Dzséjt

Magyarországon ezekben az időkben? El sem tudod képzelni, mennyire szükség van erre. A könyvpiac akkorát zuhant idehaza tavaly, hogy rossz volt nézni. A kiadók 60-70 százalékánál drasztikusan csökkent a bevétel és ezzel együtt, főleg az év vége felé már 2019-hez (és a 2020 elejei tervekhez) képest kevesebb könyvet voltak kénytelenek kiadni. Összességében pedig mindegyik kiadó pocsékul zárta az évet. Mindennek tetejében, elmaradt a két legnagyobb könyves rendezvény is. Ez nem túl jó egy olyan iparnál, ami hazánkban a járvány nélkül sem szárnyalt.

Most olvastam, és közben pont a Knife Outot nézem.

Amúgy szerintem Casterfo az egyik legjobban megírt könyvbeli SW karakter és pont ezért. Eleve nem egyszerű figura (birodalmi párti, mégis szimpatikus), és hatalmasat változott. A posztot és a könyvet is olvastam, de előbbi esetében nem tudtam, hogy az ide is kapcsolódik (nem említetted és hát nem ebben a topikban volt), az utóbbi esetben meg én ezt nem érzem pesszimizmusnak. Poe csak megemlít olyasmit, ami mindenkiben joggal felmerülhet. Bennünk is felmerült. Ez még nem lesz pesszimizmus, csak egy csipetnyi jogos aggódás, amit táplálhat az is, hogy Poe feleannyit sem tud az egészről, mint Rey. Pedig szerintem még Rey sem ismeri az egész sztorit. De visszatérve a témaindításhoz, szerintem a Galaxis nyugodtan folytathatja az életet a Köztársasággal. Palpatine, Mon Mothma, a Birodalom drukkerek, a régi Köztársaságtól megörökölt politikusok - ezeket kikoptatta az idő, saját marhaságuk vagy ez a rövid, de tisztítótűzként végigsöprő konfliktus. Ha pedig megfogadják azt, amit Yoda is mondott és amiről végülis az egész új trilógia szól, vagyis tanulnak a múltból, az elődök által elkövetett hibákból, akkor az új Köztársaság kivirágozhat. Sőt, szerintem Palpatine nélkül eleve nem is lett volna itt semmi komoly gubanc. Mon Mothma és társait az idő eltűntette volna a porondról, és Palpatine nélkül lehet maguktól is túljutottak volna a kezdeti nehézségeken. Igazából az ep9-ig úgy gondoltam, hogy az új Köztársaság eleve el volt cseszve, főleg mert a zsarnokság visszatérésétől betegesen rettegő és a békés demokráciában károsan megszállottan hívó Mon Mothma vezette először, és mert olyanok kerültek vezető pozícióba, akik hagyták a régi Köztársaságot elsorvadni és tevékenyen részt vettek a Birodalom felemelkedésében (tudatosan vagy tudatlanul, tök mindegy). Bár továbbra is úgy gondolom, hogy ezek nagyban hozzájárultak az új Köztársaság ama kudarcához, ami az ep7-hez vezetett, ugyanakkor már nem hiszem, hogy ez csak és kizárólag a saját hibájuk, nem olyasmi, ami az Első Rendtől függetlenül történt. Palpatine a Snoke -> Első Rend -> Centralista hálón át kívülről mérgezte a Köztársaságot, kihasználta és felnagyította annak hibáit és megakadályozta a javulást. Amíg ő élt, addig a Galaxisnak esélye sem volt egy jobb életre. Most, hogy már halott (és nagyon úgy tűnik, hogy ezúttal véglegesen), az esélyek szignifikánsan megnőttek.

Ez nem hiba. Egy ember lehet ellentmondásos, sőt sokszor az. Ő nem látja, hol a hiba a saját elképzeléseiben, de például Leia rávilágít erre. Ettől is komplexebb és emberibb lesz a karakter. És végül is, ha későn, de Casterfo maga szintén meglátta, hogy problémás a meglátása. Ha más nem, az Első Rend bebizonyította neki. Hogy Poe gondolatmenetét vitted tovább, arról én lemaradtam. Mikor említetted Poe-t? Úgy kezdted az egész beszélgetést, hogy "a Vérvonal kicsit elgondolkodtatott a galaxis jövőjéről is". Poe nem is nagyon szerepel a Vérvonalban. Ha jól rémlik, a végén cameózik, aztán annyi. Amúgy szerintem Poe sem látja pesszimistán. A filmben utalást sem tesz a jövőre. Mindenhez köze van annak, hogy hogyan látod a világot, hiszen az határoz meg téged. "Amire figyelsz, az a világod" - by Qui-Gon Jinn. Az én elképzelésemben az ep9 után legalább ezer évig nincs galaktikus méretű konfliktus és a Köztársaság uralma és a Rey által újraalkotott Jedi Rend védelme alatt virágzik a Galaxis. Hol itt a pesszimizmus?

Azért, míg elsorvad egy pozíció, az beletelik némi időbe, addig meghozhatta volna a szükséges döntéseket és érvényre is juttathatta volna őket. Szerintem azért Tai-Lin sem úgy gondolta, hogy míg pozícióban van, addig semmit sem csinál. Használta volna, csak nem olyan erélyesen, hogy túlságosan is jelentőssé váljon a poszt. Megkockáztatom, hogy valamiféle reformmal talán még ki is váltotta volna. Arra viszont nem volt garancia, hogy őt egy elvtárs követi. Mivel ez szavazatok alapján ment, így könnyen megeshetett, hogy a követője centrista lesz. Akiknek szerintem azért ez nem volt mindegy, hogy ők vannak-e hatalmi pozícióban vagy sem. Most, hogy az ep9-ből kiderült, végig Palpatine manipulált a háttérből, ez az egész huzavona más megvilágításba kerül. Ha a centralisták kerültek volna hatalmi pozícióba, szerintem nem lépnek ki. Mert akkor az Palpatine újra olyan helyzetbe került volna, mint a klón háborúk idején. Ott az Első Rend, aminek élén a saját maga kreálta báb ül, azaz Snoke. Ez pont olyan, amikor a Konföderáció élére a saját tanítványát, Tyranust helyezte. A másik oldalon, az új Köztársaságban pedig egy "megválasztott" bábja kommandíroz. Ez meg olyan, mint a régi Köztársaságban, ahol ő volt a kancellár. Palpatine a Galaxis mindkét nagyobb állama fölött megszerezte volna a hatalmat, és ettől a ponttól a klónok második háborúját is megrendezhette volna akár. Persze ilyen céljai nyilván nem voltak, hiszen ezúttal mindkét félnek volt hadserege, plusz talán gyanús is lett volna egy második bábháború. Viszont, ha mindkét állam élén az ő embere ül, akár békés egyesítést is összehozhatott volna. A centralisták kimutatták, hogy birodalmi pártiak, így talán nem lett volna nagy meglepetés, ha feltűnik egy birodalmi állam, amivel ők össze akarnának olvadni. De még ennyire nyíltan sem kellett volna csinálni. Csak feldobják, hogy meg kell erősíteni a hadsereget, és szépen, mint "új hajók" beszivárogtatják az Ismeretlen Régiókból az Első Rend seregét, mint a Köztársaság új serege. Palpatine elég nagy játékos ahhoz, hogy elérje, az emberek olyanért tapsoljanak neki, amit baromira nem akartak megkapni. Szóval az ep9 tükrében én azt gondolom, hogy ekkor, hat évvel a Hosnian-kataklizma előtt Palpatine még politikai mesterkedéssel próbált hatalomra törni. Hogy ezt látszatbékével vagy egy újabb mesterséges konfliktus kreálásával akarta elérni, az jó kérdés, de az biztosnak tűnik, hogy az Első Rend-Centralista-Első szenátor hálón át próbálta megszerezni a Köztársaság fölött az uralmat. Mindehhez tegyük hozzá, hogy ezen a ponton már nem a színtiszta klónja volt a testcsere alternatívája, hanem egy rá nem hasonlító strand-castben vagy annak leszármazottjában gondolkodtak az Örök Sith tudósai. Ha ez sikerült volna, teszem azt sikerült volna megszállnia egy Rey apjához hasonló strand-castet vagy magát Rey-t, úgy térhetett volna vissza a politikai porondra akár a Köztársaság, akár az Első Rend élén, hogy senki nem is gyanította volna azt, hogy Palpatine-nal van dolguk. A kiválás végül csak azért jött el, mert Leia ténykedésének hála a centristák elvesztették politikai erejüket, igazán jelöltjük sem maradt, ráadásul a néppártiak Tai-Linja túlságosan megerősödött. Szóval ez az alternatíva Sidious számára elveszett. Így likvidáltatta Tai-Lint, hogy nehogy a Köztársaság egy olyan első szenátort kapjon, aki hallgat Leiára és még ért is választott szakmályához - mert na, az nem kedvezett volna Palpatine-nak. Aztán felfedte a kirakatot, azaz a Első Rendet, amihez a centralisták csatlakozhattak, így a Köztársasághoz közel, a Galaxis ismert részében is megtelepedhetett az Első Rend, elkezdhettek bázisokat, hídfőállásokat, előőrsöket kiépíteni a közelgő invázióhoz. Hadrassian nem volt a manipuláció mestere, sőt az az ember egy rendkívül ostoba figura volt. De Casterfót a saját politikai pártja viszont könnyedén manipulálta. Elég csak azt nézni, hogy Casterfo tette tönkre Leiát. Sindian tudta, hogy hogyan reagálna arra Casterfo, ha kiderül, hogy Leia apja Vader volt. Ezért tárta a férfi elé a bizonyítékot és hagyta, hogy elpusztítsa a nő politikai pályafutását. Casterfo esélyt sem adott Leiának, azt sem gondolta át, mit okoz ezzel nem csak a nőnek, hanem annak családjának is. Ez manipuláció volt a javából. És valójában kicsit Leia is manipulálta, bár ő jó szándékkal és az igazsággal. De beszédes, hogy a hercegnő hatására Casterfo elég gyorsan elkezdte feladni addig szentül hitt indítékait. Szóval erre az emberre nagyon könnyen hatnak a karizmatikus emberek, és ezek miatt könnyen elfedhető előle az igazság vagy terelhető olyan irányba, ami a céloknak megfelel. Lehet, talán biztos is, hogy egy idő után már problémás báb lett volna, de itt meg jön a kérdés, hogy mire elkezd a zsinórjai ellen húzni, mennyire süllyedt volna már el a mocsokban. Láthattuk, hogy még alig volt porondon, de az Első Rend már annyi szutykot rá tudott szórni, hogy kis híján örökre eltűntették. Szóval az Első Rendnek, vagyis hát Palpatine-nak az sem lett volna baj, ha beavatják első szenátornak, aztán közben elkezd ágálni a terveik ellen. Eltűntette volna, és jöhet a kövi báb. A lényeg a Köztársaság vezető pozíciójának megszerzése volt, és erre Casterfo alkalmasnak tűnt, ugyanis képes volt úgy képviselni a Birodalom érdekeit, hogy közben úgy tálalta az egykori zsarnokságot, mintha abban a közembernek is lett volna jó. És mégis olyan rohamosztagos sisak van az irodájában, amikből légiónyi sanyargatta a bolygóját, amik ott álltak Vader mögött, amikor az megölte az apaját. Ez olyan, mintha egy zsidó ember, aki kisgyerekként átélte a holokausztot és az apját egy SS tiszt megölte a koncentrációs táborban, az irodáját SS és Wermacht egyenruhákkal díszítené. Aztán azzal jönne, hogy szerinte a Harmadik Birodalomban voltak jó dolgok, csak Hitlerrel volt gond. Ez igaz, de ettől még az a hatalom, az a rendszer ölte meg az apját és millió másokat és sanyargatta a népét és jó pár másik népet még. Sok jól működő központosított állam van a Galaxisban, ahol nem zsarnokok uralkodnak, ahol a nép prosperál. Amik példák lehetnének Casterfónak. Leia majdhogynem kétlábon járó példa erre, hiszen a vérszerinti anyja Naboo királynője, a nevelőanyja Alderaan királynője volt. De Casterfo a Birodalom terrorjának jelképeit állította ki, és ez sajnos nagyon-nagyon árulkodó. Én is elhiszem neki, hogy meg akarta változtatni azt a rendszert. Alapvetően én egyetértek a nézeteivel, de akkor sem mentesül az alól, hogy ő egy milliárdok életét elvevő zsarnoki hatalom rajongója volt és ezt hirdeti. Hogy pesszimistán látod egy alapvetően pozitív jövőképpel bíró mese végét, ami szerintem tágabb értelmezésben azt is jelenti, hogy a jelenlegi helyzetedben a való világra nem tekintesz túl pozitívan (amit a korábbi "megérett az emberiség a pusztulásra" kinyilatkoztatásod alapján nem téves feltételezés). Úgy vettem észre, és ezt már rendkívül sokszor észrevettem, hogy az emberek hajlamosak a saját (aktuális) életszemléletük alapján továbbgondolni egy nem egyértelműen lezárt történet végét. Ha pesszimistán látják a világot, pesszimistán is gondolják tovább a mesét, ha optimistán, akkor optimistán, ha realisták, akkor reálisan próbálják. Szóval semmi rosszra ne gondolj, csak annyit szűrtem le, hogy magával a való világgal nem állsz most túl pozitív viszonyban. Amiben amúgy semmi meglepő sincs, tekintettel arra, hogy milyen világot élünk.

