Bomarr

Kép az Innocents of Ryloth-ból.

Egy kis önreklám: Fable 2 játékteszt

Az új Bondot még nem láttam, de annyit azért jegyezzünk meg, hogy Bond eredetileg egyáltalán nem az a sármos úriember volt. Az első Sean Connery filmekben egy igazi beképzelt, szexista "ki ha én nem". Ahogy a Goldfinger-ben az elején arrébb küldi az aktuális szőke cicababáját hogy "na most felnőttek beszélgetnek ugyhogy menj innen", az óriási . És az első részben még kütyüi sincsenek. Föleg a Roger Moore-féle filmek vitték el abba a kémfilm-paródia vonalba a sorozatot, aminek itthon a legtöbben ismerik a James Bondokat. A Casino Royal pedig nemhogy az alapokhoz, de egyenesen a gyökerekhez ásott le, amikor arculatot akart váltani. Lehet mondani, hogy a Flemingi szellemiséghez a leghűbb film készült. Ez itthon persze nem sokat mond, hisz mi elég későn (a '80-as évek végén mutatták be az első -az akkori új- Bond filmet hivatalosan a hazai mozik) ismerkedtünk meg a Bond kultusszal, és akkor is a filmek révén, de az egykori vasfüggöny túloldalán a mérce mindig is a Fleming-könyvek voltak. Az első rész is csak a könyvek nagy sikere miatt kaphatott zöld utat és a filmek kasszarobbantásai mellett is megörizték népszerüségüket. Talán ennek köszönhető, hogy mig a Casino Royal-t a hazai sajtó nem igen értette, addig külföldön óriási ovációval fogadták. Mert ez Bond. Végre nem önmaga parodiájaként.

Föleg azért fogadtam kétkedve elöszőr az új részt, mert ez a múltkori folytatása. Bár az sw.com szerint nem rögtön utána csinálták. Közben elkészitettek három másik részt és utána kezdtek neki ennek. És mintha ez érezhető is lett volna: sokkal rutinosabban megcsinált résznek tünt.

A múlt heti borzalmas epizód után eléggé alább hagyott a lelkesedésem, de ez most visszahozta. Végre megint jó az animáció, jók a párbeszédek, jók a vágások és bár a zene itt is elüt az oldschool SW-től, viszont most jól tudták beilleszteni. S ha már Grivinek újra pucolnia kellett, legalább előtte újra kemény-fiú lehetett: ahogy csipőből lerendez pár klónt, majd Ahsokát is megizzasztja az simán az epizód legjobb része. A kedvencem azért nem lesz... ahhoz túlságosan is a már bejáratott vonalon halad a cselekmény. Ennél azért sokkal több van és lesz is a sorozatban szerintem, de hogy kellemes húsz perces időtöltés volt az kétségtelen.

Szerintem ha a Star Wars nagy misztikumáról az Erőről és annak hatásairól, működéséről stb. van szó, akkor Palpatine a lehető legrosszabb forrás... ő maga hiába nagy Erő-használó, minden szava és mondata erősen kérdőjeles a témában. A hivatkozott opera-jelenetnek például egyértelmü funkciója Anakin meggyőzése és nekem van egy olyan sanda gyanum, hogy ezért a meggyőzésért Palpatine hajlamos fél-igazságokkal, sőt akár hazugságokkal is előrukkolni. Szép és egyértelmübb példát láthatunk később is, mint amikor a kancellári irodában a sötét oldal megismerését a nagyobb és sokrétübb tudás megszerzésének szinonimájaként prezentálja, ami a későbbi események függvényében nettó hülyeség ugyebár. Hogy volt-e Plagueis egyáltalán és ha igen mit csinált az szerintem kérdőjeles és a tény, hogy erről csak Palpatinetól hallunk, bennem azt is felveti, hogy talán nem is annyira fontos. Maga a történet inkább ugy fontos, mint a kisértés eszköze. A legenda ami egy újabb koporsó-szög "Anakin a jedi" sirjában. Magát az Erő megismerését viszont nem hiszem hogy ettől a jelenettől kéne várni.

Arra lehet, hogy tudnék menni. November 29 nekem mindenképp kiesik, mert akkor lesz a nagyszüleim gyémánt-lakodalma.

