy tűnik kapitány, hogy helyzeti előnyben vannak. -intette meg őt a páncélját, fekete egyenruhára cserélő tiszt.

-A sérüléseink javíthatóak. -felelte visszavonhatatlan eltökéltséggel, kellően meggyőzőnek tüntetve fel magát és igaznak tenni azt ami elhagyja az ajkait. -Amint kikerülünk ebből a szektorból rájuk zúdítjuk a vadászainkat.

Korboss felmordult, féken tartva a saját gyeplőjét mely a bosszúszomjától és a kimeríthetetlen harci hevétől óvta őt. Needa a szeme sarkából észrevette a tekintetéből áradó lángnyelveket. Úgy döntött jobb lesz ha kis időre távol kerül a férfitól. Nem volt túl nagy kedve egy túlfűtött rohamosztagossal foglalkozni a hajója irányítása helyett.

-Megyek, tájékoztatom Vader Nagyúrat Maclaine kapitány haláláról.

Korboss utánafordult, szigorú pillantást lövellve felé, majd vissza, az üvegacéltáblák mögé terelte újfent a figyelmét.

-Tegye. Én addig szemmel tartom őket.

Needa kis híján elnevette magát ahogy utolérte őt Korboss megjegyzése amit valószínűleg csak saját magának szánt. Kezdte őrültnek hinni a századost.

 

 

A társaságot egy alapvető kényelmi eszközökkel felszerelt kabinba kísérték, mely inkább keltette egy kisebb társalgó benyomását, mintsem utasok szálláshelyét. Valahol talán a kettő között helyezkedett el, mivel a nagyobb helyiséghez, több kisebb csatlakozott, mindegyikük más-más funkcióval felvértezve. Amint beléptek a központi ajtón, az egyik oldalszobából egy ismerős, ámde szokatlan megjelenésű alak lépett elő.

-Inara...! -kiáltott fel csillogó szemekkel Link és lendületesen lépett egyet előrébb amint megpillantotta őt, de aztán hirtelenjében elvágta a mozdulat folyamát. A nő egy hihetetlen szép ruhakölteményben tűnt fel előttük, olyanban, melyben eddig őt még nem látták, olyanban melyben bármely világ arisztokrata család udvarhölgysoraiba beleillett volna. Hogy honnan szerezte, kapta, arról fogalmuk sem volt. Lélegzetelállító volt, a szó szoros értelmében.

-Te....te.....-tátotta el a száját a pilóta, keresve a megfelelő szavakat, amik ott voltak, csak most elérhetetlennek tűntek. A legfiatalabb közülük, Joxxy, pironkodva torpant meg Link és a szobormerev Dozer között és még Ferrina is előzékenyen fordította el a tekintetét a viszontlátás mosolyát magára kanyarító Inaráról, hogy leplezze zavarát mely eluralkodott magán.

-Oh, látják, itt is van. -mutatott előre Kadar, előzékeny mosollyal, megtévesztésig elhitetve magáról, hogy profi vendéglátó, pedig évekig volt, hogy egyetlen egy ember volt a hajón.

-Látjuk, és....-hebegte Link, nagyot nyelve, hogy leküzdje torkán azt a gombócot mely formát öltött benne.

Inara nem várta meg, míg totál elolvadnak előtte, vagy éppen gyökeret eresztenek, hanem előreszökkent és kitárt karjaiba zárta őket.

-De jó, hogy itt vagytok!

-Ó, te magasságos! Inara kisasszony! -hökölt hátra Thripio amikor utolsóként Artuval, átlépték a süllyesztett küszöböt és megpillantották a pántos, hosszú, hullámos aljszegélyű ruhakölteményében Inarát akinek még a hajviselete is eltérő volt a korábbi tapasztaltaktól. Immár nem volt összekötve neki, hanem lágyan, hullámzó folyamban omlott mezítelen vállaira.

Az összeölelkezéseknek lassan vége szakadt, szintúgy Artu izgatott trillázásának, mellyel ő is kifejezte örömét. Sőt, Inara még egyszer rá is fektette tenyerét az ő kupolás fejére, míg a másikkal Thripio vállát ölelte át, hogy őket is üdvözölje. Mindazonáltal az egész ceremónia alatt, egyszer se említették meg John Maclaine nevét; mindvégig csupán a tekintetváltásokkal közölték egymással az elvesztésén fakadó szomorúságukat.

 

Percekkel később, némi frissítők társaságában és a férfiak részéről is ápoltabb megjelenésben, a társalgó közepén elhelyezett ülőalkalmatosságokban helyet foglalva figyelték amint Inara apja fel s le sétálva a padlót borító vastag cryy szövésű szőnyegen -karjaival olykor gesztikulálva-, beszélt a medalionról és arról amit eddig benne rejtegetett.

-Végtére is jó ötletnek tűnt, egy ínségesebb időkben, kihasználva az alkalmat, felkutassam a legendás turáni kincsesbányákat. Persze erre az egészre majdnem ráfaragtam, néhány hete, de végül sikerült kikerülni a csávából.

Ahogy beszélt, a többiek olykor összenéztek, vagy éppen italaikba kortyoltak. Thripio és Artu a szoba egyik sarkába húzódtak vissza, nem lévén olyan kényelmi igényeik melyek puha fotelokat vagy éppen kanapékat kérleltek volna. Amúgy mindketten új fényben díszelegtek. Ők is megkapták azt a lehetőséget, hogy rendbe hozzák magukat. Házigazdájuk lehetőséget biztosított nekik, hogy az egyik karbantartószinten lepucolják magukról azt a sok port és más egyéb koszt amiből kijutott nekik bőven, a Marinerről. Ugyan akadtak rajtuk kisebb-nagyobb horpadások is, de úgy döntöttek, hogy ezekkel majd később foglalatoskodnak. Így is sokat köszönhetnek Ferrinának, aki segítségükre volt a tisztogatásoknál.

-Hallottad Artu? A turáni kincsekről beszél. -súgta oda az aranyszín droid a társának aki kupolás fejét fél fordulattal elfordította. -Olvastam róluk egyszer az alderaani könyvtárban. Azt hiszem mára már kihalhattak. Állítólag veszélyesebbek voltak bármely kalózbandánál.

Artu, hűséges társként és információkra kiéhezve, türelmesen fogadta Thripio kissé fennkölt szavait, ámde úgy döntött, hogy a bőségesebb adatokra héjazva, inkább Calrissian kapitány mondókáját hallgatja tovább ami most elcsendesült, amint Link szólásra nyitotta a száját.

-És miből gondolja, hogy ezek a kincsek még léteznek? Az, hogy még nem kutatták fel őket és fosztották ki teljesen ezeket a....rejtekhelyeket?

A hosszú szakállú férfi szemében hamiskás csillogás vetült, egyszersmind magabiztosabbnak tűnt.

-Azért mert gondoskodtam róla, hogy ez ne történjen meg.

A jelenlévők kíváncsian vonták fel szemöldökeiket. Még Artu is elfüttyentette magát halkan, tolmácsolva izgatottságát.

-Bizony ám. -folytatta a férfi szórakozott hanglejtéssel. -Sikerült hozzáférnem egy olyan kulcsfontosságú kódhalmazhoz melyet az egyik ereklyéjükben hordoznak, hogy azzal derítsék fel titkos kamráikat melyeket az őseik hoztak létre, szerte a galaxisban. Ám ez csupán egy apró összetevő a kincs megszerzéséhez. -hümmögve tett meg két lépést, majd visszaemelte a tekintetét a többiekre. -Van még két kegytárgyuk. Egy korona és egy gömb alakú ereklye mely egykori szülővilágukat formázza meg.

-Gondoltam, hogy nem lesz ilyen egyszerű. -jegyezte meg a fogai között Dozer, aki mindvégig kételyek közt hallgatta a férfit. Hasonló dilemmában volt Ferrina is, de ő nyugalmat erőltetett magára és szótlanul merengett az elhangzottakon. Egyenlőre nem tudta hová helyezni a férfit. Egyik énje még mindig az ellenséget látta benne, akinek képe állandóan ott volt a körözöttek listáján a háborús bűnösök között. Ám a másik meg meglátott valami olyasmit, akiben több van mint mindenre elszánt bűnöző, sőt, egyszersmind éppen ennek hiánya ejtette zavarba az ex-jedit. Számára most Kadar Greefen Calrissian nem tűnt többnek mint bármelyikük. Egy volt a Birodalom által megvetett törvényen kívüliek közül. Egyenértékű volt velük, egy lehetséges társ, esetleg szövetséges. Ferrina azonban nem engedte magát becsapni és úgy döntött, szüksége van még némi időre, hogy saját maga sorolja be a férfit az ő általa elfogadott csoportok közé.

Calrissian kapitány úgy tett, mintha meg se hallotta volna a kopasz férfi szavait. Folytatta ott, ahol abbahagyta, csupán a pillanat tört részéig hagyta elvonni a figyelmét a saját szavairól.

-Ezek a dolgok, ha minden igaz már visszakerültek hozzájuk. Maga a Császár, Palpatine is fontosnak tartotta, hogy megszerezze magának ezeket az ereklyéket. -mélyen felsóhajtott. -De a turániak visszaszerezték tőle a legfontosabbat, a Szent Koronát, melyben mágikus erő lakozik.

Calrissian akaratlanul is sejtelmesebben ejtette ki a szavakat, mintha azok jelentései magával ragadták volna egy mesebeli világ feltárásába.

-A jogar egyfajta kulcs, mely feltárja a turáni ősök titkos térképtermének szobáját. -magyarázott tovább a kapitány, úgy mintha egy szelíd délelőtt tartana tanórát egy iskola álmélkodó diákjainak. -Az uralkodói gömb maga a térképforrás amelyben jelölve vannak azok a planéták ahová a turáni hordák elrejtették a kincseiket. A koronával pedig -emelte meg egy foknyival a hangját, hogy még a legutolsó padsorokban is felfigyeljenek rá-, maga a Mogur volt képes állandóan szemmel tartani a kincseit.

-Ez nem más mint mese habbal. -horkant fel Dozer, hanyagul megvetve a hátát a foteljében. -Ha ez így lenne már rég a galaxis uralkodóivá váltak volna azok a turániak. Másrészről meg ha a beszámolók nem csalnak akkor mára elenyésző számban élnek valahol a Vad Űr mélyén.

-Valóban? -nézet rá Kadar, gyermeki huncutsággal és figyelmeztetőleg maga elé tartva a mutatóujját. -Akkor úgy tűnik maguk mit sem tudnak arról, hogy néhány nappal ezelőtt ezek az elenyésző számban lévő nomádok eljutottak Coruscantig is és alaposan megleckéztették az ott állomásozó birodalmi flottát.

Páran felkapták a fejüket a hallottak megemésztéséből.

-Bizony ám. -erősítette meg a szavait, továbbiakban meglovagolva a többiek érdeklődését. -És eddig csak azért úszta meg a galaxis az ő uralkodásaikat, mert még maguk se nagyon hisznek az ősi mítoszokban. Pedig minden igaz amit róluk meséltem. Bizony, gazdag javak birtokában vannak ők és úgy tűnik erre ők is kezdenek ráébredni.

-És most mi lesz? -tárta szét az összeérintett ujjait Link. -Bekopogunk hozzájuk, hogy zsaroljuk őket azzal a....? -hirtelen zavarában, az asztalon heverő medalionra mutatott.

-Egyezséget ajánlunk nekik. -hajtotta meg a félrebillentett fejét a kapitány, fölényes mosolyra görbítve ajkait.

-Zsarolás. Nekik az lesz. -mormolta Dozer, majd mellette Ferrina köhintett néhányat, rögvest magára vonva Kadar figyelmét.

-Egyet kell, hogy értsek. Gyermekkoromban kalózok közt nevelkedtem és bizony rengeteg mendemondát hallottam a kikötőkben. -Ferrina úgy döntött, hogy érthető okokból elhallgatja azokat az információit, melyeket a Jedi Könyvtárban szerzett a turáni népről. -A turániak nem ismernek kegyelmet. Amit meg akarnak szerezni maguknak azt meg is szerzik. Nem lehet velük alkut kötni. -Megrázta a fejét és figyelte Kadar reakcióját, kinek arcán mintha megrándult volna egy idegszál. Mindazonáltal a hangja és bölcs mosolya magabiztosságról tanúskodott amikor megszólalt.

-Be fogja látni fiam, hogy nagyobb szükségük lesz a segítségünkre mint gondolná.

[Oldfighter]

Cypher lepillantott a pohár vörösesbarnás tartalmára, majd fesztelen mosolyra görbítette az ajkait.

-Egészségedre!

-A tiédre!

Weel Ambrush telephelye, valahol a Peremvidéken....

 

Cypher lendületes léptekkel kapaszkodott feljebb az Ezeréves Sólyom személyzeti rámpáján, miközben néhány pillantással megállapíthatta, hogy befejeződött időben a fegyverládák bepakolása. A rakodómunkások már elég távol őgyelegtek a teherhajótól, hogy akár ebben a másodpercben begyújthassák a hajtóműveket.

A csempész egyenesen a pilótafülkébe tartott, ahol Moryn már javában a startrutint futtatta le a hajó komputerein. Még időben visszautasította Morynt aki előzékenyen már a másodpilótaülés felé kezdett mozdulni.

-Nem, nem. Maradj csak. Tiéd a hajó főleg, vagy tán elfelejtetted?

Moryn zavarodottan elvigyorodott, majd visszaereszkedett a műszerekhez és tovább folytatta a procedúrát. Cypher letelepedett mellé és miközben rendezkedni kezdett a saját térfelén, odavetette a társának.

-Weel szerint bármely percben itt lehetnek annak a trandoshan féregnek az emberei. Meghagyta, hogy elsőbbséget élvezzünk a felszállásnál.

-Kész is vagyok. -mondta Moryn és kezeit visszahúzta a konzolok kapcsolórengetegeitől és a kormányműre helyezte.

-Rendben. Emeljük fel az öreglányt erről a sárgolyóról. A ghadeaiak már minden bizonnyal várnak. -kacsintott rá Cypher és a köztük lévő energiaszabályozók sorai felé nyújtóztatta a karját. Hátuk mögül az Ezeréves Sólyom hajtóművei felpörögtek és a zúgásuk lassan morajlássá erősödött. Előttük a hangárkijárat az ígéretnek megfelelően tisztának tűnt, nem maradt semmi ami innentől maradásra késztethette volna őket. Kiröppentek a gyűrűhajóból és utat törtek felfelé, a szürke égbolton keresztül. Ahogy egyre csak növelték a magasságukat, úgy mosódott össze mögöttük a táj. Először a kiszeparált gyűrűhajó olvadt bele a köré települt bódéváros szürkés-rozsdás, elnéptelenedett fémtömegével, majd az ingoványos zöldes-barna vegetációja zsugorította össze őket apró, észrevehetetlen ponttá.

Az Ezeréves Sólyom átevickélt monstre társain, ahogy kilépve a felhőrétegekből, az evakuációs flotta közepébe torpantak. Innen pedig egy éles fordulóval, a navkomputerbe táplált hipertér ugróponthoz kanyarodtak.

Még harminc másodperc és eltűnnek ebből az isten háta mögötti rendszerből, biztonságba tudva magukat a hipertér kavargó alagútjában.

A kalózflottának azonban nem volt ennyi időre szüksége ahhoz, hogy megnehezítse azoknak a dolgát akik még nem menekültek el előlük időben.

 

A visszaszámlálás végétől néhány másodperccel vijjogtak fel az Ezeréves Sólyom közelségi vészjelzői. Cypher és Moryn a saját szemükkel is láthatták azt a látomást amit a szenzorok előttük, a pillanat ezredrésze alatt már kijeleztek. Persze az ingerületek késésben voltak és így minden ugyanabban a pillanatban történt.

-Térj ki Moryn! -kiáltott fel Cypher amikor a Sólyom orra előtt alig két vonásnyira, a semmiből feltűnt egy hatalmas cirkáló kúpos orrvége, egyenesen feléjük zuhanva ki a hipertérből. Moryn oldalra kapta a vezérművet és egyben rátaposott a bal oldali pedálra. A teherhajójuk élesen bedőlt és az ütközőpálya alá pördült, nyüszítve minden eresztékében a hirtelen túlterhelődéstől. A két csempész döbbenten lesett ki és egyben felfelé, farkasszemet nézve vagy két tucat akkora ütegállsással mint amekkora az ő hajójuk volt. Ezt a döbbenetet aztán töménytelen aggodalom és izgalom váltotta fel, ugyanis ezek az ütegek a következő másodpercben felragyogtak és hamarjában száznál is több energialövedéket köpködtek a Sólyom után, továbbá a többi, bolygóról felszálló, zsíros célpont felé.

A Sólyom továbbsuhant, gyorsabban mintsem akármelyik lézersugár megérinthette volna, és újabb, valós térbe lépő hajók útjába került.

-Ennek aztán fele sem tréfa. -tolmácsolta a megállapítását a fiatalabbik csempész a fogai között és kezdte úgy hinni, hogy amikor ő ül a kapitányi székben akkor az szinte csak úgy vonzza ezeket a helyzeteket.

-Nyugalom barátom. -mondta Cypher és egy mozdulattal más hárítószögbe állította a pajzsokat. -Ilyen közel hozzájuk, nem lődözhet ránk mindegyik, mert azzal saját magukat veszélyeztetnék.

Talán volt valami igazság a tapasztaltabb csempész megjegyzésében, ámde Morynt ez túlságosan nem nyugtatta meg. Azonban ő is már elég sokat látott ahhoz, hogy ne veszítse el a fejét és maradjon mindvégig a tudatánál, az okos döntések mezején. Csakhogy most ebben a káoszban nehéz lett volna a megfelelő döntést hoznia. Ahhoz minimum kiutat kellet volna találnia valahol; egy fényt, egy alagút végén. Egyenlőre úgy intézte a sorsuk alakulását, hogy a végzetet elkerülendő, állandó mozgásban, egyszersmind kiszámíthatatlan pályán tartja a teherhajót, minél jobban megnehezítve a támadók lőelemképzőinek munkáját.

-Rengetegen vannak! -vetette oda, miközben bukfencben lehagyott egy kisebb naszádot meg néhány skarlátvörös energianyalábot. Úgy feslett, hogy az utóbbiak közül minimum egy, elérte a célját, mert a Sólyom megrázkódott. De ez történhetett akár a bolygó légterébe való visszatérésnek is hála. Nem volt más út merre Moryn vezethette volna magukat, mert az űrt előttük, tökéletesen elzárta a kalózflotta hajóinak sorfala. Maradt a bolygó, az egyetlen lehetséges menedék.

Ahogy kezdtek körülöttük felcsapni a légkör lángjai, a távolsági szenzorok a pusztítás képeit továbbították feléjük. A felszínről felszálló hajókaravánokat szinte lesöpörte az égboltról a támadó erő, esélyt se adva a megadásra. De amit Morynék már nem láthattak a monitorjaikon, az azt bizonyította, hogy a kalózok csupán a katonai járműveket semmisítették meg. A szállítóhajókra vonónyalábokat ?kötöttek? és magukhoz húzták a védekezésre képtelen maradványaikat, bezsebelve a jussukat. Nem volt kétséges, hogy mi is vár a szállítóhajók személyzetére; Bhesk és cinkosai sose kegyelmeztek. A kalózbecsület náluk nem volt mérvadó.

 

-Jól van, vegyél vissza! Ez túl meredek. -veregette meg ujjvégeivel Moryn felkarját sürgetően az ősz csempész és szeme tágra nyílt ahogy egyszer csak kibukkantak a felhőréteg alatt, egyenesen néhány csipkézett hegyorom felé zuhanva.

Moryn összeszorította a fogait, ahogy maga felé húzta a kormányszarvat és közben imát mormolt magában.

Nem sokon múlott. Az Ezeréves Sólyom az utolsó száz métereken kanyarodott el a végzetétől. A túlzott igénybevétel újfent szimfóniát varázsolt a burkolat köré, kívülről és belülről is egyaránt. Mindketten azon se csodálkoztak volna, hogyha nem találtak volna meg néhány burkolati lemezt, esetleg ott fityegtek volna néhányuk a felszakadt hegesztéseken.

Közel voltak a véghez, de egyáltalán nem kerültek tőle messzire.

Nagyon is nem.

Két csúf, ámde állig felfegyverzett vadászgép vágódott be mögéjük.

Erre akkor döbbentek rá, mikor a követőmonitor automatikusan bekapcsolt, illetve a plasztacél körül sistergő lövedékek villantak.

-Ezek aztán komolyan gondolják. -jegyezte meg Moryn, mialatt tovább süllyesztette a Sólymot, megközelítőleg a hegyvonulatokat elválasztó, párafelhőkbe burkolózó erdősáv lombkoronáinak szintjéig. Olyan közel ereszkedett, hogy a teherhajó ionhajtóművei megperzselték a felső ágak leveleit. A lövedékek fekete füstfellegeket hagytak maguk után, amiken ők végül átvágtak.

-StarViperek. -állapította meg Cypher amint a teherhajó azonosította üldözőiket.

Amint Moryn vetett egy pillantást a hátsó kamerák képére, kiderült, jól cselekedett. A Sólyom lapos hasi része több lehetőséget biztosított nekik, mint az üldözőik függőleges vezérsíkjaik, amik tüzelési és manőverezési helyzetekben messze a vadászgéptörzs fölé, és egyben alá is nyúltak. Így nekik pár méterrel magasabban kellett navigálni, ellenkező esetben könnyen fennakadhattak bármely faóriás ágaiban. Persze mindkét fél pontosan tudta, hogy ez csak átmeneti előny a teherhajó pilótáinak. A terepviszonyok változni kezdtek amint újabb kilométereket tettek meg.

A völgy kitágult előttük és ők egy lankás fennsíkra értek. A sűrű erdő továbbra is beborította alattuk a felszínt, ámde abban a tempóban amiben száguldottak a vegetáció fölött, nem tudták pontosan lekövetni a talaj egyenetlenségeit. A StarViperek ismételten tüzelni kezdtek lézerágyúikból, alaposan próbára téve a Sólyom pajzsait.

-Nem tudjuk lerázni őket! -közölte Moryn idegesen, alsó ajkába harapva.

-Oké, azt hiszem sikerült elérnem a tatrészi ágyú vezérlését. -jelentette ki Cypher felettébb higgadt hangon; tekintetével követve az oldalfali konzolon telepedő rendszerkijelző fényeit.

Fent, a teherhajó középvonalában, egy kerekded üvegkupolából kinyúlva, veszélyes szerkezet forgott körbe, négy vaskos ágyúcsövét az ionhajtóműsor felé terelve. Odabent, a kupola alatt, fények keltek életre, ahogy fokozatosan feltöltődött energiával az egész rendszer. A lőelemképző bekapcsolt, hipersebességgel közvetítve az adatokat a további alrendszerek felé.

-Meg is van. -közölte az idősebbik csempész és figyelmét a célkomputernek adta át.

Moryn eközben függőleges zuhanásba kezdett; elérték a fennsík végét, mely egy sziklafalban végződött. Az üldözőik a nyomukban maradtak, szorosan, egy méternyi előnyt se engedve prédájuknak.

Az Ezeréves Sólyom végül kiemelkedett a zuhanásból és alig öt méternyire a sebesen kanyargó folyó habos hullámai fölött, azzal párhuzamosan haladt tovább. Egy hágóba kerültek mindannyian. Igazság szerint egy keskeny hágóba. Annál a sebességnél aminél haladtak, a sziklafalak már-már alagutat formáztak köréjük. Moryn olykor kénytelen volt a Sólymot oldalára állítani, és úgy iszkolni át olyan helyeken ahol a víz eróziós erejének nem volt alkalma az évmilliók alatt mindenütt elégé kiszélesítenie a medrét. Számos helyen alig pár méter választotta el a falakat egymástól.

Ahogy kanyarogtak és pörögve-forogva siklottak át a tű fokán, Cypher megeresztett jó néhány sorozatot a felső ágyúállásból. Az élénkvörös sugárnyalábok üldözőik felé nyújtóztak, de sok kárt nem tettek bennük. Számtalanszor csupán a sziklába marták forró égésnyomaikat, meg-megrendítve az idő vasfogán edződött tömegüket. A StarViperek alkalmasint nehéz helyzetbe kerültek, mert a szűk hely bizony az előnyüket hátrányba süllyesztette. Immár nem tudtak együttes erővel tüzelni a teherhajóra, be kellett sorolniuk egymás mögé. Ez így ment további kilométereken keresztül, egészen addig amíg egyszer csak az egyikük hirtelen el nem tűnt egy terebélyes, narancssárga tűzfelhőben.

A kitágult forró levegő nagyot taszított a társán, de amaz még időben nyerte vissza lélekjelenlétét ahhoz, hogy ne kenődjön fel a kőkemény sziklafal felszínére. A hirtelen támadt zűrzavar azonban jelentősen elbizonytalanította.

Az Ezeréves Sólyom előnyhöz jutott és távolodni kezdett; a StarViperek létszámában bekövetkezett változás után a kommunikációs rendszerük hívást fogadott.

-Ezeréves Sólyom, itt Krayt Vezér. Egy kis segítség a barátjuktól.

A két csempész összenézett a pilótafülkében.

Segítség, barát....?

-Weel megkért, hogy tegyek meg mindent azért, hogy megmaradjon a legkedvesebb üzletfeleinek az élete. -A hangból kedélyesség és magabiztosság áradt.

Immár minden megvilágosodott. Cypher előrehajolt a beépített mikrofonhoz.

-Köszönjük barátom. És ezt kérem továbbítsa Weelnek is.

-Meglesz.

A két csempész megkönnyebbülten nézett újra össze és a hátsó kamera által közvetíttet képre pillantottak.

A megmaradt vadászgép hamarosan követte a társát az izzó pokolba. Fentről, ibolyaszín lézersugarak villantak, egyenesen belefúródva a vezérsíkok töveibe, fém-, és üvegacélrepeszeket robbantva le a vadászgép törzséből. Aztán elérték az üzemanyagcellákat is és ezzel meg is adták a kegyelemdöfést a kalózgép számára. A roncsokat beborító lángok, kormos, üszkös lenyomatot hagytak annak a sziklafalnak a felszínén, melybe végül becsapódott a magatehetetlen gép.

 

Miközben maguk mögött hagyták a bolygó légkörét, távol a kalózflottától, Cypher fellélegezve, ám némi tetetett aggodalommal jegyezte meg a társának.

-Miért is gondolom úgy, hogy messze lesz még az amikor egálba kerülök Weel Ambrushal?!

Moryn nem felelt, helyette ő is szélesen elmosolyodott, még akkor is, amikor átlépték a határt a valós űr és a hipertér között.

[Oldfighter]

?.Vagy éppen túl vakmerő. -tette hozzá magában a másodtiszt.....

-De mi majd elvesszük tőle a kedvét. Mindörökre. -tette hozzá dacos haragúsággal a kapitány.

Hapan Csillagköd, valahol mélyen a Gallinore-szektor szívében.....

Crosshairs csillagromboló....

 

Karbantartók és a hangárban szolgálatát teljesítő munkások csoportjai spricceltek szét, amint a gigantikus csarnokba torkoló folyosókból, állig felfegyverzett, fehér páncélos alakok hömpölyögtek befelé. Mindegyikükön a profizmus jól felismerhető jegyei mutatkoztak meg. Egy felesleges mozdulat se jellemezte a pozícióik elfoglalását, melyet gyorsan, megtorpanás nélkül teljesítettek. A romboló hasán tátongó üreg közelébe lendültek, felsorakozva, az abba nyíló kisebb hangárkapuk szájaihoz, temérdek alkalmasnak tűnő lőállást foglalva el pillanatok alatt hol féltérdre ereszkedve, hol pedig csak a hátaikat vetve az állványzatok acéloszlopaihoz.

-Gyerünk, gyerünk! Kettes szakasz jobbra! -adta ki a parancsot a rangidős tisztek egyike, sűrűn hadonászva néhány tárolórekesz felé, mely mögött, fedezékből lehet majd a közeledő behatolókat elárasztani tűzesővel. Két másodperccel később már egy szabadon lévő, kihasználatlan helyet se lehetett felfedezni. Aki nem tartozott közéjük, az immár messze került a fokozott izgatottságtól fűtött katonáktól. Az alkóvok mélyén, a hadigépezetek magányba merültek és csendben várták a fejleményeket.

Csend telepedett a rohamosztagosok közé is. Tekintetek és fegyvertorkolatok egyszerre tapadtak rá a hangárkapukra, várva az elkerülhetetlent. A bizonytalanul sercegő hírforrás szerint, a hapanok már egész közel lehetnek.

 

A főhangárba rendelt zászlóalj vezetője egy utolsó előtti pillanatban még leellenőrizte, hogy vajon minden alegysége elfoglalta-e a helyét. A sisakba épített kijelzőn úgy tűnt, nem kellett csalatkoznia senkiben sem. Egy üres tűzfészeknek alkalmas hely se maradt szabadon, mindenhol a tökéletesség uralkodott. Hapan legyen a talpán aki egy ilyen zárt védvonalon át tudja verekedni magát, jegyezte meg magában, miközben kintről fénykévék villantak. Az ellenség tűz alá vette a külső ágyúállásokat és más, védelmi berendezéseket. A sisakjában folyamatosan szólt a csillagromboló egészére kiterjedő komcsatorna, melyben súlyos, illetve részleges károkat jelentettek a különböző szekciókból. Aztán egyszer csak megcsillant valami, ami felemelkedett az üregből és pontosan a vele szemben lévő hangárkapu felé kezdett lebegni.

Az őrnagy beharapta az alsó ajkát és ahogy szorosabban a vállának fektette hosszú csövű puskáját, működésbe hozta az optikai szenzorokhoz rendelt célzórendszert.

-Felkészülni! -adta ki az utasítást a körülötte és a hangárban lévő összes alparancsnokának és emberének. A páncéllemezek megcsörrentek a végtelennek tűnő csend után. Karabélyok, nehéz sugárvetők tucatjai rögzültek a behatolóra, mely gond nélkül haladt tovább a mágneses térrel védett hangárnyílás felé. Mindenki tisztában volt azzal, hogy addig nem tudnak tüzet nyitni amíg a kékesen derengő hártya elválasztja őket egymástól. De utána is töménytelen szerencse kell ahhoz, hogy még landolás előtt megsemmisítsék a furcsa, vaskos, szögletes körvonalú járművet.

Csak ennyire telik? Csupán egyetlen egy csapatszállítóval jönnek? Esztelenek. Hát ezek meg mit gondoltak? -tette fel magában a kérdéseit a zászlóaljparancsnok mikor várakozásai ellenére, még mindig csak egy hapan hajót látott feltűnni a külső kapu derekán.

Minden esetre, jobb lesz óvatosnak lenni. -győzte meg magát arról, hogy még korántse adja át magát a magabiztosságnak, ám győzelmükben nem kételkedett továbbra sem. Ők, több mint félezren voltak jelen, egy ilyen hajó meg......mennyit is?....esetleg ötven főt szállíthat a mérete alapján.

A hapan csapatszállító átdugta az orrát a mágneses mezőn, mely éppúgy útját állta az energialövedékeknek mint a levegőnek. Ezek után a törzse, a rövid ámde széles szárnyai következtek. És mikor a fara is elbúcsúzott a rideg vákuumtól, iszonyatos erejű robbanás szakította szét az egész alkotmányt.

A csillagromboló megrázkódott. Hő-, és tűzhullám áradt szét a hatalmas hangár csarnokában, izzó pokollá változtatva élőt és élettelent egyaránt. Ládák, energiafeltöltők, rohamosztagosok és még a könnyebb birodalmi harci járművek közül is sokan a levegőbe repültek ahogy a lökéshullám tovaterjedt. A minden irányba záporozó repeszdarabok átfúrták a közelben állók páncélját, majd féktelenül tovarepülve az acélfalakba vágódtak, súlyos krátereket vájva a fekete padlólemezektől, a mennyezetig mindenbe és mindenkibe. Ahol kábelek és kapcsolószekrények voltak, ott nem maradt egyéb mint szikrázó, megolvadt fém-, és műanyag tócsa. Állványzatok omlottak össze, űrkompok borultak az oldalaikra, fent, a magasban rögzített TIE vadászok szabadultak el a rögzítőpaneljaiktól, újabb és újabb károkat okozva ezzel mindenütt. A hangárnyílások energiaellátása megszűnt tovább létezni. A mágneses hártyák kikapcsoltak, mintha nem is léteztek volna és a levegő süvíteni kezdett kifelé. Izzó szegélyű roncsok, üszkös rohamosztagos páncélok tódultak az üreg szája felé. Amit nem ölt meg a robbanás egyből, azt most a vákuum ereje intézte el.

A betolakodók ellen vezényelt zászlóalj még azelőtt esett el, mielőtt egyetlen egy hapan katona a lábát tette volna a fedélzetre.

 

A fény kialudt a parancsnoki csapatszállító műszerfalán.

-Bevégeztetett. -jelentette ki a főpilóta, felnézve Leyna őrnagy zord, elszánt tekintetébe. Amaz biccentett és a hóna alól előhúzta a védősisakját.

-Remélem elég nagy pusztítást végzet a csalink, mert ha nem, akkor a tervünk ránk nézve jelent majd kudarcot. -A fejére tette sisakját és kifelé pillantott, tekintetét végighordozva a csillagromboló robusztus hídszekcióján. A szürke acélfelszínen ívkisülések cikáztak keresztül, utózöngénként az iontalálatok nyomán. A hajó pajzsgenerátorai monolitként sötétlettek a kommunikációs antennasor két oldalán. Már jó ideje nem védtek semmit se.

-Látjuk a csatlakozózsilipeket. -közölte színtelen hanghordozással a másodpilóta, kinagyítva a monitorára a tagolt elülső hídfelület egyik szintjét. Egy vészzsilipsor néma keretei sejlettek fel a kitüremkedések között.

-Rendben. Ahány hajó csak tud csatlakozzon rájuk.

-Értettem asszonyom.

 

Kilenc hapan szállítóhajó tapadt meg a monstre felszínén. Ennyien maradtak azok után, hogy az őrnagy megváltoztatta eredeti terveit. Míg a vadászaik bevégeztették küldetésüket ő elrendelte az egyik csapatszállító kiürítését és egyben energiarendszereinek túlterhelődését, minek után az üzemanyagot kiszivattyúztatta a fedélzetre a robbanóanyagok közé. A szállítóhajó utolsó útját beprogramoztatta, majd vártak. Súlyos másodpercek voltak, mert egyikőjük se tudhatta, hogy vajon a csali célba ér e. De aztán a helyzetjelző nyomán biztosra vették, a hajó megtalálta célpontját és a megfelelő időben akkora pusztítást okozott amekkora elég ahhoz, hogy ők mértékletesebb ellenállásba ütközzenek. Leyna őrnagy biztos volt abban, hogy a csillagromboló kapitánya minden bevethető egységet a hangárba fog vezényelni. Elvégre hol máshol is szállhatnának fedélzetre az ellenfeleik. Őrültség lett volna nem így tennie. De ehhez az egész akcióhoz az ő vakmerősége is kellett. Elvégre ha valami nem úgy sült volna el......ha nem teszik tönkre időben az alsó fedélzet szenzorait, ha nem bénítják meg a taton végigfutó fedélzetet ami csak úgy hemzsegett a feldolgozóegységektől, akkor a kapitány, átlátva rajtuk, vissza is vezényelhette volna a katonáit.

De nem így történt. A birodalmi hajó vak lett és tehetetlen.

Leyna meg ennek fejében még őrült is. Esze ágában sem volt bemasírozni a számbeli fölényben lévő birodalmiak közé.

 

A romboló hídján rázkódás futott végig. Valahogy más, mint az eddigiek. Ez nem olyan volt amit azok a kalapácsütésszerű találatok okoztak, hanem ez mintha belülről fakadt volna. Az irányítók és tisztjeik rémülten néztek össze. A kezelőárok mélyére telepedett sötétségben magatehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezték magukat.

-Ez meg mi a fene volt? -kérdezte dühösen a kapitány aki az üvegacél sor alatt futó párkányon kapaszkodott meg, még időben ahhoz, hogy ne kövesse az árok mélyére a másodtisztjét.

-Nincs visszajelzésünk, kapitány. -felelte idegesen hadarva a szavakat az egyik hadnagyi rangban lévő tiszt. -Megbénult az össze rendszer. A tartalék pedig még nem üzemképes.

-Hát akkor tegyék azzá! -üvöltötte, önmagából kikelve az elvörösödött fejű főtiszt. Dühében összecsikorogtak a fogai. Igazság szerint a dühét a kiszolgáltatott helyzetéből fakasztotta. Neki azt mondták néhány hónapja, mikor átvette az új Birodalom osztályú hajóját, hogy ezt lehetetlen megsemmisíteni. Egész egyszerűen a galaxisban nem akad olyan hajó, mely felvehetné vele a versenyt. Erre föl, most, az elszigetelődött hapan világ mélyén, felőrölték benne az elbizakodását.

-Átkozottak. -remegték az ajkai. A közelében, az egyensúlyukat éppen visszanyerő tisztek magukra vették a szidalmazást, amit igazság szerint éppen a hapanokra mért, és egymást taszigálva igyekeztek kapitányuk kedvében tenni. Botladozásukra, ő maga, csak még jobban a reményvesztesség talaja felé kezdett zuhanni. De mielőtt még elérte volna azt, tudatában kellett lennie abban, hogy a végzet nem olyan gyors egy csata közben mint ahogy azt várta volna ezek után.

A híd végéből sikolyok és közelharcra utaló jelek csaptak fel.

[orki]

Valahol a Vad Űr méllyén............

 

 

A komoran gomolygó fellegek vastag nemez szőnyegét lyukak szaggatták. Az éjjeli szél pajkos kedvében lehetett, hiszen a borús felhőket felkapta, taszigálta, tépázta, csak úgy, mint a tájat. Hosszas tombolás után megunva a természet amortizációját, fehér hó paplant hintett, hogy eltakarja csúfos művét. A halovány fény akadály nélkül préselte foton testét rajtuk keresztül.

