Res Rigel, Premsus Citytől délre....
-Ne olyan gyorsan! Grebb, Lobo, halljátok?!
Ricel erősen zihált. A meredek kaptató jobban kifogott rajta mint ahogy ő azt gondolta. De talán nem is a meredek ösvény az oka mindennek, hanem Grebb és Lobo. Ahogy apró markában szorongatva a pórázukat igyekezett őket visszatartani, egyre erősebben zsibbadtak a karjai és már a légszomj is kerülgetni kezdte.
-Ez nem ér! Nektek sokkal könnyebb. -jegyezte meg a nyakuk körül futó tüskékre pillantva, aztán vetett egy pillantást a vaskos lábaikra is. -Nekem csak két lábam van! Lassítsatok!
Grebb -aki a bal oldalról húzta-vonta őt-, hátrapillantott, amolyan ?Nem én tehetek róla? tekintettel. Ricel nagyokat fújtatva, hol a szabad kezével a térdére támaszkodva, hol pedig az ösvény melletti sziklákba kapaszkodva igyekezett lépést tartani velük. Kezdte elég rossz ötletlen vélni ezt az egész sétálósdit. Igaz, nem most először viszi sétálni a ryffeket, de most valahogy mintha egész máshogy viselkednének. Ez az iram tőlük elégé szokatlan volt, főleg annak tudatában, hogy a városi odújukban egész nap csak lustálkodnak. De nem baj, szépen megállnak majd egy kis pihenőre a kaptató tetején akár tetszik nekik, akár nem. -döntötte el Ricel, azzal a ténnyel egyetemben, hogy elsőként ki fogja inni a megmaradt vízét a kulacsából, minden óvatossága ellenére melyre a felnőttek figyelmeztették őket, gyerekeket, ha hosszabb távra kalandoznának el a környéken. Nem egyszer fordult már elő, hogy a terepet oly kiválóan ismerő kamaszok mégiscsak elkeveredtek az ösvények labirintusaiban és mire rájuk találtak, majdhogynem kiszáradtak. Itt a nedvesség nagy kincs volt és egyben nehezen hozzáférhető. De Ricel úgy vélte, hogy az őrposztokon belüli körben nagy gond nem történhet. A vad ryffek kerülik az embert ha az nem fenyegeti őket és máskülönben is, egész jól kiismerte magát a környéken. Sokkal jobban mint a pár évvel idősebb társai.
-Nocsak, nocsak. Kit sodortak erre Premsus szelei?!
A hang egyenesen szemből fogadta, de a levegőért kapkodva ő nem sokat értett az üdvözlő szavakból Hunyorogva pillantott fel a durva talajról melyet eddig bámult. Fentről egy árnyék vetült rá, pont eltakarva a delelőpontot jócskán hátrahagyó napot.
-Hello Heras! -köszöntötte az ismerős alakot, akihez még csatlakoztak páran a háta mögül, mind olyanok akiknek öltözékén számtalan muníciós öv keresztezte egymást.
-Szervusz Ricel! -kurjantott feléje az egyikük mosolyogva, majd a társaira pillantott. -Fiúk, megjött a váltás.
Ricel a fáradtsága ellenére ösztönösen elmosolyodott. Leplezni se tudta volna, hogy mennyire is jól érzi magát a felnőttek eme világában. Nem sok városi kölyök álmodozhatott arról, hogy a hegyek közt bujkáló, szabadságukért küzdők oldalán keveredhet különböző kalandokba. Persze Ricel tudta, hogy mindez itt veszélyes, ha másról nem, hát azokból az elmesélésekből amiket olykor éppen Heras, Lapert, Nerett vagy éppen Guinter szokott megejteni neki. Másrészről azonban, ahogy egyre idősebbé vált, úgy érezte a saját bőrén is, hogy ezek a mesék igencsak valóságosak tudnak lenni. Főleg azok után amit kihallgatott anyjáék egyik beszélgetéséből amit Clemerrel ejtett meg és Rigel Cityről szólt. Timmy még sose járt a fővárosban, de amit hallott róla abból azt a következtetést vonta le, hogy nem is fog.
Megtette az utolsó métereket, majd kétrét görnyedve, térdeire tapasztva a tenyereit kifújta magát.