Tényleg... mentségemre szóljon, hogy hajnali fél kettő után pötyögtem be Ody: A Rookies nekem is nagyon tetszik, de valahogy a Rising...-ot tartalmasabbnak érzem. A Rookies egy nagyon hangulatos és ötletes kiruccanás a főszáltól, hogy megismerjük a háború mellékszereplőit, a Rising viszont magukkal a főszereplőkkel bánik nagyon jól: Ahsoka nekem eddig messze itt a legszimpatikusabb: a Plo Koonhoz kötödő érzelmei vagy a makacssága ami itt sokkal pozitivabb szinben tünik fel mint bárhol máshol. Ezután a rész után kezdett érdekelni, hogy mi lesz vele és mit kezdenek vele majd a készitők.

Shadow of Malevolence. Toronymagasan. Az epizód ami valódi, szinte tapintható feszültséget csempészett a sorozatba. Az űrben való elveszettség és kiszolgáltatottság, olyasmi amit eddig egyetlen SW film se penditett meg. Az űr a filmekben kellék, itt a feszültség-keltés egyik eszköze. S pont ez is tetszett benne: mert valami teljesen újat hozni, ugy hogy közben a hamisitatlan SW hangulatot se felejtette el. Mindezt első-osztályú köritésben: akár az epizód világitásáért és nem kis részben a hangulatáért is felelős vörösen izzó bolygóról, akár Grievous cápa-szerü hajójáról, akár magáról Plo Koonról legyen szó. Néhány beállitás egy jobb filmben is megállná a helyét: ahogy Ahsoka megérzi Plo Koont... ott a zene és a vágás valami elképesztően jó. S máig az egyetlen epizód ahol a Szeparatisták igazi fenyegetést jelentettek. Remélem hogy lesz még pár rész ami fel tud nőni ehhez. Talán majd a Lair of Grievous.

Az X360/PS3 sokadik előnye a minőségi átvezetők. A 'hirhedt' csillagromboló lerántás igy néz ki itt:

Nincsen benne és igazából a csúcskonzol verzió (X360, PS3) és a többihez készült verzióknak csak vázlatosan van közük egymáshoz. Eleve más stúdió csinálta őket. Az előbbieket a Lucasarts, mig a PSP, PS2 és Wii verziókat a Krome Studios. Az a bizonyos grafikai motor, ami miatt annyit kellett várni az egészre, pont benne sincs a "lebutitott" verziókban.

Részemről igen. Az epizód kapcsán felmerülő gondolataim igazából ennél is velősebbek, csak egyrészt nem akarnék egy rakás csillagot beirni , másrészt ugyis lesz ez még jobb. Én inkább gyorsan elfelejtem ezt a hatodik részt.

Oké a magam részéről ezt az epizódot betudom egy rossz viccnek. Számomra ez ugy volt rossz ahogy volt: animáció, dramaturgia, párbeszédek, zene... akármi. Nem tudnék olyasmit kiemelni, ami enyhe kis SW hangulatot is keltett volna bennem. Olyat aminél fogtam a fejem viszont dögivel. Egyenlőre betudom annak, hogy ez az egyik legkorábban elkészült rész volt. Mondjuk, hogy ez volt a tanulópénz.

Még nem láttam, de hamarosan potolom a hiányosságomat

Ehh.... én is elolvastam.

Igaz, hogy azt mondja az interjúnál, hogy Filoni tud utalni az EU-ra, de ebből nekem inkább az sejlik ki hogy bele tud tenni olyan apróságokat/ötleteket az egyes részekbe, amik utalnak bizonyos EU-s dolgokra, de maguk az egyes epizódok alapvetően nem igen fognak az EU-ra támaszkodni. Filoni ugyanis rendező és nem forgatókönyviró. És ugy tünik, hogy azok akik a scriptekért felelnek, nem annyira törik magukat, hogy mindenféle EU-s dolgokra hivatkozzanak. Engem mondjuk nem zavarna, de a sorozat egyenlőre úgy tünik, inkább a saját útján jár, s az EU-ra maximum csak kikacsint. Kashyyyk pedig Lucas találmány és a Zahn mű elött már felbukkant egy bizonyos TV-filmben