A felkelő nap aranyos fénnyel vonta be a hófödtetájat. A néma csend már, már sértette a fület. Az éjjeli hangorkánba valaki belé fojtotta rekedt sivítását, a kísérteties hangok elmenekültek, mikor megpillantották a pirkadat első fény szalagjait a horizont alján. Az ingoványos rétet a talajvíz átlátszó tükre borította. Aranyosan fénylő felszínét patások, csülkösök, tappancsosok nyomai tördelték. Bár, ilyen hidegben még a vad se mozgott szívesen. Az állatok rejtekük mélyén összebújva a nyár melegét gyászolva várták a kikeletet. A távoli erdő groteszk sziluettje görcsösen uralta a tájat. Az ódon fák, mint a megkövült óriások, dideregve nyújtóztak a hajnal fakó pírja felé. Görbe ágaikkal kétségbe esetten próbálták megmarkolni a tüneményt és soha nem ereszteni. Kérgük repedésein keresztül a fagy alattomosan utat tört érzékeny belsejük felé. Ágaikról a jégcsapok dermedt tőrökként csüngtek alá, az arra, járóra, orvgyilkosként csaptak le. A fű és néhány bokor nem bírta azt a terhet, melyet a természet rótt rá dér és jég képében, megadva magát, megtörten fagyoskodott. Egy-egy halk roppanás vagy erősebb reccsenés bömbölt bele a tájba, tudatva, hogy a korhadt ágak végső búcsút véve anyjuktól, földet értek. Az üde és illatos avar, mely kedvesen zörögve kúszott a fürge lábak alatt, valahol a hó alatt vacogott. Az apró vízfolyás rohanását átlátszó üvegkalitka zárta béklyóba. A nap följebb kúszott a horizonton. Narancsos derengést festve a fehér világra, eltűnt egy szürkén lusta felleg mögött. Az olvadás illúziójának örülő növények lemondóan sóhajtottak. Ma sem szabadulnak jégbörtönük fogságából. Az erdő hirtelen fenyegetőbbé vált, magányos vegetálását egy csuklyás alak és ütemes dobbanások zavarták meg????..Szellemei hörögve a sűrűbe menekültek???..

 

Sobort a mélázásból minrasa hirtelen hátrahőkölése zökkentette ki komor gondolatainak sodrából. Az állat hatalmasat ugrott oldalra, majd feszülten fülelt hátra felé.

-Ssssssss!- A tanonc próbálta nyugtatni a kis sárgát, de az, fújtatva pörögni kezdett tengelye körül, igyekezett szabadulni lehetetlen helyzetéből. Lába nyomán meg-megreccsent a fagyott mező. Az ifjú megpróbálta figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy bármikor leeshet, éles paták alá kerülhet, kiterjesztette érzékeit, veszély után kutatva. Érezte az erdőt, mely barátságtalanul sötétlett, ám nem jelentett komolyabb fenyegetést. Csak nem szerette a hívatlan látogatókat, szemmel tartotta őket, mint őt, mint másokat, kik évezredek óta zarándokolnak ide??.Mogorva volt, de nem rosszindulatú. Akkor mitől riadozik ez?! Kérdezte önmagától, majd rövidebbre fogta a földig lógó szárakat, ?????..Nem kellett semmiféle természet feletti képesség, ahhoz, hogy most már a saját fülével is halja a közeledő paták alatt az ágak és a fagyos talaj ropogását. Izgága hátasa is rájött, hogy fajtársai közelednek. Megnyugodva, hangos nyerítéssel köszöntötte őket.

-Már csak ők hiányoztak!- Sóhajtott lehangoltan, majd szemrehányóan nézett a mellé bevágtázó turrára és kíséretére, kik hatalmas féknyomot hagytak a fagyott hóban, míg felvették az állatokat lépésbe. Nem volt kedve velük foglalkozni, nem volt kedve senkivel se foglalkozni. Mára embert próbáló feladatnak ígérkezett, hogy önmagával és kérdéseivel szembesüljön. Hiába halogatta, elérkezett az idő a válaszokra is. Társaság nélkül is nehéz feladat, pláne akkor, ha folyamatosan elterelik a figyelmét. A legtöbb turáni áhítattal, vegyes tisztelettel fordult felé. Nem akart a pletykák és más mesék szülte, ostoba kérdésekre válaszolgatni.

- Ilyen talajon fölösleges vágtázni! Lesérülhet az állat??-szólt végül.

- Adjon az Öregisten!- A turra nem, merte kioktatni azt, aki oly nagy szolgálatot tett. Más harcost, azonnal lefejeztetett volna, ha nem fogadja kellő tisztelettel, de egy sámánnal nem, mert ujjat húzni.- Védve vannak az inai?-

- Értem, egy vagy kettő hiánya nem tűnik fel a több ezres ménesből.- Sobor tudta, hogy a Csillag Flotta vezetője nagy becsben tartja minrasait, különösen azokat, melyeken csatában ül. Nem titkolt szándéka volt, hogy sértegesse, ezzel mihamarabbi távozásra bírja a turrát.

- Megértelek, bár együtt érezni nem tudok veled, az ő döntése volt, bármennyire is meghökkentő?- Mondta a nyugodtan Keche, miközben oldalához kapott. Sérülésébe, melyet egy erővillám okozott, sokszor belenyilallt a fájdalom. Hála a javasoknak és a gyógyítóknak túlélte a sokkot és napról-napra javult. Ám ez nem akadályozta abban, hogy intézkedjen, jöjjön-menjen. Aggodalmas arccal, szinte kérőn nézett a tanítványra. Segíteni akart, bár tudta, hogy nem tehet sokat, de egy barát, egy bölcs barát elvesztésének rémképe, mégis arra sarkalta, hogy hajnalban az erdőt járja. Most járt életében először ezen a planétán, eddig csak mendemondákat hallott róla.

- Menj vissza! Egyedül is boldogulok!- A sámán szavai a fagyott tájnál is fagyosabbak voltak, miközben előre léptetett. A sárga, aki mellső patáival a jég és hó kérget igyekezett lefejteni néhány ízletes fűszálról, hatalmasat fújtatva meglódult. Tudta, hogy vége az el sem kezdődött reggelinek. Habár indulás előtt gazdája egy nagy vödör szemest tett eléje, de mint minden vadon nevelkedett társa, nem tétovázott a táplálék láttán, azonnal elfogyasztotta.

- A barátom, segítek!- Mondta a turra ellentmondást nem tűrően. A remény hal meg utoljára, napok óta e mondattal hessegette el a bizonytalanságot.

-Csak volt!- Sobor tekintete dühösen villant.

- Még mindig az!- Keche indulatosan utána ügetett. Mend tanítványa ekkor figyelt fel a furcsa és éles zörgésre. A hátsó kápához egy minras koponyája és elülső lábszárának maradványai voltak szíjazva, ők szolgáltatták a szokatlan csont muzsikát. Kérdőn nézett a vezetőre.

- Öt napja kezdődött, hirtelen fogyott le.- Hangjából eltűnt az elszántság és a szomorúság költözött bele.- Zolta mindent megtett, hogy életben maradjon, de tegnap este elfeküdt és nem lehetett többé lábra állítani.-

-Szegény öcsém, pedig annyira megkedvelte a szürkét, neki köszönheti az életét és talán a dicsőségét is? Talán ő már tudott valamit, amit mi nem? furcsa a természet. Bölcsebb, mint mi valaha is leszünk?-

- Elhoztam ezeket,- bökött hátra Keche a csontokra,- hátha?-A mondatot nem tudta befejezni, hogy leplezze meghatottságát, a távolt kezdte fürkészni. Sobor is hasonlóan érzett, kezdett megenyhülni. Azon kapta magát, hogy hasonló cipőben jár a turrával. A testőrök, mint a néma árnyékok követték őket.

- Mindannyian az ősi szokásaink rabjai vagyunk.- Tört ki a sámán dühösen.- Ez nem jó, béklyóba zár minket, megköti a kezünket, elhomályosítja szemünket. Nem látjuk a kiutat, pedig lehetőségek sűrűje övez minket körül! Keche nem tudott hozzászólni, van úgy, hogy az ember tehetetlenségében mindenféléket összehord. Inkább másra terelte a nyavalygás vizének medrét.

-Nem, nem hiszem? öt nap nem sok idő.- Mondta, hogy mondjon valamit.

-Bízok képességeiben és éles látásában!-

-Senki sem ismeri a tudásának mélységét.- A hangvétel csalódottá vált. ? Nem hinném, hogy véletlenül vonult el.- A csüggedt beszélgetést egyre közeledő trappolás szakította félbe. Az összes minrason ismételten úrrá lett az izgalom. Mint a megkergült balerinák táncoltak, toporogtak körbe-körbe. A kíséret rögtön fegyvert szegezett a közeledőkre. Néhány másodperc múlva, Belénd csapata nézett farkasszemet velük

- A turáni ősökre!- Tegyétek el azokat a vásári lomokat!- Parancsolta, majd egy tockost adott Sobornak. A nagyra becsült tanítvány, majd lefordult a sárgáról.

- Eltűnt mestered nevében is szégyellem magam, nem tanultad meg, hogy ezen a helyen nincs helye gyerekes nyafogásnak!- Mondta, miközben tisztelettel nézett az ősi erdő felé. ? Egy férfi ne nyávogjon, most már apád helyett is szégyenkezem!- A tanonc tarkóját simogatta, miközben érdekes csizmájának a még érdekesebb orrát kezdte vizslatni, hátha megtalálja ott a galaxis legérdekesebb hópelyhét vagy kosz szemcséjét. Kezdte szégyellni magát.

-Továbbá, úgy vélem, hogy jogom van csatlakozni a vén kuruzsló felkutatásához?- Belénd kihúzta magát, így még magasabbnak látszott a nyeregben. Tekintete a csontokra vetődött. ? Látom, az öreg temetésére készülődtök?-

-Mi?! Félre érted a?- Kérdezte Sobor és Keche egyszerre. A Dühös Minras kapitánya megvonta vállát.

-Csendes és észrevétlen távozásakor két őrömet segítette át az árnyékvilágba, majd ellopta, akarom mondani, igénybe vette az egyik vadászt is, ennyi elég vagy még soroljam?- Ennél jobb álcát nem is szerezhetett volna valós indokának. Volt egy-két elszámolni valója azzal a "varázslóval". Szemmel láthatólag Sobor kezdte elfogadni azt a tényt, hogy útitársai lesznek.

-Rendben velem jöhettek, de csak ti ketten!- Sóhajtott.

- Tipli haza harcosok!- Replikázott Belénd is tetetett jó kedvvel. A lazaság maszkja mögött szinte remegett az izgalomtól, de jól palástolta.

-Helyes,- paskolta meg Keche minrasa nyakát,- hallottátok a sámán úr és a kapitány úr, -minden szótagot lassan és tökéletes hangsúlyozással ejtve,- parancsát, térjetek vissza a szállítóra!- A katonák leplezetlen örömmel fordították nyugatnak a hátasokat. Inkább üldögéltek bent a melegben, mint, hogy egy ismeretlen planéta még kevésbé ismeretlen rengetegében kóboroljanak.

- Ne haragudj, de, mint alattvalóm köteles vagy válaszolni,- intézte kérdését Keche Beléndhez,- de ittál valamit, hogy ilyen felszabadult vagy?- A turra rövid vezérsége alatt kiismerte embereit, tudta, hogy a Dühös Minras első emberének hangulatára a letargikus és kétkedő a jellemző?

-Nem érünk rá, méltóságosságaim!- Kiáltotta Sobor vágtázó hátasa nyergéből, majd eltűnt a sűrűben?

 

Halovány fénysugarak ide vagy oda a köd nem oszlott el. Hiába járt dél körül az idő. Csendben és nehézkesen megült az ódon fák közt. Párásan nehezedett a száraz ágakra, bebújt a legkisebb odúba, hideg reménytelenségbe burkolva az erdő vadjait. Egyre beljebb haladva a hó alól eltűnt a zörgő avar és a betolakodó fű. Helyükre letört és elhamvadt fák költöztek, villám sújtotta kérgük, szinte lerobbant róluk, hatalmas sebhelyként virított a háncs. Néhol egy magányos bokor is megbújt a fehér paplan alatt. A biztos léptű minrasok egyre többet botladoztak láthatatlan gáncsolóik miatt. A szürke fátyol tejszerűvé vált, a három turáni a lábuk előtt lévő ösvényt is alig látta, nem hogy egymást. Keche csak ezért tudta, hogy Belénd mögötte van, mert hallotta hátasa szerszámvereteinek ütemes csörgését. A kapitány magába fordulva merengett. Utoljára talán, itt látta, nem kísérhette tovább. Sobor fáradhatatlanul menetelt előre, tudomást sem véve a háta mögött diszkréten szitkokat mormolókról. A két férfi, akárcsak Öregharcos egy fejjel magasabb volt az átlag turáninál, minden ágba beleakadt. Esetleg beverték fejüket vagy nyakukba szakadt egy-egy gally, esetleg jelentősebb hó mennyiség. Néhol csak a hátasok nyakára hajolva fértek el a szűk ösvényt szegélyező fák alatt. A sámán a homály ellenére is látott, hallott, bár máshogy, mint az emberek többsége. Érzékei megsúgták neki a távolban gomba után túró disznókat, az öreg szarvasbika utolsó sóhaját, mikor haldokolva megadta magát a sorsnak. A gúnyos károgást, mellyel a vadon fekete viseletes sírásói köszöntötték az új lakomát. Érezte, ahogy a dermedt erdő életre kel, csak azt nem, amit kellett volna?

 

Értelmesen csillogó fekete szempár fürkészte a terepet zsákmány után kutatva. A több száz éves fa remek rejtekhelyet nyújtott számára. Az ágak közt megrekedt hó és lomb maradványok közt láthatatlanná vált. Türelmesen, dacolva a hideggel és tudatát betöltő éhséggel, két napja ült mozdulatlanul. Éles karmai, mint az acél csillogtak, amint körül fogták a kérget. Mindent látott. Az erdő szélen gyülekező harcosokat, amint elmennek, majd a birodalmában kóborló három embert is. Nem bírta tovább. Az ösztön erősebb volt, mint az akarat. Győzedelmesen suttogva a fülébe, tettekre kényszeríttette a ragadozót. Szurokszínű éles szemét a célpontra vetve elrugaszkodott rejtekhelyéről. Néma szárnyaival hangtalanul szelte a levegőt. A tollak késként siklottak keresztül a sűrű ködön. Közeledve zuhanó repülésbe kezdett élő ágyúgolyóként készült lecsapni.

A Turáni Veszedelem kapitánya későn hallotta meg a háta mögül érkező suhogást. Késedelmét a süvege bánta. A drága prém sapkát az éles karmok messzire röpítették gazdája fejéről. Kechének több szerencséje volt. Nyakát behúzva megúszta egy karcolás nélkül. Gyorsan felegyenesedett és szájtátva nézte, ahogy Sobor alkarján egy hatalmas madár nyújtótatja fázós szárnyait, miközben nyershúsért vijjog.

- Hogy egy fekete lyuk nyelné el ezt a szörnyet!- Belénd lemondóan bámult a ködbe, meleg fejfedőjét csak a következő tavasszal leli meg.

- Rég nem találkoztam vele?- Mend tanítványának arcán halvány mosoly futott át. Elbányászott a nyeregtáskából néhány cafatot. A madár éles csőrével kikapta a kezéből, rögvest eltüntette begyében, a kincset érő táplálékot.

- Szóval ő a totem állatod?- Kérdezte Keche. Annyit tudott, hogy a legtöbb turáni sámánnak van egy szent állata, aki állandóan követi gazdáját. Segít neki, más dolga nincs is. Általában fajtájuk intelligensebb példányai. Bár nem akart tippelni, de sejtései szerint valamilyen telepatikus kapcsolat létezett kettejük között. A nép ugyanúgy tisztelte és félte eme lényeket, mint gazdáikat, babonás öregasszonyok riogatták a gyerekeket különféle mesékkel. Állítólag ezek varázslények, képesek alakot váltani vagy egyszerűen láthatatlanná válni, majd ismét megjelenni. Ennek a fele sem volt igaz, a mendemondákra az okot az adta, hogy gyógyítók és vajákosok annyira ismerték a természetet és az élővilágot, hogy apró jelzésekkel is megértették magukat totemjükkel. A Mogurról köztudott volt, hogy szürke minrasát, még a legelőkelőbb méltóságokhoz is vitte magával. Egyik tanítványának, aki sikeres gyógyító lett, hatalmas, dülledt szemű gyík ücsörgött a vállán. A karvaly lehunyta szemét, majd lassan álomba szenderült gazdája ringatózó vállán.

- Igen, mikor elindultam, akkor elengedtem?-

- Jogos, egy csillagrombolón gyanút foghattak volna, ha ez a kakadu ott virít a páncélod vállapján!- Belénd gyanúsan méregette a fenséges ragadozót. Fia is valami tollas izét hurcolt magával, míg élt, ámbátor, az kisebb volt és sárga-fekete, állandóan trillázott?

- Tudtam hogy vár rám?- Nem fejezhette be. A ködön túl, az erdő másik felén hatalmas kiáltás törte szilánkokra a csendet. Sobor felismerte mesterét. Bajban van, segítenie kell. Belerúgott a szendergő sárgába, talán határozottabban, mint szokott. A felriadt patás, fejét felszegve, kilőtt. ? Gyerünk, ez Mend!- Hallatszott, miközben ismét elnyelte a köd?

 

Nem kevesebb, mint ötezer évvel ezelőtt?

 

Naga Shadow elégedetten, háta mögé kulcsolt kézzel álldogált csatacirkálója hídján. Fenséges látványban gyönyörködött. A sötét bársonyt, melyen a csillagok apró gyémántokként tündököltek, egy izzó planéta borította az eleven tűz színeibe. A hajdani kék és zöld, élettel teli bolygó az utolsókat rúgta, de kitartott, míg tudott, mint a rajta élők. Harcoltak, habár a lakosság apró része, mármint, aki megmenekült, épp most hagyta el a felszínt, sebtiben eszkábált hajókon. Néhány elszánt harcos ott maradt és utolsó erejéig küzdött a sith sereggel, mely feltartozhatatlanul nyomult előre. Nem ismertek kegyelmet. Nyomukban nem maradt más csak pusztulás ás a halál. A kicsiny bolygó Napja egyre közelebb sodródott hajdani gyermekéhez. A csillag haragosan fordult a rendszerét alkotó egykori bolygó ellen. Égető narancssárga, gyilkos citrom és a halálos vörös lángok járták vitus táncukat a szenesedő felszínen. Nincs ennél szebb! Gondolta a nagyúr, miközben hallotta, amint milliónyi sikolytól harsog az Erő. Nem törődött velük, pusztán félre dobható lények voltak, akik akadályozták célja elérésében. Kedélyesen sétálgatott a hatalmas megfigyelő ablak előtt.

-Uram!- Tisztelgett az egyik zsoldos ütött-kopott páncéljában. Naga összevont szemöldökkel, vesébe hatoló pillantásokkal fürkészte a katonát. Egy szakadár Mandalori, állapította meg cinikusan, mégis többet ér, mint bármelyik másik, az egész Galaxisban. Az örökké páncélt viselő fejvadászokról és klánjaikról rengeteg kegyetlen történet keringett. Ő pont ezért alkalmazta őket, hiszen a fizetségért bármire hajlandóak voltak. BÁRMIRE, jelen esetben is.

- Mondja!- válaszolt a harcos anyanyelvén.

- Néhány roncs kilépett a Fwell légköréből? parancsolja, hogy?-

-Hagyják őket! Úgy sincs hová menekülniük.- Legyintett keszkenőjével.- Hozzák elém az Árnykoronát! -

- Igenis Nagyúr! Pár napon belül elporladnak itt a peremvidéken. - Két másik zsoldos jelent meg a hídon egy ládát cipelve.- Ahogy óhajtja, itt van?- A vértbe öltözött mandaloriak hátrébb húzódtak, míg Shadow a zárakkal bíbelődött. A méretes lakatok nem nagyon akarták megadni magukat a sithnek.

-A fene?- mormogta ősei nyelvén, majd előrántotta kardját. A vörös penge, hasonlóan tündökölt, mint a haldokló bolygó, lágyan lefejtette a lakatokat. A fém csörrent a padlón, míg a dobozból sejtelmesen aranyos tündöklés kúszott elő.

- Ennek nem így kell kinéznie!- A vörös tekintet vádlón nézett a markukat tartó fejvadászokra. Utána, kissé csalódottan a keresztre és néhány letört függőre.

-Biztos megsérült nagyuram?- Hebegte rémülten az egyik, félt a lord bosszújától.

- Gondjaink adódtak az őrséggel! Nehezen adták meg magukat a halálnak. Talán akkor hajlott el?- Mutatott a keresztre a másik. Naga nem szólt semmit az ostoba kifogásokra, elmélyülve keringett a láda körül. Nagyon régóta várt erre a pillanatra. Álmodozott róla, elképzelte, mégis tétovázott.A győzelem kapujában nem fordulhatsz vissza, suttogta önmagának és két kézzel felemelte a koronát, hogy fejére próbálja?

 

A hidat velőig hatoló üvöltés járta be? A katonák elhagyva posztjukat fejvesztve menekültek. A sith előtt felragyogtak, mint megannyi millió gyertyaláng, felvillantak a csillagok?

 

Sobor csattanásra tért magához. Kábán halotta a tompa dobogást és a feléje szálló kérdéseket. A turra csizmájának talpa érintette a talajt, amint leugrott a minrasról. Odarohan a tanonchoz, aggodalmasan keltegetni kezdte.

-Jól vagy? Sobor, térj magadhoz!- Az ifjú sámán felült, majd álmélkodva nézett körül. A látványt nem lehetett szavakba önteni. Keche is elakadt lélegzettel nézte, amint Belénd komoran átvizsgálja a bokrokat. A fákon, mintha óriás karmok szaggatták volna testüket, hatalmas felületeken hiányzott a kéreg. Némely csemete, kiket nem edzett meg az idő vasfoga, egyszerűen kettétört. Szálkás csonkja kétségbeesetten meredezett az egyszer volt lombsátor felé. Az össze-visszatúrt és taposott avar különböző halmokban gyűlt össze, felfedve a puszta földet. Néhol hatalmas gödrök és gyökerestül kifordult tuskók csúfították a bizarr összképet.

-Mi történt itt?!- Belénd a tucadik kökényt fésülte át módszeresen. Óvatosan félre hajtva az ágakat, közéjük nézett. Nyomokat keresett. Aki keres, az talál is, a férfi felvont szemöldökkel közelebb hajolt egy elszáradt levélkéhez.

-Itt van!- Keche felsegítette Sobort és esetlen sietséggel, odavánszorogtak a kapitányhoz.

-Látom, vér?- Válaszolta a turra.- Már régóta itt lehet.- Elgondolkodva nézte a feketésen hintázó alvadékot.

-Mend, itt van valahol?- A tanítvány hangja színtelen volt, torkát a sírás szorongatta. Nem hitte el, hogy a mogur halott, pedig, ahogyan követték a nyomokat, azok mennyiségéből tisztán látszott, hogy rég elvérzett. Vajon mi történt vele? Miért most? Miért itt? Faggatta önmagát, miközben a turrára támaszkodva próbált lépést tartani a szarvasként száguldó Belénddel. Mennyi mindent el szeretett volna mondani neki, tanácsot kérni, együtt meditálni, tanulni tőle, hisz oly keveset tud? Nem hagyhatja magára sem, őt sem a többieket, pont most, mikor a legfontosabb lenne a jelenléte és a hatalma. Nem is látta még az Árnykoronát, nem is hallotta a Coruscanti csata történetét? Belénd suttogása térítette magához ismét. A ráhullott levelektől alig látszott, de ott volt. Egy rongyos palást és néhány megtépázott fehér gyolcs, ami valamikor Mend ruhája lehetett.

- Nincsenek nyomok!- Belénd egyre idegesebb lett, a szituáció kezdett azzá válni, amit soha többé nem akart átélni még egyszer. ? Ez az erdő mindig is furcsa volt, menjünk, amíg egyben vagyunk!-

- Furcsa, -Keche tisztázni akarta az eseményt, fának támasztotta a gyengélkedő Sobort és megnézte az állítólagos tetthelyet. A vércseppek ide vezettek, de a test ez eltűnt.- Milyen állat végezhetett vele?!-

-Nem evilági lény volt?- suttogta Belénd. Nyeregben ült, tényleg menni akart. A hova lényegtelen, csak el innét, mint akkor. El erről a nyomasztóan szent helyről, ahol nem terem más csak halál és szomorúság.

- Áh, ezt pont tőled nem vártam volna!- A turániak vezére hitetlenül nézett a másikra.- Köz tudott rólad, hogy teszel a túlvilágra és az ősökre!-

-Igaza van!- Szólat meg a sámán. Ő is fölkapaszkodott a minrasára. Meglepődött. Önmagám. Azt hitte, hogy minimum őrjöngeni fog, mikor megpillantja volt mestere maradványait. Hogy tombolásában elpusztítja az erdő nagy részét, hogy hatalmas energiákat szabadít fel, vagy elméje által kreált démonokkal fog megküzdeni, de nem. Határtalan nyugalom szállta meg. A kétségek elröppentek, a tényen nem lehet változtatni, bár megtehetné. Azt bánta, hogy nem búcsúzhatott el tisztességesen vagy mégis?! Keche a ruhákra helyezte a csontokat, gyorsan mormolt egy imát volt barátja lelki üdvéért. Talán neki nem lesz rá szüksége, gondolta, miközben ő is nyeregbe ugrott.

- A többség akarata szent számomra!- Sóhajtotta.

-Helyes! Amint visszaérünk, azonnal hívd össze a méltóságokat! Ideje tanácskoznunk!- Parancsolta az új mogur, miközben vágtába ugratta a minrast. Belénd gondolt egy nyugodj békébent, majd ő is a sámán után iramodott. Lezárta a múltat, hiszen nem tehet ellene semmit. Keche továbbra is meglepett arckifejezéssel követte. A két patás versenyt futott. A nyeremény az örök erdő elhagyása volt, ahová csak a turáni sámánok jártak meghalni.

 

 

 

 

Alatta a minras, a feje fölött a száguldó madár. Félelmetes, gondolta. Csak azt bánta, hogy nem lesz kivel megosztani az erdőben rátört látomást, a hirtelen szerzett tudást? Talán ennek így kellett történnie, miközben a menetszél könnyeket csalt a szemébe.

[Oldfighter]

A híd végéből sikolyok és közelharcra utaló jelek csaptak fel.

Hapan csillagköd, valahol mélyen a Gallinore-szektor szívében....

 

Columbus Moore kapitány feszülten figyelte a fejleményeket, melyek hol a széles panorámaablak túlfelén, hol pedig a híd egy részét elfoglaló taktikai hologram útján bontakozott ki előtte. A birodalmi flotta tovább őrölte a hapan armadát mely ugyanolyan elszántan küzdött, akárcsak a variani cápa állkapcsai közé került kess hal. Valószínű azonban, hogy a Varian óceánjaiban a kessnek nagyobb esélye lett volna mint itt a hapanoknak. Moore kapitány nem sok jót jósolt nekik. Talán még sajnálta is őket, hisz ő a régimódi értékrendjével elhatárolódott a mai generációt tápláló gyűlölethullámtól. A klónháborúk megmutatták, mennyire is szükségszerű az alkalmazkodás az erkölcsi normák kesze-kusza szálai között. Főleg mióta a galaxisban nem csak elszeparált közösségekben ütötte fel a fejét a háború. Sok, egykori köztársasági, ma már birodalmi flottakapitány, jelentős változásokon esett át. Míg régebben hús-vér fajokkal harcoltak, a klónháborúk idején szervetlen és érzéketlen droidokkal vették fel a küzdelmet, akiknek értelmetlen volt megadást biztosítani és nem is volt értelme az élet fontosságáról beszélni nekik. Még ha számbeli fölényben is voltak az emberek egyes ütközetek során, a droidok pusztítása nem okozott erkölcsileg kifogásolható tényezőt. És most, a jelenben, újra hús-vér emberekkel küzdenek. A tényezők pedig........

Columbus Moore felsóhajtott.

Azok a régi szép idők!

De mi mást tehetne? A parancs az parancs, ő pedig csupán egy apró fogaskerék a Birodalom Hadi potenciáljában. Egy mindent elsöprő potenciálban.

Újabb hapan hadihajó megsemmisüléséről érkezett jelentés. Az utóbbi fél órában ez volt a hatodik. Lehetett volna több is, állapította meg merengve, elkalandozva a roncsfelhők izzó hamvai között. Vader taktikája bevált, sikeresen túljártak azokon a forgó ágyúsorállásokon melyekkel ezeket az új hapan hajókat vértezték föl az ellenfeleik, de ugyanezek az ellenfelek fokozatosan adaptálódtak és bizony immár volt, hogy kegyetlenül lesújtottak Moore kapitány vezetése alá tartozó flottára. Már odalett két Interdictor és nyolc Venator cirkáló. Nem is beszélve a gyengébb páncélzattal felszerelt naszádokról melyek pillanatokon belül szétforgácsolódtak a rájuk háruló tűzesőkben. Ideje volt lassan taktikát váltani, adaptálódni részükről is, hogy elkerülje a további veszteségeket.

-Tenzon hadnagy! -szólt oda az ifjú tisztnek. -Kezdjék meg a hadihajóink az ugrási előkészületeket.

-Ezek szerint követjük Vader Nagyúr flottáját? -kérdezte felszegett állal.

-Úgy van. Ezt a hapan flottát felmorzsoltuk. Időbe fog nekik telni mire újra csatarendbe állnak. Ránk pedig máshol van szükség. -lepillantott a csuklóján lévő krónora. -Még épp időben vagyunk.

-Igenis, kapitány. Azonnal intézkedem.

 

A Crosshairs csillagromboló hídján elhalt az utolsó fegyverdörrenés visszhangja is. Füst és ózonszag töltötte be a levegőt. A padlón fekete egyenruhás őrök holtestei feküdtek, az egyik fal tövében pedig rettegő tekintetű technikusok ültek. Túl sok mindent láttak. Nem volt vitás, hogy sokuk, élete végéig pszichiátria kezelésben fog részesülni.

Seryan Leyna őrnagy kezébe véve sisakját, végigsétált előttük, megvető pillantást lövellt feléjük, kikerülte a felszakadt torkokból kispriccelő vértócsákat, átlépte a birodalmi kapitány vonagló testét majd megállt a két kezelőárkot elválasztó futófolyosó közepén.

-Jelentést!

A jobb oldali, süllyesztett konzolsorok közül, egyik katonája felpillantott.

-Működésbe lépett a tartalékrendszer asszonyom. Most futnak be az adatok a hajó többi fedélzetéről. Viszont az irányítás immár a miénk, csak a belépőkódok kellenek a vezérléshez. -az utolsó szavait mosolyogva ejtette ki a száján és elpillantott a kimerült, ámde reménykedő társaira. Ők fellélegeztek és átölelték egymást. Leyna hagyta őket ellazulni; egy időre.

-Rylett százados! -szólította magához az egyik alparancsnokát. Egy húszas éveiben járó nő vállt ki az ünneplők köréből. -Kerítse elő a foglyok közül a rangidős technikust és gondoskodjon róla, hogy a szolgálatára legyen. A legénységet zárják el, majd a százada kutassa fel a műszaki egységet.

-Meglesz, asszonyom. -szalutált a nő, majd az őrnagy a híradós tisztjéhez fordult.

-Létesítsenek kapcsolatot a hajóinkkal. Valószínűleg ki kell, hogy vontassanak innen és.....

-Őrnagy. -A híradós tiszt félbeszakította, miközben a füléhez tartotta a sisakjának nagy hatósugarú adó-vevőjét. -Éppen most fogtam be az egyik csatornánkat. Állítólag az ellenséges flotta visszavonul.

-Hogy? -pislogott kettőt a felettese.

-Nem teljesen tiszta minden, de úgy tűnik, hogy sorban minden birodalmi hajó hiperugrást hajt végre.

-Derítse ki, hogy pontosan mi is az ábra, tizedes!

-Értettem. -biccentett a nő, majd megfordult, hogy teljesítse a parancsot. Leyna lepillantott a lábai előtt fetrengő birodalmi tisztre, kinek az arca fájdalmas grimaszba torzult. Tenyereivel éppen a sérült combjából szivárgó vért igyekezett csillapítani.

-Ezért még meglakolnak! Őfelsége erőivel nem lehet packázni. -sziszegte felfelé, dühtől szikrázó szemekkel. Az őrnagy magában elmosolyodott.

Ha tudná ez a naiv hím, hogy milyen sors vár rá, meglehet, hogy ostoba fenyegetőzése helyett inkább a gyors halálért könyörögne.

Leyna lehajolt, hogy megtudja azt amit akart. Kellettek azok a belépőkódok. Pedig hadizsákmányként se lett volna utolsó ez a férfi. -állapította meg, félrebillentett fejjel. Voltak olyan időszakai amikor kedvelte az ilyen keménykedő hímeket.

 

Hátul, a híd sötétebb végében, a kijáratot éppen elhagyta Rylett százados egy kisebb csoport élén, amikor mögötte esztelen sikolyok csaptak a magasba. A hapan tiszt önkéntelenül is behúzta a füleit a vállai közé.

Vajon most melyik vallatási módszerét alkalmazza az őrnagy? -tette fel magában a kérdést, majd egy alig hallható szisszenéssel végre helyükre csúsztak az ajtók.

[Oldfighter]

Vad, kegyetlen csata bontakozott ki.

Hapes szektor, déli régiók határövezete....

 

A Sötét Oldal hullámai újfent lecsaptak. Az ezernyi sebből vérző planéta légterébe ragadozó érkezett. Fekete volt mint a téli, éjszakai égbolt, gonosz mint a préri végeláthatatlan síkságain élő gnekk, amikor vérengző ösztöne elborítja a tudatát holdtöltekor és vadászni indul.

Vader és az uralma alatt tartott Actis maga volt most ez a ragadozó és semmi sem állhatta az útjukat.

A légkör pokoli izzásba kezdett a kicsi, áramvonalas gép körül, mintha csak el akarná hamvasztani a fenevadat, de mardosó lángnyelveinek koromfoltjai láthatatlanok maradtak a fekete géptörzs ívein. Mikor a vadász átért, a kom csipogása egy pillanatra elvonta Vader figyelmét a felszínen dúló csata elemzésétől.

-Igen? -dörögte a rostélyán keresztül.

Egy alig arasznyi méretű hologram bontakozott ki szemközt vele, pontosan a kerekded elülső ablak előterében.

-Vader Nagyúr -Reewex volt az, a Devastatorról-, jelentés jött Needa kapitánytól. Azt mondja, hogy immár nem kell aggódnia Maclaine miatt. A csempész halott.

Pillanatnyi csend állt be az apró pilótafülkében, csupán a Sith lélegeztetőgépének süvítése hallatszott. Ez a másodpercnyi szünet elegendő volt ahhoz, hogy Vader elégedetten vonja fel a szemöldökét, vagy azt ami a helyén maradt a mustafari esett után, esetleg baljóslatú kételyek kezdjék el gyötörni. Az utóbbi mellett döntött.

-Biztos ez?

Reewex hologramja megremegett. Talán a légköri zavarok, talán a kapitány idegessége miatt.

-Maga a rohamosztagos különítmény parancsnoka ölte meg Maclaint, Nagyúr.

-Hm. Rendben kapitány. Üzenje meg Needának, hogy csatlakozzon a flottához a Hapan Konzorcium határán. Szükségünk lesz a következő hullámban őrá is.

-Értettem, Nagyúr. -bólintott a Devastator kapitánya. -Esetleg óhajtja, hogy újabb csapatokat vezényeljek le a felszínre?

Vader tűnődve pillantott oldalra, az egyik konzolra, ahol a taktikai kijelző foglalt helyet.

-Felesleges kapitány. Minden a terveink szerint alakul. Csekély ellenállást jeleznek a műszerek. Magam intézkedem, hogy ez ne jelentsen gondot a további hadműveleteinkre. -közölte kellő elszántsággal. -Ellenben készítse fel a flottát a következő offenzív támadásunkra. Moore kapitány hamarosan csatlakozik hozzánk.

-Igenis, Nagyúr. -A meghajlás most még alázatosabbnak tűnt.

Vader bontotta a vonalat és belemerült ama csekély ellenállás likvidálásának előkészületeibe.

 

 

Appo egy pillanatra sem engedte, hogy lehűljön a karabélyának torkolata. Szorosan a vállához tartotta a fegyvert, célzott és lőtt. Pár lépést előre futott, tűzelőállásába helyezkedett és megismételte a procedúrát. Minden egyes alkalommal hapan katonák hullottak el előtte.

-Vörös szakasz, befelé! -adta ki a soron következő utasítását, fejét megbillentve az egyik lapos tetős épület bejárata felé. Rohamosztagosok váltak ki a fő szárnyból és fegyvereiket az új célpont felé lendítették. Robbantási technikus futott a zárt ajtóhoz és felillesztett egy mágneses töltetett. Páran a közelben lehajtották a fejüket, majd két pillanattal később szikra és fémrepeszeső hullott mindenfelé. Szabad volt a bejárás.

Appo rendítetlenül haladt tovább.

Szemből lézersugarak villantak amint újabb főútra ért a barakkok között. Minden egyes stratégiailag fontos kereszteződésben ellenálló gócpontba botlottak. Mintha csak városi harcokba csöppent volna, jutott át a fején a gondolat. De ezt a ?várost? fenemód jól és elszántan védték. Nem is csoda, hiszen ide összpontosultak a hapanok fő véderői és az összes megmaradt haditechnikai eszköz..

Az egyik pillanatban, amikor átmeneti fedezékbe burkolózott egy sarok mögött, lehajolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye az egy perce agyonlőtt áldozatát. Az alak a hátán feküdt, szétvetett karokkal, gyomortájékán füstölgő lyukkal. A keskeny ajkakkal keretezett szájból vércsík folydogált alá. Egy gyönyörű fiatal nő arcmása nézett fel rá nyitott szemmel. Appo hamar elhessegette a tudatát mardosó gondolatot, hogy egy nőt ölt meg. Megismételte magában a helyén való igazát, hogy ő az ellenségét ölte meg. Az ellenség pedig ezernyi arcot is magára ölthet.

Előhúzott a muníciós övéből egy energiatelepet és betárazta a karabélyába. Vetett egy gyors pillantást a zászlóaljába tartozó egységekre. Elszántak voltak akárcsak Reboamnál. Nem lehetett őket félvállról venni és valószínűleg az ellenségük nem is kíván így tenni. Ezt elég jól bizonyították azzal, hogy soraikban férfiak is feltűntek, pedig még Appo is tisztában volt vele, hogy mennyire is megvetik őket a hapan nők. Persze mikor kezd forró lenni a talpuk alatt a talaj rögtön előzékenyebbek velük. De ez már nem vonatkozik a birodalmi légió katonáira.

Egy energialövedék csapódott be Appo feje mellett amikor kidugta a fejét, hogy megnézze magának hányan is sáncolhatták el magukat a tőle húsz, talán huszonöt lépésnyire lévő kereszteződésben. Betontörmelékek záporoztak a sisakjának. Visszahúzódott mielőtt lehetőséget adna a következő, minden jel szerint pontosabb lövésre.

