Főleg K.J. Andersonnál érzem azt, hogy hiába vannak ötletei, de attól még nagyon nem tud elszakadni a bevált formuláktól. Kb. az a szint, hogy Luke állandóan a Jedi-beli fekete hacukáját viseli, és persze vagy proto-Halálcsillag, vagy kvázi-Halálcsillagot (Sötétkard) kell elővennie, és tényleg csak az hiányzik,hogy az legyen úton útfélen leírva, hogy Leiának éppen mennyire kakaóscsiga a haja. Bírom a SW-beli könyveit, de ez akkor is nagyon feltűnő. Mondjuk igaz, hogy az olvasók egy részének ez jelenti a SW-hangulatot.
A NJO, és az azt követő éra könyveiben meg egyértelmű, hogy valami újat muszáj behozni, ha nem akarják állandóan magukat ismételni, és mint tudjuk, a változtatás ténye már vörös posztó a rajongók szemében. Na igen, a rajongó áldás és átok: egyszerre felemeli és életben tartja a művet, másrészt kisajátítja és megfolytja azzal, hogy ha valami nem ütközik az ő ízlésével/megszokásával (és most nem minőségi, csak tartalmi elemekről beszélek), akkor kibújik belőle a sárkány.