A héten megnéztem az összes mozgóképes Dűnét (a könyv a kedvencem a sci-fik közül - az eredeti, a többihez még nem volt szerencsém -, de sajna nincs meg, így már rég nem volt alkalmam olvasni). Az 1984-es David Lynch rendezte Dűne a világ legrosszabb könyvadaptáció cím várományosa személyes kis dobogómon. A totális melléfogás a lehető legtöbb téren. Pocsék színészválasztás (ki volt az a marha, Kyle MacLachlan Paulnak választotta?), pocsék történet (nyomokban felfedezhető benne a Dűne története, de túlnyomó részben a franc se tudja, honnan szedték az ötleteket), és remek iskolapélda arra, hogy nem fér el egy szövevényes sztorival megáldott könyv tartalma két órányi filmben. A karakterek közül senkire nem volt idő, még a főszereplőre sem. Mondjuk nem is baj, mert az összes szereplő szánalmas paródiája volt a könyv szereplőinek, különösen Harkonnen báró, akiből nem is tudom, mit csinált Lynch. Valami lebegő, emberevő gennygombócot. És mi ez a gondolatolvasó üzemmód? Mi az, nem találtak senkit a stábban, aki képes lett volna párbeszédet írni? Jézusom... A film vége meg... borzalom, hangágyústól (ezen beszartam, ilyenről egy szó sincs a könyvben), Paulistenestül (minek találtak ki Paulnak egy harmadik fremen nevet is?), mindenestül. Még megbocsátanám, hogy köze nincs a Dűne sztorijához, ha jó lenne, de sajnos egy kalap sz*r.
Ellenben a 2000-ben készült Dűne film-sorozat iskolapéldája a jó adaptálásnak. Természetesen ez sem követi 100%-osan a könyvet, de itt csak nyomokban tapasztalható eltérés. A szereplők telitalálatok, a hangulat remek, és remekül adaptálták a történetet. Ez a stáb nem is kísérletezett két órával, lendületből négy órányi játékidőt szántak a könyvre, és ebbe tényleg csak a leglényegtelenebb mellékszálak nem fértek bele (azok, amiket megpróbáltak beleszuszakolni Lynchék, aztán a film felénél úgy döntöttek, mégsem foglalkoznak vele, pl. Hawat kondicionálása; a mini-sorozatban Hawat egyszerűen meghal a Harkonnen támadásban). Szóval, ez egy remek adaptáció, egyetlen igazi negatívuma, hogy TV-re készült, alacsony költségvetéssel, így elég gagyik az effektek.
A 2003-ban készült folytatás, a Dűne gyermekei még jobb lett, bár itt már fenn áll az a probléma, hogy nem olvastam az alapjául szolgáló A Dűne messiása és A Dűne gyermekei című könyveket. Igen, a címével ellentétben ez a trilógia két könyvet dolgoz fel, az első a messiást, és csak a második két rész szól a gyermekekről. Így filmen remek lezárása a sztorinak, illetve nyitánya az új érának. A szereplők jó része visszatért az előző trilógiából, bár Lady Jessica leváltása annak ellenére sem tetszik, hogy eredetileg is ezt a színésznőt akarták a szerepre, csak 2000-ben nem ért rá. A film végére kifejezetten sajnáltam a fő gonoszt, és végül is az egésznek elég szomorú lezárása van. De legalább felkeltette a figyelmemet, eddig ugyanis azért nem akartam elolvasni a többi Dűne könyvet, mert féltem, hogy gyengeségük az eredeti nimbuszát is rombolja. Viszont ez tetszett. Ja, és kiemelném Brian Tyler remek muzsikáját. Amikor megérkeznek a topterek Arrakeen fölé, hát az valami mesés (Lynch filmjéből meg szimplán kimaradt a város, csakhogy még egyet odasózzak...).