-Oké, emberek, hődetonátorokat elővenni! Poeg, Swalren! Maguk ketten.

A két megnevezett katona akik éppen megfelelő dobószögben helyezkedtek el az épületfalak tövében, gyorsan előhúzott egy-egy gömb alakú szerkezetet.

-Csak semmi késleltetés! -vetette még oda nekik Appo. -Hagyj szóljon!

Beljebb húzódott és vállai közé hajtotta a fejét. Két másodperccel később két, tompa pukkanást hallott és minden valószínűség szerint, ha nem lett volna rajta a sisakja akkor a robbanásokat most igencsak fülsértőnek találta volna.

Por és füst szállt fel a közelben amikor kihajolt a sarok mögül, azzal együtt pedig műanyag és fémrepeszek zúgtak el mellette. Olyan anyagdarabkák, melyekből sebtében felhúzták a védősáncot. A hődetonátor elpárologtatta nagy részüket, a maradékot pedig széthintette a környéken.

-Rendben, biztonságos. -intett a fejével. A két szélesebb út kereszteződésébe rohamosztagosok szivárogtak be. Hamarosan szembetalálkoztak a hapanok tetemeivel. Nem volt túl sok idő a nézelődésre, a központi barakk immár alig ötven méternyire volt. Fontosságát mi sem emelte ki jobban, mint az épületből égnek meredő antennasor, melyek közül többet már súlyos találat ért a nehézfegyverekből. De most már nem villantak a lépegetők ágyúi, hogy elsöpörjék az ellenállást, vagy magát az épületeket gyalulják le a földfelszínnel egyenlőig. A jelek arra engedtek következtetni, hogy a felszín alatt elég komoly rendszerek húzódhatnak meg és talán még több száznyi hapan katona is. Az 501-esek nem engedhették meg maguknak, hogy ne foglalkozzanak ezekkel az elemekkel. Meglehet, hogy rengeteg titkos kijárat leledzik a környéken és a hapanok fő ereje csak arra vár, hogy ők a csapdájukba sétáljanak, majd egy ellentámadással akár végzetes csapást mérhessenek rájuk.

 

A hadműveleti terem falai beleremegtek a fent folyó ütközet kaotikus szimfóniájába. Igaz, nem először pattogzott le a vakolat a dúrbeton falakról és nem először rezdültek össze a kifinomult műszerek elemei, de most mintha meghatványozódott volna minden robbanás és mennydörgés ereje. Nien Messy ezredes felpillantott a mennyezetre, miközben a taktikai leképzőben megkapaszkodott. Szárnysegédjei hasonlóképp cselekedtek. A lámpatestek megint villódzásba borították a termet. Valahol a kijelzősor végében valaki felsikoltott. Üvegcsörömpölésre utaló zajok hallatszottak.

-Asszonyom, talán meg kéne fontolni a kapitulácioooo......

A szárnysegéd először csak egy villanást érzékelt, aztán azt, hogy szavai hörgésszerű, bugyborékoló förtelembe bicsaklanak. Messy pengéje egyszerre vágta át a légzőcsövét és a nyaki artériáját. A tiszt a torkához kapott és az ujjai közt kispriccelő, ragacsos, meleg vérére pillantott. De már csak mélyüres sötétséget látott. Térdei ezek után megbicsaklottak, majd a padlóra omlott....

?.közvetlenül Umlar hadnagy holtteste mellé.

Messy undorodva pillantott le a tetemekre, azokra akikhez szinte testvéri kötelékek fűzték az elmúlt évek folyamán. Nem egy ütközetben számított már rájuk, sőt, ők is őrá. Mégis, eme kötelék most semmivé foszlott, eltűnt az Ereneda és az egész hapan nép iránt érzett kötelességtudat felszínre kerülésével. Messy vállaira hatalmas felelősség hárult és most túl kellett lépnie az erkölcsi korlátain. Főtisztként maga volt az Ereneda keze.

-Kíván valaki még hasonló véleménynek hangot adni? -nézett szét vicsorogva a sápadt segédjein. Az általános fejrázás egyöntetű volt.

-Remek! -mondta mindennemű derű nélkül. -Akkor most kezdjenek neki a terminálokban lévő adatok törlésébe, majd utána irány a barikádsor! Harc nélkül itt senki se fog elhullani.

Nem kellett kétszer kiadnia a parancsot. A szárnysegédek a következő pillanatban már futólépésben teljesítették az utasításokat.

Messy hidegvérrel nézett utánuk, majd a figyelme megakadt a terem bejáratában, ahol Jylett Esher őrnagy tűnt fel, egy maroknyi, megtépázott katonával együtt.

-Sajnálom ezredes, túlerőben vannak. -lihegte az őrnagy mikor Messy magához intette. -A szakasz-, és századparancsnokok odalettek. Úgy véltem, hogy itt, a felszín alatt több esélyünk lesz arra, hogy tovább tartsuk fel őket; addig amíg a technikusok végeznek a komputerek törlésével.

Az ezredes kezdeti dühe csillapodni látszott. Ugyan nem örült, hogy a zászlóaljparancsnok ennyiben hagyta a felszíni harcot, de azt legalább becsülte benne, hogy Umlar hadnaggyal ellentétben legalább ő még a küzdelemre összpontosít. És mintha csak a gondolataiba látott volna Esher, elpillantott mellette és elkerekedett tekintettel nyugtázta a két hapan tiszt vértócsában fekvő alakját.

-Ők árulók voltak őrnagy. -közölte vele az ezredes. -Megérdemelték a halálukat mely így becstelenné vált.

Esher nagyot nyelt. Umlart jó katonának tartotta, igaz látta őt kétségbeesni a védfalakon amikor odalett a szakasza. De ki ne esett volna kétségbe akkor? -tette fel magában a kérdést, majd kézfejével letörölte koromfoltos homlokáról az izzadságot.

-Visszatérek a belső védelmi zónához és feltartjuk őket ameddig csak lehet. -közölte az ezredessel rezintegráltan.

Amaz bólintott, és azzal együtt felhatalmazta az őrnagyot, hogy tegyen meg mindent ami csak tőle és a katonáitól telhető. Épp időben váltak el útjaik, mert a kommunikációs szekció felől éppen őt hívták. Egy majdhogynem totál roncshalmaz kellős közepébe érkezett, ahol valami csoda folytán még működött néhány rendszer. A konzolba épített hangszórókból sistergő hang hallatszott. Kérdőn pillantott a kezelőre.

-Az előbb sikerült összeköttetést teremteni a Neffette bombázóival. -A kezelő arcán sajnálkozó arckifejezés ült ki, mely keveredett némi zavarodottsággal. -Úgy tűnik azonban, hogy a jel elveszett.

-Sikerült valamit megtudnia?

-Állítólag sikerült megsemmisíteniük az egyik szárnyat támadó hadosztályt, de......

-De?

-De a századparancsnok szerint hirtelen rájuk ütött egy ellenséges gép.....és....

-És? -Messy arca kezdte megint felvenni a düh, jellegzetes vörös árnyalatát.

-Sajnálom ezredes. A kapcsolat ekkor megszakadt.

 

 

A Cyrness-medencét dübörögve szelték keresztül a bombázókötelék gépei. Amerre csak elhaladtak, nyomukban hatalmas füst és tűzcsóvák tódultak az ég felé, mely már az éji sötétbe merült. A vaskos törzsek körül azonban válaszlépésként, energiasugarak villantak, lentről, a talpaikon, vagy éppen a kerekeiken maradt hadigépezetek fedélzeti fegyverrendszereiből. A kezdeti létszám a harmadik fordulónál már két fővel megcsappant. Nem lehetett ekkora szerencséjük, tudta ezt jól a vezérgép pilótája is. Ekkora elhárítótűzben meg pláne nem.

-Nem sok viszonyítási alapunk van hölgyeim. -jegyezte meg belemormolva a sisakmikrofonjába. -Túl erős az interferencia. A szenzorok már képtelenek különbséget tenni sérült és ép célpont között.

-Fogytán a muníció is parancsnok.

-Igazad van Bajnok Kettes. És még......Hé! Ez meg mi a.....?

Hirtelen tűzgömb lobban a vezérgép mellett. Bajnok Kettes gépe vörös lángokba merült amint éppen csak maga mögött hagyta az egyik vaskos füstoszlopot mely a lenti birodalmi gépek egyikéből terjengett a csillagos égbolt felé.

-Kilőtték! Bajnok Kettest kilőtték! -kiáltotta hisztérikusan az egyik bombázópilóta akinek tisztább rálátása volt a megsemmisülő társukra. -Itt van mögöttem! A fenébe is.....

Statikus sercegés csapott a rádiócsatornába. A századparancsnok ide-oda kapkodta a fejét, de ötven méterrel távolabbra már nem látott. Csupán a kijelzői jelezték, hogy valami két pillanat alatt, két emberétől fosztotta meg.

-Mi a fene az? Ötös, Hatos, látjátok?

-Ötösnek annyi........ssshhhkkkzzz......Vezér, ez piszok gyors!

A parancsnok megdöbbenve meredt maga elé.

-Kikerülő manőver! Minden gépnek! Halljátok? Hagyjátok a célpontokat!

Átkapcsolt egy másik hullámhosszra, miközben magasra rántotta a gépet.

-Cyrness támaszpont, hallasz engem? Itt Bajnok Vezér.

-Veszem az adásodat Bajnok Vezér. -csendült fel egy alig hallható hang a pilóta sisakjában. -Elégé komoly gondjaink vannak a kommunikáció terén....-folytatta volna, de a bombázógép irányítója a szavába vágott.

-Kiiktattuk őket, amennyit csak lehetett. A déli szárny tiszta, de nekünk is súlyos gondjaink támadtak. Van itt egy ellenséges gép ami.........

Forró, narancsszín izzás támad a Bajnok Vezér gépének fartájékán, mely igen gyorsan terjed tova. Fél másodperccel később már be is kebelezte a pilótafülkét. Bajnok Vezér még hallotta azt a furcsa hangot, mely egyszerre veti szét a gép törzsét és az ő hús-vér testét. Aztán minden elcsendesült.

 

Darth Vader magánakciója alig tartott tovább másfél percig. Ez idő alatt tíz hapan vadászt robbantott atomjaira, némelyiket tűzesővel, másokat a Sötét Oldal erejével. Az egész akció felért annyival mintha csak egy kóbor, szemtelen porszemet pöckölt volna le fekete köpenyének vállrészéről. De azonban míg ő továbbra is ereje tejében volt, ez már nem volt elnevezhető a vadászgépéről. A fizikai igénybevétel erősen amortizálta a kecses Actis minden alkatrészét. Asztrodroid híján pedig kétséges volt, hogy huzamosabb ideig még levegőbe maradjon vele. Ezért, újabb döntést hozott a Sith Nagyúr. Tett egy széles kört a medencében, áthúzott az egyik város üszkös maradványainak izzástól hevített légterében, majd arrafelé vette az irányt ahol még kiengedheti a lelkében dúló sötétséget.

Két perc múlva már a hapan támaszpont kellős közepén hagyta hátra az eresztékein át füstölgő vadászgépét.

[Oldfighter]

Valahol a Peremvidéken....

 

-Hogy?! Ezt nem mondhatja komolyan!

-Pedig jól hallhatta Korboss százados. -Needa összekulcsolta a háta mögött a kézfejeit. -Vader Nagyúr úgy utasított, hogy haladéktalanul csatlakozzunk a Hapan Konzorciumnál lévő flottaösszevonáshoz.

-Ez azért mégiscsak hallatlan. -adott hangot a felháborodásának a rohamosztagosok tisztje. -Egy olyan zsíros célpontot mint amilyen....

-A főparancsnok nem tűrné, hogy holmi peremvidéki csőcseléket előrébb vegyünk, mint őfelsége óhaját. -Needa minden egyes szót duplán hangsúlyozott ki. -Teljesítettük a küldetésünket, elégedjen meg ennyivel százados.

Korboss tekintette szikrákat szórt, de immár az osztott üvegacélon kavargó kék fényörvényekre.

-Futni hagyni az egyik ellenségünket akkor se helyénvaló.

-Ezt nem maga dönti el százados. Az feladatok kiadását bízza a feletteseire. Az ön dolga nem más mint, hogy végrehajtsa azokat.

A fekete egyenruhás tiszt nem szólt, csupán dacosan nézett szembe a tényekkel. Ő nem több mint egy dróton rángatható bábú és ő márpedig az esküjével ennek vetette alá magát. De hát akkor az eredményesség hol fog így maradni, ha minden áron a helyszíntől távol lévő főparancsnok, csak úgy megszakít egy sikeres küldetést? Ki fog bosszút állni azokért a katonákért akiket az a Magnaguard droid eltaposott?

Korboss mély lélegzetet vett, ezzel is igyekezve lecsillapítani a lelkében dúló csalódottságot.

Talán majd egyszer, egy másik időben, majd újra szembekerül azzal a droiddal és akkor el fogja pusztítani őt. Őt is meg az egész gyűrűhajót a többi droiddal együtt. Még egy ilyen kudarcnak nem fog engedni, akármit is valljon erről a kapitány.

 

 

-Történt valami, tábornok?

Killer megfordult, elvonva a figyelmét a megfigyelőablakon túli világ látványától. Calrissian kapitány érkezett a hídra. Ő maga hívta ide, úgy két perce.

-A csillagromboló mely követett minket fénysebességre ugrott.

A Méregfog kapitánya odasétált mellé, hogy ő maga is vessen egy pillantást a csillagmező mélységére.

-Gondoskodott a jeladóról?

-Inaktiváltam.

-Nagyszerű. Akkor nem kell mitől tartanunk.

-Mégis....olyan szokatlan ez az egész. Logikátlan.

Kadar felvonta a szemöldökét, de csak egy pillanatra.

-Ismerve önt tábornok...vagyis jobban mondva, tudva, hogy ön egy droid, már majdnem meglepődtem....

-Azon hogy töprengek? -pillantott rá a vörös fotoreceptoraival.

-Nos, igen. -vallotta be amaz. -Már jó pár éve velem van tábornok, de még mindig nem sikerült hozzászoknom ahhoz, hogy......hogy olyan emberi.

-Nos, ha ez bók akart lenni, akkor....

Kadar elmosolyodott és a droid vállára fektette a tenyerét.

-Igen, pontosan az akart lenni. Ön jóval több mint azok a gépezetek a raktárakban.

-Igyekszem integrálódni a szerves lények érzelmi világához.

-Oh, hát az még nekünk emberi lényeknek sem egyszerű. -vallotta be a kapitány derűsen, miközben átsétált a tábornok túlsó felére, aztán vele együtt az elülső megfigyelőfedélzet felé vették az útjukat.

-A vendégei talán valami gondot okoznak? -kérdezte készségesen a droid.

-Nem, csöppet sem. De a lányom......szóval érzem, hogy ő még nem igazán bízik bennem. De ez nem is csoda. Hiszen ami a múltban történt arra nincs mentség.

-Idővel majd megbékél. A adatelemzések azt mutatják, hogy örült a viszontlátásnak.

Calrissian kedvtelenül elvigyorodott. Talán van még hová fejlődnie a tábornoknak, ahhoz, hogy teljesen emberi legyen. Folytatták útjukat, majd egy alkalmasnak tűnő pillanatban a kapitány kiadta az ugrási parancsot. A következő állomásuk jóval távolabbi lesz a Galaktikus Birodalom határától, mintsem tartaniuk kellenek tőlük a továbbiakban. Ám ez még nem jelentette azt, hogy nem lesznek más ellenségeik.

[Oldfighter]

A távoli hadihajón, mely több tucat társaival egyetemben előlebegett a rejtekhelyéről, visszafogott üdvrivalgás harsant. A legtöbben összeölelkezve gratuláltak egymásnak, míg mások csendesen, halvány mosoly kíséretében lesték Keelhen napjának narancsszín tömegét. Byard őrnagy elégedetten álldogált az ablaksor előtt, melyhez Dyna Saragoza is közeledni látszott. Amint a férfi mellé ért, szélesen elmosolyodott, majd közösen folytatták a látvány bekebelezését, míg a hátuk mögött a többiek némileg fesztelenebbül örültek a győzelmüknek. Kis győzelem volt -ezt mindannyiuk tudta-, ámde életükben ez jelentős változásokat fog még okozni. Csupán immár azt kellett volna tudniuk, hogy ez a reménykedés útját fogja előttük bevilágítani, vagy esetleg egy sokkal sötétebb jövő képét tárja fel előttük. Most még nem tudták. Erre majd talán a holnap ad végső választ. De addig boldogok lesznek eme kis győzelmüknek. Ki tudja lesz e ehhez hasonló alkalmuk még az életükben.

Keelhen....

 

-Hogy?! Te feláldoztad a hajómat?

-......Nézd öregem, a terv bejött és.....

-Fhad, te megörültél!

-.....Még egy anyacsavar se maradt abból a rombolóból. Látnod kellett volna Talin.

-Te megsemmisítetted az egyik fregattomat!

Fhad Byard most először fogta fel, hogy valahogy a tábornok barátja nem egészen abban a lelkiállapotban van mint amit remélt volna felőle. Ezt megalapozottan Talin olyan vérszemekkel meredt rá mint bármely kiéheztetett vronskr a prédáját látván.

A fél fejjel alacsonyabb, kopaszodó férfi szája nyitva maradt. Pislogott kettőt, majd tenyereit kifelé forgatva felemelte a karjait, egyszersmind védekezőállásba ?menekülve?.

-Kellett a csalétek....

-Egy Munificent fregatt? -kérdezte egyszerre elképedve és fájdalmasan. -Pont egy Munificent fregatt!?

-Tudom barátom, hogy most mit érzel, de...

-Nem, egyáltalán nem tudod.

-.....de olyan hajó kellett amit személyesen láttak amikor elhagytuk az előző búvóhelyet.

Talin rosszallóan megrázta a fejét, de most már a fenyegetőző testtartását felváltotta az a pár mozdulat amit megtett a központi barakk vezérlőtermében. Körülöttük, tisztes távolságban ott voltak a többiek is akik kivették a részüket a csapat irányításából. Ők most csendesen figyelték őket. Még ha volt is köztük olyan akinek véleménye volt pro és kontra, az hallgatott. Jobbnak látták ha ezt a fricskát hagyják elintéződni a két férfi között. Talán azért, mert ők jól ismerték egymást.

-A fenébe is Talin, nem volt más választásom. -keményedett meg pár foknyival a hirtelen maga is idegessé váló Fhad hanga. -Egy vadi új csillagromboló volt, tudod? Azt meg nem lett volna egykönnyű levakarni az átkozott égboltról. Máskülönben meg riaszthatták volna a legközelebbi birodalmi űrkikötőt, oszt akkor nekünk befellegzett volna. Mire visszatértetek volna, csak a hamvainkat találtátok volna itt. -Fhad arckifejezése lassacskán könyörgésbe hajlott. Érződtek a szavaiból, hogy igazat beszél és nem sok kedve van ahhoz, hogy emiatt Talin örökké nehezteljen rá.

A tábornok megvakarta borostás állát, majd a tarkóját is. Tudta jól mindenki, hogy nem fog nekiugorni a legjobb barátjának és szövetségesének, azonban el nem titkolt tény maradt, hogy mennyire is szívén viselte a hajójának elvesztését, ami immár a második volt a Zahír flotta kötelékében. Az elsőt, a zászlóshajóját pár héttel korábban vesztették el Lomar Hagan kapitánnyal, aki a legénységgel együtt feláldozták magukat, hogy ők elmenekülhessenek az üldözőik elől.

-Oké, rendben. -dünnyögte. -Ha szükség volt rá akkor legalább nem volt hiábavaló a feláldozása.

Fhad mellkasa megkönnyebbült. De csak egy picit. Ruth, egy okos húzással a két férfi mellé lépett és összeérintette az ujjait maga előtt.

-Nos, hogy most tisztázódtak kakaskodó főtisztjeink között a dolgok -félreérthetetlen pillantást lövellt a központi megfigyelőállás posztján tartózkodó Dyna felé, aki vette a lapot és visszafogottan elmosolyodott Ruth kacsintását látva-, úgy érzem ejthetnénk pár szót arról is, hogy mire jutottunk Koréllián.

 

 

Pár barakknyival a főbarakktól helyezkedett el a konyha és azzal együtt az étkező. Délidő volt, aki tehette az most fogyasztotta el a nem túl ízletes ámde tápláló kosztját. És ilyenkor rendszerint természetes volt, hogy egyesek minden fajta kertelés nélkül megjegyzéseket tettek a kajára.

-Ezt nem hiszem el emberek! -Zek Lyan már azelőtt emelte fel a hangját mielőtt egyáltalán beletúrt volna a gőzölgő ételébe, amit egy jobb korokat is megélt felszolgálódroid tett le elé. -Nem lehetne mondjuk minimum csak háromnaponta ugyanezt enni? -szólt a droid után, akit azonban nem arra programoztak be, hogy reklamációkat fogadjon el. Letéve az asztalokra a tányérokat, máris visszafelé gurult a konyharészleg felé, hogy fél perc múlva már egy egészen más asztaltársaságtól hallja ugyanezt.

-Nyugi, Zely. Ugyanazt a pocsék kaját eszük mi is. -jegyezte meg enyhe undorral a képén Dee Jeelhand a hosszan elnyúló asztal túlfeléről.

-Jaja -tömte be a szájába az első villányi adagot Fugee Rolf-, DeeJee csak már tudja. Lefogadom édesem ma már újfent teletömted magad azzal a vashbab konzervvel amiért ki tudja mivel fizettél annak az ellátóhajó raktárosának. Nem is csodálom, hogy te egy falatot se esszel ebből a ?mennyei lakomából?.

-Geegee, te egy mocskos alak vagy tudod. -fintorgott rá a nő és apró öklével belebokszolt a nagydarab férfi vállába, aki alig ingott meg. A társaik felröhögtek. Itt, köztük mindig akad valaki aki legalább biztosítja a derűt az amúgy borzasztó ebédhez.

-Hé -csattant fel Lass Huge hangja, aki valahová a távolra meresztette a tekintetét-, jön jóapánk.

Páran felnéztek a tányérjaikból, hogy megpillantsák maguk is Garven Dreis parancsnokot, amint egy megrakott tányérral és egy pohár frissítővel kacsázik át az asztalok között.

-Üdv Rosszcsontok! -köszöntötte őket vidáman. Leereszkedett az asztalfőnél biztosított helyére és némi csörömpölés közepette elhelyezte maga előtt az evőeszközöket. A többiek szájtátva lesték...a púpozott tányérját.

-Már megbocsájts Dave -szólalt meg Fugee ismételten, szemét le nem véve a századparancsnokuk ebédjéről, ami közel sem ugyanazzal a tartalommal bírt mint az ővéik-, de azért kit vesztegettél meg?

-Hogy? Mi? -pislogott zavartan a göndör hajú férfi, láthatóan nem igazán érezvén át a kérdés tárgyát és mikéntjét. Gondolatai még nem érték őt utol egészen, onnantól, hogy a századparancsnokok némi egyeztető megbeszélésen vettek részt. -Jah, hogy a nerfsült! Hát ez most érkezett Hoob kapitány jóvoltából aki némi felfedező útról visszatérve meglepett minket vele. -Felelte végül összeszedettebben és mikor ezek után végignézett a pilóták tányérján, akkor esett le neki az egész. Szélesen elvigyorodott, átgondolván az egész szituációt amit a többiek most átélhetnek és egyszersmind feljogosítván magát arra, hogy kicsit felszítsa a parazsat, tetetett megdöbbenéssel folytatta.

-Nektek nem szólt senki? Bárki kérhette a nerfet, csak általánosságban előbb ?illik? kiszórni a megmaradt kaját.

Általános széklábcsikordulás támadt és mire önfeledt nevetésben tört ki, már mindenki elviharzott mellette a ?csereadagért?.

 

-Ezt nézzétek! -bökött át a túloldalra Pet Thumbse vigyorogva követve a tekintetével ahogy a Rosszcsont század pilótái tülekedve vonultak az ételkiosztó pultjához.

-Jól kifogták. -jegyezte meg teleszájjal Hubb Onsel, aki már jó ideje őrölte a sült nerfet az állkapcsai között.

-Végtére is ha közelharcban is így kapcsolnak akkor ne őket kérjük fedezetként.

-Ugyan. -mosolyodott el szelíden Saele, miközben átnézett a másik asztalfőre. Garven Dreis éppen ekkor pillantott feléje. A nő viszonozta a feléje küldött kacsintást. -Kissé talán nehezen veszik fel a ritmust, de hasznosak.

-Jah. -dünnyögte Derek Gerl. -Jó srácok ők, de azért így benézni a menzát!

A folyamatos kuncogás közepette, mindenki igyekezett jól átérezni a nerf ízét, mert azzal ők is tisztában voltak, hogy egyhamar még egyszer nem fognak ilyen íncsiklandozó étekhez jutni.

-Én azt mondom, hogy a kalózbarátunk megérdemel egy tósztot. -emelte fel kisvártatva a poharát az a tányérja mellől Pet és a feje fölé tartotta, egyszersmind az étkezőben mindenki figyelmét magára vonva.

-Éljen Hoob kapitány! Éljen, éljen! -kiáltották jó néhányan egyszerre.

-Vajon megölt ezért valakit? -kérdezte a tányérjához visszafordulva Jil Truth.

-Ne rontsd el a napomat kislány. -kérte őt Pet, miközben egy újabb falatot emelt a szájához.

-De hát csak kalóz volt egykoron. A kalózok pedig.....

-Jil, elveszed az étvágyamat! -szólt rá fintorogva Red Hubert a bal oldaláról.

-Hoob kapitány nem ölt meg senkit se. -szögezte le Saele Nemry. -Állítása szerint óvakodott a túlzott erőszaktól. Másrészről meg, egy birodalmi ellátóhajót csáklyázott meg. Szóval többet egy szót se, inkább adjatok hálát, hogy ezzel is kárt okoztunk a Birodalomnak és bőséget a gyomrunknak.

-Jah, kizabáljuk őket. -horkantott fel a kissé elhízott Fordon Heed.

-Te vagy a mi titkos fegyverünk. -karolta át a vállát a mellette ülő Pet Thumbse. -Legközelebb ledobunk az ellenség frontvonala mögött és felzabálod az élelmiszer raktáraikat.

-Marha vicces vagy Pet. -Fordon arcán gúny futott végig. -Máskülönben meg már leadtam tíz kilót mióta beálltam közétek. -pillantott le a kidomborodó hasára, amit most kényszeredetten igyekezett behúzni, ahogy több szempár is rátapadt.

-Aha, de csak azért, hogy nehogy bent ragadj a gépedben. -fedte meg őt vigyorogva a vele szemben ülő Red. -Ha jól tudom a súlycsökkentés volt a kitétel, hogy bekerülj az Angyalok közé. És ha minden igaz még tizenötöt le kell adnod a következő hónapban.

-Így igaz. -helyeselt Pet cinkos mosollyal és máris kinyúlt a társa elé, hogy elhúzza annak desszertjét ami valami piskótaszeletből állt. -Szóval ha nem haragszol....

-Hé! Ez már kínzás lenne! -förmedt rá a kerekded férfi, miközben kérlelő tekintettel követte a desszert útját ami Pet sajátja mellett kötött ki, aki nem hazudtolta meg önmagát. Tökéletes lelki nyugalommal közölte az igazát.

-Nem, nem. Ez kérlek baráti gondviselés.

[orki]

Vad űr, Turáni Csillagflotta.

 

 

 

Nem tudni, hogy a mámoros tél eleji este, vagy a fűszeres bor, esetleg a kalandok többszöri elmesélése tette. Néhányan a turániak vérpezsdítő, mámoros táncára gyanakodhatnak, de a tényen nem változtat semmit. Öregharcos a halványan égő tábortűz mellett feküdt, illetve néhány tuskónak támaszkodva ült, időnként italért szalasztva bárkit, aki a közelében volt. Párszor megpróbált dallamra fakadni, de az ismert népdal első soránál nem jutott tovább.

-Édeshanyháááám a shííííííííííííííromraaaaaaaaaa?- Itt mindig elfelejtette a szöveget, de kitartását bizonyítandó, két órája próbálkozott a mondat befejezésével. Az oly lelkes Carina, aki mindent rögzített, is feladta. Csalódottan az egyik regöst kezdte zaklatni kérdéseivel.

-Életem szerelmei,- fordult feleségei felé, akik legkisebb fiát tömték süteménnyel.- ööööööööööö??..hagyjuk!- A testes bor fejbe vágta a turáni vadászok parancsnokát.

- Fehéééééér lilhiom szháááááááááál!.........- Az egész puszta visszhangzott.

A mulatozásnak kezdett vége szakadni, bár voltak néhányan, akik nem adták fel a tivornyát. A távolban táncosok lépte dübörgött, énekük messzire szállt a hideg éjszakában. A tűzön hagyott, hatalmas ökör csontvázán, kóbor hús cafatok fityegtek a fel-fel támadó szélben. A kiürült üstök még árasztották magukból, néhai őzbak ínycsiklandó pörköltjének illatát. A parázs vöröses izzásba kezdett, amint Enned ismét dobott rá néhány ágat, majd leült Thorbjörn mellé.

- Hogy szakadna rád a világfa!- Kiáltotta, amikor Ostír rezignáltan a mellette heverő kulacs tartalmát a tűzre loccsantotta. A jó fajta alkohol cseppjei azonnal belobbantak.- Majdnem leégett az arcom!-

A hapan jólesően terpeszkedett Öregharcos mellett, remekül elbeszélgettek, addig, amíg a turáni, illetve mindkettejük állapota engedte, utána meg közösen hallgattak. Csöndben nézték a hamvadó tűzet, illetve, a lángokon túl azt a valamit, amit csak ők láthattak.

- Hidd el, hogy is híják,- szólalt meg Athes, nem jutott eszébe Enned neve - nem sokat változtat ábrázatodon! Ellenben, kedves művész úr, ha szólíthatom így, kár azért a jófajta kerítés szaggatóért!-

- Elnézést, kezdtem fázni???.- Dörmögte Thorbjörn, majd fázósan összébb húzta magát.

-Inkább magába öntse, az istenek italát! Én, mint a legjobb pilóta, tapasztalatból beszélek!- A sokat látott pilóta az egyik minras jobb napokat is látott, pokrócát dobta a hapan hátára.

- A szőlős kertek királynőjének, a borok fejedelem asszonyának szerelmére, ilyenkor mindig oly beképzelt leszel???- Enned tartotta magát, nem ivott sokat, kivételesen. Igazából nem is volt rá lehetősége. Sem neki, sem Zoltának. Amint a cirkálóra léptek, azonnal az érdeklődés középpontjába kerültek.

- Csönd! ? Sóhajtotta Athes.- Részeg vagy! Mint az itt lévők kilencvenkilenc százaléka???..Inkább hozz még bort!- Fojtotta a másikba mondanivalóját, majd üres ibrikjével hevesen gesztikulált.

-Eredjen turáni barátom,- folytatta a hapan, a másik gondolatát.- Valami hasznodat is lássuk!-

 

Enned már indult volna, mikor egy csapat, hangosan nevetgélő, mindenféle korú lány és fiatalasszony jött a tűz közelébe. Tágra nyílt szemekkel rá és Zoltára mutogattak. Kíváncsian szemügyre vették, azt a két ifjút, akik visszaszerezték a koronát, végig utazták a messzi-messzi galaxist, számos ellenséggel megküzdöttek. A két világlátott harcos, azonnal a középpontba került, hála Öregharcosnak.

-Édes Zoltám,- sosem szokta így hívni legkisebb porontyát. ? Meséld el még egyszer a koronát, onnantól, hogy?.-

-Jaj apa!- Zolta, mint a legtöbb tizenhárom éves kamasz, megijedt, lányhallgatóságtól és nagyszájú hősből, szégyenlős kisfiúvá változott. Egy mukott nem volt hajlandó szólni, inkább a parazsat piszkálta egy csontszilánkkal.

- Nos kisasszonyok ez hosszú lesz, ámbátor egyeseknek már rég köpött a maci!- Vette át a szót Enned a legkisebb, vigyorgó ötévesre pillantva. Utána jól szemügyre vette a hozzá tartozó anyukát is. A lányok valószínűleg végig táncolták az egész estét.

- Megbocsátasz Öreg, honnét kezdjük a történetet Zoltával?!- Látványosan hátba veregette a szende ifjút, miközben udvariaskodott az apjával.

- A korona gyermekeitől, a kedvenc részem???..- A vadászok parancsnoka odaintette az egyik regöst. Több célból is. A történetmesélésnél, fontos volt, a zenei aláfestés, hol hősi énekekkel, hol hangszerrel, az izgalom fokozása végett. Továbbá, így került megörökítésre az utókor számára. A harmadik ok azon egyszerű indoka volt Athesnek, hogy a regös hátha be tudja fejezni az általa elkezdett dal maradék strófáit.

- Nos, az úgy volt?????- A mondandót halk pengetés kísérte, a lelkes hallgatóság tátott szájjal hallgatta, azt, ami nem történt meg. Vagyis nem Enneddel, mentségére legyen mondva az elmúlt napok folyamán, annyiszor hallotta a történetet, hogy fejből tudta, oda-vissza. A történet minden egyes mesélésnél változott, színesedett. Hol Zolta, hol Enned kihagyott részeket, hozzá tett, esetleg még hajmeresztőbbé tették az eseményeket.

- És milyen volt a palota?- Érdeklődtek a lánykák.

- Oh nem olyan, mint amit megszoktatok??.- Enned segélykérően Öregharcos legkisebb fiára nézett, a menekülés közben, alig tudta megfigyelni Coruscant legdrágább épületét. Persze körül nézett ő, de nem olyan részletesen, mint, ahogy a körülöttük lévő asszonynép elvárta volna.

- Pompás! De nem laknék benne!- Válaszolta szendén Zolta. ? Mindenütt drága kelmék, márvány, ékkövek, színes freskók, ennek ellenére nem otthonos. Nem élnék ott.-

- Így igaz fiam, semmi sem helyettesítheti az otthon melegét, a mezőket, az erdőket?- Öregharcos a részegség szentimentális fázisába lépett.

-Inkább beszéljenek a császárról!- Brummogott Thorbjörn lágy basszusa a közös nyelven.

- Á ezek unalmas részek, a nyargalás senkit nem érdekel???..Hölgyeim mit szólnának hozzá, ha regélnénk magáról a Galaxis Uralkodójáról!- A kobzos halk, torokból jövő éneket kezdet, baljóslatú hangulatot keltve. A népes nő sereg összébb húzódott és hatalmas szemekkel, csillogó tekintettel bámulták Ennedet. Aki jó szokásához híven, mikor kezdett a talaj forró leni a talpa alatt, átruházta a felelősséget.

- Átadom a szót Zoltának!- Rikkantotta, és az ökör maradványait szemlézte, hátha talál rajta valami ehetőt.

- ÖÖÖÖ!-

- Gyerünk fiam, ne légy anyámasszony katonája, ha lányok közt vagy!- Athes ennél jobban nem tudta volna zavarba hozni csemetéjét.

- ÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖ! A császár egy csúf rémség! Az arcát sötét kámzsa fedi, csak a szemeit látni, ami vörösen ég!-

-Húúúúúúúú!- A lelkes hallgató tábor egy emberként kiáltott fel. Zolta gyakran álmodott a sith tekintetének rémképével. Azt hitte, hogy el fogja felejteni, de gyakran eszébe jutott. Talán túl élénk volt még az élmény.

- Úgy van, egy piperkőc vénember!- Kotyogott közbe Enned az ökör csontváz túlvégéről. ? Ráadásul, azt hiszi, hogy tud turániul.-

- Tényleg?- Kérdezte Zolta.

- Minras potyadékot, hisz még mi sem tudunk tisztességesen megtanulni, pedig mi azok vagyunk!- Kitört a nevetés. ? Az a sötét vénség azt hitte, hogy leborulok, ha anyanyelvemen szólít!- Enned sosem kívánta vissza azt a pillanatot. Tényleg meglepődött azon, hogy Palpatine nem a közös nyelvet használja. Igyekezett nem mutatni, de az a, nem talált megfelelő szavakat a körül írására, mintha minden titkát ismerte volna. A közelében még a forró víz is jéggé fagyott. A csigolyák közt bujkált némi morzsa. Falatozva nézte, amint a suhanc ismét mesélésbe kezd. A regös egy harci nótába kezdett.

- A minrasom, mint a szél, úgy vágtatott? Ám akkor a fenség, aki, olyan bűbájosféle, mint a mogur és a turáni sámánok villámokat kezdett szórni?- A következő gondolatát sose fejezte be a köré gyűlt hölgykoszorúnak.

- Hé!- Hatalmas lendülettel a földet, egy ismerős csizma rúgta a tűzre.- A mogur látni kíván titeket!- Mattu volt az, a szárazföldiek parancsnoka. ? Hölgyek, ha megbocsátanak?- A lányok fintorogva, egymás közt sugdolózva távozni kezdtek.

- Csak nem?! Meg került az öreg salabakter?- Tolmácsolta Öregharcos egy józanabb gondolatát. Enned messzire hajította a csontot. Volt már hasonló élménye, az nem sok jót jelent, ha valakiért küldet a Turáni Mogur.

-Nem az. Az új, tanácskozást hívott össze?-

-Micsoda?! A harcban megfáradt vadászpilóta egyszer akar, ebben az életben igazán berúgni! És akkor sem teheti, mert az új mogur, aki azt sem tudom, hogy ki fia borja, mint valami nagyság ugráltat!- Athes teljesen fel volt háborodva, dühében még a korsóját is elejtette. Thorbjörn kikövetkeztette, hogy a mulatozásnak vége. Csendesen föltápászkodott, majd sétapálcának és támasznak kiváló, az ökör egyik lábszárát használva kedélyesen várakozott.

-Itt vannak a koordináták, ott találkozunk!- Mattu úgy látta, hogy fölösleges Öregharcosnak magyarázni, addig, amíg csak az alkohol beszél belőle.

- Carina!- Kiáltott a lelkesen táncoló régésznek. -Jöjjön, kérem!- A lány ott hagyta a táncoló ifjakat és csatlakozott a többiekhez.

- Még azt sem kérdeztem meg, hogy?- Bosszankodott.

-Szerintem lesz még alkalma eleget kérdezősködni. Ahogy látom, innét nem kerülünk egy hamar haza.- Osztotta meg kétségeit Ostír.

-Képzelje, hogy én hogy sajnálom, hogy nem kérdeztem meg a regöstől, kedvenc nótám befejezését! Gyere Zolta, te és az ikertestvéred is!- A parancsnok a kettős látás fázisába lépett.

-Apa, nekem nincsen ikrem!- Válaszolta a fiú, miközben vállára akasztotta azt a hatalmas batyut, amit édes és mostoha anyjai készítetek össze neki.

