Tegnap olvastam ki életem egyik legjobb regényét - bár még lehet, hogy várnom kéne az ilyen erős jelzőkkel, hátha még csak a friss élmény miatt érzem igy. A könyv:
Utas és Holdvilág (Szerb Antal; 1937)
(Egy igen hosszú bevezetővel inditok... akit ez nem érdekel az ugorja át ezt a bekezdést... illetve maga az irás is elég hosszú, ugyhogy akinek nincs sok szabadideje az nyugodtan ugorja az egész hozzászolást ) Szerb Antalról két évvel ezelöttig semmit se tudtam. Aztán akkor szinte véletlenül került a kezembe a 'Világirodalom története' cím könyv. Persze már rögtön az elején leszürtem magamban, hogy biztos ez is egy végtelenül unalmas elemző könyv, rengeteg érdektelen infóval és megfejthetetlen következtetéssel... épp ezért, csak kiváncsiságból a 'Bevezetőbe' lapoztam bele. Ott viszont rögtön érdekes dolgokra leltem... a könyv irója, a számomra akkor még teljesen ismeretlen Szerb Antal, már rögtön az elején leszögezte, hogy eszében sincs untatni az olvasót, és azaz egyetlen célja, hogy valóban felkeltse az olvasó érdeklődését a régi klasszikusok iránt. Olyannyira, hogy az unalmas életrajzi adatokat például teljesen kihagyta és a lábjegyzékbe számüzte őket. Mindenesetre érdekesen hangzott és kiváncsivá tett, hogy vajon tényleg sikerült-e neki, amit szeretett volna:
Aztán azon vettem magam észre, hogy alig birom letenni a könyvet. Egyrészről látszott, hogy a könyv tele van tudással és az irójának van hozzá tehetsége, hogy ezt szépen fel is vezesse. Nem zárkozott el a kritikától és a művek értékelésétől sem (irodalomórán vajon melyik tanár merészelne ilyet egy 'klasszikussal'), ugyanakkor rengeteg valóban érdekes információt mesélt el. Olyan közvetlen nyelvezete volt, hogy szinte úgy éreztem, mintha az iró épp mellettem ülne egy nagy pofa sör társaságában és csak úgy mellesleg elmesélne ezt-azt Homérosz vagy éppen Goethe műveiről...
Azóta is nagyon szivesen forgatom ezt a könyvet. Ha éppen unatkozom, vagy megyek valahova vonaton, akkor általában csak úgy véletlenszerüen felcsapom és elkezdem olvasni. Épp ezért nagyon megörültem, mikor megtudtam, hogy a Magyar Irodalom-ról is irt egy hasonló művet. Miután azon is átrágtam magam (szintén remek olvasmány... bármilyen hihetetlenül is hangozzék ) kiváncsi lettem, hogy egy olyan ember, aki ennyire szeret és tud is irni a világirodalom nagyjairól, az vajon milyen regényeket irhat? Az első amit olvastam tőle a 'Pendragon-legenda'. Nagyjából pont erre számitottam: remek stilus, szinvonalas humor (ami már az esszé irásaiból sem hiányzott), ráadásul némi önparódia. Ugyanis a könyv főhőse egy magyar bölcsész, aki néha tulzásba viszi a tudálékosságát és kicsit talán túl sokra is tartja magát bőséges irodalom-tudása miatt. Tetszett, hogy Szerb Antal tud ilyen görbe-tükrőn át magára nézni, és ha kell nevetni magán A könyv mellesleg Angliában játszodik (Szerb nem sokkal angol útja után irta), ahol a már emlitett magyar bölcsész kerül meglehetősen furcsa kalandokba. Az egész egy egyszerü kaland-regénynek indul és a végén némi misztikus mellékizt is kap. Amit még mindenképp kiemelnék, hogy Szerb egyik különös tehetsége, hogy szinte egyetlen fölösleges mondatot sem ir; sose éreztem azt, hogy ez nem kellett volna, vagy hogy lanyhult volna a regény dinamizmusa. Az első betűtől az utolsóig leköti az embert, ami a stilus mellett a meglepő fordulatoknak éppugy köszönhető, mint a remekül megirt mellékszereplőknek. Minderre már szinte csak korona az, hogy a regény kicsit még több is egy egyszerü regénynél: egy kis önvallomás, elbeszélés a misztikumokról, a rózsakeresztesek és a szabadkőmüvesek titkairól... s mindez sosem tolakodóan.