-Csak nem megint Clemer ryffeit sétáltatod? -bökött az állatok felé a fejével Guinter, miután visszaereszkedett az őrposztnak szolgáló, tenyérnyi kilátó sarkába összehordott fegyverládák egyikére, mely fölött alkalmi ponyva biztosított árnyékot. Tőle balra, egy dupla csövű sugárvető pihent az állványán, torkolataival az alant húzódó völgyekre meredve és éppen támasztékot szolgált Nerett könyökének.
-Kevés gyereket láttam aki egyáltalán ilyen közel engedtek volna magukhoz. Már ha persze nem említjük Drewnel ikrek esetét.....
-Elég legyen a rémmesékből Nerett! -intette meg emelt hangon a társukat Heras, majd hatalmas tenyerével beletúrt a kölyök üstökébe. -Tedd le magad fiam. Elégé kimerültnek tűnsz.
Egy lapos kőre mutatott a mellvédnek összehordott szikladarabok tövében. Ricel lehuppant és lefektette maga mellé a ryffeket egy-egy kihangsúlyozott vezényszóval. Korábbi fogadalmához hűen, előkapta a vállszíján lifegő kulacsát és jó nagyokat kortyolt belőle. A többiek nevetve lesték a mozdulatait, máskülönben meg igen büszkék voltak rá. Ricel ügyes és egyben okos fiúnak ismerték, aki minden porcikájában örökölte szülei tulajdonságait.
-Mintha csak az apádat látnám kölyök. -folytatta Heras, ábrándos félmosollyal, kényelmesen nekitámaszkodva a kilátó mellvédjének. -Sráckorunkban ő volt mindig az aki elkódorgott, túl a város határain. -fejével jelképesen az őket körkörösen körbeölelő hegyekre mutatott. -Nem egyszer volt, hogy az öregje elfenekelte mikor késő este tért csak haza. Le se tagadhatnád, hogy az ő vére folyik az ereidben.
-Ezt sose mesélte. -hunyorgott feléje a fiú.
-Hát miután anyáddal összejött, rövidre lett fogva a póráza.
A férfiak jóízűen felkacagtak. Ricel kissé elbizonytalanodva figyelte őket.
-Bizony fiam, édesanyád mellett már nem volt meg neki az a fene nagy szabadsága, hogy csak úgy kimaradozzon. -törölte le kézfejével a könnyeit a szeme sarkából Lapert aki a második legidősebb volt Heras után és ezzel azzal a joggal volt felruházva, hogy maga is igen jól emlékezzen Timmy édesapjának gyerekkori csínytevéseire.
A nevetés lassan kuncogássá enyhült, majd fokozatosan elcsendesült, főleg azután, hogy mindannyian észrevették Ricel egykedvű szótlanságát. Heras komoran lehajtotta a fejét és felsóhajtott, miközben a ryffeken enyhe izgatottság kezdett kibontakozni.
-Remélem Korus az öreg Rest is úgy bosszantja mint ahogy bosszantotta a birodalmiakat. Ennyi szenvedés után.... -gondterhelten félrefordította a fejét -Nem ezt érdemeljük fiam. Te sem érdemelted meg, hogy elveszítsd őt.
Grebb apró, háromszögletű hegyes fülei felágaskodtak a feje két oldaláról és megfeszítette az izmait. Pupillái kitágultak és kék hüllőszerű bőre vörös árnyalatokat kezdett ölteni. Eme jelenetsor nemcsak Ricel figyelmét keltette fel, hanem a felnőttekét is. Főleg azután, hogy Lobo felpattant a helyéről és valahová a mellvéden túlra pillantott mereven, már-már szoborszerűen.
-Itt valami nincs rendben. -kapta fel a fejét Heras, aki jól ismerte a ryffek viselkedését. Számtalanszor összefutott már jó néhányukkal a járőrözései folyamán.
Ricel a pórázok után kapott, mielőtt teljesen elvesztette volna a kontrollját a két állattal szemben.
-Hé, nyughassatok! Mi ütött belétek? -A ryffek torkából mély morgás tört fel, de tekintetüket egy pillanatra sem vonták el a mellvéd egyik pontjáról. -Már idefele is furcsák voltak.