- Add át ölelésünket a bátyádnak!- Kiáltották. ? Te, meg ha egyszer haza kerülsz?- Fenyegették meg a messzeség felé támolygó férjüket, aki hangosan és hamisan dúdolgatott.

- Kis pheeeeeeeeeeeej minrasooooom!- A dallam lassan elhalkult.

[Oldfighter]

Ghadea.....

 

Minden oly békés.

Látszólag.

Késő este volt. Kint sötétbe burkolózott a táj, a fényesebb csillagok már vígan tündököltek az égbolton, a holdak közül Eremey, fehéren verte vissza a horizont alá nyugvó nap sugarait. Az óceán felől lágy szellő támad, mely először végigszaladt a lagúnában terpeszkedő főváros utcáin, majd felkúszott ide a fővényes domboldalra, be a nyitott teraszon, meglibbentve a fátyolfüggöny széleit, alig érezhető hűs érintésével felkavarva a hálószoba levegőjét.

Dyniával együtt már az ágyban voltunk. Háttal feküdt nekem én pedig feléje fordulva és átölelve őt, a hasán pihentettem a tenyerem, miközben vékony ujjai az én kézfejemre simultak. Vele ellentétben én képtelen voltam elaludni. Nyugtalanító érzések gyötörtek melyeket képtelen voltam meghatározni, forrásukat bemérni és feldolgozni vagy akár elfogadhatóvá tenni. Ott voltak az elmémben, mélyen berágták magukat és nem hagyták, hogy a békés éjszaka csöndjében magam is elaludjak.

Hasztalan hunytam le újra és újra a szemem, a teljes sötétség csak még nyugtalanítóbb lett. Ez egészen addig így folytatódott, mígnem egyszer csak engedtem a késztetésnek, mély lélegzetet vettem és elcsendesítettem elmém háborgását, engedve az Erő körbeölelésének. Az Erő pedig kinyitotta a kapuit mintha csak ismerőst köszöntene.

Furcsa, ámde csöppet sem szokatlan lebegésszerű állapotba kerültem ahogy fokozatosan átengedtem magam az Erő fodrozásának. Érezni kezdtem ahogy az ő ujjaival nyújtózok a külvilág felé. Először is a tenyerem alatt nyugvó gyermekem lenyomatát simítottam végig. Apró volt, mégis áradt belőle az Élet. Nyugodt volt és békés. Tökéletes biztonságban érezte magát ott ahol volt.

Irigylésre méltó helyzet, jegyeztem meg magamban. Az anyaméh, melyet majd lassan már érzékelni fog, úgy védte őt mint bármely csillaghajót az ő védőpajzsa.

Aztán ott volt Dynia. Mélyen aludt, engedve a fáradtságnak ami napok óta gyengítette kitartását a munkájával szemben. Ugyan fizikálisan mélyen az álmok birodalmában járt, azonban azt mégsem tudta levetkőzni, hogy ne legyenek az álmai békések és nyugodtak. Tapinthatóan érezni lehetett, hogy még álmában is Ghadea jövőjével kapcsolatos teendőin ügyködik.

Lassan elszakadtam tőle.

Whillriel következett, aki a szomszédos szobában aludt. Egyenletes légzése békességet sugallt, de alkalmasint a szapora pulzusa, mely hullámokat vetett az Erő fodraira, mozgalmas álmokról tanúskodtak. Mióta velünk élt, gyakran megesett, hogy rémálmok gyötörték. Szülei és testvérei halála megviselték gyermeki lelkét és hosszú, gondoskodást vetítettek elénk.

Hármójuk átvizsgálása után azonban mégsem tűt el az a nyomasztó érzés mely ébren tartotta a tudatomat. Ha nem a közeli környezet váltotta ki ezt belőlem, akkor nagy valószínűség szerint valaminek történnie kellett a messzi távolban és minden jel szerint a jelenben, mert igen élesek voltak ezek a tapasztalások. De volt valami ebben az egészben, mely a jövőt is mind élesebbé tette az megérzések palettáján.

 

Skythdor....

 

-De hisz nem ezt ígérték nekünk! -csattant fel Arikan hangja az oszlopsorral szegélyezett árkád hűvös folyosóján, mely körbeölelte a főváros törvényhozói épületének egyik belső udvarát, melynek napfénytől tündöklő négyzetében néhány birodalmi siklójármű ragyogta vissza a sugarakat.

A magrias főnemes jobbján, a szürke egyenruhás flottaparancsnok megállt és szembefordult a beszélgetőpartnerével, miközben kísérőik szintén megtorpantak.

-Nézze....kormányzó. Ez a fajta hozzáállása a dolgokhoz nem fogja jó fényben feltüntetni a népét őfelsége előtt. -A komor arckifejezése Arikanról egy röpke pillanatra fekete kesztyűire tévedt, melyeket igyekezett felhúzni az ujjaira.

-Dolgokhoz? -Billentette félre a fejét a saghir nép választott vezetője, fanyar grimaszba rándult arckifejezéssel tekintve a birodalmi tiszt szempárjába. -Mégis, hogy gondolhatja a Császár, hogy belemegyünk ebbe az egészbe?

-Mint már odabent is elmondtam -emelte fel pár foknyival a hangját az előzőlegihez képest-, őfelsége csak annyit kér, mint más birodalmi fennhatóság alá tartozó planéta népétől. Teljes együttműködést az Új Rend betartásához.....

-Node ezek a rendkívüli hadiadók....!

-.....elősegíteni az Igazságosságot.....

-Hát éppen ez az! Skythdor képtelen teljesíteni az adók megfizetését! -kiáltotta dühödten Arikan, majd hirtelenjében, észbe kapva, a kíséretükhöz tartozó két testpáncélos-, továbbá fekete egyenruhás rohamosztagosra pislogott. Nem is igazán tudta volna megmondani, hogy tartott e tőlük, vagy esetleg nem. Az viszont tény és való volt, hogy igencsak kényelmetlenül érezte magát köztük.

-Valóban? -húzta fel jelentőségteljesen a szemöldökét a megbízott flottatiszt. -Talán nem ártana ha az ön által képviselt osztályrész is kivenné a részét a befizetésekből.

-Nem ebben egyeztünk meg. -csikorgatta a fogait Arikan vöröslő fejjel. Dühe kezdett a tetőfokára hágni.

-Akkor talán változtatni kéne azon az egyezségen. -vonta meg a vállait a birodalmi tiszt, elpillantva Arikan mellett, a siklója felé, mely arra várt, hogy visszaszállítsa őt a külső falaknál parkoló űrkomphoz. Az udvarban még volt ott néhány légirobogó, illetve két repulziós tank és persze a biztosítási pontokon állig felfegyverzett rohamosztagos egységek.

-Hogy?! De hisz a mi segítségünkkel állították félre a chelairokat és vették magukhoz a javaikat!

-Igazán? Én ezt fordítva tudom. -jegyezte meg a szikár kiállású férfi, egyenesen gúnyos pillantást mérve a nemesi ruhakölteményben acsarkodó magriasra, aki érezvén a birodalmi tisztből áradó fenyegetőzést hátrébb döntötte a törzsét. -Ne okozzon csalódást kormányzó. Őfelsége nem tűri az ilyenfajta viselkedést. Könnyedén eltávolíthatja magát, ezt ne feledje.

A tiszt a fekete egyenruhás és mindvégig parancsra kész katonája felé fordult, türelmetlenségében és egyszersmind unva a beszélgetést. Nem szólt, csupán jelét adta, hogy legszívesebben teljesen máshol lenne, mondjuk odafönt az orbiton keringő csillagromboló fedélzetén.

-De mégis, mit tehetnénk? -tárta szét a karjait Arikan, még mindig alig bírva megállni, hogy idegességében ne remegjenek az ajkai. -Nem kötelezhetem a magriasokat, hogy adják fel a gazdagságukat. Amióta levertük a chelairokat nincs aki a földeket művelné. A kereskedelmünk odalett. Aki csak tehette elhagyta Skythdort és a gyarmati világokra menekült ahol a központi hatalmunk....

-Nem érdekelnek a kifogásai kormányzó. -intette meg a flottatiszt a bizonytalanságba merült Arikant. -A maga dolga, hogy miként veszi rá a népét az adók befizetésére. Engem nem érdekel a módszere csupán az, hogy ne legyen senki se aki a következő napokban akadályozni próbálná a flotta előretolt állásainak jelenlétét. Őfelsége elrendelte a teljes Hapan Konzorcium körbevételét. Skythdor pedig éppen elég alkalmas arra, hogy a flotta bázist építsen ki a rendszerben.

Arikan lehajtotta a fejét, teljesen elmélyedve a gondolataiban amik sötét, súlyos jövőről árulkodtak. Olyanra melyre semelyikük se álmodott amikor üzletet kötöttek az Uralkodóval. Szinte alig hallotta meg amint a megbízott képviselő indulásra késztette a kíséretét.

-Százados. Indulunk.

-Igenis, tábornok úr.

Arikan az oszlopok közt kilépők után pillantott. A szürke egyenruhás tiszt elérve a felső kategóriás siklót, leült a szélére és egy laza mozdulattal, átvetette a lábait az oldalfalon.

-Viszlát kormányzó. -intett vissza Arikan felé miközben gúnyos mosolyra görbítette az ajkait. -És ha esetleg szüksége lenne a segítségünkre a népe meggyőzésére, ránk számíthat.

Arikan ujjai görcsösen az ökölbe hajlottak és az árnyékban vicsorgó fenevadként figyelte amint a járművek az egyik főkapu felé fordulva fokozatosan utazósebességre gyorsultak.

[Oldfighter]

Res Rigel. A fővárostól nyugatra......

 

Órák voltak még a virradásig, mégis, a horizonton világosság gyúlt. Persze ennek semmi köze sem volt a keleti félteke irányából közelítő naphoz, sokkal inkább a mesterséges gondoskodás terítette szét az égbolt alján a hozzá tartozó fényeket.

Sárgák, vörösek.....és eme kettő keverékei keltek versenyre az éji csillagok ragyogásaival, melyek ott pislákoltak a közéjük keveredő pernye izzásában.

Rigel City parázslott a magasztos energiáktól melyekkel a Birodalom jutalmazta a várost és a lakosait.

Abból a távolságból ahol a szabadcsapatok túlélői pihentek meg, nem lehetett kivenni a részleteket. Se az összeomló házfalak morajlását, se az emberek csontjáig leégő hús sercegését nem tapasztalhatták meg, mégis a tekinteteken a világ összes fájdalma kiütközött.

Ramoos egy göröngyös, mohával belepett kőplatón állt és a vaskos twykvede fák csúcsai fölött elnézve szemlélte komoran az égbolt felé nyújtózó lángnyelveket, melyek a szemében, egyenesen a Birodalomnak ejtettek örömtáncot az ő honfitársai hamvain. Mellkasát egyszerre szorították gúzsba a bánat és a harag vasmarkai, szívét engesztelhetetlen fájdalom gyötörte.

Fejét lehorgasztotta. Nem, nem erre számított.

A Birodalom gonoszabb mint azt bármikor is sejthette volna. Ilyet még a néhány évvel ezelőtti klónháborúkban sem tettek a szeparatisták lelketlen droidjai a rigeliekkel. Ártatlan civilek százezrei hamvadtak most el.......miatta. Miatta, mert ez egy bosszú volt. Bosszú olyasvalamiért amit végül is nem ő követett el, de nevét összefüggésbe hozták azzal a dologgal amiért ez az egész így csúcsosodott ki.

Tekintetét a mély gyászból, újra a távoli városra emelte és átadta magát az ürességnek.

Ramoos Diesel ezredes most először érezte át a kilátástalanság semmivel sem összetéveszthető érzetét. Sötét volt és határoktól mentes, egyszersmind végtelen, örökkévaló.

A rigeli férfinek erőt kellett vennie magán, hogy ne essen össze. Térdei már alig bírták remegés nélkül. Talán engednie kéne a késztetésnek. Mélyeket sóhajtott, egyre mélyebbeket....

-Ram? -csendült egy lágy hang hirtelen mögüle.

-Húgom.

-Hoovert visszatért. Nem hallottad?

A férfi megfordult, vetett egy pillantást az ovális arcú, hosszú, egyenes szálú barna hajú testvérére, majd elpillantott oldalra, ahol éppen Hoovert légirobogóját vette körbe néhány társuk amint a jellegzetes gépi hangra kirohantak az egyszerű fakunyhóból mely egy twykvede kanyargós gyökerei mélyére épült, félig az erdő talajába süllyesztve.

-Ne haragudj Myrne. Azt hiszem figyelmetlen voltam. -húzódott végig egy kelletlen zavarodottság a férfi arcán.

-Semmi baj. -lépett szorosan mellé a nála csupán két évvel fiatalabb lánytestvére, aki most a hátára fektette a tenyerét. -Semmi baj. -ismételte meg a hangjának megnyugvást sugárzó búgását.

-De igen, baj. -préselte össze az ajkait amaz. -Nem lehetek ennyire figyelmetlen. Bármelyik pillanatban ránk találhatnak a Birodalom kémei. Én vállaltam az őrszolgálatot, illett volna figyelmesebbnek lennem.

Myrne lehajtotta a fejét, belátta ő maga képtelen ennél többet tenni az irányban, hogy enyhítse bátyja fájdalmát ami annyira volt nyilvánvaló, mint az, hogy igazat mondott Ramoos. A felelősség most mindannyiukra nagy hatással van, ezt nem felejthetik.

-Gyere, menjünk. -fogta meg végül a testvére kezét és a többiekhez vezette. -Hátha van valami jó hír azok között amit megtudott.

Ramoos szó nélkül követte húgát, ám mélyen belül hálát rebegett neki, hogy így törődik vele. Lehet, hogyha pár perccel később jött volna elé, akkor már valahol ott feküdne a plató alatt, füstölgő lyukkal a halántékában. Nem sok választotta el őt attól, hogy megtegye eme végső lépést.

 

Mikor odaértek, Hoovert már belekezdett a mesélésbe, de csöppet sem volt jókedvű, mely következtetni engedett volna arra, hogy maradt bármi reményük is valamire. Igaz, az arckifejezése mellőzte a totális csalódottságot. Valahogy az egész lénye a makacs kitartását sugallta, jegyezte meg magában Ramoos és ezért irigyelni is kezdte a férfit.

-....A Kormány állítólag elítéli az agressziót, de tehetetlenek ellenük. A birodalmi flotta ott körözz az űrrepülőterek fölött és leszed bárkit aki az engedélyük nélkül felszállna. -magyarázta Hoovert, akit mindenki érdeklődve hallgatott, miközben kísérni kezdték befelé a kunyhóba.

-Nyugi ezredes, nem követett senki se amúgy. -vetett egy pillantást a felettesére mikor észrevette őt.

-Mi a helyzet a lakossággal? Van túlélő? -kérdezte Ramoos, visszatérítve magát a jelenbe, messze kerülni a pár perccel ezelőtt érzett letargiájától. Szerencsére Hoovert elé vettet egy mentőkötelet.

-Főleg katonai célpontokat és kormányzati épületeket támadnak. Persze sok a halott, de úgy tűnik sok embernek sikerült elérni az óvóhelyek többségét.

?.Ez is több a semminél. A totális megsemmisülésnél. .....

-Viszont sikerült kapcsolatot létesítenem Ric-el! -tette hozzá egy felkiáltással, ám ekkor már a fa embervastagságú gyökerei alatt jártak, bent a kunyhó sárral dagasztott falai között, melyen belül elégé kellemes környezett uralkodott. Itt még többen a hírhozó köré gyűltek, igaz, összességében nem voltak többen húsz főnél. Aki túlélte a gyárkomplexum területén történteket, az csatlakozott az erdő mélyére fészkelt sejt tagjaihoz.

-No és mit tudtál meg? -kérdezte fellelkesülve Mooren aki egy hosszú asztal mellöl állt éppen fel többedmagával, hátrahagyva néhány adatleolvasót.

-Üzenetet hozott Clemertől és Rytától. Hallottak a történtekről és sajnálatukat fejezték ki. Ric szerint nem is nagyon éreztek bűnbánatot amiért lekésték a találkozót.

-Azt hiszem ez érthető is, azok után ami történt. -jegyezte meg Myrne végignézve a többieken. -Legalább tudjuk, hogy maradtak még többen is közülünk. És ez most fontosabb annál, hogy felelősségre vonjuk őket a távolmaradásuk miatt.

-Igazad van húgom. -sóhajtott fel Ramoos. -Nem szabad, hogy becsméreljük bármelyiket is.

Merengőn maga elé bámult.

-Clemer bátorságához nincs kétségem, Ryta pedig ha kell ugyanolyan hévvel védi otthonunkat a betolakodóktól mint te, drága húgom. -felemelte tekintetét mellyel végigsepert a társain. -Szóval azt hiszem le is zárhatjuk azt amit elkezdeni sem lenne méltó. Halljuk Hoovert, mit tudtál még meg?

-Nos, amint lehet egy következő időpontot kérnek az egyeztetésekhez. Ric holnap visszatér, hogy üzenjünk általa.

-Mégis, ezek után mit tehetünk? -kérdezte emelt hangján az egyikük aki kissé dacosan nézett szembe a társaival. Arcát még mindig koromfoltok tarkították, egynémely alatt átsejlett a hús rózsaszínes felülete. A sebkezelés még nem ért véget nála, de mellette az asztalon sorakozott néhány üvegcse és kötszer. -Minden bizonnyal a nyakunkon ülő hadihajók egész álló nap szkennelik a környéket. Ha elhagyjuk az erdőt nekünk lőttek.

-Megértem az aggodalmaskodásodat Slave. -tartotta fel a tenyerét Ramoos. -De most nem szabad, hogy a kétségbeesés győzedelmeskedjen felettünk. -titkon húgára pillantott, miközben enyhén megbicsaklott a hangja. -Itt egyenlőre észrevehetetlenek vagyunk, de korántsem biztonságban. El kell jutnunk Premsusba, ahol kihúzhatjuk egy jó darabig. Esetleg talán Clemerék tudnak majd hajót is szerezni.

-És az ügyünk ezredes? Vagy talán arról elfelejtkeztél? -emelte fel egy foknyival a hangját amaz, miközben elhessegette maga mellől Myrnet aki csak segédkezni akart neki a sebeinek fertőtlenítésében.

Ramoos vett egy mély lélegzetet.

-Nem, cseppet sem. De mint sógorom talán megértőbb lehetnél. És ez persze rátok is vonatkozik most. -nézett gyorsan szét az embereken. -Szó sincs róla, hogy feladnánk a küzdelmünket a világunkra érkezett zsarnokkal szemben. De van valami más is amit ki kell derítenünk.

Páran kíváncsian vontak fel a szemöldökeiket, míg mások türelmesen várták a folytatást amit némi hatásszünet előzött meg.

-Valaki felültetett minket.

Morajlás futott végig a kunyhóban, melyet csak Slave felszisszenése tett színesebbé amikor felesége újbóli próbálkozásának engedelmeskedve hagyta, hogy az kitisztítsa az egyik sebhelyét.

-Azok a rohamosztagosok már kész taktikai séma alapján ütöttek ránk, ez pedig nem lehet véletlen.

-Valaki közülünk? -kérdezte szemöldök ráncolva az egyik szakállas rigeli aki Ramoosal szemben támaszkodott neki az egyik asztalnak.

-Nem. Rigeli ilyet nem tesz. -szögezte le. -Emlékeztek arra amikor közvetlenül a támadás előtt hívtak? Egy nő volt a vonalban. Eddig sose hallottam a hangját, de úgy tűnt, hogy ő igen jól ismer engemet.

Mooren hümmögve vakargatta meg a borostás állát.

-De ki akarná a vesztünket? Res Rigelnek nincsenek külső ellenségei.....na persze a birodalmiakon kívül.

-Nem tudom barátom. -sóhajtott fel az ezredes. -Ennek kéne többek között utánajárnunk.

[Oldfighter]

Res Rigeltől háromszáz kilométerre....

Acélszárny Alakulat, Chaser, Egészségügyi fedélzet....

 

-Ha így folytatja akkor lassan már luxustartályt is bérelhetne magának. -jegyezte meg felém pillantva Lánglovag, miközben az orrom alig egy centiméternyire közelítette mag azt az üvegfalat mely elválasztott minket a túloldalon sorakozó bactatartályoktól és a bennük lebegő testektől.

-Mázlista. Hm, valóban hű a nevéhez. Ez már hányadik kezelése is?

-Az ötödik, uram. Kiszámoltam. Átlagban minden második bevetés után idekerül.

-Szép teljesítmény. -jegyeztem meg elmerengve azon, hogy vajon kettőnk közül Mázlistával, melyikünk töltött több időt a gyógyító fürdőben. Én csupán eddig összesen kétszer kerültem az áttetsző folyadékba, de az az első alkalom hossza felért évtizedekkel is. Míg nekem az egész testem egy marék roncsként került a bactába, addig Mázlista hozzám képest kisebb karcolásokkal élvezhette a kényszerű fürdést.

-No és maga jól van Lánglovag? -kérdeztem tőle, gyorsan végigmérve őt a tekintetemmel. A külső alapján nem igen látszott rajta semmilyen sérülés, igaz a fekete gyakorlóruha elég nagy részt eltakart az alkatából.

-Oh, igen, százados. Nekem szerencsére nincs bajom. -Az arcán végigfutó kedélyes mosolyával őszintének tűnt.....Vagy csupán őrültnek. Ezt sose tudtam megállapítani nála. Egész lénye állandóan az örömkatona benyomását sugallta, akinek tök mindegy, hogy hol és mikor van, de oda mindig ezzel a vigyorával fog bemasírozni. De ezzel párhuzamosan a társaiért is felelősséget vállaló bajtárs szerepét is magára öltötte. Ez most jól kitűnt abban ahogy Mázlista lebegő alakját figyelte. Én valahogy sose éreztem magam közelinek egyik katonához sem. A rangom magába foglalta azt, hogy lehetőleg ne barátkozzak semelyikükkel, de egyszersmind mindegyiküknek legyek jó tisztje akikre számíthatnak. Mégis, valami furcsa kötődés azért csak kialakult egy néhányukhoz. Ott volt például Zim, vagy éppen Kolder. De ide sorolhatnám Lánglovagot is. Kedveltem a különc figurákat. Magamat is közéjük soroltam, emlékeimbe vésve mindazon cselekedeteimet amiket elkövettem azóta......azóta, hogy kikerültem életem első bactatartályából eonokkal ezelőtt. Nekem legalábbis ennyinek tűnt az azóta eltelt idő, mely telis-tele volt csalódásokkal, feleszmélésekkel, önmarcangolásokkal, és az új életemhez való alkalmazkodásokkal.

-Hallom újabb bevetésre megyünk uram. -folytatta, immár figyelmét teljes egészében rám fordítva. -Igaz ez?

-Igaz. -közöltem vele beismerően, miközben a bactatartályok látványa még felszínre hozta a második kezelést is, ami Dorvalla után történt. Akkor a mellkasom zúzódott össze. -Kiterjesztjük a kutatást a felszínen.

-Hallom Manquad hadnagy emberei se találtak sokat.

-A levegőből lehetetlen a szkennelés, az erdő pedig hatalmas Rigel City környékén.

-Értem. -bólintott nem túl meggyőzően. Gondolom szíve szerint jobban örült volna egy nyílt tűzpárbajhoz mint napokon, heteken át tartó bogarászáshoz ahogy a szakzsargonban neveztük a műveletet. De végeredményben ő jelentkezett a Felderítőkhöz, mert állítólag ő mindenáron az első vonalban akart lenni. -Reggel láttam, hogy megérkeztek az újak.

Fejemmel a túloldalon sorakozó tartályok felé intettem.

-Amíg ők nem lesznek készek egy újabb bevetésre addig rákényszerülünk az áthelyezettekre. Persze a jól képtett embereknek jobban örülnék. -közöltem foghegyről a megállapításomat, idegesen fojtva el a bennem felmerült ellenkezésemet a más századokból érkezettekkel szemben. Marsson őrnagy -aki a közvetlen felettesem volt és egyben a Chaser, Alfa zászlóaljának parancsnoka-, azonban ragaszkodott eme protokollhoz. A Kenneyt és az Invadert nem sokkal ezelőtt más régiókba vezényelték, ahol szükségessé vált a jelenlétük. Így az ő fedélzetükről esetlegesen kölcsönkért felderítőkhöz nem nyúlhatott az őrnagy.

-Nos, Lánglovag, azt hiszem itt már többet mi nem tehetünk. -jegyeztem meg, egyszersmind elterelve a gondolatainkat a gyógyultakról és más irányba folytatva a kommunikációt. -Eligazítás helyi idő szerint egy-négy-nulla-nullakor.

Lánglovag izmai megfeszültek ahogy átérezte a hangszínemben bekövetkezett változást.

-Értettem, Madness százados. Egy-négy-nulla-nulla.

-Ne késsen katona!

-Pont én, uram? -pislogott rám megszeppent félmosollyal.

-Helyes. Lelépni katona!

[orki]

Külső Gyűrűk

Birodalmi terület

Skythdor, valahol az északi-féltekén.....

 

A kikötő sok éves nyugalmát birodalmi gépek hangja űzte el. A hatalmas lépegetők, szállítóhajók oda nem illő fém szörnyekként terpeszkedtek a régi épületek közt. Hajtőműveik sötét foltokat égettek a kifutópályára, a lépegetők nyomán pedig tönkrement az igényes márványút. A sürgés-forgás is nőtt, ahogy az új hatalom emberei betették lábukat a békés planétára. Rohamosztagosok jöttek, igazoltattak és mindenbe belekötöttek. A tisztek kérdés nélkül lefoglaltak vagy elkoboztak bármit, ami tetszésüknek kedvezett. Az árva italozó, mely a kikötő szerény törzsközönségét szolgálta ki, újabb versenytársakra akadt. Hajdanán a kis asztalok körül barátságos virágládák keltették az otthonosság érzetét, a teraszon kalitkába zárt, apró énekesmadarak trilláztak, alig volt hajó forgalom. A csatlakozásra váró utazók nyugodtan sabbacoztak vagy hallgatták a HoloNews híreit, csendesen beszélgettek. Hová lett mindez? Megjelentek a kereskedők és haszonszerzők, akik az új hatalom lába nyomán akartak meggazdagodni. A vendéglőnek csúfolt kocsmákból állandó káromkodás, nyomasztó alkoholszag és gyanús alakok özönlöttek ki. A régi takaros kis kikötő mára egy lezüllött koszfészekké változott. A leszállópályák és hangárok földjét belepte a kosz, a szél szemetet hajtott a járókelők közt, vagy több méteres por rétegeket fújt egyik sarokból a másikba.

- Rosszul vagyok!- Fogta kóválygó fejét Öregharcos. A leszállás nem volt zökkenőmentes, ráadásul valamiért a hyperűrsebesség is túl gyorsnak, rázósnak bizonyult. Érzékeny gyomra panaszai szerint. ?Ezek a rámpák mióta ringatóznak ilyen veszettül?

- Hozzak egy vödröt?- Kérdezte Mattu előzékenyen. Segített letámogatni a Turáni Vadászok parancsnokát a rámpán, ami meglepő módon meg se moccant. Övéhez kapott, hogy megnézze sugárpisztolyát, miközben a kikötőben lévő alakokat pásztázta. Ösztönei bajt jeleztek. Gyanúsan méregette az egyik kopott hajót és a személyzetét. Ahogy a közelről sem barátságos külsejű alakok pakoltak, a turáni megpillantotta azt a személyt, akit leginkább itt nem akart látni, sőt szívesen tudta volna másfél méter mélyen, az anyaföld alatt.

- Zolta! Gyere ide, támogasd édesapádat!- Kiáltotta a plazmaíjjával bajlódó kamasznak. A srác huncut vigyorral megindult, hogy segítő jobbot nyújtson Athesnek, míg Mattu visszarohant egy távcsőért. Nem hiába mosolygott, még sose látta ilyen állapotban nemzőjét. Szemtelenül alku tárgyává teheti ezt a korántsem dicső momentumot, ismerve apja és feleségei viszonyát. Öregharcoséknál az asszonyok hordták a nadrágot, Zolta pedig egy ?elmondom anyuéknak, ha? szófordulattal tervezte el édesapja legközelebbi zsarolását, ha az nem engedi el portyázni.

-Ötszhááááááz bizony dalolvhaaaaa meeeeeeeent??.- Halva született próbálkozás volt.

-Kedves barátom ön még mindig a jóféle bor hatása alatt van vagy már e napos?!- Kérdezte Thorbjörn a szokásos jókedvével, miközben átvette a terhet a csendben megszakadni készülő fiútól. -Ha, megengedi válaszolok ön helyett a saját kérdésemre, aki pilóta létére ilyen állapotban hagyja ott a kabint???-

-Majd kitakarítok?..- motyogta a szédelgő pilóta.

 

Mattu végre nyugodtan megfigyelhette a másik hajót. Sejtései beigazolódtak. Rosszkedvűen a többiek után indult volna, ha nem szólítja meg a régész.

-Maga is kiszúrta őket?

-Sajnos.

- Mikor legutóbb találkoztam a vezérükkel, akkor épp a Fekete Nap zsoldjában álltak?????- A nő fejét csóválva igyekezett vissza idézni egy nem túl emlékezetes, ám annál nehezebb ásatást. -Alig tudtam megmenekíteni azt az értékes aldeerani leletet?-

-Örüljön, hogy ennyivel megúszta! -mondta Mattu. Volt alkalma olyan településeken járni, ami a szóban forgó elvetemült kalózok fosztottak ki, nagyobb dúlást végezve, mint a turániak.

- Már ilyen alakok is leszállási engedélyt kapnak a Birodalomtól, mint azok a nyomorultak! -dohogott Enned. -Mióta nem jártam itt azóta nagyon lepusztult ez a hely?????..- Tette hozzá, igazolva a látottakat és önmagát.

-Jó lesz vigyázni, de most induljunk, messze vagyunk még célunktól! -zárta le a beszélgetést Mattu.

Hátrahagyva az álcának használt rozsdafoltos szállítóhajót, a várostól északra lévő hegyláncok felé indultak, jelentős körültekintéssel. Nem szívesen vették volna ha bárki is követte volna őket oda, ahová tartottak.

 

- Ez gyönyörű!- Álmélkodott a turra, mikor a kőasztalra kirakott ékszerekre nézett. -Mese szép!- A kijelentés szólhatott maguknak a tárgyaknak, vagy az őket körül vevő miliőnek is, talán mindkettőnek.

- Utoljára, nagyon fiatal koromban jártam itt.- Mondta Sobor, miközben arrébb helyezte a jogart. ? Akkor, nagyon a barlang hatása alatt voltam, sokáig álmodtam vele?.-

-Nem csodálom!- Keche áhítattal hordozta körül a tekintetét. A látvány nem mindennapi volt. A reflektor fényében, amit maga elé tartott megelevenedtek a falak. A földszínek széles palettáján hajdan volt lények kontúrjai vibráltak. A régi művészek, varázslók vagy vadászok az egyszerű vonalaikkal igazán élethűt alkottak. Az egykor zöldellő füves legelők, most sárgán terpeszkedtek a falakon, rajtuk szén színnel vagy terrakottával festett ragadozók osontak a zsákmány után. Arrább banthához hasonlító növényevők csapata igyekezett a pala színnel megalkotott vízmosáshoz. A víz mellett elterülő nádas földszínűen hajladozott a rég elcsendesült szellőben. Benne fehéren fészkelő vízimadarak zsongtak, a távolban egy magányosan álló fa őrködött az események fölött. Valószínűleg még mag korában került az erdőből oda. A falak másik részén pálcika emberek árnyékai hunyorogtak a hirtelen rájuk vetülő fényárban. Némelyikük tánchoz hasonló mozdulatokat, míg a többiek lándzsájukkal egy hatalmas oepira mutogattak. A férfi közelebb lépett a kompozícióhoz. Meglepődve kérdezte.

- Mit keres rajta az a tenyér nyom?- Talán túl hangos volt, mert ideges denevérek hada riadtan húzott el a kijárat felé. Ez a barlangrendszernek egy központi része lehetett, méretei miatt is. Talán a sötét miatt nem lehetett ellátni a szikla csarnok egyik végéből a másikba. Az akusztika ennek ellenére remek volt. Szinte a leghalkabb suttogást is lehetett hallani, a keresztül csörgedező patak víg csobogásáról nem is beszélve.

- Állítólag, a Galaxis más részein is találtak hasonló barlangokat??- Mesélt tovább a mogur, miközben a mennyezetre pillantott. ? Talán egy régészt kéne megkérdeznie! Ha szerencsénk lesz, ő is jön.- Mosolygott Sobor sokat sejtetően. ? Bár, - tette hozzá elgondolkodva, szerintem neki nem ez a szakterülete???-

- Majd megkérdem!- Keche tovább nézelődött.

A víz több millió éves munkával óriási, méteres cseppköveket növesztett, amik különleges csillárként lógtak lefelé. Tovább haladva a kiálló szikla részeken vagy a mély repedések szélén kis termetű mynockok és denevérek kapaszkodtak fejjel lefelé. A lámpa fényére durcásan hunyorogtak, utána hatalmas lendülettel nyugalmasabb pihenő helyet kerestek maguknak. Kifeszített szárnyuk néha súrolta a két turáni fejét, de a hiedelmekkel ellentétben nem gabalyodtak a hajukba. Apró szonárjuk segítségével az utolsó pillanatban módosították röppályájukat, halkan pittyegve vagy kattogva tovább álltak.

- Szerintem a birtoklást jelentheti, végül is, amire ráteszem a kezem az, az enyém???- A mogur tovább somolygott az okfejtésen.

- Inkább fölfelé nézz!- Terelte el a turra figyelmét a tenyér lenyomatokról. A mennyezetet szénnel feketére festették, rajta pedig okkerral sárga pontok ücsörögtek. A kép nem volt teljes, már ha az univerzumot akarta ábrázolni, hiszen itt-ott belógott egy szemtelen sztalagmit vagy kölykét szoptató denevér.

-A Galaxis mely részletét ábrázolja szerinted? -érdeklődött Keche.

-Nem tudom, remélem, hogy MA kiderül!- Sobornak volt valami sejtése a kegytárgyak rendeltetéséről és használatukról.

-Szerintem ezek a csillagok nem a Vad Űrben vannak..- Belénd, eddig hallgatagon szemlélt egy koponyát és a hozzá tartozó állkapocscsontot. A "Pontosan hol?" kérdésre nem tudta a választ.

Hirtelen új hang harsant a hatalmas barlangban; Toluc volt az aki embereivel tért vissza a felszínről, ahol eddig őrködtek.

-Itt vannak! Mattu parancsnok megérkezett a többiekkel

[Oldfighter]

A következő állomásuk jóval távolabbi lesz a Galaktikus Birodalom határától, mintsem tartaniuk kellenek tőlük a továbbiakban. Ám ez még nem jelentette azt, hogy nem lesznek más ellenségeik.

Skythdor, valahol az északi-féltekén....

 

-Biztos, hogy az információi helyesek, Calrissian kapitány? -pillantott fel a kezelőszervekről Link, a háta mögött álló férfira. -Nem úgy volt, hogy Marinertől a közelébe se megyünk a birodalmiaknak?

A tekintetét célzatosan a Firehawk elülső acélüvegtáblái mögé vezette, ahol a landolás után máris egy kisebb csoport rohamosztagos őrjárat tűnt fel az űrkikötő személyzetének sűrűjéből.

Kadar Greefen Calrissian előrébb hajolt a két ülés között, a fülke félhomályosabb részéből. Az ablakokon keresztül akadálytalanul tűzött be a napsugár, rávetülve most már az ő arcára is, mely az utóbbi órákban megújult. Immár se híre, se hamva nem volt a mellkasáig leérő szakállának. Mikor először megjelent így a teherhajó legénységének orra előtt, igencsak csodálkozó pillantásokat kapott. Lánya szerint egyenesen tíz évet fiatalodott. Most azonban ezt az előnyt elorozta néhány pillanatra az arcán végigfutó aggodalomnak helyt adó ráncvonulat.

-Jegyezze föl fiam, ott ahol gyűjti az ?Én megmondtam....? kezdetű gondolatait. No meg magam se gondoltam volna, hogy a turániak a Vad Űrt hátrahagyva egyenesen egy inváziós flotta kellős közepébe tartanak. De most azt hiszem az lesz a legjobb ha nem várakoztatjuk meg a felügyelőket. -Lepillantott Inarára aki Link mellett foglalatoskodott néhány fogantyúval. -Lányom, innen azt hiszem tiéd a terep.

-Oké. -kelt fel a helyéről a szokásos bőrruháiba visszabújt nő. Végigpillantott a jelenlévőkön. -Akkor tartsuk magunkat innentől a legális kereskedés szabályaihoz.

-Elégé megerőltetőnek hangzik. -közölte Joxxy a pilótafülke hátsó válaszfalának dőlve.

-Nyugi, neked jönnöd se kell. -csapott a vállára Dozer, aki éppen magára csatolta a szolid fegyverövét, ami tényleg elégé visszafogottnak tűnt. -Key-el vigyáztok a hajóra.

-Hát ez se hangzik jobban. Utálok egy birodalmiaktól hemzsegő rendszer kellős közepén ücsörögni.

-Rendet tehetsz akár a konyhában is. -vetette oda Inara, miközben néhány holmit még magához vett. Joxxy elfintorodott a javaslaton, de inkább úgy vélte a következő megaláztatás elkerülése végett csendben marad és lenyeli nemtetszését.

-Azt nem hozod? -kérdezte Inara az apjától, mikor feltűnt neki, hogy az eddig nála lévő nyomkövetős készüléket letette az egyik pultra.

-Nem, nem...-motyogta fejrázva. -Majd a droidod elvezet minket a helyzetükhöz. Idefelé jövet belé tápláltam a szükséges adatokat a jogarba rejtett helyzetjelzőről. Ezt meg bármikor kiszúrhatják a környéken. -sokat sejtetően még egyszer, utoljára kipillantott az ablakokon. -Tele lehet szkennerekkel a környék.

-Rendben. -bólintott a lánya. -Szedjük fel Ferinát meg a droidokat. Ja és még valami. -fordult vissza a pilótafülkéből kilépve. -Artu és Thripio nem az enyém. Alkalmasint talán illene visszajuttatnunk őket a gazdájukhoz.

-Mindent a megfelelő idejében lányom. -szögezte le az apja kezeivel gesztikulálva, majd Dozer és Link előtt, maga is hátrahagyta a fülkét.

 

 

-Jó nagy a nyüzsgés. -jegyezte meg a napsütésben hunyorogva Link, mintha most először szembesült volna az űrkikötő forgalmával. Ameddig szem ellátott, mindenütt kereskedők szállítóhajói lepték be a kikötőnek kijelölt dúrbeton felszínt.

