Komolyan mondom nehéz megszólalni a rész után. Gyakorlatilag egy átvezető epizódot kaptunk a fináléra, de olyan tartalommal, hogy az ember alig akarja elhinni. Van itt minden, mint a búcsúban, méghozzá a legjobb fajtából. Egy rész van hátra az évadból, de már most ki merem jelenteni, hogy ez az etap valami döbbenetesen jóra sikerült.
Először is ez Mayfeld része. Már önmagában hihetetlen, hogy fogták az első évad egyik látszólag érdektelen mellékszereplőjét, és szinte a csillagokba repítették. A történet megadta neki a lehetőséget, hogy felemelkedjen, és rosszfiúból inkább egy rossz útra tévedt jó srác maradjon meg az emlékezetünkben, aki megérdemelt egy második esélyt.
Pedig nem kellett volna így lennie. Megoldhatták volna klisésen is, hogy már az első alkalommal beárulja Mandot a tiszteknél, de erről szó sem volt. Helyette megkaptuk a Star Wars egyik legerősebb jelenetét mind színészi játékban, mind rendezésben. Amíg addig eljutunk az is remek, Mayfeld karaktere pedig profin van felépítve. Először az a bohókásan vicces alak, akit az első évadban megismertünk, ám ahogy haladunk előre egyre inkább kitárulkozik. Első nézésre nem is igazán tűnt fel, de másodikra, hogy tudjuk merre haladunk, nagyon ütős. Amikor mondja Mandonak, hogy mind a ketten túlélők, és ahogy néz a falusiakra miközben áthajtanak közöttük az nagyon árulkodó. Saját magát szinte Djarin-hoz definiálja. Még egyszer mondom, ezt csak akkor tudjuk értékelni és észrevenni, ha már láttuk egyszer a részt, hisz elsőre Mayfeld minden szava nagyot mondásnak tűnik, addig a bizonyos jelenetig…
Mando ebben a részben hozta a szokásos formáját mindaddig, amíg legnagyobb döbbenetemre le nem vette a sisakját. Persze második nézésnél már érezhető Mayfeld célzásaiból, hogy benne van a pakliban a dolog, de elsőre teljesen lesokkolt. Eddig is sejthettük, hogy Djarin sok mindent hajlandó megtenni Groguért, de hogy a legszentebb esküjét is megszegje….na ez az igazi jele annak, hogy kettejük között milyen mély kötődés alakult ki. Persze itt is a kantin jelenetben csúcsosodtak ki a dolgok…
Nagyon tetszett, ahogy a mellékszereplőket használták. Főleg Bobát. Nem gyakta le az egész bázist egyedül, amit talán az előző rész alapján talán várhattuk volna. Itt most az abszolút mellékszerep hárult rá, de még így is zseniális volt a hajójával együtt. A Slave I eszméletlen hangulatot kölcsönzött a résznek. Bár az idők alatt mintha megnőtt volna, mert az EPII-ben inkább tűnt egy két személyes gépnek, most meg egy jóval tágasabb hajónak. A szeizmikus tölteteknél már én is legalább akkorát durrantam, mint a legendás bombák.
Ami viszont kicsit fura volt, hogy Boba mennyire gyorsan rendbe kapta a páncélját (a kopottas változat jobban bejött).
Cara és Fennec kettőse is csak akkor lépett közbe, amikor szükségük volt rájuk.
A rész körítése is méltó a tartalomhoz. Karthon, de főleg Morak remekül sikerült világok. Előbbi Lotho Minorra, míg utóbbi talán az Ajan Kloss-ra (Scariffre) emlékeztet, de nem kihívóan. Arra is jók voltak ezek a bolygók, hogy remekül bővítsék az univerzumot, talán az egész széria legjobb látványvilágát bemutatva.
UK börtöntelep, vagy éppen egy ex-birodalmi finomító. Az utóbbiból többet kaptunk, így maradjunk is inkább ennél.
A raidoniumot ismerjük a TCW-ből, tudjuk mire képes. Most először láthattuk a módját, ahogy feldolgozzák. Az anyag érzékenysége a coaxiuméra emlékeztetett, maga a szállítás pedig a Sorcerer című filmre. Ezt most nem részletezném, aki látta tudja, mire gondolok.
Az akció a Solo azon jelenetét juttatta eszembe, amikor Enfys és csapata meg akart a szerezni a coaxium szállítmányt. Habár Djarin szerint kalózok támadták meg őket, én ezt nem hiszem, mert egészen egyszerűen fel akarták robbantani a rakományt. Egy kalózbanda meg akarja szerezni a cuccot, nem megsemmisíteni. Szóval a lények szerintem amolyan helyi ellenállók lehettek.
Persze elsőre itt is bedőltem a cselnek, és azon kaptam magam, hogy a Birodalmi maradéknak szurkolok. Főleg a végén, amikor beértek a finomítóba és olyat láttam, amit eddig még talán sose. Mint a lázadók pepitában. Ünnepelték a hősöket, akik teljesítettek egy lehetetlen küldetést. Ujjongott mindenki, a tisztektől az egyszerű munkásokig.
Aztán jön a kantin, ahol összeérnek a szálak. Djarin és Mayfeld karaktere, a katonák és munkások ünneplésének illúziórombolása. Aki pedig visszaránt minket a valóságba az Valin Hess. Már majdnem elhittem, hogy ez egy oázis a birodalmi fertőben, amikor is színre lépett ez a figura.
A kantinban történtek a sorozat és az SW legerősebb beszélgetős jelenetei közé tartoznak. Eleve Djarin személyes „önfeláldozása” is egy hatalmas dolog, de ezt képes szinte elhomályosítani Mayfeld és Hess párbeszéde. Ül ott az asztalnál ez a három ember, három teljesen különböző lelkiállapotban. Mayfeld majd felrobban a korábbi főnöke rémtettei okán, aminek ő és megannyi társa szenvedő alanya volt,
Djarin hihetetlenül kényelmetlenül érzi magát sisak nélkül, hisz eddig senki nem látta az arcát, most meg több szem mered rá, mint amit valaha el tudott képzelni (legtöbbjük meghal),
Hess pedig a totálisan öntelt birodalmi gennyláda magabiztosságával pofázik.
Az egészben az a gyönyörű, hogy ezek az érzelmek fantasztikusan átjönnek a színészek játékán. A végén az akció és Mayfeld elengedése alapnak kellet, hogy legyen. De itt már teljesen le voltam döbbenve.
Mindent elmond a minőségről, hogy az egész The Mandalorian sorozatban ez volt az első olyan rész, amiben egyáltalán nem láttuk Grogut, de ez a megtekintés közben fel se tűnt. A legvégén pedig Mando, kis változtatásokkal visszamondja Gideon szavait, így minden készen áll egy tökéletes fináléra.
Egy biztos! Egy ilyen évad után le fogjuk f*sni a bokánk!