Tette hozzá egyre kétségbeesettebben, miközben a pórázok megfeszültek a vékony karjaiban.
-A ryffek tudomásom szerint két dolog miatt szoktak idegeskedni. Az egyik a premsusi sólyom....nos belőlük per pillanat egyet sem látni -mutatott az ég felé-, a másik pedig az emberek.
Elbizonytalanodva nézett le a két állatra.
-Minket már jól ismernek. Grebb és Lobo nem tart tőlünk. De akkor.....
Nem fejezhette be a mondatát. Ebben a pillanatban valami éles és kék fényű vágódott közéjük. Ricel elkapta a fejét és ezzel egy időben valami hihetetlen erő a magasba röpítette. Levegőbe emelkedő testére kődarabkák ezrei záporoztak.
Res Rigel, Premsus City.....
A gyűlésterem nem ütött el számottevően a sziklafalakba vájt város többi üregétől, kiváltsága nem volt több, mint méretének sajátossága. Éppen akkora volt, hogy a fontos személyek elférhessenek benne, egy kör alakú asztal társaságában. Se több, se kevesebb. Hasztalan bútoroktól, díszítő elemektől híján volt. Csak annyit tartogatott az emberek számára, hogy az itt tartózkodásukat elfogadhatóvá tegye. És ugyanúgy vonatkozott a város többi pontjára. Mindenen a praktikusság jegyei ötvöződtek a funkcionalitással. Hasztalan dolgok másutt sem fértek meg, se olyanok amiket ne lehessen akár percek alatt felrakodni a járművekre, ha éppen menekülni kellett. Ragaszkodás és kötődés csupán az életben maradáshoz nélkülözhetetlen dolgokhoz volt. Ez lebegett minden városlakó szeme előtt.
A rigeli ellenállás vezetőinek feje fölött, sebtében összeállított világítótest-sor engedett ki magából barátságos sárga fényt, enyhítve a komor hangulatot, melyet a jelenlévők megteremtettek. A szomszédos helyiségekben is jó páran gyűltek össze. Főleg a távoli városokból érkező küldöttek kísérői, de akadtak szép számmal technikusok, asszisztensek és természetesen katonák is. A gyűlésteremben azonban csak a főbb vezetők foglaltak helyet.
-....Szomorú, hogy csak ennyien tudjuk megbeszélni a dolgokat. -közölte bús főhajtással a bolygó egyik távoli részéről érkező idős veterán, kinek arcán mély barázdák ültek, lenyomatai a több évtizedes harcoknak melyeket alkalmasint különböző ellenfelekkel vívott. -És egyre csak kevesebben leszünk.
-Lehet, hogy az életünket el tudják venni Guttrav tábornok, de az eltökéltségünket sose fogják tudni leverni. -mondta Clemer, mire a többiek egyetértően bólogattak. Ennyi elég is volt a premsusi vezetőnek, hogy folytassa amibe belekezdett. -Immár pontosan tudjuk, hogy kikkel nézzünk szembe uraim. Annak idején gépkatonák taposták Res Rigel felszínét, de immár két éve a Galaktikus Birodalom katonái perzselik fel városainkat, pedig emlékszünk, nem ezt ígérték. Függetlenítési törekvésünket semmibe vették és fiainkat, bátyáinkat kötelezték arra, hogy soraikba álljanak, hogy idegen világok szívében harcoljanak olyanok ellen akik szintúgy nem kívánnak csatlakozni a Birodalomhoz.
?Úgy van? -hallatszott több helyütt is. Clemer folytatta, immár helyéről felemelkedve. Hangja mindazonáltal csalódottság és szomorúság keverékébe ereszkedett.
-És ami a legfájóbb uraim az az, hogy az áruló kormányunk becstelenségbe süllyedve támogatta a Császári erőket. A lelküket eladták a gonosznak. De odavesztek.....mindannyian. Megkapták végső jussukat az ő uraiktól. -emlékeztette a többieket. -Most ott fekszenek ők is a fővárosunk romjai alatt. De sajnos ennek is súlyos ára volt. Civilek ezrei haltak meg velük együtt. Ártatlanok mind.