Sajnos az elmúlt napokban egy szavazattal sem bővült a létszám. Még mindig 22-n áll.

Garantálni semmi sem garantálja, igazából attól a pillanattól, hogy az SW-ben bebizonyosodott, hogy a halál után is van élet (1977, A New Hope) vagy egy alapvetően halálos sérülést is túl lehet élni (2005 Revenge of the Sith), erre nincs garancia. A dolog attól függ, mennyire tudják magukat megerőltetni az írók. Ha semennyire, akkor X év múlva újra lesz Palpatine. Vagy azért, mert feltámad, vagy mert remake-elik az ep4-et, vagy mert rebootolják az egész Star Warst... Nekem egyelőre azért lenyelhető ez a feltámadás, mert annyira pocsékul sikerült, hogy ihaj. Palpatine egy rothadó testbe kényszerült, ami sz*rni sem tud gép nélkül, ez is több évtizedes munka, és egy hadseregnyi emberke eredménye. Szóval nem könnyen kivitelezhető az a finoman szólva is kétes eredmény. Ez számomra sokkal-sokkal elfogadahtóbb, mint a Dark Empire hasonló megoldása, ahol Palpatine ugyanúgy klóntestbe költözött, de lényegében nem volt korlátja. Amíg volt klón teste, örökké élhetett egy fitt és fiatal testben. Itt a lehetőségei erőteljesen korlátozottak, hiszen még egy klón testben is gépekre van utalva. Rosszabb állapotban van, mint Maul és Vader volt. Ez is hangsúlyozza a dolog természetellenes mivoltát. Ha még egyszer feltámasztanák, az már vérszegény húzás lenne és ékes példája annak, hogy kifogytak az ötletekből.

Az én életemből, úgy, hogy ennek egy része munka, mindössze 875 órát vett el.

Persze, de, ha anno Mothma nem teszi tönkre a kancellári posztot vagy az utána jövők erősebb kézzel lépnek fel, akkor a centrlistáknak erre lehetősége sem lett volna. Ez egy gyengeség kijavítását célzó ötlet volt, ami mögött persze rossz szándék állt. Mondhatjuk, hogy felfedeztek egy gyengeséget, aminek kijavítását a saját hasznukra akarták fordítani. Ezért írtam, hogy tudta volna, nem pedig azt, hogy akarta volna. Tai-Lin egy jó és határozott politikus volt, jól tudott volna kormányozni első szenátorként. Az más kérdés, hogy nem akart, de az indítékaiban, amit beidéztél, szerintem bőven van ráció. Eleve kissé visszás, hogy a Köztársaságon belül van egy koalíció, ami a régi Birodalmat akarta vissza. Bár Casterfo tolmácsolásában - csak a Birodalom rendszerét, Palpatine zsarnoki hatalma nélkül - még nem is volt rossz elképzelés. Viszont Sindian és társai eddigre kimutatták, mire képesek és mik a szándékaik, és az ugye nem állt egységben Casterfo ideáival. Az, ahogy tönkretették Leiát és a saját emberüket, nagyon is beszédes. Szóval nem csoda, hogy Tai-Lin nem akar fenntartani egy olyan pozíciót, amit ha ezek a Palpatine-párti emberkék megszereznek, abból új Birodalom lesz. Szóval és Tai-Lin félelmei az első szenátor pozíciójával kapcsolatban szerintem sokkal jogosabb volt a könyv végén, mint Mon Mothma félelmei, amikor nagy ésszel kitalálta a hadseregleszerelési törvényt. Tai-Lin már egy valós fenyegetéssel nézett szembe, már látta a fantomot az árnyékok mögött. Bár még nem volt neve (Első Rend vagy Palpatine), de már megmutatkozott. Leia erre elég bizonyítékot szerzett. Látni lehetett, hogy a centristák körül valami nem kerek, és a szándékaik nem egyeztethetőek össze a Köztársaság szellemével. Azonban, Tai-Lin jó politikus volt, és olyan emberek álltak mögötte, mint Leia. És például Mothmával ellentétben ő hallgatott is Leiára. Arra a nőre, aki ekkor már erőteljesen gyanította, hogy valami készülődik a színfalak mögött, valami komoly. Leia hónapokkal azelőtt, hogy az Első Rend felfedte magát, megalapította ellene az Ellenállást, illegálisan. De képzeljük el, ha Tai-Lint nem ölik meg, hanem első szenátor lesz, és akkor Leia az ő támogatásával ténykedhetett volna. Ha nem egy maroknyi renitens, hanem a köztársasági hírszerzés áll a rendelkezésére, és az ezzel szerzett bizonyítékokat állítja a Szenátus elé. Szerintem a fenyegetés láttán Tai-Lin véleménye is megváltozott volna az első szenátori posztról. És szerintem ez lényeges: Tai-Lin Garr-ral szerintem az egyetlen probléma az volt, hogy még nem tudta felmérni a valós veszély súlyát. De mivel józan ítélőképességű ember volt, ha ez a helyzet változott volna, az ő hozzáállása is megváltozik, pláne Leia nyomására. Igazad van, újrafogalmazom: karizmatikus jövendőbeli jelöltjüket vesztették el. Szerintem nem kétséges, hogy a Centralisták jelöltje Casterfo lett volna. Sokáig ő volt erre a posztra a legideálisabb számukra. Fiatal, elkötelezett a Birodalom rendszere iránt, könnyen manipulálható, idealizmusa miatt jó fényben festi le a Birodalmat és karizmája miatt a nép is imádná. A baj az, hogy ez a könnyen manipulálható, idealista fiatalember erőt merített Leia kisugárzásából, és bár tönkretette a barátját, és elkezdte használni az eszét. Na, innentől kellett megszabadulni tőle, mert bábként így más nem funkcionál, ha csak nem előre programozott strand-cast. A kettő talán kizárja egymást? Hadrassian elterelte a figyelmet és eltűntetett egy, az Első Rend, ennél fogva Palpatine érdekeit veszélyeztető politikust. Hadrassian Sindian parancsát követve ölte meg Tai-Lint, és az úrnő biza az Első Rend szenátusbeli végrehajtója volt. A Birodalom hatékonyságáért odalenni azt jelenti, hogy a Birodalomért vagy oda. Akadt másfajta, egyetlen személyre épülő állam is a Galaxisban, ami sokkal-sokkal ideálisabb volt, mint a Birodalom (Naboo, Alderaan), Casterfo mégsem ezekkel példázott, hanem a Galaktikus Birodalommal. Plusz mindennél beszédesebb, hogy az irodája birodalmi relikviákkal van díszítve. Ha nem imádná, nem pakolja teli ilyenekkel az irodáját: "A falakat a Birodalom korából származó tárgyak díszítették. Egy rohamosztagos sisak. Egy TIE-pilóta fekete űrruhájának vezérlőegysége. Rohamosztagos légiók zászlói és lobogói. Szinte mindegyik szakadozott és fakó volt már, de - főleg az egyik, amit Palpatine-nak szenteltek - keserű emlékeket idéztek fel a hercegnőben." Aki nem rajong valamiért, az nem teszi tele az irodáját olyan dolgokkal, amik mindenkit arra emlékeztetnek. Ez olyan, mintha azt mondanád, hogy én nem rajongok a Star Warsért, csak az űrhajós sci-fiket csodálom. Közben a szobám - ahogy azt láttad - Star Wars cuccokkal van telezsúfolva. Pláne beszédes, hogy Casterfo a rohamosztagosokkal kapcsolatos dolgokat is kipakolt, márpedig a rohamosztagosok voltak a Birodalom terrorjának elsőszámú szimbólumai. Castefrónak egyedül azzal volt baja, ahogy Palpatine vezette a Birodalmat: "- Azt szeretné, ha a Birodalom még létezne? - Nem az a Birodalom, amit egy olyan romlott alak vezetett, mint Palpatine. De ha a Birodalmat meg lehetett volna reformálni, ha jobbá alakították volna, és egy sokkal felelősségteljesebb vezető..." Ugyanaz a szó, más-más könyvben, de mindkettőnek nevezték már. Ellenben az első szenátor mindenhol első szenátor, mert az nem ugyanaz a szó, mint a kancellár. Ez így ebben a formában nem teljesen fedi a valóságot. Inkább csak Leia kapott könyvet, de sokan mások is elég magas pozícióba kerültek. Mon Mothma csak a Köztársaság első kancellárja volt. Ackbar admirális a Köztársasági Hadsereg főparancsnoki posztjában maradt éveken át, egészen a nyugdíjazásáig. Yendor a Ryloth nagykövetévé vált. Korr Sella apja, Sondiv Sella a Hosnian Prime szenátora lett, majd később Mothma egyik fő tanácsadója. A Köztársaság első éveiben, évtizedeiben nagyon sok egykori szövetségi vezető volt magas döntési pozícióban, csak a Vérvonal idejére ezek az emberek a koruk miatt kikoptak. Leia is már kifelé kacsintgatott akkortájt. Emellett azt sem árt figyelembe venni, hogy Poe, Finn és Rey, na meg a többiek NEM Leia, Han, Luke és a Szövetség egykori vezetői. Az új hősök nem a Köztársaság végnapjaiban, egy háború árnyékában vagy egy háború mindennapjaiban nevelkedtek. Egyenlőségjelet vonni köztük nagyfokú botorság, hogy finoman fejezzem ki magamat. Poe Dameronban több felelősségtudat van, mint Hanban és Landóban együttvéve. Finn lojálisabb a barátai felé, mint Lando bármikor is volt. Rey jobbnak látja a Jedi Rendet, mint Luke alegoptimistább pillanatában. Felesleges és hülyeség azzal példálozni, hogy "láttuk, mi lett a régi hősökkel". Ja, láttuk, csak benne van a mondatban, hogy a "régi". Pesszimista felfogással persze rá lehet nyomni a bélyeget, hogy az újak sem lesznek mások. De ez csak a magad sara. Ha te pesszimistán akarod látni a mese végét, ám legyen. De ez inkább rólad árulkodik, nem a meséről. Miért, az ep4 idején megmondod, hogy Hanból tábornok lesz, Landóból szintén, a TCW elején kiviláglott, hogy Ashoka a lázadó kémkedés főszervezőjévé válik, az ep1-ben már megjósolható, hogy Anakin unukája megváltja a Galaxist? Attól, hogy nem látsz valamit előre 50 résszel korábban, attól még ott lehetnek.

