Hát nem pont abban a formában, ahogy itt megjelenik, de itt a játék kedvéért egyszerűsítették a dolgot, plusz hozzátettek némi vizuális elemet Amúgy olyat meg lehetett játszani - már ha volt az ember feje fölött helikopter -, hogy rádión megadta a koordinátákat (ehhez persze kellett egy térkép is), vagy csak elmondta, melyik épületre lőjenek, és a heli intézkedett. Sőt, ugyanígy kérhettek tüzérségi támogatást (ha volt a "közelben" tüzérség), vagy a gyalogság így kérhetett napalm bombázást is. Ez a gyalogos távsegítése nagyon régi dolog, körülbelül az ágyúk megjelenésével egyidős. Például az amerikai polgárháborúban is volt olyan, hogy felírták egy cetlire az elől harcoló gyalogosok az ellenség koordinátáit, egy futár visszaszaladt a pár száz méterre lévő tüzérséghez, ott átadta a papírt és így indult a tüzérségi támogatás. Persze akkoriban az ilyen tüzérségi tűz olyan pontos volt, hogy nagyon sokszor a saját csapataikat is leágyúzták.
A légi támogatás pedig körülbelül az első világháborúban jött divatba, vagyis a katonai repülés megjelenésével. A pilóták és a gyalogosok nagyon hamar rájöttek, hogy ennek nagy előnye lehet, csak az első világháborúban még nem tudták, hogyan kössék össze a pilótákat a gyalogsággal, illetve hogyan jelöljék meg a célpontokat. Kísérleteztek táblákkal, jelző rakétákkal, jelzőfényekkel, míg a pilóták cetliket dobáltak ki a gépeikből, vagy postagalambok hozták-vitték az üzenetet. Benno Fiala von Fernburgg osztrák?magyar pilóta a gorlicei áttörés során a repülőgépére elhelyezett rádióadójával morzejelekkel adott információkat a tüzérségnek az ellenséges erők elhelyezkedéséről. Ezután mind az amcsik, mind a németek elkezdtek kísérletezni azzal, hogy rádiót szereljenek a gépekre.
Ezután például a Rafi háborúban a francia pilóták már a felderítési kiképzés mellett tüzérségi kiképzést is kaptak, míg a Britt erők igyekeztek ennél is jobban továbbfejleszteni a légi támogatást. Viszont az antant többi nagy országának vezető tisztjei (jellemzően megint az íróasztal mögött ücsörgők) elhatárolták magukat attól, hogy a légierő bármilyen formában támogassa a tengerészetet vagy a szárazföldieket.
Álláspontjuk a második világháború elején adták fel, mikor rájöttek, hogy nem árt, ha valami biztosítja a gyalogság zavartalan előrenyomulását. A szövetségesek részéről az első igazi együttműködés 1940 őszén Észak-Afrikában volt. A légierő és szárazföldi parancsnokság vezetése Kairóban szoros együttműködést biztosított a két haderőnem között, ennek ellenére továbbra sem tudtak túlmutatni a légierő évtizedek óta megszokott és begyöpösödött feladatain. Tobruk eleste után nyilvánvalóvá vált, hogy a brit légi támogatás rendszerén változtatni kell. Továbbra is problémaként merült fel a szárazföldi erők nehézkes kommunikációs hálózata, a két haderőnem parancsnokságainak külön utakon járása, valamint a koordináció és a közvetlen rádiókapcsolat szinte teljes hiánya a légierő és a szárazföldi csapatok között. Az imént felsorolt hiányosságok kiküszöbölésére megalakították a Légi Támogató Irányító Központokat (ASC). A szárazföldi egységek parancsnokságainak közvetlen alárendeltségébe pedig felállítottak az úgynevezett Előretolt Légi Támogató Központokat (FASC), amelyek fogadták a felderítő repülőgépek információit az ellenség helyzetéről, majd ezt követően továbbították az ASC felé, akik kiértékelték, és csak pozitív elbírálásuk esetén történhetett meg a légi támogatás. Ez a megoldás hatékonyabbnak bizonyult, mint addig bármi - pedig sok mindennel kísérleteztek -, viszont lassú is volt, hiszen az ASC döntései olykor végtelenül hosszúra nyúltak.
Míg Afrikában úgy ahogy megoldották a támogatás problematikáját, addig Európában csak próbálták megérteni a helyzet súlyosságát. 1940. december 1-jén a RAF alárendeltségében megalakítsák a Szárazföldi Együttműködő Parancsnokságot (Army Cooperation Command), párhuzamosan a Vadász és Bombázó Parancsnokságokkal (Fighter and Bomber Command). A felszíni célok pontosabb felderítése érdekében kijelöltek ún. Légi Megfigyelő Pontokat (Air OPs). Ez mind szép és jó volt, ideiglenesen talán megoldásnak is bizonyult mindkét kontinensen, de továbbra is fenn állt a hosszú döntési folyamat, a tény, hogy nem volt közvetlen kapcsolat a pilóták és a gyalogosok között, valamint az, hogy a légierő még mindig makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy nekik a légi fölényt kell kivívniuk és semmi közük a földhöz vagy a vizekhez. Azzal törődjenek a gyalogosok, a tankok és a hajók.