-Az. -szögezte le Inara is, szemellenzőt formázva a tenyerével. -A helyi adókon mindenütt valamiféle vásárt hirdetnek. Miközben a leszállási engedélyre várakoztam, belehallgattam a szomszédos frekvenciákba.

-A saghirok igyekeznek minden olyan holmijuktól megválni amiért búsás hasznot várnak. -bukkant elő a hajó hasa alól Kadar is. -A birodalmi adók megfizetése nem olcsó mulatság.

Link részéről kérdő pillantást kapott.

-Oh. -mutatott maga mögé. -A droidoktól hallottam. Ők is belehallgattak ebbe-abba. Az a kis R2-es úgy tűnik elég okos jószág.

Artu -aki Thripio mellett gördült le a rámpán-, elcsípve a feléje irányuló megjegyzést, derűs trillázásba kezdett.

-És ez lesz gondolom a mi álcánk is, ugye? -pillantott kérdőn Link a nő felé, aki szüntelen csak a leszállóhely környékén őgyelgő alakokra koncentrált. Főleg kettőre, akik a helyi felügyeleti szerv egyenruháit viselték.

-Pontosan. Úgy teszünk mintha érdekelnének a holmijaik.

A két alak lassan hallótávolságon belülre ért.

-Legyetek résen fiúk.

 

 

Kadar látta amint lánya mosolyogva -a legmegfelelőbb kezdést alkalmazva részéről- szóba elegyedik a két felügyelőtiszttel, alkalmasint hol a hajóra, hol pedig a keze ügyében lévő -hamis- engedélyre mutatva. De persze a tekintette nem ragadt le az ő jelenlétükön, hanem továbbvándorolt és igyekezett minél több részletet megfigyelni a környék alakzataiból, szemmel kísérni más hajók legénységeinek mozgásait és persze ugrásra készen várni esetleges rohamosztagos őrjárat feltűnését. Néhány másodperc elteltével máris megakadt a tekintete valamin....pontosabban mondva valakin. Némi zavarodottsággal pillantott újfent a lányára, de látva, hogy amaz még kénytelen volt elviselni a tisztek társaságát, a másik három férfira pillantott, de aztán mielőtt még felhívhatta volna a figyelmüket az ő felismerésére, inkább csendben és nyugton maradt. Töprengve, óvatosan tovább követte a tőlük két landolóhellyel arrébb lévő hajó körüli mozgást.

 

-Nos, azt hiszem kenyérre lehetett volna őket kenni a végén. -közölte derűs magabiztossággal Inara, amint szembefordult a többiekkel, hátrahagyva a kikötői felügyelet alkalmazottjait. -Minden rendben, akár indulhatunk is. Javaslom, hogy kezdetben a piac felé vegyük az irá.....Hé, apa, figyelsz egyáltalán?

Kadar mint akit mély meditálásából ébresztenék fel, zavartan rázta meg a fejét, majd kényszeredett vigyorba görbítette ajkait.

-Ó, persze lányom. És nagyszerű munkát végeztél. Azok a nyavalyások micsoda vigyort vágtak!

Inara először furcsállva tekintett apjára , majd maga is elismerően szólalt meg.

-Profi vagyok az ilyesmiben.

-Na persze. -vágott közbe Dozer komoran, elhaladva köztük. -De csak emlékezz vissza Vedra V.-re.

Inara összefonta a karjait a mellkasa előtt és kissé bosszúsan fordult a kopasz férfi után.

-Oks, igazad van. Talán ott túllőttem a célon. De John, nem említette, hogy ott a nők párbajoznak a férfiak kegyeiért és, hogy annak a közvetítőnek éppen volt felesége aki......

-Várjunk csak! -lépett közéjük Kadar, értetlen arckifejezést váltva a lányával. -Te ezt nem most csinálod először?

-A csábos mosolyomra célzol? -kérdezett vissza. -Nem. John mellett mindig én voltam az aki némiképp elvonta az üzletfelek figyelmét a ?fontosabb? dolgokról. Néha olyan ajánlatokba is belementek.....

-Oké, azt hiszem talán ennyi elég is lesz. -emelte fel védekező állásba a tenyerét Kadar, zavarodottan fordulva el a lányától.

-Nyugi apa, sose történt semmi komolyabb baj ebből.

-Ez így igaz. -mondta Link meggyőző mosollyal. -Mindig vigyáztunk rá. Persze talán Vedra V.-öt kivéve....

-Ennyi bőven elegendő. Köszönöm. -szakította őt félbe Inara, enyhe gúnnyal, majd odalépve apjához, együtt néztek el a távolba.

-Látom percek óta figyeled azt a hajót. Valami szokatlan van rajta esetleg?

Kadar fél szemmel a lányára sandított.

-Leszámítva, hogy ugyanolyan hamis azonosítója lehet mint nekünk, nem sok. Talán csak az az alak ott. -bökött előre a fejével. -Ismerős. Zsoldos.

-Akkor tartsuk nyitva alaposabban a szemünket. -javasolta Inara majdhogynem feleslegesen, majd visszapillantott a többiekre. -Indulás srácok!

Kadar Artu mellé lépett és kupolás fejére tette a tenyerét.

-Nos, kispajtás, vezess minket szépen a jogarhoz.

Artu pittyegett párat, majd megbillentve a tömzsi törzsét, görgős lábaira támaszkodott és megindult előre.

-Uram -kocogtatta meg Thripio óvatosan a fémujjaival Calrissian kapitány vállát -, rám is szükségük van?

-Hasznos droid vagy te is. Talán szükségünk lesz a tudásodra.

-Ó, uram, igen szívesen. Örömest nyújtok bármikor segítséget az embereknek. Tudja, a programom lehetővé teszi több mint hatmillió dialektus elkü.........Kérem ne siessen ennyire! Várjon meg! Még nem fejeztem be! Jaj tervezőm! Rosszat mondtam volna?

[Oldfighter]

-Nos, barátom? -szólalt meg kérdő szemöldökfelhúzással Garm Bel Iblis. -Ne is tagad, látom, hogy tetszik az az összeg azon a monitoron. -bökött rá a kiíróra. -De hallhattad, ide bizony kitűnő hajók kellenek.

-Viccelsz cimbora? -húzta cinkos vigyorra az ajkait a férfi. -A galaxisban itt gyártják a legjobb hajókat. Egyenesen sértő lenne számomra ha nem ide jöttél volna azonnal.

Iblis szenátor nem tudta véka alá rejteni somolygását, ahogy felszínre került Mozzyn koréliai mivolta. De aztán, hogy ki ne essen a ritmusból, a következőkben Dodonnára révedt a pillantása, de ezzel a mozdulattal egyben a többiek álláspontjára is célzott.

-Kapitány. Tábornokok.

Dodonna, Talin és a bothan Reon'lya összenéztek, majd egy emberként bólintottak.

-Hát akkor -nyúlt előre a megtöltött poharáért, amit aztán magasba emelt- a közös sikereinkre és a Galaktikus Birodalom vesztére!

Dantuin....

 

 

Néhány szinttel a felszín alatt gyűltek össze a szakadár tisztek, hogy Dodonna kapitány és a bothan Reon'lya visszatérése után, megvitassák sarkalatos véleményeiket a koréliai tárgyalások és a birodalmi konvojok elleni rajtaütések kérdéskörében. Alapjába véve minden nyugodtan indult, de ahogy egyre magasabbra hágtak bizonyos fajok vezetőinek érdekeinek előnybe, illetve hátrányba szorítása, úgy vált indulatosabbá a megbeszélés folyamata.

-Uraim, uraim, némi önfegyelmet ha kérhetem! -csendült fel mindenkinél erélyesebben Josh tábornok hangja, aki a tárgyalóterem asztalfőjénél ült. -Gondolom lesz mód arra, hogy Zeys ezredes és fajának képviselői a megfelelő környezeti körülményeiket kialakíthassák némely hajó fedélzetén.

-Már megbocsájtson tábornok, de ön egyenesen a mi részünkre fenntartott hajóinkra szándékozik beosztani őket. -ciripelte a csáprágói között Keycan. -És mint ismeretes, ez egyenesen az összeférhetetlenség határát súrolja. A páratartalom amit Zeys ezredes előzetesen.....

Josh, a megpróbáltatások sűrűjében, vagy -részéről jobban belegondolva-, inkább a végpontjában, a tenyerébe temette az arcát. Túl sok volt ez már neki. Több tucat alternatíva ajánlását megejtette már és mindannyiszor elutasítást kapott. Nehéz dolog volt közös nevezőre hozni a szövetségeseket, akiknek felettébb úgy tűnt, hogy a kényelmi igényeik jóval sarkalatosabb gondot okoztak, mint az, hogy a következőkben honnan szerezzenek megfelelő utánpótlást a fogytán lévő készleteikhez.

Dodonna, a közbeeső zsivaj közepette odahajolt hozzá.

-Nyugalom tábornok. A szükség nagy úr lesz ám, még az ő finnyás lelkületüknek is.

Josh kikukucskált az ujjai fölött.

-A próféta beszéljen magából kapitány.

Mély sóhajt vett, majd körülhordozta a tekintetét a jelenlévőkön.

-De tartok tőle igazuk van. Nézze csak meg őket. Tucatnyi faj, mely eddig talán sose találkozott egymással és mi most éppen arra akarjuk rábeszélni őket, hogy osztozzanak meg egymással azon amink és amijük megmaradt.

-Végtére is talán az egymás szaglenyomatainak elviselése nem olyan megrázó mintha egy ragadozófajt költöztetnénk össze egy békés közösséggel.

Josh felkacagott, de csak majdnem.

-Méltányolom a meglátását kapitány, de ha ez így megy tovább, vajmi kevés esélyünk lesz arra, hogy legyőzzük a Birodalmat.

-Hát akkor talán meg kéne mégiscsak fontolni azt, hogy külön hajókat biztosítsunk nekik, még ha a kapacitásuk félig kihasználhatatlanok is lesznek ezáltal.

-Csak bírják a befektetők is.

-Tábornok, engedelmével. -jutott el Josh-hoz Kertul, a hozzájuk hasonló emberi lény hangja, a háttérben továbbra sem csillapodó heves hangzavarból. -Én azt hiszem, hogy Keycan ezredes embereinek fel tudnám ajánlani a hajóimat.

-Köszönöm kapitány. Talán az ezredesnek nem lesznek fenntartásai....

-Hogy?! -fordult hirtelen feléjük a főtiszt a hatalmas rovarszemeivel, akinek úgy tűnt nem csak a látása volt kiváló, de a hallása is, állapíthatták meg. -Önök tartok tőle nem értik a problémánkat. Nézzenek csak meg minket alaposan. -vékony karjait -volt belőlük négy is-, a magasba emelte. -A mi testfelépítésünk lehetetlenné teszi, hogy adaptálódjunk az emberei szükségletekre készült hajókon. Számunkra kezelhetetlenek az önök rendszerei.

Pillanatnyi szünetet tartott, melyet kihasznált arra, hogy Kertul kissé csalódott tekintetébe nézzen. Mikor újfent megszólalt, hangja vesztett az indulatosságából, sőt, felettébb diplomatikusnak tűnt.

-Méltányolom a felajánlását kapitány, de tartok tőle nem áll módunkban elfogadni. Sajnálatos módon úgy tűnik kénytelen leszek a fajtársaimnak új beosztást javasolni a szövetségünkben. Pedig nagyszerű pilótákról van szó.

-Sajnálom, ezredes.

-Nem, nem......túl elragadtak az érzelmeim. -vallotta be Keycan. -Ez pedig megengedhetetlen.

Josh és Dodonna összenéztek és felvonták a szemöldökeiket. Most először érezték úgy, hogy végre talán látszik az alagút végén a fény.

-Szükségünk van arra, hogy eme problémákat higgadt fejjel vészeljük át. -folytatta, immár a többiekhez is intézve a szavait, akik egyik pillanatról a másikra elhallgattak és most egy emberként figyeltek arra, hogy mit mond az ezredes. -Máskülönben hogyan is győzhetnénk le közös ellenségünket.

Keycan érezvén a koncentrál figyelmet, zavartan lehajtotta a fejét és ha tehette volna akkor Josh tábornok felé pislogott volna segélykérően. A tábornok azonban résen volt.

-Nos, köszönöm ezredes ezeket a szavakat, szerintem mindannyian így látjuk. És megnyugtatom, hogy amint lehetőségünk adódik rá, átalakítunk néhány hajót, hogy méltó módon kivehessék a részüket az ügyünkből.

-Köszönöm, tábornok.

Josh viszonozta a fejbókolást, majd jelezvén, hogy más témát tárna a felszínre, megkönnyebbülten felsóhajtott.

-Most akkor talán rátérhetnénk ama örvendetes hírre, hogy a Talin tábornok által vezetett milícia átvezényel a részünkre egy csapásmérő egységet, hogy kipótolhassuk ezen téren a hiányosságunkat....

[Oldfighter]

Hapan Csillagköd, Hapes, Források Palotája....

 

 

Amestris főtengernagy lendületes léptekkel szelte a Palota folyosóit. Csizmatalpának olykori koppanásai -mikor hátrahagyta a bordó futószőnyegeket-, magára terelték az átjárók, mellékfolyosók töveiben és teremajtóknál strázsáló Koronaőrök figyelmét, de természetesen ők már anélkül is tudtak a közeledéséről, hogy arról egy hétköznapi ember számára, bármiféle árulkodó jel napvilágot látott volna. Kettő közülük, kimértebb óvatossággal várta jelenlétét, majd mikor alig öt lépésnyire megközelítette őket, feszesebbé tették a kiállásukat és a kezükben tartott vibrólándzsákat a padlóra mért legtökéletesebb merőleges pozícióba rögzítették.

Amestris most először torpant meg és türelmesen kivárta az azonosítási procedúrát, pedig gondolatai tele voltak feszültséggel. A kék palástokat viselő őrök egyike felnézett a szkennerről, melyen a Véderőflotta parancsnoka két másodperccel ezelőtt meghagyta az ujjlenyomatát.

-Rendben van, főtengernagy. Az Ereneda már várja.

Félreléptek és egy kisméretű vezérlőszerkezettel kinyitották előtte a hatalmas, íves homlokú ajtószárnyakat.

A nő biccentett, majd megigazítván magán az egyenruháját, belépett a helyiségbe.

 

 

 

-Amestris főtengernagy. -előzte meg a saját köszönését Ta'a Chume kissé talán meglepetnek tűnő hangja. -Már vártuk.

A Véderőflotta feje megilletődve és szégyenkezve hajtott fejet az Anyakirálynő és társasága előtt, kik közül a legtöbbjükkel igen gyakori látogatói voltak a Palotának.

-Bocsájtson meg felség, de.....

-Ne, ne szabadkozzon főtengernagy. -intette őt le egy kézmozdulattal. -Tisztában vagyok teendőinek fontosságáról.

Amestris lenyelte a torkában érzett gombócot. Mi mást is várhatott volna az Erenedától. Ő mindent tudott. Amiről nem, az nem is létezhet. Mindazonáltal megkönnyebbülést érzet, hogy nem neki kellett közölnie késésének okát.

-Kérem, foglaljon helyet. -tette hozzá Ta'a Chume kimérten.

Amestris felemelte a fejét, majd a hatalmas ablakkeretek előtt húzódó asztal felé indult és mielőtt elfoglalta volna a kijelölt helyét, lopva végigpillantott a jelenlévőkön. Igyekezet megfejteni az arcukra kiírt kifejezésekből az audiencia légkörét. Sok múlhat azon, hogy hogyan is kezd majd bele az ő részéről várható jelentéstételbe.

-Nos, most hogy a vezérkar létszáma teljes, talán folytathatjuk is a jelentéseket. Főtengernagy. -villantotta Ta'a Chume a tekintetét Amestrisre aki kissé kényesnek érezte ama tényt, hogy egyenesen Eserian tábornagy mellé osztották be, ki tudvalévő előszeretettel hajtotta végre az Ereneda végzetes parancsait, akár a legapróbb, csak kettőjük által ismert jelzések alapján is. A Főnix Gárda feje rezintegráltan viszonozta Amestris pillanatnyilag ráirányuló figyelmét amikor ő maga leült mellé.

Csak gyors legyen és fájdalommentes, gondolta magában Amestris és lelki szemei előtt már látta is amint ő, felhasított torokkal igyekszik levegő után kapkodni a jelentése első szavai után, melyek nem igazán a jó híreket fogják szolgálni. Sőt.

A véderő feje fel is állt nyomban, megadva a kellő tiszteletet mindannyiuk irányába.

-Fenség, tiszttársaim. A Galaktikus Birodalom Hapes-szektor szíve felé közeledik. -kezte el határozottan, majd rögvest pillanatnyi szünetet tartott, melyben átmenetileg lehunyta a szemét. Sötétben érje a végzete mintsem látnia kelljen a megcsillanó pengét. De semmi ilyesmi nem történt. Nem metszette át a torkát semmiféle hideg, kemény penge; Eserian a helyén maradt, csupán a többiek részéről csendült fel néhány megdöbbent motyogás.

-Megkaptuk a jelentést a Gallinore szektorban harcoló alakulatainktól, főtengernagy. -közölte hűvösen az Anyakirálynő és Eserian felé fordította a tekintetét. -A tábornagy az imént tájékoztatott a csata eredményéről.

Amestris zavartan pillantott le a széles vállú nőre, aki a kiképzése során temérdek izmot szedett fel, egyenesen rikítóan tükrözve a külvilág felé, hogy ő egy mindennél feljebb álló hatalom végrehajtója.

Az Ereneda kijelentése már előre sejtette Amestrissel, hogy itt és most, nem valószínű, hogy eléri a végzete. Pontosan ismerte a Gallinore szektorban történteket. A támadóflottájuk óriási károkat szenvedett el, de egy hősies küzdelem során sikerült elfoglalniuk a katonáknak néhány ellenséges hajót. Persze eme utóbbi tény nem jelentette azt, hogy Ta'a Chume a feledés homályába merítené a veszteségeiket, de úgy tűnt, mellőzi a megtorló szándékot a főtisztjei felé. Máskülönben Eserian jelenlétére nem igen lehetne magyarázatot adni -mert bizony őt is terhelheti felelősség-, se az asztal túlsó szekcióiban helyet foglaló kapitányok e világi létére.

Mielőtt azonban Amestris folytatta volna, idegesen megnyalta kiszáradt ajkait.

-Felség, tartok tőle ennél súlyosabb a helyzet.

-Éspedig? -húzta feljebb a gyönyörű szemöldökeit az Ereneda, csak itt és csak most engedve a jelenlévőknek, hogy láthassák arcának tökéletes vonásait, mellyel kirítt a galaxis többi nőnemű élőlénye közül.

-Átlépték a szektorunk határait és súlyos támadás intéztek több támaszpontunk ellen.

Újabb visszafogott susmogás támadt az asztal körül üllők között, mire Ta'a Chume egyetlen pillantásával csendre intette őket. Ha eme apró mozdulatot újfent megismételte volna akkor se Eserian, se pedig a teremben szolgálatot teljesítő Infiltratorok sem tétlenkedtek volna. Rögvest lemészároltak volna mindenkit. Kegyetlen cselekedett lett volna, de mindenekfelett hatásos.

-Folytassa, főtengernagy! -A hangba jellegzetes követelőző él támadt.

A Véderőflotta feje megremegett.

-Két és fél órával ezelőtt megszakadt az összeköttetés ezekkel a támaszpontjainkkal. Továbbá pedig a teljes Hapes-szektort felügyelő határőrszondáinkat elpusztították.

Súlyos csend borult a teremre, olyan mély és kézzel fogható, hogy még Amestris szapora szívveréseinek az ütemét is bárki lekottázhatta volna. A főtengernagy lehunyta szemhéjait és várt.

Ta'a Chume megszívta a tüdejét és Eserianra pillantott....

[Oldfighter]

Miközben maguk mögött hagyták a bolygó légkörét, távol a kalózflottától, Cypher fellélegezve, ám némi tetetett aggodalommal jegyezte meg a társának.

-Miért is gondolom úgy, hogy messze lesz még az amikor egálba kerülök Weel Ambrushal?!

Moryn nem felelt, helyette ő is szélesen elmosolyodott, még akkor is, amikor átlépték a határt a valós űr és a hipertér között.

Mariner....

 

Két nappal azután, hogy sikeresen kitörtek a kalózflotta sűrűjéből, Mariner hullámzó óceánja fölött siklottak, követve a ghadeaiak bázisának utasításait. A két csempész igazán megörült annak amikor még odafönt az űrben meghallották az irányjeladó pityegését, mert ez azt jelentette számukra, hogy átjutottak a tű fokán; a csodával határos módon elkerülték a szektor hírhedt anomáliáit. Persze a legtöbbjükre már előre figyelmeztettek a ghadeaiak szondái, amiket ők, nem sokkal azután, hogy megérkeztek, az egyetlen idevezető út mentén kitelepítettek.

 

 

Grandal parancsnok a sziklafalba vájt terebélyes nyílás előterében fürkészte a horizontot és csakhamar rá is lelt az Ezeréves Sólyom lapos, csészealjszerű sziluettjére a távolban. A keskeny platón -melyet munkások és droidok csiszoltak simára szinte rekordgyorsaságú idő alatt-, még további ghadeaiak sürögtek-forogtak.

Folyt az átépítés. Dúracél kapukat süllyesztettek a hangárbejáró falaiba, bővítették az itt élők barlangjait, hogy az teljes mértékben alkalmassá váljon a ghadeaiak részére. A háttérből hallatszó gépi eszközök hangorkánjai azonban kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy elnyomják az óceán morajlását, állapíthatta meg a bordó anyagában fekete csíkokkal szegélyezett, ghadeai tiszti egyenruhájába bújt parancsnok. Félrepillantott, leellenőrizve, hogy a biztonsági egység a helyén van e. Nem akart semmit se a véletlenre bízni. A csempészek egyenlőre nem a szövetségeseik voltak, hanem csupán az üzletfeleik. És ehhez az álláspontjához -egyenlőre-, teljes mértékben ragaszkodott. A kirendelt szakasz hadnagya biccentett feléje, míg a plató peremén egy védelmi lézerágyú tövéből megismételték ugyanezt a fejmozdulatot.

Tökéletes, állapította meg komor tekintettel.

 

 

Az Ezeréves Sólyom kinyújtóztatta landolótalpait ahogy vesztett sebességéből és lassan átkúszott a bejárat nyílásán mely több mint elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy biztonságosan elférjen a homlokfal alatt. Elfordult eredeti útirányától, befészkelte magát két korvett közé, majd villás orrvégét az óceán felé fordította. Alapvető óvintézkedés volt ez minden űrjáró, de főleg a csempészek részéről.

Műszaki személyzet szivárgott lassan elő a felhalmozott ládák és más berendezési tárgyak árnyékaiból, de voltak ott árumozgatásra felkészített droidok is. Ám mikor Grandal közéjük lépett a biztonsági szakasz élén, felhagytak az előkészületeikkel és várakozó pozíciókban maradtak.

A ghadeai férfi felpillantott a teherhajó burkolatára, mely alól ki-kicsapott a fáradt gőz, hasonlóképp mint egy calamari cet orrából a vízpermet a levegővétel közben. A hajó jelenlétére még a munkagépek zörejei is elhalkultak, így mindenki gond nélkül tanúja lehetett a leszállórámpa hidraulikájának felnyüszítésére. Aki csak jelen volt a helyszínen, az most egy emberként várta a fejleményeket.

 

Cypher laza léptekkel indult el lefelé, nyomában Morynnal. Kissé ugyan meglepődött a katonai sorfal láttán, de már hozzászokott az ilyesmikhez a csempészés során. Néhány isten háta mögötti helyen találkozott már ennél rigolyásabb üzletfelekkel is, akik a biztonság fokozása érdekében nem voltak restek akár egy egész zászlóaljat is készenlétbe helyezni amikor ők megjelentek. Máskülönben meg ha a jobbik oldalát akarta látni a dolgoknak akkor tiszteletadásnak vette a dolgot. Olyannak, amihez azért illik óvatosan közelednie, jegyezte meg mellékesen magának.

-Üdvözlöm önöket. -szólalt meg a kettős sorfal élén álló férfi, kinek jelentőségteljességéről hűen árulkodtak a felkarján lévő rangjelzések. -Grandal tábornok vagyok, a Ghadea-i Őrflotta parancsnoka.

Az alak hanghordozását tekintve nem kell semmitől sem tartanom, állapította meg a csempész. Nem túl közvetlen, de nem is az a tartózkodó

-Elhozták az árut? -kérdezte, miközben kihagyta a kézfogás formalitását.

Nem igazán barátságos, de nem is akarok vele haverkodni. Szökkent szárba Cypher fejében a következő gondolat.

-Természetesen. -közölte egykedvűen, tekintetével végigpásztázva a sorfalat. -Loraney elnökasszonnyal kötött egyezségünk szerint a fuvarköltséget a leszállítással egyidejűleg kapom meg.

-Mi álljuk a szavunkat.....

-Csak simán Cypher.

-......Cypher úr. Az összeg azonban biztonsági okokból az irodámban van előkészítve.

A csempész a társára pillantott, aki eddigre már megszabadult a pilótakesztyűitől. Leadták egymásnak a titkos jeleiket, majd visszafordult.

-Rendben. Hívhatja az embereit parancsnok. A társam kinyitja az elülső teherrámpát.

A tábornok biccentett oldalra, néhány kezeslábasba bújt embernek, mire azok mozgásra bírták antigrav targoncáikat és a dokköblökben használatos droidjaikat. Ezek után bevárta a két csempészt, majd maga mellé rendelve két biztonsági őrt, előzékenyen a leszállóhely egyik hátsó kijárata felé mutatott.

-Kövessenek kérem. Az irodám arrafelé található.

Azok ketten még gondoskodtak olyan alapvető dolgokról mint például a Sólyom belső folyosóinak lezárása a raktérből kiindulóan. A többit majd innen eltávozva fogják megejteni, többek között egy alapos szkennelést, oda nem illő dolgok után, amik sose alkotnák egy csempészhajó részét.

 

-Csak nem valami ütközet volt itt tábornok? -kérdezte Cypher amint a második elágazáson is túljutottak. A természetes falakat már javában kipótolták kompozit anyagokkal, vezetékek kusza szövevényei futottak a mennyezet alatt vállmagasságban, de azt valahogy nem tudta elképzelni, hogy a rögös falakon lévő koromfoltok az építkezés nyomai lennének. Elégé gyatra munkának bizonyultak volna, ha azok lettek volna, morfondírozott magában a látottakon.

Moryn -vele ellentétben-, a kísérőiknek szentelte óvatos figyelmét. Első látszatra nem tűnt egyikőjük se a hagyományos értelembe vett marcona alakoknak akikkel eddig ilyen katonai vagy félkatonai állomásokon találkozott volna, minden esetre a kifinomult vonásaik nem tévesztették meg őt. Már ghadeai tartózkodásuk idején is feltűnt neki, hogy ott mennyire finom jellegzetességeik vannak az ott élők arcának. Minden bizonnyal a planéta kivételes éghajlata és nyugodt légköre teszi, mely egyaránt kiterjedt a közéletre és a politikára is, döntötte el egy láthatatlan vállrándítás közepette.

Eközben Grandal mélyet sóhajtott, előrevetítvén, hogy a válaszát korántsem lesz olyan könnyű megadnia.

-De igen. Sajnálatos módon mikor megérkeztünk kiderült, hogy követtek minket a Birodalom kémei.

A két csempész összenézet, tekintetükben megcsillant az idegesség. A tábornok ezt észrevette.

-Nyugalom. Minket nem fedeztek fel. A jeladót Maclaine kapitány hajóján helyezték el.

Furcsa, fájdalmas kifejezés ült az arcára.

-Sokat köszönhetünk a kapitánynak.

Cypher felhúzta a szemöldökét. Első alkalom, hogy a számára közömbösnek titulált parancsnokon a hála megnyilvánulását látta amikor szóba kerül egy csempész, akit általában törvényen kívülinek kiáltanak ki a fejlett politikai/gazdasági érával rendelkező világokon.

-Tudják -folytatta szomorúságot vegyítve a hangjába-, ha ő nem csalta volna el a birodalmiakat akkor már mi sem lennénk. Kudarcot vallott volna az egész terv. De sajnos......-még mélyebbet sóhajtott mint az előbb- a kapitány az életével fizetett a hőstettével.

-Mi?! -gyökerezett földbe azon nyomban a lába az ősz hajú csempésznek, aki hitetlenkedve nézett össze Morynnal. -Maclaine kapitány meghalt?

-Katonai tiszteletadással emlékeztünk meg róla tegnapelőtt. -felelte amaz, tovább fonva a beszámolóját. -De meg is érkeztünk. -mutatott maga elé, egy kisebb helyiségbe.

 

Az őrök odakint maradtak, míg Grandal ülőhellyel kínálta meg a csempészeket.

Az iroda elégé kezdetleges állapotot mutatott, szinte csak a padlólemezek árulkodtak arról, hogy igyekszenek lakhatóvá tenni az alapjába véve barlangi üreget. Odafent a világítótestek között szellőztetőjárat kanyargott, végei belevesztek az oldalfalakba.

-Nem gondoltam volna, hogy ennyire ismerik őt. -közöltea tábornok, maga is helyet foglalva az asztala mögött, mely alapjába véve a legnagyobb berendezési tárgy volt a helyiségben.

-Nos, nem egészen. Az önök anyabolygóján futottunk össze vele. -Cypher agyán átfutottak az emlékek. Legfőképp amikor Maclaine a titkos turáni kincsekről beszélt neki. A halála elszomorította őt, de nem rázta meg annyira mint azt talán Grandal felfedezni vélte rajta. Talán ha több időt töltöttek volna együtt, kapcsolatuk akár barátság is születhetett volna. Olyan csempészek között tiszteletteljes barátság, egészítette ki magát. Némiképp elbizonytalanodott, hogy most akkor ezek után mi is fog történni a tervükkel. Maclaine igencsak határozottnak tűnt a kincsekkel kapcsolatosan. -Az az őrnagy...

-Reese. -segítette őt ki a tábornok. -Clive Reese katonai tanácsadó a kormányban.

-Igen. Reese őrnagy. Szóval az ő közbenjárásával bízott meg minket az elnökasszonyuk a segítségnyújtásról.

-Mondja csak tábornok -vette át a szót Moryn, kissé előredőlve a karosszékéből-, a kapitány embereivel mi lett? Együtt indultunk útra Ghadeáról.

Cypher összevont szemöldökkel pillantott társára, hirtelen és egyben izgatott érdeklődését megtapasztalva, aztán rögvest le is esett neki a tantusz. Eszébe villant az a kép amikor ők a Ghadeáról történő felszállás előtt éppen az előkészületekkel foglalatoskodtak és akkor Moryn hosszasan bámult ki az ablakon.....előre......egyenesen Calrissian kapitány lánya felé.

-Elég nagy káosz volt. -kezdett bele a válaszába a tábornok kissé merengve pillantva le az íróasztalának egyik kiegészítőjére. -Alig sikerült időben elrejtőzni az érkező birodalmi csapatok elől és még a helyiekkel is meggyűlt a bajunk. Nem sok lehetőségünk volt szemmel tartani az eseményeket. Jószerivel meghúztuk magunkat és reméltük, hogy Maclaine sikerrel jár. Csupán a birodalmiak távozása után volt alkalmunk körbenézni, hogy mi is történhetett. A helyiek amint tehették messze maguk mögött hagyták ezt a barlangrendszert. Mi pedig a szkennereinkkel óvatosan letapogattuk a környéket. -Egy röpke pillanatra a csempészekre emelte a tekintetét, és folytatta.

-Kiszúrtunk egy űrcsatát néhány bolygóátmérőnyire innen. Aztán ott volt a Firehawk is.....

-Szóval akkor volt aki túlélte közülük a birodalmiak támadását? -Moryn egyre izgatottabb lett.

-Maclaine kapitány holtestén kívül nem találtunk más csempésznek a maradványát. -szögezte le kimérten a válaszát Grandal tábornok, de a hangsúlyából ítélve még korántsem volt biztos ennek valójában. Ennek hangot is adott a következőekben. -Persze ez nem zárja ki, hogy ne lettek volna sérültek azon a teherhajón, és persze fogalmunk sincs, hogy mi is történhetett velük amikor az a gyűrűhajó a fedélzetére vette őket.

-Hogy?! Miről beszél?

-Az az űrcsata, amit már említettem.....Szóval volt ott egy egykori droidvezérlő hadihajó mely összetűzésbe keveredett a csillagrombolóval.....Ö, megdöbbentnek tűnnek. Jól vannak?

Cypher és Moryn nem tudták, hogy mit is válaszoljanak hirtelenjébe. Valahogy mindketten ugyanazt érezték. Egy gombócot a torkukban meg Kadar Greefen Calrissian hajójának körvonalainak látványát. Hogy ez utóbbit miért, arra fogalmuk sem volt. Talán véletlen, vagy.....

-N-nem, semmi baj, parancsnok. -felelte kissé vontatottan az idősebb férfi, igencsak kényszerítve magát arra, hogy visszatérjen a valóságba. -Csupán egy régi, kósza emlék villant be kettőnknek. Még a klónháborúk idejéről.

Cypher zavart vigyorral pislogott Morynra.

-Tudja parancsnok, volt anno egy kisebb összetűzésünk egy ilyen hajóval.

-Nos, akkor remélem, hogy ez nem az a hajó volt.

Egy figyelmeztető sípolás csendült fel hirtelen az irodában, egyenesen a tábornok asztalába épített hírközlő felől.

-Igen? -nyomta le a megfelelő gombot a billentyűzeten.

-Trish zászlós vagyok uram. Befejeztük a kirakodást.

-Remek.

Grandal felpillantott, miután kikapcsolta a készüléket.

-Nos, akkor ideje megejtenünk az üzlet ránk eső részét is.

Lehajolt és kihúzta az egyik fiókot. Egy zárható, lapos kazettát emelt ki belőle, mely biometrikus nyitórendszerrel volt felszerelve. A két csempész összenézett. Nem volt vitás, hogy eme mozzanat volt az mely igazán kedvükre való volt.

-Ez az önöké. -emelt ki három kötegnyi bankót a kazettából.

Cypher Moryn értésére adta, hogy nyugodtan vegye át a fizetséget és miközben amaz elvette a járandóságukat és átadta a náluk maradt összeget amit meglebegtettek Ambrush előtt az üzlet teljesítése érdekében, ő Grandalra emelte a tekintetét.

-Holnapra meglesznek a vadászgépeik is. Átadtam a Forrásnak a célkoordinátákat és kifizettem az összeg első felét.

Cypher a szeme sarkából látta amint Moryn furcsán fészkelődni kezd a helyén. Minden bizonnyal az járhatott neki is a fejében, hogy vajon a vadászgépek oda e jutnak időben a kalóztámadás után. Minden esetre ezt az ?apró? észrevételt talán nem kéne most megejteniük......pont a munkájuk kifizetése alatt.

-Ez nagyszerű. Intézkedni fogok, hogy minél előbb elinduljon egy szállítóhajó. -jelentette ki katonásan Grandal, vélhetőleg nem igen foglalkozva per pillanat mással, hogy egyrészről visszategye a kazettát a fiókba, másrészről minél hamarább elköszönjön a csempészektől.

-Akkor mi nem is tartjuk fel a továbbiakban. -egyenesedett ki Cypher, rátámaszkodva székének karfáira és egyenesen a tábornok gondolatainak mélyére pillantva. -Van még pár fuvarunk....

-Remélem számíthatunk még magukra. -jegyezte meg Grandal, amatőr módon egyensúlyozva a hamisság és az őszinteség két tálcája között.

-Igen, meglehet, hogy még összefutunk. -válaszolta Cypher félig már a kijárat felé tartva.

-Ha megbocsájtanak én maradok, de az embereim visszakísérik önöket a hangárba. -mutatott az ajtó felé.

Cypher felvonta a szemöldökeit.

-Oh, hát persze. Sok az elintéznivalója. Érthető.

-Hát akkor, viszlát uraim.

-Örültünk. -biccentett Moryn is, majd Cypher után lendült.

[Oldfighter]

-Két és fél órával ezelőtt megszakadt az összeköttetés ezekkel a támaszpontjainkkal. Továbbá pedig a teljes Hapes-szektort felügyelő határőrszondáinkat elpusztították.

Súlyos csend borult a teremre, olyan mély és kézzel fogható, hogy még Amestris szapora szívveréseinek az ütemét is bárki lekottázhatta volna. A főtengernagy lehunyta szemhéjait és várt.

Ta'a Chume megszívta a tüdejét és Eserianra pillantott....

Hapan Csillagköd, Hapes, Források Palotája....

 

 

-Cselekednünk kell tábornagy, azonnal!

Amestris lélegzete elakadt, az idő mint fogalom, végtelenül elnyúlt körülötte. Egyetlen egy másodpercbe egy egész élet is belefért volna. Most pedig az ő élete fog véget érni hosszan, kínok közepette. Ő legalábbis meg volt győződve, hogy így fog történni. Szívének rohanó ritmusait ott hallotta a saját fülében, vészjóslóan dübörögve. De a legnagyobb megdöbbenésére, nem érzett éles fájdalmat a nyakában, nem is észlelte Eserian mozdulatát. Talán ennyire tökéletes lenne a módszerre, hogy az áldozata már észre sem veszi a végzetét? -fordult meg a gondolat a fejében, aztán a fülében morajló dübörgés visszaadta a helyét az Ereneda szavainak.

-.......fontos, hogy ezt mindenki megértse a Főnix Gárdán belül és kívül egyaránt. Ki kell védenünk a taktikájukat.

-Értettem, felség. -biccentett Eserian kötelességtudóan, majd Ta'a Chumeval egyetemben zavartan pislogott fel Amestris főtengernagyra.

-Főtengernagy. -szólalt meg az Ereneda némi hatásszünet után. -Helyet foglalhat.

Amestrisen újabb döbbenethullám futott végig, melyet igen gyorsan elfedett a megkönnyebbülés érzése. Remegő lábait behajlította mielőtt még saját maga esett volna össze és karjaival maga alá húzta a székét, miközben szégyenkezve pillantott végig a többieken, akik egy emberként őt nézték.

Vajon ők átérezték az ő félelmét? -gondolta magában. Vagy esetleg csalódottak lennének és legszívesebben helyt adtak volna a kivégzésnek? Nem tudhatta, nem volt gondolatlátó. Mindazonáltal ő se tudta egyenlőre a helyén kezelni az dolgot. Tapasztalatai alapján, neki már rég az asztal és a széke között kéne a levegőért kapkodnia. Meglehet, hogy valami tényleg megváltozott Ta'a Chume hozzáállásában, amiről csak eddig suttogni lehetett.

