Roger MacBride Allen: Korélia-trilógia
Az elmúlt hetekben-hónapokban el kezdtem újra olvasni a régebbi EU-könyveket, főleg, ami az EP6 után játszódik. Ismerve a meglehetősen silány Hambly regényeket, a transzdimenzionális lény Warut, vagy az Anderson-féle dedós hangvételt (ez főleg a Sötétkardra igaz fokozottan, a Jedi Akadémia-trilógia tetszett), de ide sorolhatnám a nehézkes Fekete Flotta-trilógiát és a SW-idegen Különbékét is, azt kell mondjam, hogy ezekkel szemben MacBride Allen trilógiája nekem bejött. Érdekes történet (bár a csattanó azért nem ütött a harmadik könyvben, ennél többet vártam sokkal), remek szereplők, és a filmes karakterek is a helyén vannak, főleg Lando, aki rengeteg jó beszólással örvendeztette meg az olvasót. Jó volt egy olyan történetet olvasni, ahol nem az egész Galaxis megmentése a cél, bár, ha jobban belegondolok, közvetve a világbéke is veszélyben volt.
Mivel az egyik legkorábbi EU-könyvről van szó a 90-es évek első felében, ezért megértettem, de ennek ellenére zavart, hogy