Ugyhogy be is választottam a képzeletbeli ranglistám előkelő helyére, s akkor még nem is sejtettem, hogy mindez csak ügyes stilusbravur, az igazi 'mesterműve' mellett... és ezzel elértünk az 'Utas és Holdvilág' cimű könyvjéig
A '37-ben megjelenet könyvről, az akkori sajtó egyik legfontosabbika a Nyugat, úgy ir, mint amiben Szerb Antal végre kitárulkozik. Illetve, hogy pontosabban idézzem: 'Annál örvendetesebb, hogy új regényében, máig legjobb művében, felszakadt végre, mint a homok alól előtörő forrás, vágy és emlék, múltnosztalgia és halálborzongás, a fiatalság felidézésének ürügyén gátlás nélkül kitáruló líra, őszinte és meggyőző éreztetése a sorsunkba játszó irreális hatalmaknak'
Mondjuk kissé felvont szemöldökkel olvastam a Nyugat "kritikáját", melyben az elemző, jól láthatóan nehezen tud túllépni azon, hogy Szerb Antal irói tehetségének részét képezi a humor is. Ő úgy véli, hogy Szerb Antal szinte szégyelli, hogy mennyivel többet tud, mint mások, és ezért göngyöli vicces köntösbe néhányszor a mitológiai- kulturális értekezéseit. Meglennék lepve, ha igy lenne. Sokkal inkább magaménak érzem a neves brit lap a Guardian konkluzióját (ez igy elég nagyképüen hangzik ), amiben azt mondja 'ebben a műben kiderül, hogy Antalnak nem csak nagy agya és tudása, de nagy szive is van'.
Érdekes módon azonban ez a rendkivül mély regény egy nagyon egyszerü dologgal kezdődik: egy magyar házaspárral, akik Olaszországban töltik a nászutjukat. Hát elég közhelyes, nemdebár. Mihály és Erzsi ahogy jó turistákhoz illik, mindent jól megnéznek... a férj néha némi kommentárt füz a látottakhoz (minő meglepetés a főhős vallás-történésznek készült igaz nem végezte be). A szokásosnak mondható út, azonban egyik pillanatról a másikra felkavarodik... régi eltitkolt emlékek törnek fel a mélyből, melyet a férj nemcsak mások, de önmaga elött is titokolni akart, ám most feltartoztathatatlanul a rabjukká válik. Mindehhez elég csak egy régi barát megjelenése és nemsokára, látszolag teljesen véletlenül a szerelmesek különválnak és Mihály Olaszország mélyébe veti magát, miközben egyre fenköltebb és elborultabb lelki állapotba kerül;biztos vannak akik most bologatnak: 'aha, megint valami unalmas lelkizős dráma' ...de szerencsére erről szó sincs. A könyv ugyan néhol lelkizősnek valóban lelkizős, de mindez olyan 'Szerb Antal szinvonalon', amit öröm olvasni, s mindennek mondható csak unalmasnak nem. Abból a szempontból mindenképp különleges ez a könyv, hogy Szerb most meri elöszőr levetni magáról a cinizmusát és belemerül a lélek sötét bugyraiba, néhol egy egészen álomszerü világba. De azt se felejti el, hogy könyve nem arra hivatott, hogy holmi vélt vagy valós nagy igazságokról lerántsa a leplet, épp ezért nagyon helyesen a humor is végig ott van a könyvben, ami föleg a remek mellékszereplők megformálásán érződik. És szerencsére ez sosincs kárára a hangulatnak és annak a földöntúli iszonyatnak, ami körbelengi az egész művet. Miközben Szerb göngyöliti a történetet (ami egyre több szálon kezd futni... elöszőr még csak az Olaszországban bolygongó Mihály, később a Párizsba menekült feleség, végül egy Budapesti helyszin is bevillan végül) gyönyörű esszé-szerü kikacsintásokat enged meg magának. Mindig is szerettem az olyan könyveket, amik az izgalom és a jó story mellett valamiféle tudást is tudtak adni. Abból itt nincs hiány, és persze minden egyes ilyen kis kiszólás, kapcsolódik a halál és a halálvárás misztériumához, ami a könyv gerincét adja (ezek egyébként mindig a szereplők szájából hangzanak el és sose többek pár mondatnál, igy nem kell attól félni, hogy a regény kisiklana néhol ) És bár nem vagyok hive a tájleirásoknak (Söt! A legtöbb esetben kifejezetten untat), ebben a műben még ezek is külön élmények voltak.
