Ghadea, Dynia Loraney és Den O'Harmen otthona.....
Későre járt, ennek ékes tanúbizonysága volt a horizont szegélyére visszahúzódó kékes derengés. Minden más az éji égbolt első fényes csillagjainak káprázatába merült.
A fapallós stég végéről széles kilátás nyílt az északi félteke legismertebb csillagképeire, a galaxis síkjában tömörülő csillagmilliárdokra de még a szomszédos galaxisok némelyikére is, hála a holdak távolmaradásának. Azok most valahol a nappali oldal égboltját tarkították. A róluk visszaverődő fény csak valami tejszerű fátyolba borította volna az éji égboltot.
Nem is tudnám pontosan megmondani, hogy mikor álltam így kint a ház mögötti stégen. Az biztos, hogy utoljára Dyniával voltunk kettesben és egymás társaságában derítettük fel a csillagokat, sokszor a múltam eseményeivel fűszerezve, melyet ő hol minduntalan rácsodálkozással, kérdések özönével, hol pedig néma figyelemmel hallgatott.
Most egyedül voltam.
Egész nap semmi hír nem érkezett az Elnöki Palotából.
A kezdeti türelmetlenségemet és aggódásomat, idegesség; a féltés mardosó lángjai kezdték felváltani. Éreztem, hogy ki kell jönnöm ide, meditálni és azzal, az Erőre hagyatkozva, Dynia után kutakodni. Ám mielőtt még belefoghattam volna a tudatom kiürítésébe -mint jellemzően fontos lépésbe a tökéletes meditációhoz-, motorbúgásra lettem figyelmes. A ház elé egy hivatali sikló kanyarodott, fényszóróinak sugarával végigsöpörve az otthonunkon, majd a tóvá szélesülő öböl nádasán. Néhány másodpercre a motorhang zümmögésé szelídült, majd újult erővel felerősödött, de immár egyre távolodva, visszatérve a városba vezető út fölé.
Egy kecses alak tűnt fel a veranda egyetlen világítótestének fénykörében. Mielőtt azonban a kilincshez ért volna, megtorpant, akárcsak mint egy elbizonytalanodó lény, akinek valami elvonja a figyelmét.
Dynia volt az és egyenesen a tó fölé benyúló stégre pillantott.
Nem volt kérdéses, hogy észrevette jelenlétem, pedig távol voltam a ház fényeitől.
Sietős léptekkel szaladt le a kert kőlépcsőjén, mely a stéghez vezette. Félúton találkoztunk.
-Végre-valahára!
Átöleltük egymást.
-Sajnálom, visszahívhattalak volna. Az asszisztensek mondták, hogy kerestél.
-Semmi baj. A lényeg, hogy itthon vagy végre.
Elengedtük egymást és hagytuk, hogy egy röpke percre csak egymás tekintetének éljünk. Kellett egy kis idő mire mindketten megnyugodtunk, vagy legalábbis csillapodtak némileg a kedélyek.
-Willriel? -pillantott el aztán a ház felé.
-Már elaludt. Elmentünk a szomszédos szigetekre. Úgy tűnt elégé megrémítette az, hogy feltűntek a birodalmiak.
-Jól tetted. -mosolygott felém, hálásan emelve tenyerét az arcomhoz, majd arcvonásai keserűségről árulkodtak. -Bárcsak veletek mehettem volna!
Átfogtam puha kézfejét és csókot leheltem az a tenyerébe. Legszívesebben azzal nyugtattam volna, hogy legközelebb, akár már holnap, együtt megyünk kirándulni, de nem tehettem. És ezzel Dynia is tisztába volt.
-Rendben mentek a dolgok? -kérdeztem, lassan elindulva a ház felé. Hátunk mögül, az óceán felől, hűs levegőt hozott az esti szélfuvallat.
Dynia fáradtan felsóhajtott.
-El se tudod képzelni milyen nehéz volt. A Császár megbízója volt. Legszívesebben elutasítottam volna......olyan visszataszító alak volt. -megrázta a fejét. Látszott rajta, hogy igen megviselték őt a dolgok és ez mennyire is felkavarja őt. De nem volt mese, tudta ő is, hogy mibe vágja a fejszéjét. Mégis, a sajnálat erejét nehéz volt legyőzni, akármennyire is éreztem, hogy odabent, egy része igenis elszánt és határozott.
-Ott kellett volna lennem melletted.
-Ugyan. Ilyen őrültség eszedbe ne jusson. -emelkedett fel rögtön a hangja, de olyan hirtelen, hogy még én is hátrahőköltem. -Nem tudhatjuk, hogy az ilyen küldöttek tulajdonába nincs e valami lista a szökött jedikről és mint kiderült igen jól ismeri a Skythdoron történteket. Neked most....-kelletlenül megrázta a hajfürtjeit-.....jobb itthon, távol minden birodalmitól.
-Hé, nyugalom. -karoltam át a vállát. -Tudok vigyázni magamra.
-Den. -nézett mélyen a szemembe, ellenvetést nem tűrően. -Te hamarosan apa leszel. Sőt, Willriel révén már mindketten szülők vagyunk. Felelősséggel tartozunk a tetteinkért. Nem bocsátkozhatunk olyan helyzetekbe melyek veszélyeztetnek minket és őket.
-Tudom. -vallottam be neki halkan, elpillantva a tekintette mellett. Még hozzá akartam tenni azt, hogy maga a Birodalom jelenléte az egyik legnagyobb veszély a világon, mely fenyegeti őket, de hasztalan lett volna és felesleges. Dynia sokkal jobban átlátta ezt az egészet per pillanat és ez némi szégyenérzettel töltött el. Jediként és leendő apaként is.
Mégiscsak szükségem lesz meditációra, hogy helyretegyem a dolgokat, gondoltam magamban. Még elszakadva a Rend hagyományaitól is szükséges volt a józan ész használat. Főleg azok után, hogy pár napja Adint pont én hűtöttem le.
Rövid válaszomat és a nyomában érkező hallgatásomat, Dynia a beleegyezés jeleként fogadta. Természetesen csak átmenetileg, ezt jól tudta.
-Majd még beszélünk később, de most fáradt vagyok.
-Persze, persze. -hadartam, feleszmélve a gondolataimból. Gömbölyödő hasára pillantottam. -Menj csak előre, lassan én is visszamegyek.
-Rendben. -bólintott, a derekára tapasztva a tenyerét. -Még benézek Willrielhez.
-Jól van. Pár perc és utánad megyek.
Egy csókot kaptam ösztönzés erejének.
-Ne maradj sokáig.
?Nem, nem fogok?-feleltem magamban, Dynia után pillantva. Megvártam amíg becsukja maga mögött a veranda ajtaját, majd visszatértem a stég végébe. Nem kellett sok idő mire a pallón gubbasztva engedtem az Erő áramlatainak.