Azért nem a teljes, és az a csőd csak abból fakadt, hogy gyengekezű kancellár volt. Nem véletlen akarták ezt a hibát már az Első Rend porondra állása előtt orvosolni az első szenátor megválasztásával. Ha nincs Palpatine mesterkedése, bár a kancellári poszt gyenge lett volna, mivel azt Mothma cseszte el, 24 év alatt vagy megerősödik a poszt önmagától, vagy megválasztják az első szenátort. Sidiousnak hála léteztek egyáltalán centralisták, és az Első Rend utasítására ölték meg Tai-Lin, akit megválasztottak volna első szenátornak és aki tudta is volna kormányozni a Szenátust, hiszen Leia is ott állt mögötte, ráadásul addigra a centralisták nem csak a politikai erejüket vesztették el, de a karizmatikus jelöltjüket is bebörtönözték. De hát ezért is ölette meg az Első Rend Tai-Lint, hiszen, ha ő hatalomra kerül, akkor sok minden nem Sidious szája íze szerint alakult volna az új Köztársaságban. Nem csak tervezték, ki is léptek és csatlakoztak az Első Rendhez. És éppen ezért elég könnyű őket szankcionálni. Mivel a Galaxis nagy része az Ellenállás mögé sorakozott fel, politikai és katonai erőt is kaptak, amikkel hathatnak az egykori centralista bolygókra. DE, sok centralista bolygó, így például Corellia és Corsucant is fellázadt a végén az Első Rend ellen és az azt támogató politikusaiknak valószínűleg nem volt olyan jó. Plusz, azután, hogy a feltámadt Palpatine bolygópusztító flottát akart ráküldeni mindenkire, szerintem a legyőzése után a maroknyi, életben maradt rajongója le is tagadja, hogy ő valaha is ismerte a Palpatine nevet. Azért ne feledjük, a hard-core centralisták nagy része vénember volt, akik jól éltek a Birodalom idején. Ezek az emberek vagy már meghaltak a konfliktusban, vagy meg fognak halni idővel. Az ifjabbak, akik pedig gyerekek voltak a Birodalom idején vagy nem is éltek még, pedig alapból a vének beléjük táplált téves elképzelések miatt lettek rajongók, de Palpatine és az Első Rend elég jó ízelítőt adott, hogy milyen is az, amiért rajongtak. Casterfo sem volt már úgy oda a Birodalomért és az azt támogató Első Rendért az Ellenállás újjászületésében. És? Egyetlen államforma vagy ember sem tökéletes. Akinek ez az elvárása, az álmodik nyomorában. Attól, hogy a Köztársaság az első harminc évében nem volt tökéletes, még jobb volt, mint a Birodalom, és ésszerű módosításokkal lehet folytatni. Megmutatkoztak a hibák, a hiba okozói meg jórészt elpusztultak, elűzettek, vagy ismertek és büntethetőek. A hibákat ezután ki lehet javítani. Azért, mert valami tönkrement, nem kell egyből szemétbe dobni és újat venni helyette. Meg is lehet ám javítani. Először is, első szenátor. Az első kancellár Mon Mothma volt, az utolsó Lanever Villecham. Másodszor, Tai-Lin nem azért akarta elsorvasztani az első szenátor posztot, mert félt egy újabb Palpatine hatalomra kerülésétől, hanem mert attól félt, hogy a már nyíltan ellenséges centralisták csellel vagy komolyabb dologgal megszerzik (ebben nem tévedett, egyértelműen ezekben az időkben Sidiousnak még az volt a terve, hogy a Köztársaság élére is odateszi valamelyik bábját). Ekkor már nem attól féltek, hogy talán felemelkedik egy újabb Palpatine valahonnan valamikor, hanem biztos volt, hogy a Centralisták egy új Palpatine-t akarnak záros határidőn belül. De ez hét évvel az exegoli csata előtt volt, és azóta sok lézersugár átszelte az űrt. Palpatine feltámadása kérészéletű volt és az egyesült galaktikus flotta a jelképe annak, hogy a széthúzásnak vége. Peremvidéki és magvilágokbeli hajók, centralista és néppárti világok hajói álltak egymás mellé, hogy pofán vágják Palpatine-t és támogatóit. Coruscanton és a Corellián az egyszerű emberek is nekimentek az Első Rendnek és az őket támogató vezetőségnek. És hát láttuk, hogy más világokon is potyogni kezdtek a Resurgentek. Nagyon-nagyot változott a Galaxis a centralisták és a néppártiak acsarkodása óta. Akkor még azt sem tudták sokan, hogy létezik az Eslő Rend, nemhogy maga Sidious is. A centralisták nem egy létező katonai rezsim támogatóinak, hanem egy régi birodalom megfakult és megszépült emlékébe kapaszkodó bagázsnak tűnt. És, ami nagyon lényeges, hogy most már nincsenek Mon Mothmák, olyan politikusok, akik látták elpusztulni a régi Köztársaságot, átélték a Birodalmat, majd ennek a két eseménynek a hatására, kihasználva saját népszerűségét eleve gyenge alapokat ad a kormánynak. Most már olyan fiatalok kezében van a vezetés, akik alapvetően egy békés galaxisban nőttek fel, és csak ízelítőt kaptak a gonoszból, ami elszabadulhat. A Poe-k, Finn-nek és Rey-ek nem követik el azokat a hibákat, mint Mon Mothma és társai. Tehát Dameron, Finn és Rey és a többiek, akik harcoltak, képtelenek felülemelkedni a kicsinyességen? Ezek az emberek és a hozzájuk hasonlók a jövő vezetői, nem a régi Köztársaság ott ragadt őskövületei és a Birodalomból meggazdagodott tetvek, akikből talán már egy sem él, vagy legalábbis, nem praktizál. Már maga annak a flottának a létezése ékes példája, hogy tanultak a hibákból. Mikor mozdult meg így a Galaxis népe? Soha! Még a Birodalom ellen is csak egy maroknyi lázadó harcolt. Hatvan év alatt végre megtanulták azt az örök igazságot, hogy a tétlenség csak a gonosznak kedvez. És na, azért ha a Galaxis népe felvonul több ezer hajóval, akkor a jövőbeli politikusok sem fognak annyira maguk felé húzni egy darabig. Mert félteni fogják a valagukat. Aztán, majd minden elromlik, amikor - remélhetőleg - pár száz vagy ezer év múlva a nép újra eltunyul. Pedig ez lesz. Csak arra kell figyelni, hogy az ne 30, hanem évszázadok, akár évezredek múlva legyen.