A mű előrehaladtával aztán egyre inkább érezni a nyakunkba-szakadó dráma közelségét, amit a cimek is jeleznek. Az elején még olyan jelzés-értékü fejezetcimek vannak, mint a 'Nászút', 'Róma', míg az utolsó fejezet az igen beszédes: 'A Pokol kapuja'.
Aztán ahogy egyre haladunk a vége felé, egyre szaporodnak a váratlan fordulatok is, míg végül a befejezés valami olyasmi, ami talán ezek után kissé váratlanul éri az embert. Végül ahelyett, hogy sötét és bórus konkluziót vonna le, amolyan 'Madách módra', inkább egy kis remény-sugarat villant meg a végén, ami ugyan teljes feloldozást nem adhat, de nem is akar.
A mű sokadik érdekessége, hogy '37-ben játszodik (akkor irta Szerb). Olaszországban a fasizmus az úr, és a Német Birodalom elgondolásai is egyre nyilvánvalobbakká vállnak. Talán Szerb Antal ezért érzi annyira az elmúlás érzését? Valamit megneszelt az órisái katasztrófából, ami itt már küszöbön áll? További 'pikantéria', hogy Szerb Antalt '44-ben végül deportálták egy munkatáborba. S bár barátai felajánlották, hogy hamis papirokkal megszöktetik, ő maradt és ez lett a veszte. Egy árok-ásás közben egy őr odament hozzá és megállapitotta, hogy lassan dolgozik. Ezután a puskatusával halálra verte Antalt.
Furcsa lehet tehát abból a szemszögből nézni az Utas és Holdvilágot, hogy mi az, amit Szerb Antal észlel ebből a készülő mini-apokalipszisből. Amikor magáról a jelenlevő politikai helyzetről kell irnia meglepően szükszavúvá válik. Úgy tünik nem különösebben érdekli. Apró kihallás lehet az, mikor az Olaszországban dolgozó német tudós viccelődve meséli Mihálynak, hogy a menye családja nem nagyon birja, mert faji alapon nem elég 'árja'. De míg Szerb Antal mondjuk az etruszk sir láttán valossággal megdermed, ezt elüti némi viccelődéssel. Az, hogy Mussolini arca minden olasz városka, majdnem minden utcáján ott diszeleg, csak emlités szinten jegyzi meg.
Viszont az olasz sajtó elfogultságát eképpen jellemzi:
"Az olasz újságok állandóan eksztatikusan boldogok, olyanok mintha nem is emberek irnák őket, hanem diadalmas szentek, akik éppen most szálltak le Fra Angelico egyik festményéről, hogy a tökéletes államrendet ünnepeljék. Boldogságra mindig van ok, mert egyszer egy intézmény lesz éppen tizenegy, máskor egy út éppen tizenkét éves. Ilyenkor valaki nagyszabású beszédet mond, és a nép lelkesen ünnepli, legalábbis a sajtó tanúsága szerint"
Itt már mintha kritikai hang szólalna fel belőle, de aztán elkeni az egészet annyival, hogy ez is biztos egy olasz sajátság.
Node mostmár nem szaporitom tovább a szót (pedig tudnék még mit irni ), summa summárum: a könyvet elsősorban azoknak ajánlom, akik hajlamosak az álmodozásra vagy szebb szóval az elmélyedésre. Valoszinüleg őket is megfogja érinteni ez a remek könyv... (hallod Szisz? )