-További mozgósításokat rendelek el. -közölte Ta'a Chume, folytatva a főtengernagyhoz intézett szavait. -Hapes utolsó esélye a Véderőflotta. A még használható hajókat az ön alakulataihoz vezényeltettem főtengernagy. Továbbá ezennel lefoglaltatom a civil szféra harcra átalakíttatható hajóit. Remélem nem okozz majd gondot az ellenkezők jobb belátásra való áttérítése. -célzatosan Eserian pillantásába fúrta a tekintetét, majd a másik oldalán helyet foglaló Negan tábornagy felé fordult.

-Önnek pedig tábornagy meg kell sürgetnie az embereit. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ellenségünk további hajókat gyülekeztessen a határainknál.

Negan első reakciójában lesütötte a tekintetét, aztán hódolattal tekintett fel Ta'a Chumera.

-Felség, ügynökeink már több szektorban is szabotázsakciókat hajtottak végre....

-De talán nem kellőképpen hatásosokat. -vetette fel rögvest az Ereneda.

-Biztosíthatom felség, hogy igen körültekintően jártak el az ügynökeink. -ment bele egy alázatos főhajtásba a tábornagy, mielőtt még nem túl késő és igyekezett elkerülni a magyarázkodásokat. Tudta jól, hogy a ?de? szócska pillanatokon belül felbőszítheti őfelségét. -Számos planétán igazi hajtóvadászatot fojtatnak a birodalmiak a vélt ellenségeik után. Hamarosan csapatokat kell majd elvonniuk a frontjainkról.

-Bízom az előrelátásában tábornagy, de fontolja meg, hogy nem e lenne célszerűbb tökéletesebb elhivatottságra sarkallnia az embereit. Az én türelmem is véges és nehogy azt higgye, hogy nem térek vissza a hatásosabb módszereimhez. És ez mindannyiukra vonatkozik hölgyeim. -söpört végig a tekintetével a jelenlévőkön. -Az időnk fogytán és a Konzorcium veszélyben. Ne kényszerítsék ki belőlem a kivégzések elrendelését amikor a frontokon főtisztek hullanak el. Úgy vélem megtettem azt amit elvártak tőlem a krízis kezdetén. Most önökön a sor.

Ta'a Chume lendületet vett és felállt. A többiek követték a mozdulatát.

-A megbeszélésnek vége.

[Donát]

Mygeeto

 

Ezekben az istenverte asztalokban igazából egyetlen egy pozitívumot véltem mindig is felfedezni: hogy széttörhetetlenek. Az ember megpróbálhatja kidobni egy ablakon, kettérepeszteni egy másik ember hátán, vagy épp szétforgácsolni egy vibropengével, gyakorlatilag semmit sem ér el vele. Ez a fajta masszivitás kifejezetten hasznos például egy olyan kocsmai verekedés esetében, mint amilyenben én is épp most vagyok.

 

Miközben e gondolat végigcikázott egy sugárvető lövedékének sebességével az agyamon, az általam mozgásba hozott asztal már meg is találta a neki megfelelő utat, végállomásként egy moon férfi arcát választva. Ha ezeknek a szerencsétleneknek nem lenne már alapból téglafejük, azt hinném, szétlapítottam a homlokát, így azonban gyorsan napirendre térek az eset felett. Nem mondom, még büszke is lennék kivételes célzásomra, ha épp nem hárman próbálnának hátulról megfojtani.

 

Egy hangos dörrenés, s a söpredék rémülten visszahúzódik oda, ahonnan jött: a jótékony sarkok árnyékába. Körülnézek, s látom, hogy a felső csúszka bejárata, amin át a kocsma megközelíthető a bányászok számára, tárva-nyitva áll, s a beáramló hideg végigsöpör a verekedőkön, köztük rajtam is. Megborzongok, s közben továbbra is a hang forrása után kutat a szemem. Néhány ártatlannak bajosan nevezhető lurmenen tovasiklik a tekintetem, hogy aztán a közeli bányászokon állapodjon meg. Nem értem, hogy miről beszélnek, de arcukon rémület ül, s pillantásuk vissza-visszatér egyenesen egy szikár alak irányába. Perifériás látásom igazolja a gyanúmat: a jövevény felém tart.

 

A bárpulthoz lépek, s már a második bivalyerős italomat rendelem. A csapos látja a szememben megcsillanó őrült fényt, a pult alatt kotorászik, de egyetlen jelzésemből megérti, hogy nem jelentek rá veszélyt. Egyelőre. A vendég megszaporázza lépteit, oldalán sugárkarabély leng, melyet az előbbi dörrenés egyértelmű forrásaként azonosítok. Kezem megfeszül a pulton, miközben lehajtom a rendelt folyadékot a torkomon, ám ahogy a közeledő férfi mögém ér, megnyugodok. Nincs mitől tartanom. Ő az apám.

 

5 évvel a naboo-i blokád előtt....

 

Bex lassan felemelte a hátsóját a hideg kőlapról, és az energiamező zümmögő aurája mögé lépett. A kékes fény halványan megvilágította arcának éles vonásait és apróbb hegeit. A sötétség minden mást körbeölelt, egyedül itt kínált némi fényt a hidegen ásító cella.

 

Bex átnézett az energiamezőn, és a szemközti fogdát figyelte. A lakója látszólag békésen szuszogott a neki kirendelt ágyféleségen, maga mögött hagyva minden gondját s baját. A tőle jobbra lévő cella zárszerkezete inaktivált állapotban még annyi fényt sem bocsátott ki, mint Bexé, de a férfi így is látta a lassú, ütemes mocorgást a helyiség mélyében. „Ez lesz az” – gondolta, s erősen összpontosítva figyelte a jelenséget. Hamarosan apró, narancssárga fényforrásra lett figyelmes a padlót helyettesítő kőlap alsó részénél, mely egyre csak nőtt és világosodott, mígnem teljesen áttörve és megolvasztva a kőlapot, a felszínre bukott.

 

A fényesség csillapodását követően Bex végre meglátta: egy kritoni fúrófej volt, mely hangtalan repesztő mozgásával egyre nagyobb és nagyobb lyukat hozott létre az átlósan lévő cella talapzatában, mígnem akkora rés nem keletkezett, hogy egy szuper harci droid is könnyűszerrel átfért volna rajta. Ha droid nem is, de egy humanoid lény hamarosan kidugta rajta a fejét, egy közepesen magas, kócos barna hajú férfi, nyakában különös medállal. Amint kibújt a lyukból, különböző szerszámok után kutatva a ládájához lépett. Nem sokkal később, egy fura kisütő berendezést a kezében tartva Bex cellájának zárszerkezetéhez lépett, és néhány perces kitartó munkával inaktiválta az energiamezőt.

Több sem kellett Bexnek. Börtönéből szabadulva keze megtalálta az utat egyenesen az őt kiszabadító férfi torkához, s teljes erejéből úgy feltrancsírozta a szemközti falra, hogy a szomszédos cellalakó felhorkant álmában.

- Melyikőtök volt az, Den? – kérdezte, s közben villámló tekintete már-már lyukat égetett a szerencsétlen homlokán.

- Nem… ne… mennünk… kell… – kapott levegő után a másik, de a gyilkos szorítás nem engedett. – Mindent… el… fogok…

- Azt kérdeztem: Melyikőtök volt az? – Bex összeszorította a fogát, s minden erejével arra összpontosított, hogy egy cseppnyi levegőhöz se jutassa a foglyát. – Melyikőtök árulta el a csapatot?

- Egyikünk… se… – Den arca fokozatosan zöldült – Mind… meg…meghaltak, mind…

Ez a válasz végre elérte a célját: Bex ujjai engedtek, Den rövid úton a földön találta magát, hörgő és fájdalmas lélegzetvételek sorozatát elkövetve. Látszott rajta, hogy maga is megdöbbent az események hirtelen fordulatán.

- Szóval mind meghaltak? Te hogyhogy élsz hát?

- A parancs, Bex – magyarázta a másik, még mindig levegőért kapkodva. – Visszaküldtél Odinért, amikor kiszimatoltad, hogy csapda. Még épp sikerült elcsípnem az utasításod, mielőtt el kezdték zavarni az adásainkat. A légsiklóval visszamentem a hajóra, és onnan figyeltem a jeladókat. Láttam, ahogy a csapat összes tagját kiiktatják. Egyikük sem tért vissza. Egyikük sem használta a vészjelet. Csak Te.

- Helia? – Bex torka kiszáradt. – Nem hallottál felőle?

- Nem, sajnálom Bex. Amint lekapcsoltak minket, elvesztettük a feleséged nyomát.

 

Mygeeto

 

- Igazán meghívhatnál egy italra, fiam – fordult felém az apám, a védjegyévé vált vigyorral az arcán, s meglapogatta a hátam. A karabély, mely nem sokkal ezelőtt még csendet teremtett, most némán himbálódzott övén, új energiacellákért könyörögve. Alapjában véve az apám nem lett volna riasztó személyiség. Középmagas volt, haja szürkés-kékbe fordult, arcán elmaradhatatlan hegek és sebek: a csempész élet tanúságai. Nyilvánvalóan nem volt vékony, de teste kigyúrtságról sem árulkodott. Ugyanakkor hideg, célratörő stílusa, villámgyors keze és füstölgő sugárvetője villámgyorsan elhallgattatta azokat, akiknek csak egy percig is megfordult valami ostobaság fejükben.

- Eljöhetne már az az idő, amikor te hívsz meg kivételesen engem – jegyeztem meg szarkasztikusan, de azért rendeltem neki abból a löttyből, ami engem is átküldött azon, amit mi csak „holtpontnak” nevezünk. – Pláne, ha ilyen istenverte jégbarlangokban kell várakoznunk.

- Odin, idővel rájössz majd, hogy egy kocsma az mindenhol kocsma. Legyen szó Coruscant-ról, Tatuinról, vagy épp erről az átkozott helyről…

- Mygeeto-ról – fejeztem be helyette.

- Úgy van.

- Szerencsével jártál? – fordultam felé gyorsan témát váltva.

- Ó, igen.

- És mit tudtál meg?

- Az emberünk hamarosan itt lesz, és akkor meglátjuk, hogy pontosan hogyan is állunk.

 

Nagyszerű – tettem hozzá gondolatban. – Addig mi mást tehetnénk ebben a porfészekben, mint várakozunk. Mygeeto sosem a vendégcsalogató turizmusáról volt híres. Persze egy bolygó, melynek nagy részét jégpáncél borítja, ha akarna sem törhetne a galaxis kalandorok paradicsomának megtisztelő címére, sőt, igazat megvallva már-már az is csoda számba megy, hogy egyáltalán kialakult élet ezen a planétán. Persze az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a kristályok nélkül ez valószínűleg elképzelhetetlen lett volna, így viszont bányászok egész sora jelentkezik hétről-hétre önként a „kincslelő túrára”, ahogy ők hívják, azaz olyan barlangok keresésére a kinti mínuszokban, melyektől meggazdagodásukat remélik. Mióta a Bank Klán, majd pedig a Klón Háborút követően a Birodalom bekebelezte a bolygót, persze egyre kevesebb bányász jár szerencsével, ugyanakkor a kudarcot vallók egy része még mindig állást szerezhet az itteni kitermelő gyárak egyikében – már feltéve, ha időközben nem fagy halálra.

 

Apám megmozdult. Egy avatatlan szem számára észrevehetetlen mozdulat volt ez, de én pontosan éreztem a levegőben azt a feszültséget, amely egyik pillanatról a másikra megmozdította apám kezét.

 

Bex Tirs már nem volt mai gyerek, de a reflexei még mindig akár egy acklayé, s én tudtam, hogy akit vártunk, megérkezett. Nem fordultam meg, csak figyeltem apám arcát, amint fürkészi a tömeget. Egy középkorú, barna hajú férfit figyelt, aki láthatóan keresett valakit. Apám intett a fejével, s én követtem. A férfi még mindig nem vett észre bennünket, pedig már ott álltunk közvetlenül a háta mögött.

- Üdv, Den – tette a hátára a kezét apám. – Rég láttalak.

Szerkesztve: 2009. Február 4. - Donát

[Oldfighter]

Willriel következett, aki a szomszédos szobában aludt. Egyenletes légzése békességet sugallt, de alkalmasint a szapora pulzusa, mely hullámokat vetett az Erő fodraira, mozgalmas álmokról tanúskodtak. Mióta velünk élt, gyakran megesett, hogy rémálmok gyötörték. Szülei és testvérei halála megviselték gyermeki lelkét és hosszú, gondoskodást vetítettek elénk.

Hármójuk átvizsgálása után azonban mégsem tűt el az a nyomasztó érzés mely ébren tartotta a tudatomat. Ha nem a közeli környezet váltotta ki ezt belőlem, akkor nagy valószínűség szerint valaminek történnie kellett a messzi távolban és minden jel szerint a jelenben, mert igen élesek voltak ezek a tapasztalások. De volt valami ebben az egészben, mely a jövőt is mind élesebbé tette az megérzések palettáján.

Ghadea.....

 

 

-Fáradtnak tűnsz. -közölte Dynia amint elsétálva a hátam mögött, a tenyerével végigsimított a hátamon. Alig két pillanattal ezelőtt lerakta elém a megsült reggelit, melynek zamatos illatfelhői betöltötték a konyha azon kis sarkát ahol az étkezőasztal húzódott meg.

Megkerült és leült velem szemben, miután Willriel elé is lerakta a tányért. Az utolsót, -a tálcával együtt- pedig maga elé helyezte.

-Már korán felébredtem. -jegyeztem meg, mellőzve az álmosság érzetét ami totálisan eluralkodott rajtam. Az éjszaka átélt alaktalan látomások még halványan ott derengtek a tudatomban. Próbáltam elterelni róluk a figyelmemet és inkább a reggelire koncentráltam. Hacsak nem tűnt volna fel Dynia kissé szokatlan ábrázata ami kiteljesedett abban, hogy mereven nézett maga elé....valahogy mostanság túl sűrűn.

-Remek illata van. -jegyeztem meg Willrielre kacsintva, aki néhány színes ceruzával egy papírlapra rajzolt éppen valamit. Ekkor tűnt fel a szemem sarkából Dynia arcának sápadt bőrszíne.

-Szívem, jól vagy? -fordultam felé aggodalmas képet vágva. Ő bólintott, majd tenyereit az asztallapra fektette, míg végül megrázta a fejét és felpattant, elviharozva az előszoba felé, egyenesen a mellékhelyiségek irányába.

Ebből ma sem lesz közös reggeli, állapíthattam meg utána pillantva, mire Willriel rám szegezte a nagy, kék szemeit.

-Anyu ma se fog velünk reggelizni, igaz? A kisbaba csinálja ezt, ugye?

-Igen Willriel, Dynia......anya megint nem érzi túl jól magát.

Késztetést éreztem afelé, hogy minél előbb eltereljük Dynia reggeli rosszulléteiről a figyelmet. Kíváncsian pillantottam le az örökbefogadott lányunk rajzára. Innen, csupa ákombákomnak tűnt, de talán némi képzelőerővel és faggatózással megtudom, hogy mit is ábrázol a kép. Így terveztem legalábbis.

-Mit rajzoltál? Megnézhetem?

-Aha. -bólintott gyermeki komolysággal és elém fordította a papírlapot. Most már azért több vonal és satírozás felismerhető alakot öltött a lapon. Sőt, egyenesen emberi alakok kisebb csoportja bontakozott ki előttem stilizált fákkal, állatokkal.....

-Ez itt Apa és Anya.....-folytatta volna tovább, mikor hirtelen elhallgatott és miközben felpillantott rám, ráharapott az alsó ajkára. Amit ekkor a szemében megláttam, elszorította a torkomat. Egyszerre csillogott a tekintetében a vágyódás és a rémület keveréke. Hirtelen nem tudtam mit mondani neki, pedig éreztem szólnom kell valamit. Szembetűnő volt, hogy megrémült attól amit kiejtett a száján. Mintha valami titkot tárt volna fel amit még jó ideig magában akart még tartani. De most már késő. Kiejtette a szavakat amiknek megtestesítői nyomták a szívét és a lelkét; minduntalan ott léteztek az emlékeiben. Ezzel párhuzamosan a gyermeki lelke még tele volt szeretethiánnyal, olyannal amit csakis a szülők oszthattak meg a gyermekükkel. Mégis, azon túl, hogy immár hónapokkal ezelőtt elvesztette őket, a testvéreivel együtt, egyszer se láttam őt sírni. Jobban belegondolva eme viselkedésére a csökönyös elutasítás volt a jellemező, mellyel kifejezte, hogy képes megbirkózni a családja elvesztésével; képes túltenni magát a fájdalmán, vágyakozásán.....de még talán olykor a szomorúságán is. Elfogadott minket nevelőszüleinek, Anyának és Apának szólított minket, pedig mi ezt sose kértük tőle. De ő megtette ezt, magának és nekünk egyaránt. Így pótolta az édesszülei hiányát. Szavakkal és egyben nyílt lélekkel. Dynia amikor csak tehette sok időt töltött vele, főleg, hogy állapotos mivoltára tekintettel -és a doktor javaslatára- már csökkentett munkaidőben dolgozott. Dynia gondos anyaként bánt Willriellel és sokat nevettek együtt amikor nem éppen iskolában volt a kislány.

-Nagyon szép rajz. -jegyeztem meg neki óvatosan, olyan hozzáállást választva mellyel talán sikerül a gondolatait elterelni attól a szörnyőségről mely bekebelezte Skythdort a családjával együtt. Még bennem is felrémlettek azok a pillanatok amikor az apja vendégül látott engem Hathollal és Thoronnal. Előttem volt Draconius türelmes szemlélődése mellyel végighallgatta a múltam történetét.

-Ez itt Rusiaur...-mutatott rá a bátyái közül a legszélsőre- ahogy vigyázz apa minrasaira, itt pedig Sleipnir és Keshy vadásznak.

Ha csak egy további pillanatra is, újfent ott találtam magam köztük. Lelki szemeim előtt felderengtek a chelairok mindennapjai. A férfiak a végtelen rónákat járták gyors hátasaikon, miközben asszonyaik a háztáji teendőkkel foglalatoskodtak. Sok világon zajlott hasonlóképp a járás-kellés, mégis Skythdor jelentőségteljesebb volt valamennyiüknél. Főleg azok után, amit Willriel még elárult. Hangja továbbra is rémisztően nyugodtnak tűnt. Szívének fájdalma a csendes mélyben maradt.

-Éjszaka velük álmodtam.

-Tudod -kezdtem bele, küszködve a torkomban érzett szorító érzéssel-, én is álmodtam velük.

Még ha ez teljesen nem is így volt, láttam, hogy Willriel érdeklődéssel pislog rám, sőt, villájával az ételbe kotort.

-Skythdor nagyon szép hely. -folytattam, ügyelve arra, hogy ne a rémképekben látottakra hívjam fel a figyelmét amikkel éjszaka küszködtem. -Tele van szebbnél szebb tájakkal.

Láttam amint kis ajkai az érzelmekkel viaskodó közömbösség szenvtelen egyhangúságából, a szomorúság felé görbültek.

-Hiányzik a minrasom. Talán ő túlélte....valahogy.

Megdöbbentő volt, hogy nem a szüleit vagy bátyáit említette meg, hanem az egyik állatát. Mégis, a rajzokon jól látszott, hogy az emberi alakok kidolgozottsága jóval részletesebb mint bármely más élőlényé akiket megjelenített. Nem igazán akartam erre rákérdezni. Meglehet, hogy ez is ahhoz a tagadáshoz tartozik mellyel uralkodik az érzelmein. Ez pedig hosszú távon nem fog neki jót tenni. És hogy ezt kiküszöbölhesse nem egészen rám volt szüksége. A Jedi Rend tagjainak érzelmi élete teljesen más alapokon nyugodott mint a hétköznapibb embereké. Most valahogy ő a két réteg között bolyongott. A kifelé mutatott jelei alapján lemondott a szeretteihez tartozó ragaszkodásról, azonban a rajz, amit a bensőjében kavargó fájdalom és hiányérzet szült, mást mutatott. Nagy próbatétel volt ez mindkettőnknek, futott át a gondolat az agyamon. Jediként nem adhattam neki segítséget vagy bármi más támaszt, ?hétköznapi? apaként pedig nem volt meg a kellő tapasztalatom, és eme gondolat aggodalommal töltött el, hogy vajon a születendő gyermekemnél mely utat is fogom választani.

-Te szerinted öcsém lesz vagy kishúgom? -hallottam meg a kérdését, mellyel felriasztott a gondolataimból.

-Hogy? -pislogtam kissé megdöbbenve, mert egyrészről ez elég váratlan kérdés volt, másrészről eszembe villant, erről még nem is beszéltünk Dyniával. A válaszomra nem is volt szüksége, mert ebben a másodpercben Dynia visszatért közénk. Az utolsó szavakat ő is meghallhatta.

-Te mit szeretnél Willriel? -kérdezte a helyére visszaereszkedve, miközben a ki nem mondott kérdésemre, egy megnyugtató pillantással válaszolt; Jobban érzi magát.

-Öcsikét! -villantotta fel ma első ízben a mosolyát mindkettőnkre. -Adin már túl nagy és nem is lakik velünk. Egy kis fiútestvérnek jobban örülnék. Persze az se baj ha kishúgom lesz, de a fiúkhoz van már tapasztalatom. -magyarázta izgatottan, remélhetően messze-messze elfeledve a pár perccel ezelőtti borús hangulatát.

-Nos akkor, ha Den is tudni akarja.....-pillantott rám Dynia a melegséget árasztó tekintetével, melyben megcsillant a huncutság.

-Ne csigázz. -kacsintottam rá, magam is átélve immár a izgatott kíváncsiságot.

-Ugyan még várni szerettem volna vele a következő vizsgálatig, de a doktor szerint......

És ekkor hirtelen felbúgott a komlink a házban. A pillanat darabjaira hullott; Willriel leejtette a villájáról a falatot, nekem meg nyitva maradt a szám.

-Jobb ha felveszem. -állt fel Dynia újra az asztaltól.

-Ne máááá' -eresztette le a vállait Willriel csalódottan, mire Dynia visszamosolygott rá félútról, felemelt mutatóujjával jelezve, hogy legyen türelemmel ő is...és én is.

-Igen? -jutott el néhány méterről a hangja hozzánk, amint lenyomta a falon csüngő komlink egyik gombját. Audio kapcsolat jelentkezett be, de mi már nem hallottuk, hogy kivel beszél a túloldalon.

-Nem, nem zavarsz Asyle......Hogy?....Mikor?

Valahogy a Dynia felől érkező hangok elvonták a figyelmemet a reggeliről, melybe már én is belekóstoltam. Hirtelen túl izgatottnak és rémültnek tűnt a hangja. Olyannak amelyet igyekezni kellett az ő állapotában elkerülnie. Rögvest aggodalmas ráncolásba gyűrődött a homlokom.

-Baj van? -kérdezte Willriel.

-Nem tudom, kicsim. -feleltem, le nem véve Dyniáról a tekintetem.

-......Értem Asyle, és nyugodj meg........Nem, nem, én velem semmi gond.....Oké, értelek. Hamarosan bent leszek.

Bontotta a vonalat és egy pillanatra megtámaszkodott az egyik tenyerével a falon, mintha az egész világ súlya nyomta volna a vállát. -Ó, te jóságos Holdnővérek.....

Felpattantam a helyemről.

-Jól vagy? Mi történt?

Szerettem volna a karjaimba zárni, de ő csupán az arcát fordította felém. Azt az arcot mely hirtelen vagy húsz évet öregedett.

-A Birodalom, Den. Bekövetkeztetett. Már a rendszerünkben vannak.

[Oldfighter]

-Bízom az előrelátásában tábornagy, de fontolja meg, hogy nem e lenne célszerűbb tökéletesebb elhivatottságra sarkallnia az embereit. Az én türelmem is véges és nehogy azt higgye, hogy nem térek vissza a hatásosabb módszereimhez. És ez mindannyiukra vonatkozik hölgyeim. -söpört végig a tekintetével a jelenlévőkön. -Az időnk fogytán és a Konzorcium veszélyben. Ne kényszerítsék ki belőlem a kivégzések elrendelését amikor a frontokon főtisztek hullanak el. Úgy vélem megtettem azt amit elvártak tőlem a krízis kezdetén. Most önökön a sor.

Ta'a Chume lendületet vett és felállt. A többiek követték a mozdulatát.

-A megbeszélésnek vége.

 

Rys'waar.....

 

 

Niobe mindent megtett, hogy elvegyüljön a forgatagban. Vastag, kötött kámzsájának csuklyáját mélyen a homlokába húzta, egyrészt védve magát a völgyvégi várost ostromló hűvös légáramlatoktól, másrészt a kíváncsiskodó tekintetektől. A helybéliek minden bizonnyal felfigyeltek volna finom vonásaira, mely ép olyan ritka jellemző volt errefelé, mint a kellemesen meleg éghajlat. De ha nem ők, akkor a planétát bekebelező Galaktikus Birodalom mindenre elszánt erőit fémjelző rohamosztagosok, akik ott voltak mindenütt. A hapan infiltrator csak egy pillanatra kukucskált ki oldalra, amikor a tőle jobbra sorakozó landolóteraszok előterében néhány fehér testpáncélos alak bontakozott ki az ércszállító konténerszerelvény mögül. A kémkedésre és speciális szabotázsakciókra kiképzett fiatal nő nem is foglalatoskodott ennél hosszabb ideig a pár fős csoporttal, akik majd minden kikötői dokk bejáratában ott strázsáltak, akárcsak a meredek hegyoldalakra felkapaszkodó városi utcák kereszteződéseiben.

Az ő területükön járt, de a saját szabályai szerint.

Niobe -anélkül, hogy egy pillanatra is megtorpant volna-, tovább folytatta az útját a forgalomban, és igyekezett minél rövidebb útvonalat találni ahhoz a találkozási ponthoz, ahová társai talán ezekben a pillanatokban már meg is érkeztek. A többi alkalmat leszámítva, most nem egyedül dolgozott. Szükség volt társakra az eredményes munkához. Az eredményességen pedig nem csak az ő élete függött. A tét minden korábbinál nagyobb volt.

 

Mikor elérte a találkozási helynek megjelölt függőhíd déli végét, kiderült, ő volt az első aki a helyszínre megérkezett. A több száz méteres magasságban húzódó dúracél állványzat a féltucatnyi társával egyetemben a meredek, beépített sziklafalakat fogta össze, rövidebb utat biztosítva azoknak akik az egyik oldalról szerettek volna a másikhoz átjutni. Alapjába véve hasznos ötletnek tűnt, ám a keskeny hídon nem volt túl biztonságos az átkelés. Rys'waaron dúló szakadatlan szélviharok még a nyílt területektől messze is tudtak veszélyt okozni az óvatlanokban. A növények már az idő hajnalán, az emberek ideérkezése előtt megtanulták, hogy biztos menedék csak a hatalmas sziklaóriások töveiben létezhet. De ezek se nőttek túl azokon az alacsony párafellegeken melyek pirkadatkor és ilyenkor, a napnyugta közeledtével gomolyogva megülték a völgy alját. Néhány tucat emelettel feljebb már egészen más volt a helyzet. Ugyan éjszaka némileg csillapodott a szélvihar, de tökéletes biztonság nem létezett még akkor sem amikor az ember két kézzel kapaszkodott a híd korlátjaiba. Bármikor betörhetett egy-egy széllökés a csupasz síkságokról. Nem egyszer előfordult, hogy a raktérrel teletömött ércszállító hajók nem tudtak kiemelkedni a völgyből, mert a természet erői felülkerekedtek a műszaki teljesítőképességük határain. De még eme hatalmas ellenkezés a természet részéről sem tudta meggátolni abban a Galaktikus Birodalom mindenre elszánt gyarmatosítóit, hogy ne aknázzák ki a planéta kincseit.

Niobe visszapillantott a város zsúfoltabb sarkába, ahol a landolóplatformok mesterséges teraszt alkottak. Eme sík fölött, több szinten dúracél és dúrbeton épületek sorakoztak egymás hegyén hátán, alkalmasint toronyépületeket alkotva. Ezeknek a két oldalán ahol a sziklafal kinyújtóztatta meredek végtagjait, barlangüregek sokasága húzódott, mély, fekete sötétséget hirdetve a hatalmas nyílásaikból, melyekbe ki-be jártak a bányászgépek monstre góliátjai. Mindezeken túl, állandó, földöntúli morajlás terpeszkedett szét a tájon, fémjelezve a civilizáció természetromboló erejét.

A hapan nő mozgást érzékelt a szeme sarkából, olyat, melyet rögvest meg tudott különböztetni a környezetétől, amitől avatatlan, alul képzet személy bajosan tudott volna elkülöníteni. Példának okáért, őt se tudták kiszúrni, pedig jelentősen eltért a helyi közösség embereitől, igaz, képzése alapos volt az irányba, hogy hogyan is álcázza magát teljes körűen. Mint nő, alapjaiban véve nem rendelkezett olyan csontozattal és izomzattal, mint a helyi bányamű munkásai, vagy az őket kiszolgáló személyzet. Tény és való, népe közt voltak szép számmal alaposan kidolgozott nők is, de ha ők itt lettek volna akkor rájuk, Infiltratorokra semmi szükség se lett volna.

-Lynne. -szólította meg a melléje lépő alakot aki az e vidéken szokásos öltözéket viselte és így akár tükörképe is lehetett volna.

-Üdvözöllek nővérem.

A csuklya mozgása arról árulkodott, hogy a selymes női hanghoz tartozó fej meghajolt egy foknyival.

-Minden rendben? -kérdezte Niobe, elpillantva a másik válla fölött arrafelé merről érkezett. A forgalom kezdett megélénkülni ahogy a nap a vége felé közeledett. A műszakváltás felszínre hozta az embereket akik közül sokan még csak nem is itt születtek.

-Óvatos voltam. -felelte amaz, egy pillanatra felfedve szemeinek smaragdzöld ragyogását mely úgy tört utat magának a kámzsa mélyéről, mint izzó gázplazma a fegyver torkolatából. -Én készen állok.

-Hamarosan beteljesedik minden. -közölte szigorú tényszerűséggel Niobe, leutánozva Lynne elszánt hangtónusát.

-Trianna? Késik. -fordult amaz a híd távoli vége felé ahonnét jónéhányan közeledtek, szorosan összehúzva magukon a vastag kámzsáikat, leginkább szerzetesekhez hasonlítván magukat. Rohamosztagos itt nem lehetett látni.

-Nem. Én már látom. -jegyezte meg fellélegezve a hapan nő és a némileg megerősödött széllökések közepette a hunyorgó tekintette láthatatlan mosolyra fakadt.

Lynne ellépett attól a tartóoszloptól mely mellett eddig álltak, hogy jobb rálátást keressen, lehetőséget adva magának is, hogy kiszúrhassa a harmadik társukat.

-Nem látom. -rázta meg a fejét aztán. -De ezen nem is csodálkozom, hiszen Trianna a legprofibb közülünk.

-Ne légy kishitű magadhoz húgom. Ugyan te vagy a legifjabb közülünk, mégis jóval fiatalabban bekerültél az egységbe, mint én vagy akár Trianna. Ez pedig komoly érdem.

Érezni lehetett, hogy a sötét színű csuklya alatt Lynne zavarba jött, még ha ennek hangot nem is adott. Az apró mozdulatok elárulták őt, és ehhez még csak lorrdiainak sem kellett lenni, hogy ne vegye észre az ember.

-Palástold az érzelmeidet Lynne! -fedte meg mindazonáltal Niobe őt, majd tekintetét az új érkezőre fordította, aki elsőként üdvözölte őket.

-Mindenki készen áll? -kérdezte közvetlenül azután, hogy Niobe és Lynne viszonozta a köszönést. Óvatosan körbehordozta a tekintetét. Semmi se utalt arra, hogy különösebb mód felhívták volna magukra a figyelmet. Voltak másutt is kisebb, egy helyben álldogáló csoportok.

-Minden a terveknek megfelelően történt. -felelte Niobe, maga is figyelembe véve a gyalogos forgalmat.

-Nagyszerű. -vágta rá Trianna, kissé izgatottabbá téve mozdulatait, ami feltűnt Lynnenak. Megfordult a fejében, hogy rákérdezzen, történt e valami előre ki nem számított dolog Trianna küldetésével, de végül belátta, ilyesmire vajmi kevés esély lenne és csak magát teszi ki a nevetség tárgyának, hogy ilyen feltételezésekbe bocsátkozik. Betudta az egészet annak, hogy ez nem más mint a infiltratorok szokásos akció közbeni stressze, amin alkalmasint felülkerekednek, az alapos kondicionálásnak hála.

-Yve hamarosan itt lesz. -tette hozzá, miközben mindhárman közelebb húzódtak a híd nyugati korlátjához, mely mögött tökéletes rálátás nyílt a horizont szegélyét érintő napra. Trianna rögvest veszélyes mutatványba kezdett. Egyenesen áthajolt a mellvéden, lepillantva az alattuk tátongó mélységre......

?.és szinte abban a pillanatban vissza is húzta a fejét, magával rántva egy csúf, szögletes űrhajó látványát, mely dübörgő hajtóművekkel emelkedett a híd síkja fölé pár méterrel. Mindhárman felpillantottak a teherhajók osztályába besorolt járműre, mely elfordította tőlük egy különös piktogrammal díszített orrvégét, hogy aztán az egyik oldalsó zsilipkapuját közelítse feléjük.

-Itt az idő! -kiáltott fel Trianna, mit sem törődve azzal, hogy többen körülöttük ledermedve lesték a szokatlan manőverekbe kezdett teherhajót. Mindhármójuk a jobb ruhaujjuk alá nyúltak, egyenesen a csuklójukra rögzített speciális készülék irányába. A rá következő pillanatban elrugaszkodtak a felszínről és egy szökkenéssel először a korláton termettek, majd miközben a hátuk mögött élesen villant a légkör egy hatalmas szelete, átvetették magukat a zsilip és a híd közti mélység fölött, hogy aztán egy másodperccel később összegömbölyödve érkezzenek meg a teherhajó folyosójára.

-Üdv a fedélzeten hölgyeim! -csattant fel egy hang a fejük fölött valamelyik mennyezetbe épített hangszóró felől. Mindhárman összenéztek.

-...Jobb ha sietősre fogjátok szépségeim, és minél előbb belepréselitek bájos hátsóitokat a gyorsulási székekbe, mert piszkosul rakoncátlankodni kezd ez az ócska teknő és amint elnézem pár pillanat és nyakunkon a helyi flotta. Szóval kezeket a törzs mellé, fogakat összeszorítani mert itt még nem értek véget az izgalmak....

-Yve aztán fenemód ért a nagyszájúsághoz. -morogta a fogai között Trianna, miközben már a hajó központjában lévő társalgó kagylószerű üléseibe szíjazták magukat.

-Hallottam ám édesem! Tőled ezt bóknak veszem.

-De még egyszer sem okozott csalódást. -jegyezte meg Niobe és egy kacsintást mellékelt a szavaihoz.

-Ez így igaz drága nővérkém!

-Sok a szöveg Yve! Inkább húzz bele és vigyél ki innen minket! -förmedt a pislákoló világítótestek felé Trianna.

-Neked bármit kicsim.

És ebben a pillanatban mindannyiuk megtapasztalhatta a teherhajó túlméretezett hajtóműveinek erejét, mely olyan remegést vitt át a hajó gyomra felé, hogy az infiltratorok előtt szétszakadt a társalgó látványa. De ekkor már mindannyiuk szeme lecsukva volt.

 

Rys'waar bányamunkásainak egy jelentős része megdöbbenve igyekezett megosztani a figyelmét az egyik összekötőhíd felett, a hajtóműveit maximális terhelésre bíró teherhajó, és annak a robbanássorozatban felragyogó tűzgömbök látványán, mely beterítette a leszállóplatformokon sorakozó, vagy éppen onnan felemelkedő űrhajókat. És ha ez még nem lett volna elég nekik, hát akkor ott voltak a sziklafalak, melyeken irtózatos omlások keletkeztek, eredményül a hapanok akcióinak, melyek jelentős robbanóanyagot társítottak céljuk eléréséhez. Robbanóanyagból meg jutott mindenhová. Szállítóhajókra, tárnák mélyére, tartószerkezetek töveibe, mindenhová ahol a maximális pusztítást tudták kieszközölni. És ezt az egészet tették úgy, hogy kilétükre sose derülhessen fény. Hapan infiltratorok voltak. És eme névvel ők nem hibázhattak. Annak beláthatatlan következményei lettek volna.

[Oldfighter]

Rys'waar....

 

-Ennyi? Ez minden amit fel tud mutatni......kapitány?

A hang, mely a magas ablaktábla előtt álló alak felől áradt, megvetéssel vegyes csalódottságról árulkodott. A hang arctalan volt. Demersyn Loor kormányzó az irodájából kifelé bámult, oda, ahol igen csúf látvány fogadta. Szemmel láthatóan igyekezett elhatárolódni az íróasztala túlsó felén álldogáló, egyenruhás alaktól, aki keserűen szemezett a tarkójával.

-Majdnem sikerült elkapnunk őket kormányzó. -felelte miután megnedvesítette az ajkait.

-Majdnem. -ismételte meg szárazon. -A ? majdnem? az vajmi kevés ide ahhoz, hogy ezt súlyos következmények nélkül megússza kapitány!

Loor megfordult és bajsza remegett. Fejét ellepte az idegesség vörös fátyla.

-Hogy a fenébe tud egy nyavalyás teherhajó csúfot űzni a maga cirkálójából kapitány?

A kormányzó minden egyes szónál az öklével az asztalára csapott. A flottatiszt ezzel egyetemben nyelési ingerekkel küszködött, miközben feszesebbre húzta ki magát. Összerezzent amikor a kormányzó odacsapta az asztalhoz azt az adattömböt amit pár perccel ezelőtt ő maga nyújtott át neki.

-Tudom, hogy nincs mentségem, de....

-Jól tudja. -bólintott rá Loor.

-.....de az azonosító jelek szerint a terrorakciót a Kyeteera Klán tagjai követték el. Nekik pedig jelentős technológiai......

-Azok a nyavalyás kalózok. -fordította el a szikrákat hányó tekintetét az asztalára támaszkodó férfi, majd lehuppant a székébe, mintha egyszeribben tetemes súly nehezedett volna a lábaira. -És most még csak meg sem fenyegetnek.

-Úgy tűnik stratégiát váltottak uram.

Loor a kapitány tekintetére vetette a pillantását, aki megrémült a gyors mozdulattól.

-Alkalmazkodni fogunk Tasdar kapitány. Elébük fogunk menni.