Pedig elvileg maradt a sztori. A Chris Marquette játszotta Linus halálos beteg és hogy még láthassa a Baljós Árnyakat, ugy döntenek hogy betörnek a Ranchre. A nyers vágást tavaly le is adták Londonban. Közülünk csak Krande nézte meg, de ha jól emlékszem kifejezetten tetszett neki

Nem gondoltam volna, hogy valaha TÉNYLEG elkészül ez a film, de mostmár ITT a mozis elözetese és egészen jónak tünik

Köszönöm a dicséreteket! Pildi: jól érzed. A fikció keveredik itt a valós történelemmel. Bekény maga teljesen fiktiv szereplő, de az események amik körülötte zajlanak és amiknek majd részese lesz azok nagyonis történelmiek. Igyekeztem nem túl messzire eltávolodni a régi eseményektől, de azért lesz pár hely ahol a drámai hatás kedvéért megtettem (de például az a "tömegmészárlás", aminek nyomait felfedezik Bekényék valóban megtörtént és a Képes Krónika ezt irja róla: "Papok és világiak oly nagy sokasága szenvedett vértanúságot Krisztusért ama napon, hogy számukat csak Isten meg az angyalok tudják."). Hogy miért pont ez a kor? Igazából egyszerre több történelmi novella ötlete is keringett a fejemben, de most ez ragadta meg a fantáziám. Nem tudnám igazán megokolni, hogy miért. Talán, mert van abban valami egészen vonzó, amikor az ország születése utáni évekbe tekinthet be az ember és föleg, mert ez az esetünkben egy nagyon izgalmas sztori, ami nem az egyértelmü felemelkedésről szólt. Amikor elöszőr olvastam róla, hogy Gellért püspök például élete végén már siratta Magyarországot, mert ugy volt vele hogy ennek a királyságnak már csak évei vannak hátra, akkor éreztem igazán hogy ez egy nagyon izgalmas kor... Kép apróság az első fejezethez. A Nyulak-szigete, ami emlités szintjén felbukkan egyszer: ez a Pest és Buda közti nagy sziget volt, melyet több apró sziget vett körbe. A XIX. században ezeket feltöltötték és egyetlen nagy szigetet csináltak belölük: ez a mai Margit-sziget. A kőrakások és a moha nőtte falak a Gellért-hegyen: régen ezen a hegyen egy kelta város állt. A mai napig gazdag lelőhelye a kelta eszközöknek, de az egykori városból mára semmi se maradt. A hipotézisem szerint, akkor amikor a novella játszodik (1046) viszont még csonka maradványai láthatóak voltak. Innen a kőrakások és falmaradványok, amikről Bekényék nem tudják, hogy kik emelhették.