Szerintem Rey múltja miatt senkinek sem kell aggódnia, mert Rey-en kívül mindenki halott, akinek erről tudomása volt. Rey meg csak nem olyan ostoba, hogy a Skywalker név felvétele után bárkinek is elmondja, hogy ő valójában egy Palpatine. Leiát az tönkretette, hogy Vader volt az apja, ezután öngyilkosság lenne bárkinek elmondani, hogy Rey Palpatine strand-castjának a lánya. Ráadásul, mire a Jedik odajutnak, hogy újra számolni lehessen velük galaktikus mércével, Rey már az Erő honában lesz. Ne feledjük, 10 ezer Jedi kevés volt ahhoz, hogy rendet tartson a Galaxisban, és voltak olyan világok, ahol csak legendának tartották őket. Jó, ha Rey életében már 100 főt fog számlálni a Rend, ami egy országban is kevés lenne, nemhogy egy galaktikus kormányban. Szerintem több száz év elfog telni addig, amíg a Jedi Rend eléri régi fényét. Amúgy, bennem az is felmerült, hogy lehet, hogy az új Köztársaság amúgy nem fog a feledés homályába veszni. A főváros odaveszett, sok politikus meghalt, és pár dolgot (például a haderő egy részét) újjá kell építeni, ugyanakkor a tagbolygók megvannak, sok politikus él és virul, és új politikusokat is lehet választani. Módosítanak egy-két törvényt (pl. a haderőt nem szerelik le ezúttal), felépítenek néhány új hajót, kijelölnek egy új fővárost, aztán uccu, mehet is minden tovább. Az Első Rend-Ellenállás konfliktus mindössze egy évet ölelt fel, és igazán nem is volt olyan galaktikusan felforgató, mint a klón háborúk vagy a polgárháború. A Magvilágokig igazán el sem jutott a konfliktus, a Peremvidék nagyját sem borította lángba. Az Ellenállás megakasztotta, mielőtt elindult volna, a galaktikus flotta meg eltaposta a parazsat. Szóval szerintem innen még simán lehet folytatni a Köztársaságot, csak nem szabad hagyni a haderő leszerelését, és egy erős kezű vezető kell az élére. Palpatine mérgezése és a régi Köztársaságban nevelkedettek (lásd Mon Mothma) félelmei nélkül az állam talpra állhat és folytathatja a Galaxis felvirágoztatását.

Nem felgyorsult, módosult. A liftezés ugye azért lett olyan, amilyen, mert közben töltődött be a következő pályaszakasz. Az új rendszereken ez nyilván már gyorsabb lesz, mint 2007-ben, ezért beletettek egy gombot, amivel átugorhatjuk majd a liftezéses szakaszokat, ha a betöltés végbement félúton, vagy már hat perccel azelőtt, hogy beléptünk a liftbe. Viszont aki akarja, az végigülheti a beszélgetéseket (Valyon lesz olyan marha? )

Idén előbb lesz karácsony, szülinap, húsvét, újév, gyereknap és minden egyes ünnep egy napba sűrűsödik. Ezt az oldalt is érdemes átböngészni, megtudhatjuk, mire számíthatunk: https://www.ea.com/games/mass-effect/mass-effect-legendary-edition Az első részt egész látványosan felturbózták. Javítottak az irányításon, átdolgozták a HUD-ot, a Makót, a környezetet. Emellett az ME3-as FemShep bekerült mindhárom részben, új karakter készítő rendszert is kapunk. Azért na, ez kicsit több, mint amire számítottam, és úgy tűnik, pont az, amiben reménykedtem. Egyedül a Pinnacle Station DLC hiánya tűnt fel az ME1-hez. Na nem mintha annak kihagyása akkora tragédia lenne, csak érdekelne, hogy az miért nem került be.

Királyság! Ezzel együtt eleddig 22 szavazat gyűlt össze 100%-os kitöltöttséggel. Érdekesség: két szavazat nem hazánkból, hanem Ausztriából jött.

Persze, hamarost küldöm.

És mégis van egy olyan opció, aminek semmi köze a CGI-hoz, pusztán ahhoz, hogy az illető nem akar semmilyen Luke Skywalker sorozatot. Ha ennek lenne ellentétpárja, máris nem kárognék. Én szavazok, amint beteszel olyan választ, ami legalább picit igaz rám. Mert ezek közül bármelyikre böknél, hazudnék, azt pedig elvből csak akkor teszem, ha nekem származik előnyöm belőle. A félkomolytalanságot félretéve, ma, 2021-ben már nem lennék elégedett egy Tarkin-szintű CGI-jal, még később meg nyilvánvalóan annyira sem. Sokat fejlődött ez is, szóval, ha a 2020-as években lenne ilyen széria, akkor ne 2016-os szintet üssenek meg, hanem a kornak megfelelőt. Az egy nagyszerű, zseniális trükk volt, és letettem tőle a hajamat. Engem egyáltalán nem zökkentett ki (ahogy Leia és Luke sem) és szerintem önmagában reprezentálta, hogy mire képes a CGI technológia ott és akkor (és szerintem a tévés vonalon most ugyanez igaz Luke-ra). De eltelt lassan öt év, és egyre öregebb lesz. Szóval, ismételten, ha lenne ilyen sorozat, az ne a 2016-os szintet üsse meg, mert azzal 2025-ben vagy 2030-ban nem lennék kicsit sem elégedett. Mondogatnám is, hogy "imádom a sztorit és tetszik, hogy így elmélyítették a fiatalabb Luke karakterét, de kár, hogy az összképbe belerondít a béna, elavult megvalósítás". Pedig más színész, egész pontosan Max Lloyd Jones (és Matt Rugetti) volt a maszk alatt, csak Mark Hamill maszkot viselt.

Este átküldöm PM-ben. Eddig 13 szavazat gyűlt össze. A kitöltöttség 100%-os, és több kategóriában is elég szoros még a verseny.

Szerintem csak arra kaptál választ, hogy a fórum 996 felhasználójából 9-nek nem tetszik most az ötlet. Ez nekem nem annyira fekete-fehér. Az én véleményemet, hogy örülnék-e neki, a szavazásból meg sem tudhatod, mert nem szavaztam, hiszen nincs olyan alternatíva, ami engem képviselne. Nincs se olyan lehetőség, hogy "önmagában a Luke Skywalker sorozat lehetősége annyira érdekel, hogy felőlem Tarkin szintű CGI-jal is megoldhatják" se olyan, hogy "a Tarkin szint még erre nem lenne alkalmas, hiszen egy ötéves, kísérleti jellegű trükkről van szó, de mint annyi minden más, ez is kiforrhatja magát, miközben használják, így a technológia fejlődésével nem tartom elképzelhetetlennek". Ezt én is így vélem. De szerintem ebben több dolog is benne van. Egyrészt, ez volt az első ilyen kísérlet, szóval nagyon oda akarták tenni magukat, hogy bizonyítsák a technológia létjogosultságát. Másrészt, annak a moziban kellett megállnia a helyét, ráadásul meglepően nagy szerepben, ami nagyobb kihívás, mint egy 30+ perces tévéepizódban egy rövid cameo. És ezért is gondolom úgy, ahogy Ody is írta: ha egy egész sorozatot kanyarítanának alá, akkor egyrészt annál is nagyon-nagyon odatennék magukat, másrészt, a Tarkinnál már jóval fejlettebb megoldásokat is hadba küldenének. Elvégre a Rogue One óta nem állt meg a trükktechnológia fejlődése. Az meg csak most jut eszembe, hogy az RO végén nekünk van egy CGI Leiánk is, amit én rosszabbnak tartok, mint Tarkint, de jobbnak, mint Luke.

De mivel ez egy rajongói fórum, és érzelmi alapú kérdést tett fel (örülnénk-e), szerintem igenis számít, hogy rajongók vagyunk. Ezek az érzelmek váltottak már ki belőlünk előre olyan szélsőséges reakciókat, amik aztán falsnak bizonyultak. Ezek miatt a rajongói érzelmek miatt volt nem kevés helyből elutasítás, amit aztán rajongói üdvrivalgás követett. Emlékezzünk csak vissza, hogy gyűlölte Frenkie minden porcikáját a Rogue One trailernek. Hogy fújt Ody a Rebels-re egészen a premierig. Mennyire feleslegesnek éreztük a Solót. Hogy utáltam Darth Maul feltámasztását és mennyire negatívan reagáltam a Lucasfilm felvásárlására. Hogy ágáltál Ahsoka ellen. Vagy éppen az, hogy most Ody elutasítja annak lehetőségét, hogy más alakítsa Luke-ot. Stb... Ilyen múlttal megszavaztatni, hogy örülnénk-e valaminek, amit jelenleg csak elképzelni tudunk, szerintem elfuserált elképzelés, mert fals eredményt hoz. Ráadásul, olyan válasz, amit én adnék, meg nincs is: nem érdekel, hogy oldják meg, csak csinálják meg. Szerintem egy ilyen válasz nem ártott volna a mellé, hogy "nem érdekel semmilyen Luke Skywalker sorozat", aminek aztán semmi köze a Tarkin CGI-hoz.

Nyilván a pálcikaemberes példa költői túlzás volt, mintha oda is írtam volna. De erőteljesen kétlem például a te esetedben is, hogy ha készülne egy minimum Tarkin-minőségű CGI Luke-kal sorozat, egyáltalán nem néznéd, és utálnád minden képkockáját, ha az a Luke csak 90%-os lenne, minden más meg RO-hoz hasonlóan "szinte tökéletes Star Wars". Még, ha most nem is akarunk ilyet, akkor is néznénk. Mert hát hányan voltak, akik szerint felesleges volt az ep7, mert az ep6 tökéletes lezárás volt? Hányan vélték a TCW befejezése után feleslegesnek a Rebels-t? Hányan vélték úgy, hogy a Star Wars csak mozivásznon ér valamit, oda való, felesleges a tévésorozat? Vagy, például volt olyan, aki szerint teljesen felesleges Ahsoka szerepeltetése a The Mandalorianben. Aztán, mi is volt a véleményed Ahsoka megjelenésének epizódjáról? Ezért nem érzem ezt a szavazást túl okos húzásnak. Lefestheti az aktuális véleményt és lehet benne igazolást vagy éppen nem igazolást keresni, de aki tíz vagy még annál is több éve ezen a fórumon van és alapvetően élvezi az SW minden szegmensét, annál úgyis az a valódi válasz, hogy "ha elkészül, akkor örülni fog neki". Amíg nem valami tényleges hulladékot tesznek le, addig örülni fogunk neki, még ha előtte látatlanban teljes határozottsággal is állítjuk, hogy márpedig nem.