-Mégis.....hogyan uram? -futott át egy kíváncsisággal vegyes zavarodottság a tiszt tekintetén. -A Parancsnokság nem hajlandó erősítést küldeni, mert a hapanok elleni offenzíva elszívta a flotta legerősebb hadihajóit a Magrendszerekből. Egyesek meg arról pletykálnak, hogy már a Peremvidéken is feladtuk a titkos szeparatista bázisok felkutatását.

-Hallottam róluk kapitány. -közölte jóval enyhébb, de korántsem megkönnyebbült hangnemben a kormányzó és fáradtan felsóhajtott, miközben félig elfordult a székével, vissza az ablakkeret irányába. Félig csak, mert mikor idáig eljutott inkább megállította a mozdulatot, mintsem újfent megpillantsa a reggeli napfényben kibontakozó látványt. Több mint eleget látott már amúgy is. És megvolt az esély, hogy múló haragját újból felkorbácsolják az indulatai amik azokon a részleteken szöktek szárba, melyek tegnap még egy jól kiépített büntetőtelep bányakomplexumát mutatták.

-Beszélni fogok a szektorkormányzóval. -tette hozzá. -De addig azt szeretném ha fogná a cirkálóját kapitány és példát statuálna bármi áron.

Loor tekintete -amit menet közben Tasdarra emelt-, ismét elkezdett szikrákat hányni.

-Nem, nem is ?szeretném? -folytatta félig nyájasan, félig pedig sziszegve a fogai között-, hanem egyenesen utasítom, hogy pusztítsa el azoknak a férgeknek az utánpótlási állásait!

A birodalmi flottatiszt arcán megrándult pár idegszál.

-Értettem uram. Azonnal visszarendelem az őrhajóinkat.

-Helyes, kapitány. Ezzel talán enyhíthetni a szerencsétlen fiaskóját.

Tasdar erre nem tudott mit mondani, igaz nem érte felkészületlenül a dolog, azonban elméjében máris balsejtelmek kezdtek gyülekezni. Tudta jól, hogy mit jelentenek a kormányzó szavai. Ítéletet. Ítéletet a sorsa fölött. Neki pedig lehetőség szerint kontrollálnia kell azt. Nem bukhat el most. Pont most amikor alig pár hete kinevezték erre a pozícióra. A jövő még előtte állt. Igen.....És ő már pedig túl fogja élni a kezdeti nehézségeket.

Merengéséből Loor felcsattanó hangja rázta fel.

-Távozhat kapitány! Végeztünk.

-Értettem kormányzó úr. -vágta össze a csizmájának sarkait, majd megperdült és rövidre nyírt hajára tolta a sapkáját.

[Oldfighter]

Bontotta a vonalat és egy pillanatra megtámaszkodott az egyik tenyerével a falon, mintha az egész világ súlya nyomta volna a vállát. -Ó, te jóságos Holdnővérek.....

Felpattantam a helyemről.

-Jól vagy? Mi történt?

Szerettem volna a karjaimba zárni, de ő csupán az arcát fordította felém. Azt az arcot mely hirtelen vagy húsz évet öregedett.

-A Birodalom, Den. Bekövetkeztetett. Már a rendszerünkben vannak.

Ghadea, Dynia Loraney és Den O'Harmen otthona.....

 

-Nem. Ebben az állapotodban nem engedhetlek csak úgy el.

-Den....

-Ott van Asyle, hogy.....Ne nézz így rám, kérlek!

Dynia tett egy lépést felém, félbehagyva azon adattömbök és más apróságok pakolgatását a táskájába, melyekkel a hívás óta foglalatoskodott.

-Nem lesz semmi bajom Den. -szavalta, minden egyes szót külön nyomatékkal, egyensúlyozva a lelkében támadt idegesség és a külvilág felé sugárzó magabiztosság mezsgyéjén.

-Tudom. -feleltem tökéletes természetességgel és ez kissé elbizonytalanított.

-Tudtuk, hogy el fog jönni ez az idő. -előrenyújtotta a karját, némán kényszerítve rá, hogy átöleljem. -Vigyázz Willrielre! Jó?

-Persze, persze.

Lassan eltolt magától és a közénk furakodó Willrielhez hajolt.

-Anya, vigyázz rá, oké?

Dynia követte a kislány tekintetét, mely a domborodó hasára rögzült.

-És persze magadra is.

-Hát persze, édesem. -forrón átölelte. -Te meg tartsd szemmel apádat. Rendben?

-Úgy lesz, megnyugodhatsz.

Apró ujjacskái a tenyerembe simultak, miközben szorosan mellém állt.

Két perc múlva már a hivatali terepsikló mögött felkavargó por nyomvonalát követtük a tekintetünkkel a verandáról.

-Nem árulta el. -hallatszott Willriel felől a némiképp csalódottságát tükröző megállapítás.

-Hogy?! -pillantottam le rá.

Megvonta a vállait.

-Hát hogy öcsikém lesz vagy húgom.

-Hm, igazad van. De tudod mit?

Kíváncsian hunyorgott felfelé én pedig elmosolyodtam.

-Ha hazajön megkérdezzük tőle.

 

Ghadea, valahol a elraani hegység fölött....

 

-Nexu Hetes készenlétben.

-Jól van Adin. A séma ugyan az. -recsegte a sisakba épített fejhallgató, mire a fiú vetett egy pillantást az alattuk elterülő tájra. A bolygó északi féltekéjének sarki területére siklottak ahol már nyoma sem volt a dimbes-dombos, lagúnákkal szabdalt tájnak, hanem itt hatalmas csipkézett, hótakaróval fedett hegycsúcsok magasodtak az ég felé.

-Tegnap már rekordot döntöttél. A lehetőség ismét adott. -tette hozzá a hang, mire Adin Hove ajkain mosoly jelent meg.

-Vettem Vezér. Megkezdem a levállást.

A fiú szorosabbra markolta a gázadagoló kart és már épp kilendíteni igyekezett volna a térdei közt lévő botkormányt, amikor hirtelenjébe a századparancsnok hangja ebben megakadályozta.

-Negatív Nexu Hetes! Gyakorlat lefújva! Ismétlem, gyakorlat lefújva!

Adin zavarodottan forgatta körbe a magas légköri, Talon könnyű vadászának átlátszó fülketetője alatt a fejét.

-Nem értem Nexu Vezér. Mi történt? -kérdezte csalódottan. Kissé dühítette a dolog, mert reggel óta -sőt, egész kiképzés óta- ezekre a napokra vágyott, amikor is tehetségének hála, bizonyíthatta a repülési tudását.

-Maradj kötelékben Nexu Hetes! A légi irányítás leadott egy üzenetet, hogy egy rajnyi idegen hajó lép a légkörbe.

Adin hunyorogva pislogott felfelé.

-Nem látok semmit.......azaz várjunk csak! -kapta feljebb a hangját izgatottan. Egy sötét foltot pillantott meg néhány tovaúszó, fehéren csillámló felhő között. -Pont fölöttünk uram.

A sötét folt egyre több helyet foglalt el magának a látható égbolt kékjéből. Sőt mi több, immár nem is foltnak tűnt, hanem.......

-De hisz......-szólalt meg ismét a fiú, de a hangja megbicsaklott. -Ez egy birodalmi csillagromboló!

 

Ghadea, orbitális pálya, Perceptor csillagromboló....

 

-Letapogattuk a szektort kapitány. Nem észleltünk számottevő katonai erőt se a planétán, se a holdak körzetében.

Lasard kapitány egy jóváhagyást kifejező biccentéssel bocsájtotta el a jelentést tevő hadnagyot, majd a ?fontos utasára? pillantott.

-Csalódottnak tűnik Grimson.

Az alak tetetett zavartsággal kapta el a tekintetét, melyet eddig a sor acélüveg mögött szétterpeszkedő planétán pihentetett.

-Oh, csöppet sem, kapitány. Csupán meglepett kissé a hír melyet a hadnagy osztott meg önnel.

Lasard érdeklődést színlelve lépett a férfi mellé.

-Tudja, -folytatta amaz- míg Skythdoron tartózkodtam, betekintésem nyílt a környező népek történelmébe. Ha a feljegyzések helyesek akkor itt néhány évtizede még súlyos konfliktusok uralkodtak. És ezek nem csak a politikai finomabbik területére korlátozódtak, ha érti mire célzok.

A csillagromboló kapitánya összepréselte az ajkait és ez szemmel láthatóan elegendőnek bizonyult a másiknak.

-Úgy van. Itt igen jelentős űrhadviselés folyt kapitány. Most pedig......-zavart mosollyal tárta szét a karjait-, sehol egy szem hadihajó.

-Le is szerelhették őket. -vetette fel Lasard, anélkül, hogy kifejezné mennyire minimális aggálya van ehhez az egészhez. Elvégre akkora hadi potenciál felett uralkodik az egy szem csillagrombolójával, hogy azzal akár egy óra alatt fel is perzselhetné az egész planétát.

-Meglehet. -Grimson összekulcsolta a kezeit a háta mögött. -De valljuk be kapitány, hogy manapság igen nagy luxus kihajítani egy egész flottát.

-Úgy tűnik nem sikerül önt megnyugtatni, megbízó. De nézzen csak le. -Lasard tett egy lépést előre, alig tartva távol az orrhegyét az egyik háromszögletű üvegacél táblától. -Ez itt alattunk egy kész üdülő paradicsom. Nyoma sincs olyan tevékenységnek mely csak feltételezhetné, hogy kiterjedt katonai bázisok lennének odalent.

-Valóban. -Grimson tekintette nem követte Lasardét, hanem valahová pár foknyival a bolygó horizontja fölé emelkedett, egyenesen Ghadea egyik égi kísérőjére, úgy, hogy abból a kapitány nem észlelt semmit. -Valóban kevés az esélye annak, hogy ilyet feltételezzünk.

-De ha óhajtja, akkor leküldök előre egy teljes detektoros különítményt....-ajánlkozott volna fel a kapitány, mire Grimson, egy intéssel félbeszakította őt.

-Felesleges kapitány. Ne adjunk okot a bolygó vezetőinek, hogy paranoiásnak tarthassanak minket.

...Csak magát, megbízó. -tette hozzá magában Lasard.

-Akkor máris utasítom a komp legénységét az indulásra.

-Tegye meg a szükséges lépéseket kapitány. -mosolygott újfent rá a megbízó fejet hajtván, és elkezdte elővenni a zsebeiből a kedvenc, fekete kesztyűit. -Két perc és a hangárban leszek.

[Oldfighter]

-Sok a szöveg Yve! Inkább húzz bele és vigyél ki innen minket! -förmedt a pislákoló világítótestek felé Trianna.

-Neked bármit kicsim.

És ebben a pillanatban mindannyiuk megtapasztalhatta a teherhajó túlméretezett hajtóműveinek erejét, mely olyan remegést vitt át a hajó gyomra felé, hogy az infiltratorok előtt szétszakadt a társalgó látványa. De ekkor már mindannyiuk szeme lecsukva volt.

 

-Legközelebb vagy én vezetek, vagy életképes űrhajót lopjunk. -pillantott fel a szükséges szerelvényei eligazgatása közepette Niobe, kinek megjegyzése nem az első és nem is az utolsó volt a sorban, azok után, hogy landoltak Orwell egyetlen űrkikötőjében.

-Nos kicsim, mindenki tudja, hogy én vagyok a legjobb pilóta közülünk, máskülönben meg ?kölcsönvettük? és nem loptuk.

A hang Yveé volt aki lendületesen, egyszersmind felszabadultan libbent be a hajó központi helyiségébe ahol a többiek csoportosultak. A háttérben éppen elhalkultak a leállított hajtóművek duruzsolásai.

-Na persze, lehet, hogy jó vagy Yve, de valljuk be messze az élvezeti szint alatt teljesítesz.

A csípős megjegyzésnek Lynne adott hangot, aki ezzel párhuzamosan mérgesen igazgatott egy bőrszíjat a mellkasa előtt, mely átívelt a jobb válla fölött és a túlsó oldalt, a csípőjénél csatlakozott egy másikhoz, mely immár övként kerítette körbe a derekát. A három ujjnyi széles anyag igen rakoncátlannak bizonyult. Dühösen szisszent fel végül.

-Hja, -vágta dacosan csípőre az ökleit Yve- senki se mondta, hogy ez egy turistamenet lesz édesem. Máskülönben meg lőttek ránk.

-Csillapodjon most már mindenki. -szólalt meg utolsóként Trianna is, aki Lynne segítségére sietett és a háta mögé lépve elrendezte a társa öltözékét. -Yve, biztos, hogy nincs jelentős forgalom odakint a dokkban?

-Kétszer is ellenőriztem. -sóhajtott fel amaz mintha örökös nyúzásnak venné Trianna számonkéréseit. Talán így volt, talán nem. Ezt senki se tudhatta. Yve túlságosan gyorsan és túlságosan széles körben volt képes a hangulatát változtatni.

-De én nem szívesen várnám meg, míg a jogos tulajdonos személyesen kopogtat a külső zsilipkapun. Gondolom kissé feszült lehet, hogy eltűnt a hajója onnan ahová még tegnap leparkolta.

Már ha persze magához tért a khm......közös időtöltésünk óta.

-Yve, legalább ne csinálj úgy mint ha az otthoni szolgahímjeiddel való tevékenységeidről beszélnél. -fedte őt meg Niobe az egyik ülésbe lehuppanva, hogy bőrcsizmáját felhúzhassa. -Ismerjük jól az ízlésedet. Ezek a rücskös képű kalózfattyúk pedig nem tartoznak éppen bele a te általad protezsált ?szőke és csakis kék szemű!? ízlésvilágodba.

-Na jó. -vetette neki a hátát a társalgóból nyíló oldalfolyosó szegélyének miközben lebiggyesztette az alsó ajkát. -De egy szóval se mondtam, hogy pont ?azt? műveltem vele is. Csupán elég volt hagyni, hogy nyerjen a kikötői söntés ívóversenyén.

-Ejnye, hölgyeim. -adott hangot méltatlankodásának Trianna. -Bevetésen vagyunk, nem pedig teadélutánon. Az Ereneda és vele együtt a népünk számít a sikereinkre.

-Ugyan, egy kis lazulás még belefér. -vetette oda neki Yve.

Trianna tekintette felvillant ahogy pillantását rászegezte.

-Több tiszteletet.

Yve egy pillanatra megdermedt, majd ellökte magát a faltól, hanyagul szalutált, sarkon fordult és gúnyosan visszaszólt a válla fölött.

-Megyek, körbenézek a dokkban. Hátha mégis van odakint pár érdeklődő.

A társalgóra egy pillanatra néma csend borult. Niobe és Lynne összenéztek, majd mindketten egyszerre fordultak Trianna felé, aki megcsóválta a fejét.

-Forrófejű, mint mindig is. -mondta Niobe.

-Ez akkor is megengedhetetlen.

-Tudod jól, hogy min ment át. -lépett oda elé közvetlenül Niobe és tenyerét Trianna vállára fektette. -Ő nem az a fajta aki kimutatja a fájdalmát. Úgy nem, ahogy mi szoktuk.

-Egy fejmosást mindazonáltal megérdemelne. -morogta az orra alatt Trianna.

-Adj időt neki.

-Más lehetőségem úgy sincs. -bólogatott lassan maga elé meredve.

-Rendben. Most pedig menjünk mielőtt még tényleg szemet szúrunk valakinek. Lynne? -pillantott a háta mögé.

-Kész vagyok. Mehetünk. -indult el feléjük a legfiatalabb közülük. Melléjük érve végignézett magán és keserűen megjegyezte. -Ez a göncöt tényleg annyira fontos volt felvenni?

-Jól áll húgom. -jegyezte meg neki nem kis elismeréssel Niobe. -Ide pontosan ez illik. És ha majd te is elkezded begyűjteni a skalpjaidat, rájössz, hogy meg se akarsz szabadulni az ilyen holmiktól. Szolgáid odáig lesznek tőled.

Lynne még egyszer végigpillantott az igen szűkre szabott öltözékén, mely alapjaiban véve elégé kirívóvá tette nőiességét és ez igen zavarbaejtő gondolatokat szült a fejében.

-Jó, de egyenlőre túl szajhás. Nem?

-Áh, csöppet sem. -veregette meg célzatosan a kidomborodó hátsóját. -Én inkább dögösnek mondanám.

 

Orwell az írott történelemben mindig is a törvényesség és a törvénytelenség határán helyezkedett el. Még a csillagászati térképek is egy hajszálvékony vonal kellős közepére helyezték, pontosan oda, ahol a galaxis fejlett népeinek érdek-képviseleti szférája találkozott a lezüllött Peremvidékkel.

Általánosságban elmondható volt, hogy sokban hasonlított Tripoca Cityhez; megvolt itt is a népes illegalitásba vonuló tömeg, kik elmenekültek a Császár által foganatosított Új Rend elől, de hellyel-közzel állandó rendészeti felügyelet működött a bolygón, igaz, eme szervezett igen távol állt a biztonság betartatásának érzetétől. Rendszerint maguk kezdeményezték az összezördüléseket az ide tévedő csürhével, vagy példának okáért a néhány évvel ezelőtt, jelenlétüket kifejezni óhajtó szeparatista vagy éppen köztársasági erőkkel szemben. A galaxist bebéklyózó háború nyertes szervezete végül letett ama szándékáról, hogy egy ilyen söpredékekkel teli világot rabigájává hajtson; még csak értelmét se látta kiszipolyozni a rendszert. Itt nem termett meg semmi, csupán gyűjtőpont volt néhány illegális kereskedelmi úthálózat találkozásánál amit a hüllőforma Ryatalla Kyeteera oly annyira becsben tartott, hogy a zavaros idők hajnalán uralma alá vonta a szomszédos Rys'waar rendszerrel együtt. Ez utóbbit azonban pár éve kénytelen volt elhagyni, pedig jövedelmezőségi szempontból bevételeinek jelentős hányadát képezte a rendszer bányavilágának kitermelése és érceinek értékesítése. Másrészről pedig szülőhazája volt a fajának. Dupla fájdalom volt ez a számára, mely irgalmatlan bosszúszomjra késztette őt és népét a Galaktikus Birodalommal szemben, mely felrúgni igyekezett a ?megállapodást?.

 

-Hölgyeim, üdv a galaxis legmocskosabb fészkében. -örvendeztette meg a nem túl ígéretes köszöntésével a többieket Yve, amint elsőként lépte át a dokkoló gödör bejáratának küszöbét alkotó sínrendszert, melyen két pillanattal ezelőtt csusszantak vissza a tíz méter magas betonfalakba a dúracél ajtószárnyak. Az enyhe lejtőn felfelé kapaszkodva, mindannyiukat fintor fogta el. Nem mintha másra számítottak volna, csupán emlékeikben javában éltek azok a történetek melyeket még szüleik meséltek nekik gyermekkorukban az őseiket rabszolgasorsban tartó Lorell kalózokról. Most az egész elképzelt múlt egyszeriben alakot öltött előttük.

-Csöppet sem túloztad el. -morogta Niobe, hunyorogva vezetve körbe a tekintetét a szürkésbarna házfalakon, ponyvákkal védett teraszokon és mindezek előterében nyüzsgő tömegen, melyben vagy két tucatnyi fajt tudott megkülönböztetni embertől egészen a poros utcák felett lebegő toydarikig.

Trianna volt talán az egyetlen, mind közül a legtapasztaltabb akinek sikerült elvonatkoztatnia rekordgyorsaságú idő alatt a rémtörténetekben szereplő fajzatoktól és szigorú pillantással Yve felé fordult.

-Remélem nincs túlzottan messze innen a mi szállítóhajónk.

Yve lerázta magáról az undorát amit már egyszer átélt amikor pár napja elsőként járt a bolygón és megtette a szükséges lépéseket.

-A 95-ös állásban van. -elmutatott az egyik irányba, mely tőlük jobbra tárt fel egy szélesebb utat ami minden kétséget kizárólag az egész űrkikötőt megkerülte. -Arra.

Ám mielőtt még visszaengedhette volna a karját, megdermedt és a szája is nyitva maradt egy pillanatra.

-A francba!

-Mi az? -kérdezte Trianna, igyekezve követni Yve tekintetét, mely a népes tömeg kellős közepébe vezette.

Yve mielőtt válaszolt volna megperdült és mindhármójukat az ellenkező irányba kezdte terelni. Egy sor árkád közé jutottak, ahol portékáikat áruló árusok telepedtek le, lehetőség szerint mielőbb felhívva áruikra az űrkikötőbe érkezők figyelmét.

-Az a fickó akitől az indítókártyát loptam....-kezdett bele Yve, fél szemmel ki-kipillantva az alkalmi rejtekhelyükről-.....ott jön a társaival.

Trianna kihajolt Yve mellett és még Niobe is követte a mozdulatát, ellenben Lynne figyelmét elvonta az egyik árus kinek kámzsája alól hosszú ormány lengedezett a mellkasa felé.

-Ott van, az a rys-i. -bökött előre a fejével Yve, nyomatékosítva szavait. A hapan infiltratorok egy köpcös alakot pillanthattak meg, kinek hajfonatai úgy lengedeztek a koponyáján, mint quarren bajuszcsápjai beszéd közben. Szemmel láthatóan valami igencsak kihívhatta a fickó nemtetszését.

Trianna -követve Yve mozdulatait-, az oldalára csapott tarisznyájából óvatosan előhalászta különleges vizorját és visszaereszkedve az árkád árnyékában a fülére hajtotta annak érzékeny fejhallgatóját. Némi ráhangolás után a statikus zörejek elmúltával jól érthető beszédhangok kerültek a felszínre. Trianna még módosított a letapogató távérzékelőjén, hogy elkülönítse a rys hangját a többitől.

-.......mondtam, hogy láttam leszállni a hajómat! Megesküdnék rá Giratt.

-Tegnap még arra esküdtél meg, hogy a privát dokkodba parkoltad le. Ez nem fog tetszeni a főnöknek Porgge.

-Igen, ez ő lesz. -bólintott Yve, visszapillantva Triannára. Eközben a kis csoport még közelebb jutott ahhoz a dokkálláshoz amit maguk mögött hagytak.

-Hé! Tessék. Nézd csak meg saját magad. Mit mondtam?! Mawrek, Vrex, ti is látjátok.

-Mi a fene....? És még a dokk is nyitva....

-Nos, Giratt. Most már hiszel nekem?

-Akárki is lopta el és hozta vissza, nem lehet még túl messze.

-Jah, csak csípjem el a grabancát.

-Erősítést kell hívnunk és átkuta........

A fickónak nem nyílt alkalma befejezni a mondatát és így a hapanok se tudhatták meg, hogy miféle taktikai elképzelések születhettek meg a fejében az ő felkutatásukra, mert ebben a pillanatban erőteljes kürthang hasított a levegőbe. A rá következő másodpercekben pedig a nyüzsgő tömegből, fejveszetten rohangáló áradat lett. Nem kellett lángésznek lenni ahhoz, hogy felismerjék a galaxis szerte ismert jelzést, mely légiriadóként élt a köztudatban. Trianna és Yve villámgyorsan lefejtették magukról a készülékeiket, míg Niobe Lynne segítségére sietett aki nem csak az árus figyelmét vonta magára, hanem néhány kéjes vigyorral közeledő, emberi fajhoz tartozó alak tekintetét is, akiknek feltett szándékuk volt a fiatal infiltrator társaságának élvezete, pajzán időtöltés gyanánt. Végeredményben kénytelenek voltak beérni a hapan shi-ido harcművészet elegáns, ámde hatékony mozdulatainak megtapasztalásával, mely túl fájdalmas élményekkel jutalmazta őket ahhoz, hogy az elkövetkezőkben újfent hiú reményeket fűzhessenek a szebbik nem megkörnyékezésével.

-Gyerünk, tűnjünk innen! -intett a fejével Trianna, csupán egy másodpercnyi időt szentelve a földön fetrengő alakokra. Lynne megköszönte Niobenak a hathatós segítséget, majd ők is futásnak eredtek, maguk mögött hagyva a nyöszörgő delikvenseket.

-Milyen messze van a dokk, Yve? -kérdezte futás közben Trianna, anélkül, hogy bármiféle megerőltetés kiütközött volna rajta az iramtól.

-A következő sor balra! -kiáltotta oda neki, miközben vállával beleütközött egy tagbaszakadt fickóba aki éppen keresztben ügetett el előttük. Olykor meg hirtelen le kellett fékezniük amikor az orruk előtt terepsiklók suhantak el a mellékutcákból kivágódva. Érezni lehetett a levegőben az űrkikötő környékén eluralkodott fejveszettséget. Hamarosan meg is tapasztalhatták mit jelent az amikor tucatnyian igyekeznek elhagyni a talajba süllyesztett dokkoló állásokat. Az utca poros felszíne remegni kezdett a lábuk alatt, a levegőben fülsértő, dübörgő hangorkán támadt. Hamarosan mindkét oldalról űrhajók vaskos kontúrjai törtek utat maguknak az égbolt felé, mit sem törődve a légi irányítók figyelmeztetéseivel. Az infiltratorok már a saját hajójuknál jártak amikor iszonyatos erejű csattanás hallatszott a magasból. Felkapva a tekintetüket, gigászi, tovaterjedő, izzó tűzgomolyagot pillantottak meg, mely két összeütköző űrhajó alkotóelemeit repítette szét a szélrózsa minden irányába. Egy jókora törmelékfelhő egyenesen feléjük zuhant.

-Nyomás Yve! Nyisd ki azt az átkozott kaput! -sürgette meg izgatottan a társát Niobe, miközben mindannyian a dokkot körbeölelő falhoz simultak.

Yve, alsó ajkát beharapva húzta elő rozsdavörös dzsekijéből a tenyérnyi plasztiklapot, melyet végül becsúsztatott a falon lévő szerkezet vékony nyílásába. Gyorsan bepötyögött még néhány számot a billentyűzeten, majd a nyikorgó és egyben egymástól eltávolodó ajtószárnyak közti résbe ugrott. Nem sok kellett, hogy az utolsóként beviharzó Trianna otthagyja a fogát. Az izzó fémrepeszek a fal külső oldalába csapódtak, mély, fekete, becsapódási nyomokat hagyva maguk után.

Niobe visszanézett az összezáruló ajtószárnyakra, melynek túloldalán sikolyok támadtak fel.

-Ez forró helyzet volt lányok.

-Nem hinném. -közölte Lynne, aki egyenesen felfelé bámult, el a dokk közepén várakozó űrhajó orra előtt. -Azt nézzétek!

Mindannyian megemelték a tekintetüket. Az égbolt jelentős hányadát lassan egy komótos dárdahegyforma test kezdte betölteni elzárva nemcsak a menekülő hajók útvonalát, hanem a fény útját is.

[Oldfighter]

-Eligazítás helyi idő szerint egy-négy-nulla-nullakor.

Lánglovag izmai megfeszültek ahogy átérezte a hangszínemben bekövetkezett változást.

-Értettem, Madness százados. Egy-négy-nulla-nulla.

-Ne késsen katona!

-Pont én, uram? -pislogott rám megszeppent félmosollyal.

-Helyes. Lelépni katona!

Res Rigeltől háromszáz kilométerre....

Acélszárny Alakulat, Chaser, Hangárfedélzet....

 

-Minden rendben, százados?

Enyhe zavarodottsággal kaptam fel a tekintetem, mely eddig Wolfie sötét bundáján nyugodott, miközben ő az állát a térdemre fektette. Odaadással tűrte, hogy a beszállásra várakozva az ő fejét simogassam. Nem volt elkényeztetve, de ostoba sem volt. Mindketten úgy éreztük, hogy a velőscsontokon túl még ennyi kijár neki, amiért kimentett abból a pokolból.

Marsson őrnagy magasodott fölénk.

-U-uram.

-Oh, maradjon csak százados. -intett előzékenyen, mielőtt még felpattantam volna a szalutáláshoz. Így ülve maradtam az egyik muníciós ládán és Wolfie is tovább tűrhette a kényeztetést. Mi több, Marsson letelepedett mellénk.

Tekintetem akaratlanul is végigsiklott a fehér testpáncélján.

-Csak nem ön is..... ?

-De igen, Deron. -sóhajtott fel, az ölébe fektetve a sisakját. Figyelme körbejárta a hangár szürke sivárságát, melybe állandó nyüzsgés vegyült. -Magukkal tartok. Kiterjesztjük a kutatást a teljes északi zónára. Minden emberre szükség van.

Pillantásom elsiklott a szomszédságunkban zajló sürgölődés felé, ahol a társaink vizsgálták át a felszerelést, sőt, azon túl, mások újabb cipeltek a közelünkbe.

-Nem túl sok cucc ez egy egyszerű felderítéshez?

-Mintha ugyanezt hallottam volna magától, a gyárkomplexum átfésülése előtt is. -jegyezte meg kivételesen szórakozottan.

A vesztesek megadó fejlehorgasztásával egyetemben válaszoltam.

-Igaza van. Piszkosul alábecsültem őket. -vallottam be neki keserűen.

Marsson bólintott, miközben a hangáröblöt alkalmanként betöltötte a kikötői felügyelet személyzetének statikus figyelmeztetései és bejelentései.

-Ötös és hatos karbantartóegységet a C hangárszintre! Ötös és......

-Tegye túl magát rajta, százados. Máskülönben meg az eligazítás után jött a parancs, hogy biztosítsunk kíséretet az új helyőrség telepítéséhez. -folytatta az őrnagy magyarázatot adva a korábbi kijelentésének. -Átmenetileg ott fognak elszállásolni minket ha ez így szükséges.

-Szóval az ezredes mégsem reménykedik a gyors sikerben. -állapítottam meg hunyorogva, miközben jó húsz méternyire tőlünk az egyik mennyezeti nyílás felől egy terjedelmes plató kezdett ereszkedni a mi szintünkre, néhány figyelmeztető lámpa bekapcsolásával.

-A 12-es, 13-as, 14-es szállítórámpa mellett vigyázzanak! A zónában járműmozgatás van érvényben.

-Is-is. A helyőrség felállítása független a mi küldetésünktől. A logisztika felhúzza a szükséges épületeket míg mi bogarászunk a szabadcsapatok után. A helyzet az százados, hogy nem lesz túl sok időnk. A Chaserre másutt is szükség van. Egyre több a villongás a közeli szektorokban.

-Értesültem róla. A Kenney és az Invader ezért nincs itt.

-Pontosan.

-Alfa egység, megkezdhetik a beszállást! Alfa egység.....

-Ez nekünk szól, százados. -pillantott el a távolba Marsson és azzal egy időben felemelkedett a helyéről.

-Oké, kislány -néztem le Wolfie tekintetébe-, ideje megemelni a mi hátsónkat is.

Wolfie halkan felnyüszített, jelezvén enyhe ellenvetését, majd kinyújtóztatta először a mellső, majd a hátsó végtagjait.

-Százados.

Kolder tűnt fel mellettünk, mögötte a szakaszával.

-Készen állunk.

-Mi is, uram. -jött az ellenkező oldalról Klember hadnagy hangja. -A detektoros ládák már a komp rakterében.

Elpillantottam mögéjük, ahol már várt ránk három űrkomp.

-Rendben emberek. Irány a fedélzet!

Fejemre húztam a sisakomat és Wolfiet a lábam mellé parancsoltam.

-Hamarosan megmutathatod, hogy mennyivel is többet érsz mint egy szervtelen letapogatóegység. -jegyeztem meg neki, mire ő -talán megérezvén a szavak közt bujkáló kihívást- határozottan rám emelte a tekintetét.

-Oké, csak vicceltem kislány. -szabadkoztam rögvest, mielőtt súlyosabb ?megrovást? kapnék tőle. -Te vagy a legjobb.

Mintha elégedetten mordult volna, esetleg csupán valamelyik mozgó daru zúgott volna fel hangosabban.....Nem tudhattam pontosan, de azt igen, hogy Wolfie késznek mutatkozott, hogy bármikor, bárhol bizonyíthassa a tudását és a hűségét. Akárcsak bárki más a társaiért a Galaktikus Birodalom kötelékeiben.

[Oldfighter]

Niobe visszanézett az összezáruló ajtószárnyakra, melynek túloldalán sikolyok támadtak fel.

-Ez forró helyzet volt lányok.

-Nem hinném. -közölte Lynne, aki egyenesen felfelé bámult, el a dokk közepén várakozó űrhajó orra előtt. -Azt nézzétek!

Mindannyian megemelték a tekintetüket. Az égbolt jelentős hányadát lassan egy komótos dárdahegyforma test kezdte betölteni elzárva nemcsak a menekülő hajók útvonalát, hanem a fény útját is.

Orwell rendszer, Salvation csillagromboló....

 

-Kapitány. Semmi kétség, a Rys'warról kitörő teherhajó nyomai ide vezetnek.

-Köszönöm, főhadnagy. -biccentett Tasdar, miközben a híd hátulsó szekciójában felderengett annak a bolygónak a háromdimenziós képe, mely immár ott lebegett a csillagromboló hegyes orra előtt. Néhány pályagörbe rajzolódott ki továbbá a bolygó köré, melyek a jelenlegi hajóforgalmat hivatottak jelezni.

-Bemértük a jelenlegi tartózkodási helyét is. -folytatta a hajó másodtisztje. Lenyúlt a színes gombokkal tarkított konzolhoz. A következőkben a planéta északi féltekéje töltötte be a virtuális lát teret.. -A bolygó majdhogynem lakatlan a fejlett civilizációtól. Csupán egyetlen nagyobb település húzódik rajta. Az űrkikötő is itt helyezkedik el.

-Rendben főhadnagy, ezek szerint egyszerű dolgunk lesz.

-Értesítsem a gyalogságot, uram?

-Nem. Felesleges. -felelte szárazon. -Bolygó körüli pályára állunk és felégetjük a várost, hogy annak még csak nyoma se maradjon.

-Számos hajót észleltünk kapitány, mely felszálláshoz készülődik. -tette hozzá közlékenyen a vele szemben álló tiszt.

-Sajnos nincs kapacitásunk, hogy mindegyikkel foglalkozni tudjunk. -enyhe csalódott sóhaj szakadt fel Tasdar mellkasából. -Mindazonáltal tudatosíttatunk kell a söpredékkel, hogy nem packázhatnak a Galaktikus Birodalommal. Utasítsák a kísérő cirkálóinkat, hogy fedjék le a tűzerejükkel az összes menekülési pályát mely kiindul az űrkikötőből.

-Igenis, kapitány! -biccentett erőteljesen a főhadnagy, majd intett az egyik szárnysegédnek.

 

Orwell, Űrkikötő, 95-ös állás....

 

-Nyomás, nyomás, nyomás! Tűnjünk innen! -hadarta Niobe, ahogy fejét behúzva rohant keresztül a kecses SoroSuub csillagjacht zsilipjén. Tenyerével Lynne hátát nyomta folyamatosan. Mögötte, a rámpa alján, izzó fémrepeszek vetettek szikrákat. A legutolsó pillanatban úszták meg, hogy saját bőrükön érezzék a következő levegőbe emelkedő űrhajónak az enyészetét. Nagy megkönnyebbülés lett úrrá rajtuk amikor a vészzáró mechanizmus működésbe hozta a sarkuk mögött a zsilipajtókat.

Yve meg se állt a pilótafülkéig. Belehuppant a bal oldali ülésbe és megpöckölt néhány kapcsolót. Hátát nekivetette az ülésének és egy szuszra kifújta a tüdejébe rekedt levegőt.

-Oké, szíjazzátok be magatokat! Nincs idő arra, hogy optimális állapotba hozzam a kompenzáló egységet. -szólt hátra a válla fölött a nyomába érkezőkhöz. -Ne felejtsétek, hogy ez nem légűrvadász, hanem csupán egy nyavalyás csillagjacht.

Mielőtt túl késő lett volna, lepillantott a műszerfalra.

-No nem úgy gondoltam. -dörmögte az orra alatt sajnálkozóan.

-Szerintem elégé megszoktuk a rázós felszállásokat ahhoz, hogy ne aggódj értünk. -zuhant be mellé Trianna, míg Niobe és Lynne mögöttük foglaltak helyet.

-Gondolom nem veszed zokon, ha ezt megemlítem a legközelebbi panaszáradataitokkor. -vetette még oda foghegyről Yve, válaszreakciót nem várva, majd hátát megfeszítve, a mellkasa felé kezdte húzni a kormányművet. A hajó megrázkódott alattuk.

-Túl lassan pörögnek fel a meghajtórendszerek! -közölte Trianna, szemével követve az egyik kontrollmonitor diagrammjait.

-Hagyd a fenébe! Inkább irányíts át energiát a repulzorokra!

-Azt nézzétek! -mutatott előre kettőjük között Lynne, míg azok a kijelzőkkel foglalatoskodtak.

A hajójuk már elérte a dokkjukat körbeölelő falak magasságát és így, rálátásuk nyílhatott a szomszédságukban zajló eseményekre is. Velük szemben éppen egy ütött-kopott, vaskos teherhajó araszolt ki a starthelyéről, vészjósló imbolygással, mely hasonló problémákról árulkodott, mint ami az ő hajójukat illette. A túlterheléstől, a rozsdabarna felszínéről lepattogzódni látszott a festés. De nem ez lett a legnagyobb gondja. Miközben Yve igyekezett elkerülő emelkedési szögbe manőverezni, kék energiadárda csapott le a magasból, egyenesen rá a teherhajóra. Mennydörgő robbanás rázta meg a környéket, amikor a látvány vörösen gomolygó lángfelhőbe materializálódott.

A hapanok csillagjachtja meglódult hátrafelé, ahogy a lökéshullám belekapaszkodott a hajóba.

-Ó, hogy az a.....! -tört ki Yveből, miközben a megerőltetéstől fogait összeszorította. -Trianna! Kapcsolj le minden felesleges dolgot és nyomj rá mindent a főhajtóművekre!

-Biztos ezt akarod? -kérdezte kétségek közt a társa, de azért teljesítette amit Yve kért.. -Előbb még más volt a helyzet.

-Kijutni akarok innen nővérkém! -felelte zaklatottan.

-Rendben, rendben.

A jacht lassan újra az orra felé billent, amint az energiaellátó rendszerek átkapcsoltak, majd egész kiterjedésében remegve, az ég felé emelkedett, egyenesen a terjedelmes, sötét füstpamacsokkal tarkított zónába. Azon túl pedig ott volt az egyre növekvő birodalmi hadihajó acélszürke teste.

További energiasugarak villantak. Ezek némelyike újabb ózonfelhőt gerjesztett, míg mások üszkös krátereket vájtak a város épületeinek, dokkjainak helyén. És voltak olyanok is, melyek igen közel kerültek a hapanok hajójához. Talán túlságosan is közel.