Én is szavaztam

Mostanság kezdtem irni ezt a novellát. Ez az első fejezete. A király lovagja I. fejezet Gellért Az Úr 1046-dik éve? Egy gyönyörű szeptemberi nap volt. Sárgás habfűszegek hajladoztak az őszi széltől, ezüstvirágok fürdőztek a tündöklő napsütésben, kankalinok árasztottak üde illatot szerte a réteken, s szétkaszabolt testek rohadtak egy tisztás közepén? A természet szépsége egykedvűen ölelte körül egy csata utóképét. Hol most csupán a szellő és a madarak hangja hallatszott, nemrég férfiak ezreinek ordítása zengett, felverve a pilisi erdők nyugalmát. Pogányok és keresztények vívták itt ádáz harcukat nemrég. Az ősi és az új vallás hívei és katonái mérték össze erejüket immáron sokadszor. S a sors, mint oly sokszor ezekben az időkben, úgy most is a pogányoknak kedvezett. A magyar király, Orseolo Péter hadai újra kudarcot vallották. De több volt ez egyszerű vereségnél: a bukás immáron visszafordíthatatlanná vált. A kincstár kifogyott, a készletek kimerültek, a hadba hívható emberek felmorzsolódtak. Ez a csata volt az utolsó remény. Reménye annak, hogy a Magyar Királyság csakugyan keresztény lesz. A néhai István király álma vérzett el ezen a napon a Pilisi hegyek lábánál. A keresztény sereg maradéka a Duna folyó mentén vonult délre. Alig százan voltak azok, akik menekülőre tudták fogni, miután a csata végkimenetele eldőlni látszott. Kézművesek, kovácsok és ácsok voltak nagyrészt. Sokuk csak az elmúlt pár napban ért katonává. Ám egy valamiben egyeztek: mindannyiukat a hitük késztette arra, hogy kardot fogjanak. Ők voltak az utolsók, akik még hitték, hogy ezért az ügyért érdemes harcolni. Ám a vereség súlyát csak sejthették. Egy valaki volt csupán aki pontosan tudta mi veszett oda alig egy nappal ezelőtt: Sebő fia Bekény, Komárom vármegye ispánja, a sereg vezetője. Bekény robosztus alkatú, megtermett férfi volt. A háború taktikájához nem sokat értett, de az ereje példátlan volt. Úgy hírlett, hogy egy egész szarvast el tudott vinni a hátán, mások úgy hallották, hogy akár kettőt is. S mivel az arc az idő múlásával a lélek tükörképévé válik, így Bekény ábrázatára a ráncok állandó komorságot rajzoltak. Mert ez volt ő: számtalan csata megjárója, aki már hosszú ideje nem bizakodik a végső győzelemben. Harcolt mert tudta, hogy ezt kell tennie. Bekény úgy számolta, hogy legfeljebb két nap és elérnek Biharvárba. Egy földsánccal védett erődítmény állt ott, mely pár éve jelentőségét vesztette, s úgy tudta a pogányok egy ideje elkerülik. Ugyan tartott tőle, hogy megmaradt emberei nehezen fogják bírni a nagy utat, de egyenlőre szótlanul tűrtek. Pedig, ahogy haladtak az út egyre nehezebbé vált. A Pilis-hegység egyre inkább a folyópartra húzódott, s mivel Bekény hallani sem akart róla, hogy valamelyik bejáratott úton menjenek, ahol rajtuk üthetnek, hol hegynek föl, hol hegynek le kellett menetelniük. S mindaddig némán vonultak, mígnem a Nyulak-szigetétől nem messze elértek ahhoz a földháthoz? A menet egyszercsak megtorpant. A katonák morgolódni kezdtek. A lelkekben félelem gyúlt. Olyan félve pillantottak a magaslatra, mintha magával Luciferrel kellett volna farkasszemet nézniük. Mind hallottak már erről a hegyről. A hegyről, melynek sziklafala a folyóra néz, s amiről az egyszerű népek közt úgy hírlett: barlangjait lidércek, mókárok és más túlvilági lények lakják, s aki egy éjszakát eltölt rajta az nem éri meg a másnapot. Bekény, mint a főurak általában, nem hitt az efféle népi babonákban és inkább bosszantotta embereinek viselkedése. De ahogy elkezdtek felfele menetelni őt is megcsapta valami a hely hátborzongató hangulatából: a meredek kaptatót kőrakások és moha nőtte csonka falak szegélyezték. Egy letűnt kor mementói. Már nem élt senki, aki mesélni tudott volna e falak eredetéről. Bárkik is építették őket, nyomtalanul eltűntek, nemhagyva maguk után mást mint az elmúlás iszonyatát és számtalan megválaszolatlan kérdést. Ahogy haladtak előre, úgy fordult Bekény kedve is egyre rosszabbra. Aggasztotta ez a hely. Talán mégis kerülniük kellett volna. -Uram, nézze! ? kiáltott fel váratlanul az egyik katona. Ahogy Bekény a távolba meredt ő is észrevette, s egész testében megborzongott? egy holttest az egyik kőrakáson! Először azt hitte