Én meg nem szavazok, mert szerintem ez az egész szavazósdi hülyeség ebben a formában. Azt kérdezed egy, az egész Star Wars franchise-t viszonylag egységesen elfogadó közösségtől, hogy a lehető legmagasabb minőségben elfogadnának egy olyan sorozatot, ami a legtöbbünk gyerekkori hősére épül. Vajon milyen választ kaphatunk erre? Ennyi erőval azt is meg lehetne kérdezni itt, hogy szeretjük-e a Star Wars-t. Star Wars rajongó vagyok, gagyi CGI-ban is megnéznék egy Luka Skywalkerre épülő, ep6-7 között játszódó sorozatot, mert a téma önmagában olyan érdekes, hogy pálcikarajzokkal is imádnám - költői túlzással élve. Maximum túllépnék azon, hogy nem tetszik az animáció. Nagy nehézség lenne, ment a TCW-nél és a Rebels-nél is. A Resistance-nél sem a kivitelezés feküdte meg a gyomrorm. És szavazás nélkül is tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen ezen a véleményen. Nekem a mandis Luke-változat is nagyszerű volt. amihez szerintem sem az a Battlefront 2 szintet sem elérő amatőr ganyé, sem a dapefake nem ér fel. És tuti, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki maga alá spriccelt, amikor az a "gagyi CGI Luke" feltűnt, és nézte végig újra és újra és újra a jelenetet. Akkor meg minek erről szavazgatni? Nyilvánvalóan a legtöbbünk akkor is megnézne egy ilyen SW sorozatot, ha lennének fenntartásai a kivitelezéssel szemben. Mint ahogy az RO is "szinte tökéletes SW", annak ellenére, hogy vannak ellenérzésük a CGI Tarkinnal szemben. Hűha! Milyen válasz érkezhet a szavazásra a Star Wars Saga Fórumon? Tán az, hogy "nem, a lehető legjobb minőségben elérhető változatban nem akarok Luke Skywalkerről szóló SW-t látni"? Pöppet meglepődnék. Plusz korrektúráztam a szavazást, mert az CGI-jal, nem CGI-al.

Boldog születésnapot, Frenkie!

Még egy adalék a fentiekhez, amit kihagytam: a Metro: Exodusnak iszonyú jó zenéje van.