A fülke oldalsó kontrollpaneljei közül az egyik felszikrázott, ezüstös felhővel burkolva be Niobe fejét. A fiatal nő felsikoltott a nem várt tüzes eső ellen ami a nyakát érte. Lynne aggódva pillantott társára, mire az a kezével intett, hogy nem történt súlyos baja.

-Mi volt az? -kérdezte Yve, figyelmét nem vonva el az előttük húzódó látványról.

-Találatot kapott a kommunikációs antenna. -közölte vele Niobe fél pillantást vetve a túlterhelt kapcsolótáblára, melyből vékony füstcsík szállt kifelé.

-Nem akartunk vendégeket hívni, igaz? De azért Trianna, jobb lenne ha adnál némi esélyt a pajzsok ellátására is. Nem szeretném ha átütnék a burkolatot. Most már lendületben vagyunk.

-Oké, visszakapcsolom az alrendszereket.

-Ti ott hátul pedig...-folytatta Yve-....Niobe, van néhány célállomás a navkomputerben. Töltsd be a legideálisabbat aminek az ugrási kezdőpontja elég közel van a bolygóhoz. Lynne, te pedig fordítsd a védelmi ágyúkat azokra a célpontokra amit majd megadok. Amint elnézzem nincs egyedül a csillagromboló.

Yve lepillantott a radarképre.

-Van itt két kisebb egység is, elfogópályán. Trianna, zavard a szenzorait!

-Rajta vagyok.

Újabb rázkódás futott végig a hajón, ezúttal jóval erősebb, mint az előbbi találatnál.

-A pajzsok hárították a lövést. -jelentette Trianna.

Odakint, az acélüvegen túl, igazi energiavihar tombolt. Még a légkörben jártak, de már olyan magasan, hogy látták amint a horizont meggörbült. A légellenállás itt már nem fejtett ki olyan erőket, mint a sűrűbb rétegekben és ezáltal tovább gyorsulhattak. Gyorsabbak voltak a legtöbb menekülő hajónál.

-Hogy ez mekkora! -dőlt előre szájtátva Lynne a két elől üllő társa válla közt kipillantva.

-Láttam jelentést azokról a hajókról melyek az otthonainkat támadják. -fordult félig felé Trianna. -Hidd el, ez azokhoz képest piskóta.

Lynne tovább leste a fejük fölé került monstrumot amit Yve igyekezett elkerülni. Nem sok sikerrel, mert hatalmas forgalomba és töménytelen mennyiségű törmelékfelhőbe kerültek ahogy megszaporodtak a birodalmi hadihajó áldozatainak a számai. Egy alkalommal, egyszerre több pörgő-forgó burkolati lemezdarabnak ütköztek. Előttük egy ubrikkiai kalózjacht bukdácsolt, megtépázva a Victory hadihajó tűzerejétől. Yve úgy számolt, hogy amíg kiérnek a romboló lőtávjából, a náluk kétszer nagyobb kalózhajó mögött húzódik meg, kihasználva annak jóval erősebb pajzsait. De elszámította magát. Az ubrikkiai hajó pajzsai egy végső felvillanás kíséretében megszűntek létezni és ezzel szabad utat biztosítottak a súlyos energianyaláboknak amiket rendíthetetlenül küldtek rájuk a birodalmi hajó tüzérei.

-Fenébe is! -kiáltott fel Yve, amikor narancsszín lángfelhőbe borult körülöttük minden. Megpörgette a hajót a hosszanti tengelye mentén és a szerteszét záporozó törmelékhalom alá süllyedt, hogy aztán a túloldalán felkapja a hajó orrát. A birodalmi hadihajó fő hangárja alá kerültek, olyan közel, hogy akár integethettek is volna a hangár kék erőtere mögött lévő bámészkodóknak.

-Hogy állunk az ugrással, Niobe?

-Egy perc és kész! -felelte a navkomputer billentyűzetét püfölő hapan nő.

-Az túl sok. Közeledünk a cirkálóikhoz! -adott hangot a soron következő aggodalmának a jachtot terelgető Yve. Felettük sorjában hagyták hátra a romboló hasából kidomborodó rektorgömböt, illetve azt a számos ütegállást mely megállás nélkül ontotta magából a halált hozó lángnyelveit. Aztán egyszer csak kijutottak a hajtóművek alatt és feltünedeztek előttük az űr sötétjébe merülő csillagok ezernyi szikrázó fénypontjai. De ez csupán átmeneti látomás volt, mert a bolygó síkja felett két nagyobb fénypont vállt láthatóvá. Túl idegenek voltak a háttér előtt, hogy létezésüket a természet erejével lehessen megmagyarázni. Őket másfajta gondoskodás teremtette.

Carrack osztályú cirkálók voltak és a jóval nagyobb társukat követték, hogy lecsapjanak mindazokra akiknek sikerül túlverekedniük magukat a romboló zárótüzén. A hapanok nem az egyetlenek voltak akik túlélték az első hullám pokoli viharát. Még vagy tucatnyi kisebb-nagyobb hajó sodródott mellettük a nyílt űr felé.

-Harminc másodperc. -közölte a ki nem mondott kérdésre Niobe, fél szemmel maga is szemrevételezve a növekvő fénypontokat.

-Lynne, az ágyúk állapota? -kérdezte Yve a legfiatalabbra fordítva a figyelmét.

Az ifjú infiltrator szemrevételezte a kijelzőit.

-Kész. Az 1-es és 2-es feltöltve!

-Állítsd rá a bal oldalira őket! Ott fogunk elhúzni.....remélhetőleg. -tette hozzá Niobera villantva a tekintetét.

Amaz lenyelte a célzást, és inkább visszafordult a komputer kijelzője felé.

Épp időben kapta el a tekintetét, mert a rá következő másodpercben vörös sugárnyalábok villantak, egyenesen szemből. A plasztacél rögtön tompította a fényerejüket, mielőtt azok legtöbbje éles villanással semlegesítődtek volna az elülső pajzsokon.

-Remek. -jegyezte meg epésen Yve. -Ennyit arról, hogy kimaradunk a lőtávolságukból.

-Tizenöt másodperc. -szavalta tovább az idő múlását Niobe izgatottan.

-Remélem nem az isten háta mögötti helyre viszel minket drágám. Jó lenne megjavítani a kommunikációs antennát, hogy kapcsolatba tudjunk lépni az otthoniakkal.

-Egyetértek. -tette hozzá Trianna. -Niobe?

-A legmegfelelőbb egy közeli rendszer volt. -közölte az alkalmi navigátoruk. -Pethy Bone. Öt másodperc.

-Hogy? -Niobe hangjából zavart értetlenség áradt. -Mit mondtál?

-A rendszer....amit betápláltam. Pethy Bone. -pislogott hasonló hangszín társaságában Niobe Yve tarkója felé.

-Te jó ég! -emelte fel amaz az alacsony plafon felé a tekintetét.

-Mi az? Te mondtad, hogy egy alkalmas rendszert tápláljak be ami könnyen elérhető.

-Pethy Bone nem rendszer Niobe. -fordult hátra Trianna, miközben Yve már a fejét rázta.

-Hanem? -kapkodta kettőjük közt a tekintetét magyarázatot várva. Kudarcként élte át a helyzetet, hogy ő kimaradt bizonyos szükséges információkból, melyek egy ilyen küldetés alkalmával nem biztos, hogy előnyévé válnak egy infiltratornak. Sőt! Mielőtt azonban választ kaphatott volna, a navkomputer felsípolt és a következő pillanatban Yve máris előrenyúlt, hogy hátrahúzza az egyik kart a középső konzolon. Odakint hirtelen eltűntek a záporzó lövedékek, a haláltusájukban vergődő hajók és a helyüket a csillagok szaggatott vonalai, majd fénycsíkjai, végül pedig a hipertér kék örvénylő szingularitása vette át. Biztonságba kerültek.

Niobe pedig egyenlőre válasz nélkül maradt. De csak egy átmeneti pillanatra. Trianna mély lélegzetet vett, majd ott folytatta, ahol előbb abbahagyta.

-Pethy Bone egy szakadár hapan nemesi ház utolsó sarja aki megúszta az Ereneda ítéletét. Egykoron maga is infiltrator képzést kapott, sőt, az élcsoportba tartozott.

Niobe hirtelen köpni, nyelni nem tudott. Tény és való, hogy nem volt tudatában a szakadár családok teljes történelmével de a képzés alatt kiváló eredményeket elért társak nevét évfolyamról évfolyamra megjegyezte. De ezek szerint tudása nem volt teljes.

-És ez most gondot okozhat? -kérdezte kissé megszeppenve.

-Ch, gondot? -szólalt meg Yve. -Egymagában nem, de tudva, hogy a Kyeteera klánnak a hadvezére melynek éppen borst törtünk az orra alá, talán jogos a nemtetszésünk az útiránnyal kapcsolatosan.

-A fenébe. -dőlt hátra Niobe megadóan.

-Hát igen. A fenébe is. -tette hozzá a saját álláspontját Yve felsóhajtva.

[KisKósa]

A nevem Kray Fellis. A peremvidéki Christophsis bolygón születtem, lassan 32 éve. A szüleim Ron-, és Amanda Fellis corelliai származású kereskedők, szállítmányfuvarozók voltak, akik folyton átutazóban voltak egyik bolygóról a másikra. Talán ennek köszönhető az, hogy a Kristályváros egyik szülőszobáján, és nem odahaza a Corellián láttam meg a napvilágot. Életem első négy évében a szüleimnek nem volt állandó lakhelye, gyakorlatilag a hajójuk volt az otthonom. Mivel folyton úton voltunk, nem voltak barátaim, akikkel játszhattam volna. Egyedül édesanyám volt az, aki tudott szakítani rám néhány órát, de a nap legnagyobb részét mégis a legénység többi tagjának társaságában töltöttem, akiket nagyon kedveltem a jó humoruk miatt. Megtanultam tőlük egyet, s mást egy űrhajó működéséről. Édesapám pedig? nos, fogalmazhatok úgy, hogy jóformán egyáltalán nem ismertem őt. Nagyon kevés szót váltottunk egymással, ami a mai napig fájó emlék. Körülbelül öt éves lehettem, amikor a szüleim letelepedtek a Coruscanton, hogy innen bonyolíthassák az üzleteiket. Továbbra is folyamatosan utaztak, mindössze annyi változott, hogy többször maradtam otthon egy dajkadroid társaságában, míg ők távol voltak. Majdnem egy teljes év telt el így, amíg a szüleim váratlanul úgy döntöttek, hogy a következő útjukra magukkal visznek engem is. Talán végre beláthatták, hogy túl kevés időt töltöttek velem. Szerintem épp itt volt már az ideje. Ugyan akkor még egyikünk sem tudhatta, hogy a kashyyyk-i utunk milyen szörnyű következményekkel jár, ennek ellenére egy jó dolog mégis származott ebből az egészből: ekkor beszéltem apámmal a legtöbbet. A hajó hídján az ölében ülve néztem végig, ahogyan a hajó kilép a hiperűrből, és a hosszúkás, vékony csíkok apró fényes pontokká sűrűsödtek. Ekkor tárult a szemem elé a gyönyörű szép, levélzöld színben tündöklő Kashyyyk. Apám a wookiee-k népéről kezdett el mesélni nekem, hogy hogyan élnek az óriási wroshyr fák között, hogy milyen hatalmasak, és erősek. Miután befejezte, megkért, hogy szálljak le az öléből, majd előredőlt kapitányi székében, és megpróbált kommunikációs kapcsolatot létesíteni a bolygóval, de csak sistergés szűrődött a hangszóróból. Eközben én szemügyre vettem a Kashyyyk-ot, és a holdjait. Ekkor vettem észre, hogy egy furcsa, zord külsejű hajó közelít felénk. Egy biztos: sosem fogom többé elfelejteni azt a hajót. Pár pillanatig még figyeltem, ahogy a furcsa hajó egyre csak közeledik, majd szóltam apámnak, hogy nézze meg ő is. Eleinte nem figyelt oda rám, akárcsak az elmúlt pár évben. Továbbra is a működésképtelen kommunikációs rendszerrel volt elfoglalva. Ismét szemügyre vettem a közeledő hajót. Pár pillanattal később egy vöröses színű villanást véltem felfedezni rajta, utána pedig egy szintén vöröses, fényes csíkot, amely a másodperc töredéke alatt belénk csapódott úgy, hogy az egész hajó beleremegett. Apám figyelme végre arra terelődött, ahová már az előbb is kellett volna. Bekapcsolta az elhárító pajzsot ugyan, de már túl késő volt. Támadóink egyetlen jól irányzott lövéssel semmisítettek még a hajtóműveinket. Esélyünk sem volt ellenük. Ám a várakozással ellentétben nem tüzeltek tovább, hanem akárcsak az elmúlt pár percben, tovább közeledtek. Miután már elég közel értek, úgy manőverezték a hajót, hogy velünk hajszálpontosan egy vonalban legyenek, majd átküldték a köldökzsinórt, és ránk csatlakoztak. Apám rémülettel átitatott arccal, de ennek ellenére mégis nyugodt hangon utasított, hogy menjek oda anyámhoz. Így is tettem. Pár percen keresztül halálos csend uralkodott a hajón, de a következő pillanatban egy fülsiketítő erejű robbanás félbeszakította mindezt. Ekkor trandoshan űrkalózok özönlötték el az egész hajót. Primitív, fémtöltényekkel működő sörétes puskákkal, és golyószórókkal támadtak ránk. Sőt, volt köztük olyan is, aki egyszerűen csak borotvaéles vibropengékkel harcolt. Apám, mint a hajó kapitánya elsőként szállt szembe a támadókkal egy egyszerű kézi sugárvető társaságában. Hármat is leterített a tűzharc során, de a neheze csak ezután jött. Egy hatalmas, talpig páncélba öltözött trandoshan lépett be a terembe nehézkes léptekkel, kezében egy akkora golyószóróval, amely csaknem akkora volt, mint saját maga. Célzásra emelte az iszonyatos tömegű fegyvert, és gyilkos golyózáport zúdított a hídra. Apám még épp időben tudott fedezéket találni magának, de még így is találatot kapott a jobb lábába. A találat helyén egyre növekvő vörös folt éktelenkedett. A lövések, és halálhörgések alkotta fülsiketítő robajt átkiabálva utasított anyámat, hogy helyezzen biztonságba. Anyámat ugyan teljesen átjárta a félelem, de nem habozott egy percig sem. Megragadott a derekamnál fogva, megemelt, majd teljes erejéből futott, ahogy csak bírt. Tehetetlenségemben, apámért aggódva a tűzharc zaját hallgattam. Eleinte hallottam, ahogy apám sugárvetője szórja a sugárnyalábokat, de aztán szép lassan egyre kevesebb lövés hallatszott, majd végleg elcsendesedett minden a hídon. Anyám is észrevehette a hangerőváltozást, mert még gyorsabban futott, mint eddig bármikor. Én pedig csak bámultam a háta mögé könnyektől nedves arccal. Miközben anyám a mentőkabinok felé vette az irányt, a folyosó végén, a hídhoz vezető ajtóban megpillantottam egy kopott, bézsszínű kezeslábast viselő kövér trandoshant, kezében egy jókora sörétes puskával. Nem kellett hozzá sok idő, hogy észrevegyen minket, és a nyomunkba eredjen. Lomhán, nehézkesen haladt. Úgy tűnt, mintha igazából nem is tudott volna futni, jóformán saját túlsúlya fogta őt vissza. Anyám éles fordulattal jobbra kanyarodott, egyenesen a mentőkabinok felé. A trandoshan gyorsan felmérhette a helyzetet, mert lelassított, és célzás nélkül tüzet nyitott. A szanaszét szóródó sörét néhány darabja anyám jobb lábába fúródott. A találat hatására megbotlott, és elesett. Zuhanás közben 180 fokos fordulatot vett, nehogy rám essen. Utasított, hogy fussak tovább, és bújjak bele az egyik mentőkabinba. Így is tettem. Mialatt én odafutottam, és kinyitottam a legközelebbi kabin ajtaját, addig anyámnak sikerült újra lábra állnia. Bemásztam, a mentőkabinba, és vártam, hogy anyám mikor száll be mellém. Odasántikált a kabinajtóhoz, de még mielőtt bezárta volna, valami elterelte a figyelmét, és rémülten hátrapillantott. Utána visszafordult, majd mélyen a szemembe nézett, és csak ennyit mondott:

- Szeretlek, kicsim.

Aztán a mentőkabin kezelőpaneljén megnyomta azt a gombot, amely a kabin kilövéséért felel. A kabin ajtaja szép lassan záródni kezdett. Még mielőtt becsukódott volna, láttam, ahogy a minket üldöző trandoshan négykézláb rohan felénk, akár egy felbőszült vadállat. Ráugrott édesanyám hátára, aki a roppant súly, és a találatoktól elgyengült jobb lába miatt a padlóra zuhant. Majd a trandoshan közvetlen közelről lőtte hátba sörétes puskájával. A kifröccsenő vér a támadó egész arcát beborította. Egyáltalán nem zavarta, sőt, úgy tűnt élvezi is. Valószínűleg ezért használnak a trandoshanok ilyen jellegű fegyvereket. Mert élvezettel tölti meg őket a gondolat, hogy végignézhetik, ahogy a zsákmányuk elvérzik. Elégedetten a levegőbe szimatolt. Hüllőszerű, merev tekintetét először a záródó kabinajtóra, majd egy hirtelen mozdulattal rám irányította. Hangosan rám morgott, majd a kabinajtó végleg bezárult. Körülbelül tíz másodperccel később a hajónk, a Fellis? Star elindította a mentőkabint az úti célja, a Kashyyyk felé, örökre otthagyva a fedélzeten uralkodó rémálmot. A vérengző csata fülsiketítő robaját hosszúra nyúló, halálos csend váltotta fel. Akármilyen nyugalom uralkodott is a kabinban, ennek ellenére még mindig halálra voltam rémülve. Ahogy egyre közelebb kerültem a bolygóhoz, a Kashyyyk egyre nagyobbnak tűnt a kabin ablakán keresztül. Olyannyira, hogy pár perccel később már a bolygót körülvevő végtelen űrt sem tudtam szemügyre venni. Épp farkasszemet néztem a wookiee-k levélzöld otthonával, amikor a kabin egyre intenzívebben rázkódni kezdett. Egyértelművé vált számomra, hogy behatoltam a bolygó légkörébe. A kabin hevesen lángolni kezdett, de a tökéletesen hőszigetelő burkolata megvédett a forróságtól. Zuhanás közben több kisebb faágat letörve haladtam át a wroshyr fák lombkoronaszintjén, tovább száguldva a Kashyyyk alsóbb szintjei felé. Az egyre jobban berepedő ablaküvegen keresztül fokozatosan minden egyre sötétebbé vált. A mentőkabin nagy erővel csapódott be, és a zuhanás során eszméletemet vesztettem. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mennyi ideig voltam eszméletlen, de annyi bizonyos, hogy biztonságosan földet értem, és néhány aprócska horzsolással, és üvegszilánk okozta vágással megúsztam az egészet. A mentőkabin ablaka betört, ahogy a földbe fúródott. Megnyomtam egy gombot, és ajtó sziszegve tárult ki. Odakint meglepő módon teljes sötétség fogadott. A kabin belső világításán kívül csak azok a furcsa, világító kalapú gombák, és az össze-vissza cikázó világító rovarok szolgáltattak némi fényt. Nem egészen ilyennek képzeltem el a Kashyyyk-ot apám történetei alapján.

Elindultam feltérképezni a területet, hátha találok valahol segítséget. A világító gombák fényében láttam, ahogy a sokféle rovar, és százlábú szétszéled lépteim hatására. Körülbelül 10-12 méterre lehettem a kabintól, amikor furcsa, kaparásszerű hangokra lettem figyelmes. Nem tudtam beazonosítani, hogy pontosan melyik irányból jött a hang. Mintha egyszerre mindenhonnan szólt volna. A furcsa nesz egyre hangosabbá vált. Mintha valami egyenesen felém tartott volna. Heves rémület lett úrrá rajtam. A hang ekkor már közvetlen közelről szólt, majd hirtelen abbamaradt. Futásnak eredtem, egyenesen a kabin irányába. A titokzatos hang pedig újra felcsendült, ezúttal sokkal gyorsabban, mint azelőtt. Bármi is volt az, egy biztos volt: engem üldözött. Futás közben megbotlottam valami kisebb faágban. Amilyen gyorsan csak tudtam talpra álltam, és futottam tovább. Az üldözőm már közvetlen a hátam mögött volt, szinte már éreztem őt. Mikor már elég közel értem, lendületből hosszan beleugrottam a kabinba. Hátranéztem, és a belső világítás fényében végre szemügyre vehettem a támadómat. Egy furcsa, zöldes barna színű, pókszerű teremtmény volt. Vaskos teste mindössze négy vékony lábon állt, teste legtetejéből pedig egy olyan szintén vékony, hosszúkás végtag állt ki, ami egy méregfullánkban végződött. Ugyan túl nagy volt ahhoz, hogy beférjen a kabinajtón, ennek ellenére mindent megtett, hogy méregfullánkjával átszúrjon. A kabinajtó záró gombját ugyan elértem, de ha odamennék, hogy megnyomjam kiszolgáltattam volna magam a vérengző fenevadnak, aminek így is csak centiméteren múlt, hogy elérjen annak ellenére, hogy amennyire csak tudtam, bebújtam a kabin legtávolabbi sarkába. A lény még jobban beljebb nyújtózott. Méregfullánkja jóformán már súrolta a lábamat. A távolban egy erősebb sugárvető lövései visszhangzottak. Egy vaskos zöld sugárnyaláb telibe találta a fenevadat, amely azonnal belehalt a sérüléseibe. Még hat lövést adott le az ismeretlen megmentőm, majd diadalittasan felhördült. Rövid szünet után az ismeretlen alak megragadta az állatot és kihúzta a kabinból, majd egy erőteljes puffanással a földre dobta. Egy hatalmas testű, vörösesbarna bundájú wookiee hajolt be az ajtón, majd rám morgott, és jelzett, hogy jöjjek vele. Eleinte még ahhoz sem volt semmi bátorságom, hogy egyáltalán megmozduljak, de amikor az óriási wookiee már másodszor is rám morgott, ? ezúttal sokkal türelmetlenebbül ? akkor igyekeztem összeszedni magam, majd elindultam felé. Mikor odaértem hozzá, óriási mancsaival megragadott a derekamnál fogva, majd kiemelt a kabinból, letett a földre, majd intett, hogy kövessem. Bár eleinte féltem a hatalmas wookiee-tól, mégis volt benne valami? Valami, amitől biztonságban éreztem magam mellette, valami, amitől úgy éreztem, hogy megbízhatok benne. Szorosan mellette haladva, a bundájába kapaszkodva sétáltunk a végtelen sötétségben. A wookiee-val ellentétben, aki valószínűleg pontosan tudta merre tartunk, én semmit sem láttam. Hirtelen megálltunk, majd ismét megragadott, és ugyanavval a fogással, ahogy a kabinból kiemelt, felültetett valamire. Valamire, ami mozgott. A wookiee is felmászott, és közvetlenül mögöttem foglalt helyet. A wookiee morgolódott valamit, majd csapkodó hangok kíséretében a levegőbe emelkedtünk. Ahogy egyre magasabbra repültünk, egyre világosabbá vált minden, az alattunk lévő világító gombák fénye pedig fokozatosan elhomályosult, majd végleg elnyelte a lent uralkodó sötétség. Miután a pupillám már megfelelően összeszűkült ahhoz, hogy a szemem hozzászokjon az egyre növekvő fényáradathoz, szemügyre vettem a környezetemet. Meglepetésemre egy jókora can-cell nyergében ültem. Ez az állat nem volt ismeretlen számomra. Akkor láttam ilyeneket utoljára, amikor a szüleimmel egyik üzleti útjuk során a Rodiára utaztunk. Csakhogy a rodiai példányok sokkal kisebbek voltak, mint ez. Időközben már teljesen kivilágosodott körülöttem minden. Végül megérkeztünk Rwookrrorroba, a wookiee-k fővárosába, ahol minden egyes épület tetőtől-talpig fából épült. Az épületeket szintén fából készült függőhidak kötötték össze. Az utcákon mindenütt wookiee-k tartózkodtak, de itt-ott előfordult néhány ember is. A wookiee, aki az imént mentette meg az életemet, leszállt a can-cell nyergéből, megfogta a pórázt, és odasétált egy közeli faoszlophoz, hogy kiköthesse az állatot. Olyan erős csomót kötött rá, hogy ember legyen a talpán, aki ki tudja oldani azt. Néhány erős rántással még ellenőrizte, hogy stabil csomót kötött-e. Visszajött, és óvatosan leemelt a can-cell hátáról.

Egy felszólító módú felhördülést követően ismét intett, hogy kövessem. Utunk során több helybéli wookiee is alaposan szemügyre vett, inkább kíváncsiságból, mint rosszindulatból. A város központi wroshyr fája felé vettük az irányt. Ez volt Rwookrrorróban a legnagyobb mind közül. Mikor megérkeztünk az egekbe nyúló fa törzséhez, beléptünk a fa kérgében kialakított fából, és fémből egyaránt készült turbólift fülkéjébe. A wookiee megnyomott egy gombot, majd a turbólift ajtaja halk szisszenés kíséretében bezárult, és elindult felfelé. Pár perces néma csend következett egészen addig, amíg fel nem értünk az irányító központba, ahol wookiee-k tevékenykedtek szorgalmasan mindenfelé. A terem közepén pedig a helyi wookiee vezér, Attichitcuk állt, oldalán fiával, Chewbaccával. Attichitcuk két állati eredetű tülkös szarvval díszített hatalmas fejdíszt viselt, továbbá egy hosszú köpenyt, amely egészen a földig ért. Apával ellentétben az ifjú Chewbacca mindössze néhány tölténytáskát hordott a vállán. Mellettük pedig egy magas, vékony alkatú, hosszú fekete hajú fiatal férfi várt az érkezésünkre. Ő pedig egy fekete rövidnadrágot, és egy olyan ujjatlan, szürke inget viselt, amely valaha fehér lehetett. A tetőtől-talpig szőrös férfi végigsimított kecskeszakállán, majd felkészült rá, hogy lefordítsa a vezér szavait. Ugyan a tolmács meglepően jól beszélte a shyriiwook nyelvet, mégis elég bizarr látványt nyújtott.

Az elkövetkező pár órában Attichitcuk elmesélte, hogy az orbitális szkennerjeiken észlelték a Fellis? Star érkezését, akárcsak a trandoshan hajóét. Ekkor tudtam meg, hogy a támadóim valószínűleg űrkalózok voltak. Attichitcuk elmondta továbba azt is, hogy mire a Claatuvac űrtársaság kutatóhajói megérkeztek, addigra már túl késő volt, és a trandoshanok már rég messze jártak, és csak a Fellis? Star roncsait hagyták hátra maguk után. Mikor megláttak a zuhanó mentőkabinomat, amely közvetlenül Rwookrrorro mellett suhant el, egy Kabukk nevű wookiee-t küldtek a megmentésemre. A helyiek által ?Árnyföldnek? nevezett terület egyik legsötétebb részére zuhantam le. Az ?Árnyföld? Kashyyyk azon alsóbb szintjeit jelenti, ahová a napfény már nem képes eljutni a sűrű lombkoronán keresztül. Szerencsétlenségemnek hála pont egy kinrath fészek közvetlen közelében értem földet. Valószínűleg a becsapódás zajára sereglettek oda a roncsokhoz. Nem sikerült sokkal több információt összegyűjtenem róluk az évek során, de hallottam róluk egy-két őrültebbnél őrültebb feltételezést, miszerint ők az Erő segítségével vadásznak az áldozataikra, vagy valami ilyesmi.

Attichitcuk végül befejezte a történtek ismertetését, majd egy sor kérdést tett fel egymás után, miközben a tolmács szorgalmasan, szépen sorban lefordította nekem a közös nyelvre. A wookiee vezér afelől érdeklődött, hogy tudok-e olyan vérrokonomról, akihez hazavihetnének. Én csak a fejemet csóváltam. Anyámon és apámon kívül senkit nem ismertem a Fellis családban. A nagyszüleimről pedig csak annyit tudtam, hogy már a születésem előtt meghaltak. Attichitcuk elgondolkodott egy percre, majd ismét mondott valamit, ami lefordításra várt, de még mielőtt a kecskeszakállú tolmács belekezdhetett volna, a vezér fia, Chewbacca közbeszólt, és rövid párbeszédbe bonyolódott az apjával. Miután befejezték Attichitcuk a tolmács felé fordult, majd bólintott. A tolmács visszabólintott, majd lefordított a mondatot, amely életem elkövetkezendő pár évét meghatározta. Mivel hogy nem maradt egyetlen rokonom se, ezért Attichitcuk úgy döntött, hogy a Kabukk nevű wookiee gyámságába helyez. Ez a wookiee volt az, aki megmentett. Továbbra is szótlanul állt mellettem, majd felnéztem rá. Kabukk bólintott. Aggodalommal töltött el a gondolat, hogy mostantól egy wookiee család fogadott gyermeke leszek. A tolmács nyilván észrevette aggodalmamat, és bíztatásként azt mondta:

- Ne aggódj, kölyök. Kabukknál jó kezekben leszel.

Újra felnéztem a szóban forgó wookieera, aki viszonozta pillantásomat. Elmorgott egy rövid, felszólító hangnemű mondatot, majd óvatosan megfogta a kezem, és elindultunk a terem kijárata felé.

Még egyszer visszapillantottam a három távolodó alakra. Attichitcuk még pár pillanatig figyelemmel kísérte távozásomat, majd Chewbacca felé fordulva beszélgetni kezdett fiával. A tolmács enyhén mosolygott. Egyszerre tükröződött rajta a sajnálat, és a megnyugvás, hogy végre jó helyre kerültem. Az úton Kabukk semmit sem szólt, csak egész egyszerűen mutatta a hazafelé vezető utat.

Végül megérkeztünk Kabukk házához, amely Rwookrrorro többi épületéhez hasonlóan szintén fából épült. Meglepően tágas volt. Sokkal nagyobb, mint amilyennek kívülről tűnt. Nagyon otthonosnak bizonyult, a levegőben mindenütt a fa illata terjengett, ami csak elsőre volt szokatlan. A Coruscanton töltött hosszú évek során sosem volt alkalmam olyan közel kerülni a természethez, mint akkor a Kashyyykon. A Coruscanton mindössze csak azt a néhány gránitcsigát sikerült tanulmányoznom, amelyek a lakásunk falán kúsztak felfelé.

Az elkövetkezendő 16 évben ez volt az otthonom. Eleinte nagyon nehéz eset lehettem. Majdnem egy hónapig meg se szólaltam. Nem én voltam az egyedüli gyermek a háznál. Kabukknak volt egy fia, Muaarga, aki aztán a legjobb barátom lett az évek során. Már az első pillanatoktól kezdve nagyon barátságos volt. Leginkább neki köszönhettem, hogy sikerült viszonylag hamar túltennem magam a szörnyűségeken. Eleinte problémás volt megértenem a wookiee-kat, de szép lassan egyre több szót tanultam meg a Shyriiwook nyelvből, bár kiejteni nem tudtam őket. De mindez nem jelentett akadályt, mert a legtöbb wookiee beszéli a galaktikus közöst. Ők mindig a saját nyelvükön beszéltek, ahogy én is. Idővel fel sem tűnt, hogy nem is egy nyelven társalgunk.

Miutn már kihevertem szüleim halálát Muaarga bemutatott a barátainak. Wrcahwowhwának, és Rahnhohrrnak. Ők is hasonlóan olyan kedvesek voltak, mint Muaarga. Mi négyen éjjel-nappal együtt játszottunk, és rövid időn belül a környék legnagyobb rosszcsontjaiként tartottak minket számon. Le kell szögeznem, hogy utazásaim során nem találkoztam olyan néppel, akik olyan barátságosak, és becsületesek, mint a wookiee-k. Talán egyedül az ithorianok érték el ezt a szintet.

Természetesen az életem nem csupán a játékból állt a Kashyyykon. Kabukk fokozatosan megtanított vadászni. Először csak egyszerű dzsungel worrt-okat kellett nyakon csípnem, majd fokozatosan egyre nagyobb állatok következtek. Serdülőkoromra már egy kifejlett hím grantaloupe-ot is el tudtam ejteni egy lándzsával, egy indáról lendülve. Kabukk lőni is megtanított a híres wookiee íjvetővel, amely akkora volt, mint a karom. Eleinte még csak meg se tudtam emelni. Kabukk leckéinek hála egyre jobban megerősödtem, időközben a hajamat is megnövesztettem. Úgy néztem ki, akár egy nomád, barbár harcos. Már egy kicsit sem emlékeztettem arra a kis, törékeny fiúra, aki elkényelmesedett a Coruscanton töltött hosszú idők alatt.

De nem csak vadászni tanított meg az öreg wookiee. Megtanultam Kabukk saját, házi can-cellje nyergében egyedül lovagolni. Továbbá felsőfokú mérnöki tudást is elsajátítottam tőle. De mindez csak felkészítés volt az előttem álló próbára, a Hrrtayyk Ceremóniára. A legtöbb wookiee gyermek már 12 éves korában átesik ezen a szertartáson. Muaarga, Wrachwowhwa és Rahnhohrr már egész fiatalon túlesett rajta. Kabukk engem 16 évesen tartott elég érettnek a próbára.

Én is úgy éreztem, hogy készen állok. Egész egyszerűen mindent megtanultam. Ismertem a helyi állat-, és növényvilág csaknem az összes faját, tudtam mely növények mérgezőek, és melyek ehetőek. Tudtam, hogy merre találhatóak az édesvizű források, tudtam, hogy hogyan kössek masszív, erős köteleket indákból, hogy hogyan építsek magamnak menedéket fából, és hogy hogyan készítsek magamnak halálosabbnál halálosabb fegyvereket. Egyszóval mindent, ami szükséges a túléléshez az ?Árnyföldön?.

Az ?Árnyföld? Kashyyyk legveszélyesebb területe. Rengeteg helyi babona, és hiedelem fűződik a nevéhez, és persze rémtörténetek ezrei. Egy kívülálló számára lehetetlen felfogni az ?Árnyföld? jelentőségét, ahhoz itt kell élni, hogy megértsék a hely misztikumát.

A Ceremónia során több mint egy hetet kellett eltöltenem odalent, mindenféle segítség nélkül. Annak rendje, és módja szerint építettem magamnak egy kisebb kunyhót, és készítettem magamnak egy hegyes lándzsát. Odalent hihetetlenül lassan telik az idő. Azt sem tudtam, hogy mikor van nappal, és mikor van éjszaka. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy mennyi időt töltöttem ott, csak utólag tudtam meg Kabukktól, hogy több mint egy hétig voltam lent. Nekem egy örökkévalóságnak tűnt. A lent uralkodó sötétség rákényszeríti az embert arra, hogy a szeme helyett a többi érzékszervére hagyatkozzon.

Többször meggyűlt a bajom a tach-okkal, amelyek rendszeresen megdézsmálták a gyümölcsöt, amit összeszedtem. Részese voltam néhány katarn támadásának is, de sikerült megmenekülnöm. Az utolsó napon egy magányosan bolyongó, hatalmas kinrath-al kerültem szembe. Eleinte nem támadott, csak mozdulatlanul állt, mint egy szobor. Akárcsak a zuhanásom napján. Megforgattam kezemben a dárdát, majd a kinrath támadásba lendült. Dárdámmal az állat méregfullánkja ellen vívtam. Ha akárcsak egyszer is megsebesített volna, akkor halott ember vagyok. A mérge pillanatokon belül végzett volna velem. Párbajunk egyre vadabbá, és kimerítőbb vált. A kinrath egyre dühösebben támadott, és csapásait is egyre nehezebb volt kivédeni. Az állat féktelen dühét kihasználva hirtelen oldalra bukfenceztem, melléugrottam, majd egy erőteljes döféssel átszúrtam az állatot. A kinrath fájdalmát éles sikollyal fejezte ki, amely szinte visszhangzott az ?Árnyföld? végtelen sötétségében. Végül kimúlt, és újra elcsendesedett körülöttem minden.

A kinrath méregfullánkját bizonyítékként levágtam, és visszatértem vele Rwookrrorróba. Trófeámat bemutattam a nagy wookiee harcosoknak azt jelképezve, hogy kiálltam a próbát. Így estem át a Hrrtayyk Ceremónián. A legyőzött kinrath fullánkját pedig azóta is a nyakamban hordom egy láncra felfűzve. Az elkövetkezendő nyolc évben továbbra is a Kashyyyk-on éltem. A nap legnagyobb részében Muaargával, és a barátaimmal voltam, közben sokszor segítettem Kabukk-nak a munkájában. Egyre unalmasabbnak találtam az ottani életet. Annyi minden felfedezésre váró bolygó volt még a Galaxisban. És én fel akartam fedezni mindegyiket.

Sosem akartam apámra hasonlítani. Igyekeztem elkerülni a hibáit. De akármilyen komoly erőfeszítéseket is tettem ennek érdekében, mind hiábavaló volt. Pont ugyanolyan lettem, mint ő. 24 éves lehettem, amikor végre összegyűlt a pénzem egy hajóra. Egy corelliai YV-664-es teherhajót vásároltam. Elbúcsúztam Kabukktól, Muaargától, Wrcahwowhwától, és Rahnhohrrtól, majd felszálltam, és elindultam az ismeretlen felé.

Nehéz szívvel hagytam ott a Kashyyyk-ot, de mégis úgy éreztem, hogy mennem kellett. Hajómmal a fél galaxist bejártam oda, és vissza. Jelenleg egy Nar Shaddaa-i kocsmában dolgozom pincérként. Jelen pillanatban épp néhány percnyi szünetet tartok a munkámban, és egy korsó corelliai sört kortyolgatva gondolkodok mindenfélén, ami eszembe jut.

Akik kevésbé ismernek engem, csak egy egyszerű csempésznek tartanak. De aki igazán ismer, az jól tudja, hogy engem nem lehet ilyen egyszerűen ezzel az egy szóval leírni. Többnek tartom magam egy átlagos csempésznél. Foglalkozom csempészéssel is persze, de hát valamiből élni is kell. Általában fűszert szoktam szállítani a megbízóimnak. Leggyakrabban a C-Foroonról, és a Mon Gazzáról szerzem az árut, de nagyon ritkán, különleges alkalmakkor elutazok a Kesselre is.

Többek között a legutóbbi kesseli utamnak köszönhetem, hogy a Birodalom elkapott, majd bebörtönzött a peremvidéki Artus Prime bolygón, majdnem 3 évvel ezelőtt. Furcsa, olyan tisztán emlékszem az egészre, mintha csak tegnap történt volna?

Szerkesztve: 2009. Március 29. - Ody Mandrell