csak az elméje játszik vele, s szeme dörzsölésével eltüntetheti a rémes látványt, de a valóságot látta: egy középkorú férfi szétvert arccal feküdt szétterülve az egyik sziklahalmon. -Az ördög műve! ? ordított fel az egyikük. Bekény igyekezett palástolni önnön zavarodottságát és rendre utasította embereit. Hogy példát mutasson előre ment, bár ha tudta volna mi fogadja odafent, talán azonnal sarkon fordult volna. A kőrakástól felfelé hullák egész sora hevert szétterülve, egész a hegy közeli csúcsáig. Bekény szíve egyre gyorsabban zakatolt. A félelem, ami eddig csupán pislákoló fény volt a szívében, most úgy tombolt benne, akár egy erdőtűz. De mostmár tudni akarta? látni akarta mi van odafent. A hegytetőn rakásokban álltak a holttestek. 30-40 embert végezhettek itt ki. Bekény már sok vérengzést látott, de ilyet még nem igen: az ittlévőket nem csak egyszerűen megölték, de tetemeiket brutálisan meggyalázták. Minden egyes testből számtalan seben át szivárgott az édeskés illatú vér. A rakások mellett egy kis kőépület állt, legalábbis az ami megmaradt belőle. Pár napja még templom lehetett. Annak idején a barbár hiedelmekre akart ezzel választ adni a helyi egyházközösség: megmutatva, hogy a hegyen nincs mitől félni. Lám, még az Úr háza is nyugodtan állhat a tetején? s most a sors kegyetlen fintoraként ez a templom a földig volt rombolva, s csupán csonka falai lógtak ki a földből. Bekény kétségbeesetten járkálta körül a helyet, abban bízva, hogy meglát valamit, ami megmagyarázza ezt a borzalmat. De képtelen volt koncentrálni. Szíve egyre vadabbul vert a mellkasában. Hamarosan a katonái is megérkeztek. Az isztonytató látvánnyal szembesülve néhányan a földre borultak és fohászkodni kezdtek, mások kereszteket kezdtek vetni, de a legtöbben csak némán álltak földbegyökerezett lábbal. Bekény próbálta megemberelni magát. Tudta, hogy a katonái előtt nem lehet gyenge. Mélyeket lélegzett, majd igyekezett rendbe szedni a gondolatait. Mi történhetett? Abban biztos volt, hogy nem démonok vagy mumusok végeztek a falusiakkal. Lészen bármilyen kegyetlen is mindez, egyszerű halandók követték el. Minden bizonnyal maguk a pogányok. De a leölt környékbeliek miért jöttek ekkora számban ide? A templom túl pici volt, hogy ennyi embert kiszolgáljon. Ugyanakkor a támadók közül egy sem esett el. A falusiak fegyvertelenek voltak, így biztosan nem harcolni jöttek. Ahogy tovább kutakodott Bekény, észrevette, hogy meglepően sok a halottak közt a drága holmiba öltözött pap. Egyházi előkelőségek lehettek, akikhez hasonlókat Bekény csak Esztergomban látott. A katonák közül páran, nem birva tovább a szótlan tétlenséget, elfoglaltság után néztek. Néhányuk sírokat kezdett ásni, míg mások a templomromot kezdték átvizsgálni, megmenthető tárgyak után kutatva. Végül Mikós, Bekény egyik szolgája volt az, aki a felborított oltár mögött egy fagerenda alatt rálelt arra a különös alakra. Ugyan több holttesten is díszes ruha tündökölt, de ehhez hasonlatosat egyikük se viselt. Még az olyan egyszerű szemeknek, mint amilyen Mikósé is, azonnal feltűnt a különbség. -Jó uram! Ezt nézze! ? hívta oda Bekényt, aki egész elfehéredett a látványtól. Mert ő nem csak a pompás ruhát látta. Ő azt is pontosan tudta, kit rejt az magában. -Gellért püspök ? dünnyögte maga elé, majd engedve megremegő lábainak térdre rogyott, s már csak igazán halkan tette hozzá: - Minden oda veszett. Bekény lehunyta szemeit, s azt kivánta, bár csak egy rossz álom lenne mindez. Mindaz a szörnyűség, ami az elmúlt esztendőkben történt. Amikor hét aratással ezelőtt István, az első keresztény király elhunyt még senki sem gondolta, hogy ez megtörténhet. Utódjáról Orseolo Péterről ugyan köztudomású volt, hogy mily határozatlan és gyenge, de azt senki sem sejthette, hogy uralkodása alatt összeomlik mindaz, amit előtte generációkon át építettek. Bekény ugyan, mint a király hűbérese tisztelte Orseolo Pétert, hisz harcát az ő nevében vívta, mégsem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy a király cselekvésképtelensége is okolható a kialakult helyzetért. Még akkoris ha az uralkodó az elmúlt hét évből hármat száműzetésben töltött: történt ugyanis pár éve, hogy néhány földesúr megpróbálta megfosztani