Metro-trilógia: régóta ismerem ezt a sorozatot. Annak idején az első rész, a Metro 2033 első hírei miatt olvastam el a játék alapjául szolgáló könyvet. Dmitrij Gluhovszkij Metró 2033 című alkotása mély benyomást tett rám hangulatával és filozofikus hangvételével, mindezt úgy, hogy egy percig sem untam a könyvet. Ellentétben a folytatással, a Metró 2034-gyel, ami lehet, hogy rossz passzban kapott el, de annyira unalmasnak találtam, hogy nem bírtam végigolvasni. S mivel a második rész kimarad, a Metró 2035-nek már neki sem álltam. De talán most újra bepróbálkozok velük. Hogy miért is kezdtem el ezt a kis sztorizgatást? Nos, a karácsonyi PS Store leárazás során megvettem a játéktrilógia harmadik részét, a Metro: Exodust full kiadásban, illetve valamikor, már magam sem emlékszem mikor (pedig még nincs három éve PS4-esem) már megvettem konzolra a Metro Redux kiadást is, ami az első két rész felújított változatait, illetve a második epizód DLC-it is tartalmazta. Viszont egészen most januárig nem játszottam velük. Mármint PS-en, mert az első két rész PC-n is megvan, és réges-régen kijátszottam őket eredeti változatukban, illetve a Redux megjelenésekor az új változatban szintén. De már az is elég régen volt ahhoz, hogy ne nagyon emlékezzek a részletekre. Szóval, a Metro: Exodus megvétele remek apropót adott a teljes trilógia újra kijátszására, az emlékek felelevenítésére és végül az új játék megismerésére. Na, most erről írok kicsit. Metro 2033 A könyvvel azonos című játékot 2010-ben adta ki az azóta megboldogul (majd újjászületett) THQ, a fejlesztéséért pedig a S.T.A.L.K.E.R. eredeti alkotóiból létrejött, orosz 4A Games felelt. Bár már nagyon halványan él bennem az eredeti játék, mert a Redux elnyomja az emlékeket, de annyi még megvan, hogy piszok hangulatos és nehéz program volt a maga idejében, amit talán az első Half-Life-hoz lehetett hasonlítani. De, mint írtam, a 2014-ben kiadott Metro 2033 Redux elhomályosította az eredeti emlékeit - főleg, mert az első változattal egyszer, a másodikkal mostanra háromszor játszottam. A Redux ráadásul nyugodtan nevezhető remake-nek is, hiszen a 4A Games szó szerint az alapjaitól építette újra a programot a Metro: Last Light motorjával. Emellett az átvezető videók mind belső nézetesek lettek, ennek hála míg az eredeti változatban volt olyan pillanat, amikor láthattuk a főhőst, Artyomot kívülről, addig az új változatban az egész trilógia során mindössze kétszer pillanthatjuk meg (egyszer a Metro 2033 záró képsoraiban, egyszer a Metro Exodus pozitív befejezése végén - illetve a Last Light egyik DLC-jében is látni). Emellett sok, igen rövid pályát egy hosszúvá fabrikáltak (például a kétrészes Dead City egy nagy térképpé vált), illetve jó néhány dolgot áthoztak a Last Light-ból. Átkerült néhány fegyver, de a fontosabb, hogy lecserélték Artyom eredeti hangját (piszok béna, idegesítő és monoton volt az eredeti hangja), akárcsak a gyerekekét... Ez utóbbi mondjuk pont nem volt előrelépés, a gyerekek rettenetesen pocsékul játszanak mind a 2033-ban, mind a 2033 Reduxban. Mindezeken túl több karakter modelljét is átdolgozták, hogy jobban hasonlítsanak a Last Light-ban látott önmagukra. Szóval, az új változat koherensebbé tette a(z akkor még) két epizódot. A vezérlés teljesen ugyanolyan, a játékfunkciók, a hangok, a történetmesélés egységessé vált. A sztori szerint az atomháború után a moszkvai metróhálózatban túlélt emberek közösségét új veszély fenyegeti. A makrovilág szélén lévő VDNKh állomást folyamatos támadások érik egy új mutánsfaj, a Feketék részéről. Az őrség vesztésre áll, az állomás lakóit a pusztulás fenyegeti. Ekkor jár erre a Vadász, egy Ranger a Spárta Rendből - ez az elitalakulat a metró egyik legerősebb és legbefolyásosabb államának, a Polisznak a haderejét képezi. Vadász úgy dönt, utánajár a Feketék ügyének, de még ez előtt megbízza a VDNKh vezetőjének nevelt fiát, Artyomot azzal, hogy ha nem térne vissza, menjen el a Poliszba, ott pedig mondjon el mindent a Feketékről Miller ezredesnek, a Spárta Rend vezetőjének. Mit ad isten, Vadász nem tér vissza, Artyom pedig nekiindul, hogy átverekedje magát a moszkvai metró világán. Szembekerül a sztálini Szovjetuniót követő Vörös Vonal paranoid lakóival, a hitleri Harmadik Birodalom mintájára létrejött mutánsfóbiás Negyedik Birodalom embernek is alig nevezhető szörnyetegeivel, a lakott állomások között portyázó, gátlástalan banditákkal, a lakatlan állomásokat uraló mutánsokkal és a kihalt alagutak szellemeivel és paranormális jelenségeivel. Útja során olyan embereket ismer meg, mint a kétszínű Bourbon, a vallásos Khan, a veterán Ranger, Pavel és a társa, a folyton humorizáló Ulman. Végül eljut a Poliszba, ahol bár a helyi vezetők magasról tojnak a VDNKh-ra, Miller és a Sparta Rend a segítségére siet. A tervük, hogy megkeresik a hírhedt Metro-2-t, ami elvezet Oroszország vezetőinek titkos bunkeréhez, a D6-hoz. Itt a legendák szerint olyan fegyverarzenál van, amivel legyűrhetik a Feketéket. A sztori alapvetően jó, bár csak nagy vonalakban követi a könyvet. Mivel ez egy FPS, vagyis belső nézetes lövölde, nyilvánvalóan elvetette Gluhovszkij lassú mesélési módszerét és sokkal több hangsúlyt fektet az akcióra. Ennek ellenére nem maradt ki a filozófiai rész, amit főleg Khannak hála kapunk meg. A játék amúgy átfogóbb képet ad a moszkvai metró világáról, hiszen Artyom megjár olyan állomásokat, amiket a könyvben kihagyott (illetve vica versa, a könyvben is vannak olyan állomások, amik nem szerepelnek a játékban), illetve a vizuális megjelenítésnek hála láthatunk olyan dolgokat, amikkel a könyv érthető okokból nem foglalkozott. Így például míg az írott mű csak nagy vonalakban írja le a VDNKh-t, addig a a programban korlátozottan, de bejárhatjuk az állomást. Persze az, hogy a fejlesztők nagyobb teret kaptak a programban, sok dolgot megváltoztatott, és ez az, amiért azt mondom, hogy az első rész a leggyengébb epizód a játéksorozatban. A hangulata ugyanúgy pazar, mint a könyvvé és a többi játéké. Az orosz poszt-apokaliptikus világ rideg, kemény, mint maguk az oroszok. Ráadásul magyar szemmel is hangulatosabb Moszkva romjai között sétálni, hiszen hazánkban sem ismeretlenek az ottani panelházak. Az meg még jobban ráerősít a "szocialista hangulatra", hogy bár a háttértörténet szerint a harmadik világháború 2013-ban pusztította el a világot, a romok között inkább az 1980-as végét, 1990-es évek elejét idéző "díszletelemek" fedezhetőek fel. Így például feelinges rálelni egy olyan fadobozos tévére, amilyen szerintem az én generációm és az előttünk járó generáció háztartásából sem hiányzott. Konkrétan erre és ennek különböző "modifikációira" gondolok: Ami miatt mégis gyengébbnek gondolom ezt az epizódot, az amiatt van, hogy igencsak ló lépésekben meséli el a könyv sztoriját, és ez főleg azokon a szakaszokon érhető tetten, amiket a 4A Games megváltoztatott. Míg a könyvben a moszkvai metróhálózat térképen folyamatosan nyomonkövethető Artyom útja, és végig vele vagyunk, a játékban annak ellenére vannak ugrások, hogy "mi vagyunk" Artyom. Például a poliszi eseményeket egy rövid átvezetőben letudta a játék, ami már csak azért is gáz, mert a fél sztori arról szól, hogy oda eljussunk. Erre igazán körbe sem nézhetünk a moszkvai metró egyik legnagyobb és legerősebb hatalmának földalatti városában. Anyátok! Valamint ebben a részben (és az Exodusban) ütközik ki a legjobban az egész trilógia legnagyobb negatívuma, hogy Artyom nem szólal meg a játék alatt, csak a pályák közötti naplóbejegyzéseket olvassa fel (tehát nem néma, csak b*szik beszélni). Bár némaleventét játszik, minden szereplő úgy beszél hozzá, mintha rendes párbeszédeket nyomnának, sőt mintha egy rövid pillanatban, amikor nem figyeltünk oda, Artyom mindent elmondott nekik, amit tudniuk kellett a Feketék fenyegetéséről. Mindezek mellett a Metro 2033 piszok rövid játék. Magam sem emlékeztem rá, hogy ennyire gyorsan kijátszható. A pályái baromira rövidek, még akkor is, ha settenkedsz (ami amúgy közel lehetetlen ebben a játékban). Ha pedig a tűzharcot választod, akkor akár két perc alatt is átjuthatsz egy-egy rövidebb szakaszon. Még az említett, egy egésszé tett Dead City pálya is tíz perc alatt letudható. Délután hatkor kezdtem el, hajnali kettő tájékára már elimináltam a Feketék fenyegetést, és csak azért tartott ilyen sokáig, mert sok pályán sokat kutakodtam (mert amúgy az ember végig eléggé limitálva van lőszer, élet és gázmaszk-szűrő tekintetében, így az ágyak alá is be kell nézni, ha túl akarod élni - s szegény Artyomom még így is sokszor fuldokolt). Plusz szeretem a lopakodást előnyben részesíteni. Mindent összevetve, a Metro 2033 inkább egy hosszúra nyúlt prológusa a Last Light-nak, ami bevezet a Metró-univerzumba, de nem itt teljesedik ki. Ennek viszont nagyon jó. Lefekteti az alapokat: megismerjük a fontos szereplőket (Artyom, Miller, Khan), a moszkvai metróhálózatban túlélt emberek frakcióit (Polisz, Negyedik Birodalom, Vörös Vonal, Hanza - bár ez utóbbit ebben a részben csak emlegetik). Illetve a mutánsokat, és azon belül a Feketéket. De ez tényleg csak a kóstoló az előétel előtt. Zárásul még ide kívánkozik, hogy ezúttal direkt arra törekedtem, hogy az első két résznél a kánoni befejezést érjem el, amiből a folytatás következik. Metro: Last Light A Metro: Last Light olyan ebben a játékszériában, mint a The Empire Strikes Back, a Terminator 2: Judgement Day vagy az Aliens. Egy remek franchise jó nyitányának még jobb folytatása, ami kitágítja az univerzumot és elmélyíti a karaktereket. Ez az epizód 2013-ban látta meg a napvilágot. A 4A Games maradt, de mivel a THQ közben csődbe ment, a kiadást már a Deep Silver végezte. 2014-ben ennek is elkészült a Redux változata, de mivel ez egy fiatal játék volt, csupán egy hangyányi remasterelés érte. Az effektek valamivel szebbek, illetve Artyom megnézheti az óráját, mint a Metro 2033-ban (ez a szabadban töltött szakaszokon baromi hasznos, hogy tudd időzíteni a szűrő cseréjét), illetve bekerült a Survival Mode, ami nehezebbé teszi a játékot. (Apropó, a Survival és a Spartan játékmódok mindkét Reduxban helyet kaptak, az előbbi az eredeti 2033, az utóbbi az eredeti Last Light default nehézségi fokozata). A Metro: Last Light-ban Artyom már a Spárta Rend tagja. Miller ezredes az első részben véghezvitt tettei miatt vette be a metróhálózat önjelölt védelmezőinek egységébe, akik amúgy a Poliszból áttelepültek a D6-ba. Bár a legtöbb Ranger elismeri Artyom helyét a Spárták között, azért akadnak, akiknek nem tetszik, hogy az ifjú harcos hátszéllel került be. Ilyen Miller lánya, Anna is, akit az ezredes oszt be Artyom mellé, miután Khan híreket hozott a Feketékről: még életben vannak. Miller Artyomot és Annát jelöli ki arra, hogy pusztítsák el az utolsó túlélőket. A küldetés egyszerűnek igérkezik, de hamarosan kiderül, hogy ne az. A Fekete gyermek kicsúszik Artyom kezei közül, és, hogy újra elkapja, megint be kell járnia a metró világát. Ezúttal azonban nem csak, mint hírnök szeli át az alagutakat. Éppen ellenkezőleg, Artyom olyan titkokra lel útja során, amit, ha nem juttat el időben Millerhez, az egész metróra a pusztulás válhat. Mert ebben a világban nem az emberevő mutánsok, hanem maguk az emberek a legnagyobb szörnyetegek. A Metro: Last Light játékmenetében teljesen megegyezik a Metro 2033 Redux-szal, így aki azzal kezdik, abszolúte ismerősnek fogja magát érezni. A gombkiosztástól a funkciókig minden teljesen ugyanaz, hiszen az előző rész