Csendbe borult a gyűlésterem. Mindenhonnan a múltba révedő tekintetek keretezték egymásét; ki-ki a saját emlékeibe merülve. Aztán egyszer csak Ramoos hangja felülkerekedett a többiek és sajátja gyászán.
-Van valami amire még nem tértél ki barátom. -pillantása ütközött Clemerével. -Számtalan esetben hajtottunk véghez mi is szabotázsakciókat. Míg a droidokkal szemben nem tudtunk élni az ellenség moráljának bomlasztásával, addig a birodalmi rohamosztagosok között hírünk ment. -jelentőségteljesen körbehordozta a tekintetét. -Nem egyszer jutott fülünkbe, hogy igenis tartanak tőlünk. A laktanyáikban gyorsan hírekre száll, hogy bajtársaik kénytelenek voltak megfutamodni előlünk.
-Jól mondod ezredes. -horkant fel egy sebhelyekkel tarkított arcú középkorú katona. Fizimiskája erősen hasonlított Ramooséra. Tekintete élénken csillogott a terem fényeiben. -Korus, ő aztán nem egy őrjáratot futamított meg. A legkiválóbb volt közülünk. Rettegtek tőle még a birodalmi főtisztek is.
Páran a poharukért nyúltak, akárcsak a megszólaló. Ryta zavart mosollyal fogadta az elismerő szavakat ami néhai férjét illették. Tudta, hogy most minden erejére szüksége lesz, ha nem akarja a lelkében sajgó fájdalmat kimutatni férje, és egyben fia apjának elvesztése után, de ő ezen már régen túl tette magát. Legalábbis szerette volna így érezni. Nem volt más hátra, mint büszkének mutatnia magát, büszkének Korus cselekedetei után. Jól tudta, hogy ez milyen erőt is ad a többiek kezébe. És most erre jóval nagyobb szükség volt, mintsem egy gyászoló asszony látványára.
-Azt hiszem uraim...kihasználva eme alkalmat....-emelkedett most fel a helyéről Ramoos-, és erőinket összeadva, jelentősebb csapást tudunk mérni világunk bitorlóira.
Helyeslő felmordulások üdvözölték a szavait.
-Összefogásunk egy új jövő kezdetét jelenti. Egy olyanét, melyben esélyünk lehet a szabadságunk kivívásában. Egy olyanét -folytatta emeltebb hangon-, melyben egy emberként fogják rettegni a nevünk a birodalmiak. Eljött az idő, hogy bosszúnk teljes legyen.
-Jól beszélsz ezredes. -bólintott a sebhelyes arcú. -Sőt, most már alkalmunk nyílik arra is, hogy támogatókat szerezzünk...szövetségeseket ha úgy tetszik. Hírszerzőim tudomására jutott olyan információ, mely szerint a szomszédos szektorokban szintúgy lázadoznak az ott élők. -öklét az asztalra fektette. -Nem kér senki se a Galaktikus Birodalom uralmából. Követeket küldünk hozzájuk, hogy tárgyaljanak velük.
-Sikerült hajót szereznetek? -kérdezte elcsodálkozó tekintettel Mooren, Ramoos jobbján helyet foglalva az asztalnál.
-Igen, barátaim. -felelte Clemer, majd a sebhelyesre fordította a tekintetét. -Gillen parancsnok még időben ki tudta menekíteni a hajót a myntoi fennsíkról, mielőtt lecsaphattak volna rá a birodalmi flotta bombázói.
-Sok emberem veszett oda. -dörögte a hang a forradások alatt. -De feláldozásuk esélyt teremtett a még élők számára.
Egy vékony, finom ámde eltökélt vonásokkal teli alak pattant fel a helyéről, kezében a poharával. Ryta volt az.
-A halottainkra uraim! A hőseinkre akik reményt adtak nekünk.
Senki se maradt ülve a helyén, sőt mi több, a szomszédos helyiségekbe nyíló átjárókban újabb rigeliek jelentek meg felkiáltva.
Aztán az üdvrivalgások hirtelen néma döbbenetté váltak. Kintről, a főtér irányából, messziről jövő morajlás jutott be hozzájuk.
Valaki a főbejáraton túlról felsikoltott.