hatalmától, s a nála is tehetetlenebb Aba Sámuelt ültették a trónra. S bár Sámuel végül mindössze három évig viselhette a Szent Koronát, de ez idő alatt kifosztotta a kincstárat és vesztes háborúinak köszönhetően az ország majdnem felét a németek kezére játszotta. Végül egy elbukott csata után, saját szolgái végeztek vele a Tisza partján. Az uralkodás joga így újra Orseolo Péterre szállt, aki azonban bizalmatlanná vált mindenkivel szemben. Félt lehajtani a fejét az ágyára, félt enni az elé kínált ételekből, félt egyedül maradni a szolgáival... mindenhol árulást, s mindenkiben trónbitorlót sejtett. Félt mindentől és mindenkitől, de leginkább a pogányoktól. Nem sokkal István halála után kezdtek sokasodni a kisebb helyi pogány-felkelések, de az udvarban ekkor még csak legyintettek rá. ?Csupán néhány helyi kisemmizett elégedetlenkedik? ? mondták és eleinte úgy tűnt igazuk van. A lázongások leverése eleinte még könnyen ment, ám az idő múlásával egyre többen és többen lettek, s egyre szervezettebbé váltak. Hamarosan néhány, az ország keleti részén élő földesúr is az oldalukra állt, mígnem végül, a lázadás élére állva, feltűntek Vazul leszármazottai is a trónt követelve és innentől már nem volt megállás: ez már nem felkelés volt többé, hanem polgárháború. S ez volt az a pont, amikor felbukkant Vata, a pogány seregek vezére. Hogy honnan jött, azt senki sem tudta. Talán maga a Pokol öklendezte ki magából. Feltűnésével nem csak a háború menete, de az arca is megváltozott: parancsára felgyújtották a templomokat, megcsonkították és kivégezték a papokat? csillapíthatatlan gyűlölete hajtotta seregeit és hergelte elképesztő rémtettekre. Innentől fogva ez már több volt, mint egy egyszerű háború. A nyugatról jött civilizált eszmeiség vívta elkeseredett harcát a barbári kegyetlenséggel. S most úgy tűnt: végleg elbukott. Bekény úgy érezte, minden értelmét vesztette. Mindaz amiért egész élete során harcolt, eltűnt. Ez már nem csak egy újabb vereség volt: Gellért püspök megölésével a kereszténység írmagját is kivájták. Minek eztán még kardot rántani? Van-e egyáltalán hely ahová még érdemes menniük? Nem lenne-e jobb egyszerűen csak itt meghalni? Bekény azt kívánta bárcsak igaz lenne a hegy legendája s valóban halált hozna az itt alvóra. Mily könnyű lenne akkor Szent Péter kapujához lépni. Irigyelte katonáit, akik mindezt még nem értik. Ők még nem látják: az Úr leemelte róluk a kezét. Ha hagyta, hogy a Királyság legfőbb papjával ezt tegyék, ők ugyan mire számíthatnak? S miközben ő a halál gondolatával játszott, a távolban harci kiáltás rázta fel a táj csendjét. A pogányok! Bekény már korábban is meglepődött azon, mily frissek a tetemek. De csak most értette meg: a sereg, mely ezt tette még a közelben van, s ha most felfedezték a nyomaikat akkor minden bizonnyal ide tartanak. Bekény mélyet szippantott az erdei levegőből, melynek illataiba most a bomló tetemek bűze vegyült. Kezét kardja markolatára helyezte. De nem tudta rávenni magát, hogy kihúzza a hüvelyéből. Talán így kell történnie. Itt és most kell meghalniuk. Szánakozva nézte, ahogy emberei készítik magukat a harcra. Néhányan a templomrom mögé bújtak, abban bízva, hogy az valamiféle védelmet nyújt majd nekik. Mások harci alakzatba rendeződtek. Bekény megindult abba az irányba, ahonnan a támadást sejteni vélte, majd kardját a földbe szúrta, s várt. Úgy döntött, ha meg kell halni, úgy fog eltávozni, mint a nagy szentek. Nem érdekelte katonái mit gondolnak róla. Az ordítások pedig egyre tisztábban hallatszódtak, mígnem a fenyegetés képi formát nem öltött: a fák árnyai között egyre másra bukkantak fel a felfegyverzett pogány harcosok. Számuk meglepően elenyésző volt. Alig lehettek többen, mint a megmaradt keresztény katonák? Bekény azonban már döntött. Kardját a földbe szúrva hagyta, s várta hogy elérje őt a pogányok első sora, s éles kardjaik átszántsák a testét. A támadók hamarosan alig pár lépésnyi távolságba kerültek. Bekény lehunyta a szemét, s fogait összeszorítva várta az első vágást. Ám várakozásaival ellentétben csak egy tompa ütés érte a fején, amitől eszméletlenül terült el a sáros talajban? ő még nem tudhatta: támadóinak fogolyra, s nem újabb tetemekre van szükségük. I. fejezet vége