felújított változatához a folytatás felhasználói felületét vették alapul (eredetileg természetesen nem így volt, a Redux előtt eléggé eltért egymástól a két program, jobban, mint amennyire az Exodus eltér a Reduxoktól). Ami viszont szembetűnő változás, hogy a Last Light esetében a 4A Games sokkal jobban tudta elmesélni a sztorit, mint a 2033-nál. Itt már ugyanis nem kellett még nagy vonalakban sem igazodniuk egy könyvhöz. A második részhez a fejlesztők Gluhovszkij közreműködésével (aki aktívan kiveszi a részét a Metro-játékok fejlesztéséből) új történetet írtak, ami elvileg párhuzamban játszódik a második könyvvel, a Metro 2034-gyel. (Azért csak elvileg, mert a Metró-könyvek és a Metro-játékok más-más irányt vettek. A könyvekben a Feketéket kiirtották, míg a játékban maradtak túlélők, illetve előbbi esetben Khan csak az első könyvben szerepel, míg a játékok világában mindhárom programban megjelenik, sőt az egyik DLC-ben ő a főszereplő. Ugyanakkor a Metro 2035-ben vannak utalások a Last Light eseményeire, persze alternatív formában, a könyvben történtekhez igazítva.) Az új történetnek és irányvonalnak hála a 4A Games sokkal szabadabban közelíthették meg a témát, így több állomást járhatunk be, és szabadabban mozoghatunk, mint a Metro 2033, és a sztori is sokkal folyamatosabb. Ugyan Artyom még mindig szótlanul figyeli az eseményeket, itt ez már a világ része. Vagyis a karakterek nem úgy beszélnek hősünkkel, mintha az maga is beszélne, csak a játékos nem hallja. Mondjuk ez a "néma főhős" elképzelés szerintem itt is gáz, de legalább jobban integrálták, mint korábban. Viszont nagy érdeme a történetnek, hogy Artyom már nem csak egy futár, hanem aktívabban is kiveszi a részét az események alakulásából, ráadásul végig kínozza a Feketék ellen elkövetett népirtó bűne. A Last Light cím lényegében az ő megváltására utal. Tetteinknek természetesen itt is hatása van a végkifejlettre, ami igencsak eltérő. (Érdekesség: a negatív befejezésben Anna megszüli Artyom gyermekét, ami azt jelenti, hogy a Last Light-ban teherbe ejtette a nőt a karanténban. Viszont az Exodusban nincs gyerekük, pedig a Last Light-nak csak a negatív befejezése nem kánon, minden más, ami történt, megtörtént. Vagyis Artyomnak elviekben befejezéstől függetlenül teherbe kellett volna ejtenie Annát, amikor lefeküdt vele. Persze lehet, hogy mivel Artyom nem halt meg, így történt valami olyan esemény a Last Light és az Exodus között, ami miatt Anna elvetélt - bár kétlem, ugyanis a harmadik rész egyik fontos eleme, hogy Anna gyereket akar. Elég sokszor előjön a téma, és tuti valaki megemlítette volna, ha Anna már volt terhes.) Az új karakterek nagyon jól működnek, különösen Anna és Pavel, akik fontos szereplői lesznek Artyom életének, és mindkettejükkel kapcsolatban van olyan döntés, ami befolyásolja a befejezést. A legjobb a történetben mégis az, hogy nem misztikus mutáns lények, hanem maga az ember lett a főgonosz, így még kontrasztosabbá váltak az előző részben történtek. De hiába a csavarokkal és árulással teli sztori, hiába a jobb lopakodási lehetőség, így is azt élveztem a legjobban a Last Light-ban, hogy megannyi állomás mindennapjaiba bele lehetett pillantani. Persze nyilván az is fontos, hogy mindeközben a történet viszi az embert, és elkezdünk törődni (vagy éppen megutálni) azokkal, akik Artyom közelében vannak. Ez pedig különösen fontossá vált a folytatásban, a Metro: Exodusban. Apró kiegészítések De mielőtt rátérnék az Exodusra, hadd emlékezzek meg pár szóban a Last Light DLC-iről, amik bár semmi jelentőssel, de valamennyire azért mégis bővítik a Metro világát, plusz kitolják azt az időt, amit ebben az univerzumban eltölthetünk. Az első csomag a Faction Pack volt, amiben három DLC lapult. A Heavy Squadban egy reich katonát, bizonyos Hanst irányíthatunk, aki a Negyedik Birodalom és a Vörös Vonal közötti, a Metro: 2033-ban látott háború egyik frontvonalbeli résztvevője – vagyis a DLC azzal párhuzamosan, vagy valamikor a 2033 és a Last Light között játszódik, mert utóbbiban kerül terítékre a békeegyezmény megkötése. Ennél fogva egy nagyobb csatában vehetünk részt, ahol a Vörös Hadsereg katonái hullámokban érkeznek, nekünk meg szépen le kell tarolnunk őket. Pár perces lövöldözős móka, egyértelműen a Metro-játékok akció oldalára kihegyezve. De legalább képet festhetünk arról, milyen is egy háború a moszkvai metróalagutak mélyén. A Sniper Team az előbbi DLC-vel szemben a széria lopakodós oldaláról szól. Ebben egy névtelen, a Vörös Vonalról származó mesterlövész bőrébe bújva kell átosonnunk a reich egyik felszíni előőrsén. Rengeteg mesterlövészkedés, sötétben kuksolás és hátba szúrás van a DLC-ben, ráadásul az idővel is versenyt futunk, ugyanis a szűrők száma meglehetősen limitálva van a pályán. Úgyhogy több kihívást nyújt, mint a Heacy Squad. Tovább érdekesség a Sniper Teamben, hogy a pálya, amin át kell osonnunk, nem a Last Lightból, hanem a 2033-ból van, egész pontosan az Outpust című fejezetről van szó, amiben Artyomnak a felszínen ugyanezen a nácik által megszállt épületen kellett átvergődnie. Ám több változás is történt, mióta Artyom arra járt. Egyrészt, a Metro: 2033 télen játszódik, így még minden be van fagyva, míg a Siper Teamben már tavaszodik, így megindult az olvadás. Ennek hála a régen bejárható utak a DLC-re már víz alatt vannak. Másrészt, valószínűleg Artyom hatására, és mert a Negyedik Birodalom a Last Light-ban fellelhető térkép alapján kiterjesztette a hatalmát a terep alatt lévő Hole állomásra is, jóval több katona, őrtorony és megfigyelőállás van a területen. A harmadik DLC a Kshatriya a legérdekesebb, ez ugyanis a Metro-játékok lootolós oldalát közelítette meg. Ebben egy fiatal, kezdő Ranger szerepét kapjuk meg, aki a szintén a 2033-ban bejárt Nagy Könyvtár mellett felállított helyőrségen kapott megbízást. Mint Stalker, be kell járnia a könyvtárat és begyűjtenie 30 különböző tárgyat. Az Orosz Állami Könyvtár viszont alaposan kibővült erre a DLC-re, sokkal több részét bejárhatjuk, mint a Metro: 2033-ban. Természetesen a tárgyak megszerzése nem egyszerű. Egyrészt, nem tudni hol vannak, ráadásul minden egyes betöltéssel máshol jelennek meg. Másodszor, menteni csak a bázisunkon lehet. Harmadszor, egyszerre csak 4 tárgy lehet nálunk, így ahhoz, hogy mind a 30-at megszerezzük, jó pár kört kell futnunk. Negyedszer, a szűrők itt is eléggé limitálják a terepen töltött időnket. Szűrőt, lőszert és jobb ruhát viszont csak a bázison vehetünk a megtalált cuccok eladásából származó lőszerből. És, ha mindez még nem lenne elég, a bázison seftelő árus minden egyes eladott darab után növeli a szűrűk árát. Azt meg talán mondanom sem kell, hogy a könyvtár és környéke szintén hemzseg a mutánsoktól, köztük a Metro: 2033 legnehezebben kinyírható jószágától, a Könyvtárostól (de a hecc kedvéért még egy démonfészek is van a környéken, ami meg csak a játékszéria legg*cibb lénye). Mindennek hála ez a Kshatriya egy érdekes, kihívásban bővelkedő DLC lett, a legjobb a Faction Packből. A második DLC-csomag, a Tower Pack távolról sem lett a kedvencem. Ez korábban játszódik, mint bármelyik DLC vagy játék, ugyanis 7 évvel járunk a harmadik világháború után, és még létezik a Központi Metró Parancsnokság, a rövid életű kormány, ami az első években próbált valamiféle rendet rakni a moszkvai metróban. A KMP egyik sérült katonáját alakíthatjuk, aki lábadozása közben segít a D6-ban két tudósnak, Chooknak és Geeknek egy VR szimulációs program tesztelésében. A százados bőrében lényegében a maximális pontot elérve végig kell lőnünk többféle szkennáriót, aztán ennyi. Amiért megutáltam az az, hogy baromi nehéz, és őszintén szólva, a puszta lövöldözés ennek ellenére nem túl szórakoztató. A harmadik DLC-csomag a Developer Pack volt, ami két kiegészítőt tartalmazott. A pakkal azonos című DLC egy három területre felosztott játszótér. Van itt egy múzeum, ahol megnézhetjük a Last Light-ban megjelenő karakterek és szörnyek 3D-s modelljét. Emellett vagy egy lőtér, ahol programban fellelhető fegyvereket próbálhatjuk ki. Illetve egy MI Aréna is található a szinten, ahol a fegyverarzenálunkat a játék összes szörnye és ellenséges katonája ellen letesztelhetjük egy gyakorlópályán (lényegében olyan, mint a Tower Parck, csak ez nem szimuláció és valamivel könnyebb). A lőtér és az aréna is kínál néhány kihívást, de összességében inkább csak érdekesség. Természetesen ez a DLC nem számít bele a Metro-kánonba. A Spider Lair viszont már igen, és ez érdekesebb is. A Kshatriya-hoz hasonlóan ennél sem lehet megállapítani, mikor játszódik, bár esélyes, hogy ez is valamikor az első két játék között, mivel a D6-ot már említik, azt meg a 2033-ban fedezik fel. Szóval, ezúttal egy önjelölt Stalker bőrébe bújhatunk bele, aki két haverjával, Simonnal és Petroviccsal a Velence állomás kocsmájában (a Last Light-ban ezt is megjárja Artyom, sőt, ha bepiál, szét is veri a bárt) megbeszélik, hogy elindulnak megkeresni a legendabeli másik titkos bázist, ami hasonló a D6-hoz. A kaland azonban kétes sikerrel zárul. Tényleg találnak egy titkos katonai bunkert, ám azt már belakták a pókbogarak, és a trió szó szerint belekeveredik a pók hálójában. A mi feladatunk a kiszabadulásunk után a haverok és a kijárat felkutatása. A Spider Lair a Metro-játékok horrorisztikus vonalát célozta meg, így végig a mutáns pókok lakta, sötét bunkerben kell kóvályognunk, egy ideig ráadásul fegyver nélkül. Ahogy azt a fő játékokból megtudhattuk, ezek a rémek kifejezetten allergiásak a fényre, még a lámpa is képes megsütni őket, szóval ez lesz a leghathatósabb eszközünk ellenük. Úgyhogy DLC új megvilágításba helyezi a villanykapcsolók fontosságát. A Last Light DLC-k sorát a Chronicles Pack zárja, ami három kiegészítőt tartalmaz, már a címük eléggé beszédes: Khan, Pavel és Anna. Bezony, a Last Light három prominens szereplőjével ismerkedhetünk meg közelebbről. Ráadásul mindhárom DLC a Last Light bizonyos eseményeivel párhuzamosan futnak, olyannyira, hogy az Annában még Artyomot is megpillanthatjuk, amint éppen akciózik. De kezdjük a Khannal, amiben a Metro-világ legtitokzatosabb és legspirituálisabb karakterével találkozhatunk újra. Ám nem ő, hanem Ulman bőrébe bújhatunk bele. A már korábban említett Ranger a Metro: 2033-ban lett Artyom haverja, és a Last Light-ban is feltűnik párszor. A DLC az ő és Khan közös kalandját meséli el, egyben kiderül, hová lett Khan, miután Artyom felugrott a Hanza vörösök által eltérített vonatára – ami mellesleg a Last Light-ban megmagyarázhatatlan okokból kisiklott. Nos, Khan nem csak a címszereplő tragikus előéletéről rántja le a leplet, hanem az is kiderül, hogy az a vonat miért döccent az oldalára, és ki miatt is kellett Artyomnak a felszínen átvágnia a Polisz felé menet a Fekete gyermekkel. A Pavelben a kétszínű Pavel Morozov bőrébe bújhatunk bele, aki miután megszökött a Velence állomáson Artyom elől, szövetségesei fogságába esett. Ez a DLC a Sniper Teamhez hasonlóan a lopakodásról szól, de még annál is komolyabban, itt ugyanis lőszerünk sincs túl sok, ráadásul Pavel sincs túlságosan felszerelkezve. Amúgy maga a DLC nem túl érdekes, ha csak az a rész nem, ami Pavel bizonytalan jövőjére utal (a sorsát ugye mi játékosok dönthetjük el a Last Light-ban). Még ennyire sem érdekes az Anna, amiben Artyom jövendőbeliének bőrébe bújhatunk bele. Ez is egy mesterlövészkedős-lopakodós szakasz, és lényegében azt tudhatjuk meg, mit csinált Anna a játék elején, miután elvált Artyomtól, és a fiú nekiindult