Mindez oda vezetett, hogy számos esetben, mire egy repülő kiért a megjelölt célterületre, az ellenséget már nem találta ott. Ennek kiküszöbölése végett hozták létre a British Rover rendszert. A Rover egység páronként egy légierő és egy szárazföldi összekötő tisztből állt, akik VHF rádióval kommunikáltak a repülőcsapatokkal. Az ellenség helyzetének pontos meghatározása érdekében a harcterület elülső vonalán belül teljesítettek szolgálatot, de nem ritkán más szárazföldi egységek információira hagyatkozva ?vezették rá? a repülőgépeket a célra. A rendszer fő jellegzetessége az volt, hogy a Rover egységeknek folyamatosan rendelkezésére álltak repülőerők, akik rendszerint 20?30 percet töltöttek a levegőben az egység célmegjelölésére várva. A közlemények tartalmi elemei széles skálán mozogtak. A közleményekben leginkább térképhálózati koordinátákat adtak meg, de előfordult olyan is, hogy az ellenségnek csak egy jellegzetes tereptárgyhoz való viszonyát továbbították. Bár ez a rendszer sem volt tökéletes (hiszen a gépeket harminc perces rotációban váltották, így egyrészt volt egy lyuk, másrészt sok gépet kellett használni kevés időre), sikeresebbnek bizonyult az előző rendszernél, így az amerikaiak is átvették Rover Joe néven.
1944. június 28-án újabb nagy előrelépés történt a légi támogatás történelmében, ugyanis megalakult a Horsefly előretolt repülésirányító csoport, mely részben átvéve a szárazföldiektől a felderítést, jobb célmegjelölést biztosított. A feladatok végrehajtására a VHF rádióval felszerelt L-5 Sentinel-t használták, amit vadászbombázó pilóták vezettek. A Horsefly egységek általában 3000?4000 láb magasan, 20 mérföldre a német vonalakon belül köröztek, és célmegjelölést végeztek füstbombák segítségével. A Rover és Horsefly csapatok közösen sikert sikerre halmoztak, ezzel megteremtve a modern légi támogatás alapjait.
Manapság persze már nincsenek Rover és Horsefly csapatok, illetve a helikopterek átvették a közvetlen gyalogos támogatás szerepét a repülőktől. Erre nagyrészt a játékban is helyszínt adó vietnami háború adott táptalajt. Bár már Koreában is használtak helikoptereket, de leginkább csak szállításra. Koreában leginkább a H?21 Shawnee és a CH?34 Choctaw típusú szállítóhelikoptereket használták, Vietnamban ezeket váltották le az UH-1 Iroquoisek (Huey) különböző válfajai. Mivel már tudták, hogy nem csak szállítási és mentési feladatok ellátására lehet alkalmas egy helikopter, a C jelű altípusokat felfegyverezték (mellette 'namban a D jelű verzió szolgált). A helikopterek rakétákkal és géppuskával történő felszerelése, valamint az a tény, hogy nagyon alacsonyra tud ereszkedni és lebegni is képes, nagy segítséget nyújtott a földi csapatoknak. A már a világháborúban bevezetett képzéseket minden pilóta és gyalogos megkapta, így egy pontos térképpel, vagy akár csak tereptárgyak megadásával is képesek voltak a földiek rádión támogatást kérni a légiektől. Aztán már csak a feladattól függött, hogy helikopter vagy egy napalmmal megrakott F4 fantom esett-e be (persze napalmos bombázás esetén azért nem ártott pontos koordinátákat megadni).
Mára a légi támogatás meg már ennél is kifinomultabb. Jó esetben nincs szükség se térképre, sőt, különösebb szájtépésre sem. Elég egy lézer, amivel rávilágít a kiskatona a célra, és a több ezer méteren hangsebességgel repülő gép egyetlen bombával hajszálpontosan telibe találja, vagy a több kilométerre lévő Apache küldi meg egy Hellfire-rel. Sőt, az UAV-k megjelenésével már a gyalogságnak sem kell sokat tennie, mert a gép maga jelöli meg a célt, és olykor már maga is pusztítja el. És van még számos más változat is (műholdas célmegjelölés, felderítő gépekkel történő megjelölés), és persze már ott vannak az AC-130-asok is... Szóval manapság már nagyon kifinomult és rengeteg válfaja van a földi csapatok légi egységek által történő támogatásával.
A lényeg, hogy ami a COD6-ban van, az lehetséges volt már akkor is, csak a játék kedvéért kicsit egyszerűsítettek rajta. Nincs térképen bogarászás, rádióval bíbelődés, csak rá kell nézni az épületre, meg kell nyomni egy gombot és vége. De a való életben sem volt sokkal bonyolulatbb, amennyiben csak géppuskázásról volt szó. Még mi is képesek lettünk volna rá. Felkapni a rádiót, megmondani, hogy "te, dózerold már le azt a nagy barna, öt emeletes épületet, a tértől balra, a kis családi ház tőszomszédságában", és már jött is a helikopter, hogy lebontsa az épületet. Napalmterítéshez mondjuk mi már kevesek lennénk, ha nem kapunk képzést rá.
A lényeg a lényeg, hogy az elmúlt 30-40 évben a haditechnika nem sokat változott, csak a már meglévő ágai finomultak. Ma már a világ másik végéről is lehet csapatokat közvetlen irányítani, nem kell a fejük fölött körözni egy repülővel. Illetve úgy lehet milliméterre pontosan kilőni egy célt, hogy a célt megjelölő egység (legyen az földi vagy légi) kilométerekre is lehet, akárcsak az, ami kilövi a célt. Ja, és olykor ezekhez már emberre sincs komolyabb szükség, max annyi, hogy száz kilométerről irányítsa a cél közelében röpködő UAV-t.
Huh, hát ez rövid kis részben-OFF lett