Pedig ha visszaolvasol láthatod, hogy senki nem irt semmit azokra, akiknek tetszik. Csak azt irogatjuk békésen, hogy az Adywanos barmolás valami eszméletlen gáz. Ennyi. Csak a művet minősitjük a magunk nézőponjából

A profi kivitelezést nem is nevezik annak, nade amit Adywan csinált....

És nyilván a Szenátus is jobban szemet huny Palpatine kvázi diktátorsága fölött ha valóban egy nagy külső veszély ellen harcol. Ha állandóan csak arról van szó, hogy a köztársasági seregek igy meg ugy nyernek, idővel joggal merülhetne fel, hogy minek ide egy ilyen széles jogkörü kancellár? Az ellenség tök béna. Majd a jedik a katonákkal elintézik a Szenátus meg nyugodtan szöszmötölhet a belügyekkel (most arról nem is beszélve, hogy ha állandoan nyernek a jedik, ugy Palpatine-nak is nehezebb elérnie, hogy bizalmatlanok legyenek velük szemben). De ha eltekintünk a világ belső mozgatórugoitól: szerintem a sorozatnak is jót tenne egy Szeparatista győzelem már csak a dramaturgia miatt is. Ha állandóan nyernek a klónok és a jedik ugy egyre inkább súlyát veszti az egész háború és ugy általában a hősök elé gördülő akadályok. Ha Grievous minden feltünésével az lesz a kérdés, hogy "vajon most el tud menekülni a flottával együtt, vagy kénytelen lesz a saját gépével kereket oldani" ugy azért az annyira nem izgi. Emiatt is kedvencem eddig magasan a Rising Malevolence. Ott sikerült elhitetniük, hogy ettől a hajótól be kell tojni, mert nem semmi.

Remek epizód volt ez is! Nagyon örültem, hogy végül a "klón-epizód" messzire kerülte az önmarcangoló "milyen klónnak lenni" kérdést. Mentek, lőttek, ahogy kell. Prima! Még a megölt társaik halálán is hamar túlléptek, akár a helyi nagyra nött földigiliszta állomány, akár egy önfeláldozó robbanás ritkitotta a főszereplők sorát (apropó földigiliszta: ez a lény számomra az epizód egyik legkellemesebb meglepetése lett - az SW-ben sok-sok minden mellett a megtermett rémségeket is nagyon kedvelem, igy minden újabb szörny feltünését csak dijazni tudom). A kommandós robotok irtó jók: gondolom ezeket küldik a speciális küldetésekre igy még a hiányuk sem fura a filmekből és ezzel a köztársaságiak végre tényleg méltó ellenfeleket kaptak. Remélem még fogjuk őket látni jó párszor. A poénok is rendben voltak. Nevetni ugyan nem nevettem rajtuk, de szépen belesimultak az egészbe: végre nem az volt a poén forrása, hogy a harci robotok mennyire nem tudnak harcolni. És úgy általában véve tele volt remek pillanatokkal ez a rész is: a szkanderozó klónok az elején, a "meteorbecsapodások", a kommandós robot vibropengés betámadása stb. stb.