a Fekete gyermeket kergetni, majd végül a reich fogságába esett. Metro: Exodus: Sokáig halogattam a Metro: Exodusszal való megismerkedést, mert bár 2019-ben jelent meg, egy évig Epic Store Exlusive volt. Egyrészt, semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy míg a Metro 2033 és a Metro: Last Light Steamen van meg, ez az Epic felesleges, de legalább hasznavehetetlen boltjából származzon. Plusz ez volt a The Division 2 után a második Epic-exkluzív program, és mint sokan mások, én is szidtam a Deep Silvernél dolgozókat a döntésükért, hogy befeküdtek az Epic ágyába. Szóval gondoltam, kivárom az egy évet. Plusz akkor még voltak olyan perverz elképzeléseim, hogy PS4-re nem veszek FPS-t, se olyan játéksorozat újabb részét, aminek korábbi részei PC-n vannak meg. Ezek az elvek aztán megszűntek, de a Metro: Exodus is kikerült a figyelmem középpontjából. Még azután sem foglalkoztam vele, hogy megvettem PS4-re az előző két részt (akármikor történt az, valószínűleg ez a game akkor éppen nem volt leárazva, ezért sem vettem meg a másik kettővel együtt). Aztán most karácsonykor apám a Steam leárazás közben megvette, egyúttal én is lecsaptam rá PS4-re a PS Store ünnepi leárazásának keretében, és vágtam neki a trilógiás végigjátszásnak, ami eme iromány apropója lett. És hát na, azt kell mondjam, a Metro: Exodus úgy lett a Metro-széria legjobb epizódja, hogy lényegében mindennel szakított, ami az előző részben adott volt. Bár a játék címe Metro, a történetnek csak az eleje és a vége játszódik ténylegesen a metróvonalak sötét alagútjaiban. Sőt Moszkvát is magunk mögött hagyjuk és Artyommal vasúti túrára indulunk az egykori Szovjetunióban az Aurora nevű gőzössel, s megjárjuk a Volga-folyó partját, az Ural hegységet, Kazahsztánt és Szibériát is. Ezzel pedig a Metro-széria makrovilága valódi világgá terebélyesedik, hiszen már nem csak a moszkvai metróhálózatot ismerhetjük meg, hanem mindenféle más túlélők által alkotott frakciót, különféle embereket, jókat és rosszakat egyaránt. Ezzel együtt a játékmenet is alaposan átalakult, hiszen a Metro: Exodus afféle fél-nyíltvilágú játék. Korábban magam sem értettem, hogy kell ezt értelmezni, de a lényeg az, hogy a program fejezetekre van osztva, ezeken találhatóak a bejárható pályák. Eme pályák némelyike ugyanolyan lineáris, mint amilyenek a 2033-ban és a Last Light-ban voltak, főleg azért, mert hasonló környezetben játszódnak. Azonban van három olyan szakasza a játéknak, ahol hatalmas terepen van lehetőségünk bóklászni (bár inkább csak kettő, mert a harmadik bár nagy térkép, a másik kettővel ellentétben eléggé lineáris, sokkal-sokkal kevesebb a felfedezni való és több olyan területe is van, amihez nem lehet visszatérni). Ezeken mindenféle érdekes dolgot fedezhetünk fel, illetve a főküldetések mellett kisebb mellékküldetéseket is végrehajthatunk, amik általában a jó befejezés eléréséhez szükséges morális pontok forrása. Bár a 2033-ban és a Last Light-ban is fontos volt az ellenségek és a pályák áttúrása, hiszen így szerezhettünk lőszert, életet és szűrőt a maszkunkhoz, illetve a fizetőeszközként használt lőszert, az Exodusban ez új szintre emelkedett. Moszkva elhagyásával a lőszer elvesztette fizetőeszköz értékét, és mivel nincs egységes világ odakint, így vásárolni a hagyományos értelemben semmit sem tudunk. Helyette nekünk kell elkészíteni lőszert, életet, szűrőket, illetve Tokarev és a pályákon fellelhető műhelyekben fejleszthetjük felszereléseinket a felkutatható limlomokból kinyert nyersanyagok segítségével. És mivel a Metro: Exodus sem könnyebb, mint elődei, nagyon-nagyon rá vagyunk szorulva arra, hogy mindent romot, alagutat és roncsot áttúrjunk, mert ahogy eddig, úgy most is ezernyi veszély les ránk. Emberek, mutánsok, anomáliák és persze a sugárzó pontok. Az egészet pedig még meg is csavarták három dologgal. Az egyik, hogy a mutánsok mindig jelen vannak a pályán. Ha egy pályaszakaszról ki is irtjuk őket, előbb-utóbb visszatérnek. Ehhez persze azért el kell telnie néhány játékbeli napnak. És ezzel el is jutottunk a második tényezőhöz, a napszakokhoz. Ennek is jelentősége van, ugyanis az éjszaka során a mutánsok aktívabbak, az emberek pedig kevésbé éberek – sőt sok helyen az őrség egy része durmol. Ráadásul, a sötétben könnyebb is osonni. Márpedig, ha a pozitív befejezést akarjuk elérni, akkor az osonás igen fontos. Ugyanis eme három nagy térkép mindegyikén két-három különböző frakció van, amik közül egyet nem szabad ritkítani. Mert, ha túl sokat ölünk meg abból az adott bandából, akkor veszteség éri az Auróra csapatát, ami fejezetről fejezetre növeli annak esélyét, hogy a negatív befejezést kapjuk meg. (Bár megpróbálhatjuk ellensúlyozni a dolgot azzal, hogy teljesítjük a kisebb megbízásokat, de én úgy vettem észre, hogy a program nagyon nem megbocsátó, így hiába csináljuk meg a moralitást boostoló mellékküldiket mindegyikét, ha túl sokat ölünk meg a „tabu-frakció” tagjai közül, ugyanúgy bukjuk a pozitív endinget). A kisebb térképeken viszont szabadon garázdálkodhatunk, bár ahogy korábban is, úgy most sem kötelező Rambo-üzemmódban közlekedni, mint ahogy az osonás sincs erőltetve. Mi döntünk, bár megjegyzem, én már médium fokozaton is inkább osontam, mert azzal is spóroltam. Ráadásul, ahogy a korábbi játékokban, úgy itt is elég gyorsan ki tudják nyírni Artyomot, szóval a tűzharcok kerülése sok szempontból előnyös. A fejezetek között vannak afféle „évszakos” szakaszok, ezek rövid, de a játék talán leghangulatosabb részeit. Ezekben ugyanis nincs más dolgunk, mint bejárni az Aurórát. Artyom jegyzeteit átnyálazva ismerkedhetünk a világgal (a szörnyekkel, a fegyverekkel, a frakciókkal és persze társainkkal), na meg dumcsizhatunk a legénységgel. Artyom ugyanis nem egyedül vágott neki ennek a kalandnak. Vele tartott a felesége, a Last Light-ban megismert Anna, és a 2033 óta velünk lévő apósunk is, Miller ezredes (aki amúgy az egyetlen olyan karakter, aki mindegyik könyvben feltűnik). Na meg egy csapatnyi Spárta ranger, sőt útközben is hozzánk csapódik még néhány ember. És ez az, ami a Metro: Exodus sava-borsát adja, amiért nálam nagyon gyorsan az egyik legjobb FPS-sé nőtte ki magát, és utasította maga mögé az előző két részt. Az Aurora legénységét az ember gyorsan megszereti, és átérzi azt a családiasságot, ami belengi ezt a kicsi kis vonatot, mit amúgy igencsak lakályossá tesznek idővel. Nagyon sokat segít a karakterek megszeretésében, hogy végig ott vannak Artyom körül. Ha nem is mindegyikük kíséri el mindenhová, sokan tűnnek fel itt-ott, és nincs az embernek az az érzése, hogy egyedül kell átvágnia mindenen. Ráadásul többeknek van saját célja is, amit megpróbálnak elérni, miközben Artyomnak segítenek. Ennek hála még élőbbnek tűnnek, ráadásul az ember óhatatlanul is törődik velük. Ilyen téren hatalmas lett ez a játék. Anna már a Last Light-ban is szimpatikus volt (legalábbis azután, hogy kedvesebbé vált Artyommal), de itt olyan szereplőkhöz nőtt fel, mint Alyx Vance (Half-Life 2), Elizabeth (Bioshock Infinite), Ellie (The Last of Us) vagy Elena Fisher (Uncharted). Egy nő, akit szoros szálak fűznek a főhőshöz, és méltó párja a bajban, olyannyira, hogy szerintem Artyom és Anna versenyezhetne azon, ki menti meg a másikat többször. Mindez pedig a játéktörténelem egyik legheroikusabb befejezéséhez vezet. Eddig a leghősiesebb befejezésnek azt tartottam, amikor Shepard parancsnok és csapata dolga végeztével elhagyja a Begyűjtők bázisát a Mass Effect 2-ben. Az „end run” egy iszonyú epikus hero momentum. Nos, a Metro: Exodus vége bár nem epikus, személyes mivolta miatt sokkal szívhez szólóbb. Ráadásul, mivel az utolsó fejezet visszatér a gyökerekhez, így a programot újra belengi a Metro-játékokra jellemző sötét, klausztrofóbikus, rideg hangulat. Valódi kiegészítések De a Metro: Exodus története nem itt ér véget, merthogy ez is kapott két DLC-t, amik közül az egyik nem csak még több érzelmi töltettel töltik fel az alapjáték végét, hanem kibővítik a Metro-univerzumot is. Szóval egyáltalán nem olyanok, mint a Last Light DLC-k, amikért egy petákot sem fizettem volna, ha nem lettek volna a Metro Redux részei. A Two Colonelst és a Sam’s Story viszont simán megéri a pénzét, így, ha valaki meg akarja venni az Exodust, javallom a Gold Edition megvásárlását (ami amúgy február 4-ig még le van árazva a PS Store-ban). Én is ezt zsákoltam be karácsony előtt. Szóval, kezdjük a The Two Colonels-szel, amit mindenképpen az Exodus befejezése után kell elkezdeni. A rendezése ennek a DLC-nek valami zseniális, nemcsak filmszerű, de baromira stílusos is. A címszereplők Miller és egy bizonyos Khlebnikov, mi az utóbbi irányíthatjuk. A sztori párhuzamosan játszódik az Exodus eseményeivel, ugyanúgy egy évet ölel fel, és a Novoszibirszkben történt eseményeket meséli el. Hogy mik azok és miért fontos Klebnyikov karaktere, azt nem árulnám el, mert nem csak a DLC-re, de az alapjátékra nézve is spoileres. Annyit azért elmondhatok, hogy egyrészt, tényleg hatalmas többletet ad az alapjátékhoz (ez különösen azután ütközik ki, ha a DLC kijátszása után újra nekiállsz az Exodusnak), másrészt ez a kiegészítő az első két Metro-játékra épül, vagyis végig a föld alatt játszódik, lineáris játékmenettel. A másik DLC, azaz a Sam’s Story ezzel szemben az Exodus nyíltvilágú szakaszaira lett felhúzva. Sam is az Aurora legénységének a tagja, szintén Ranger, ám a Metro világának szereplőivel ellentétben ő nem orosz vagy az egykori Szovjetunió egyik tagállamának szülötte, hanem egy amerikai tengerészgyalogos, aki a moszkvai követség őrségébe tartozott, amikor potyogni kezdtek az atombombák az égből. (Ez amúgy jó érv amellett a teória mellett, hogy nem az USA támadta meg Oroszországot, ugyanis akkor már a támadás előtt evakuálták volna a követséget.) Az azt követő húsz évet a moszkvai metróban töltötte el Rangerként és Miller személyes testőreként. Azonban, miután elhagyták Moszkvát az Aurorával, felébredt benne a remény, hogy visszatérhet San Diegóba, ahol talán még az apját is megtalálja élve. Nos, miután az Aurorával letudták az utazást, Sam neki is vág a hazaútnak, ami Vlagyivosztok vezeti el. Ezt a várost nem érte közvetlen atomtámadás, de a lezúduló bombák cunamit okoztak, és az elmosta a települést. A Sam’s Story nem olyan erőteljes, mint a The Two Colonels, és mivel ez már az Exodus után játszódik, ahhoz sem tesz többet hozzá, ugyanakkor szépen bővíti az univerzumot. Vlagyivosztok egy teljesen más jellegű és hangulatú város, mint Moszkva vagy Novoszibirszk. Sam ráadásul ugyanúgy nem néma, mint Klebnyikov, ami nagyon sokat hozzátesz a játékhoz (komolyan, nem is értem, hogy a 4A Games miért ragaszkodik még mindig ahhoz, hogy Artyom csak a töltőképernyőkön beszéljen – jó lenne, ha a Metro 4-re ezt a felfogást elhagynák). Amiért érdemes ezt a DLC-t kijátszani, az egyrészt az érdekes karakterek, amiket felvonultat, illetve a történet velejét adó morális kérdés, aminek középpontjában egy Tájfun-osztályú atom-tengeralattjáró áll (ilyen volt a Vörös Október). Na, hosszúra nyúlt élménybeszámolómat végül azzal zárnám, hogy a Metro: Exodus nálam nem csak a Metro-játékok legjobbika lett, de helyet kapott a top5 FPS-ek között is. Eme lista így alakul most: 1. Metro: Exodus (+ The Two Colonels és Sam’s Story) 2. BioShock: Infinite (+ Bureal at Sea Part 1-2) 3. Half-Life 2 (+ Episode 1-2) 4. Bulletstorm 5. Aliens vs. Predator 2 (+ Primal Hunt)

Szerintem nem is azért készült. Remélem Godzilla ketté sugárhányja Kongot.