Meredten bámultam az ajtóra. Igazi ellenfél volt. Nemes, kitartó, motiváló. Ha valaha is úgy éreztem, mindent elértem az életem során, csak ráemeltem a tekintetem az évtizedek viharát kiálló, fényesre lakozott tölgyfaajtóra, és tudtam: sehol sem tartok. Minden, amiről azt hittem, hogy világmegváltó győzelem volt, valójában ledegradálódott egy olyan háború huszadrangú ütközetévé, amelyet maguk az érdekelt felek se vettek komolyan. Soha.
Elevickéltem a konyháig, töltöttem magamnak egy pohár teát. A robotszerű mozdulatok megtétele közben agyam egyre másra zakatolt, gyártva az elképesztőbbnél elképesztőbb opciókat. A kezemmel lassan megköröztettem a világosbarna nedűt az átlátszó üvegpohárban, majd lassan a számhoz emelve szürcsölni kezdtem. Pocsék íze volt, de én így szeretem, ami csupán egy kis szeletét képezte a velem kapcsolatos paradoxonoknak.
Az ajtó némán bámult rám. Nem mozdult, nem nyílt ki, és az alatta beröppenő papírra sem vetett ügyet. Nem úgy én. Mint halhatatlanságát természetesnek kezelő vámpír a karóra, úgy tekintettem én az apró, hajtogatott fecnire és a rá ceruzával vésett szavakra. Egyszerre volt félelmetes és csalogató.
Letettem a teás poharat, és tízmilliomodjára megtettem a konyha küszöbe és a hall szőnyegének kezdete között húzódó röpke 4 méter 32 centiméteres távolságot. Miközben átszeltem a parketta minden, általam kívülről fújt mintáját, kis híján elhasaltam: a zoknimtól kikoptatott padlón curling meccseket lehetett volna rendezni - mindenféle söprögetés nélkül.
Megálltam a papír felett, és lenéztem rá. Ironikusnak éreztem, minek utána magam ezerszer képzeltem el Istent, ahogy hasonlóképp tekint le rám. Ezek a képzelgések ellenben általában úgy értek véget, hogy az Úr egy nagyot pöckölt a testembe, mire én egy íves parabola pályára állva repülni kezdtem az ismeretlenbe.
Az életben soha senki nem akart megpöckölni. Semmilyen értelemben. Talán ezért álmodoztam mindig ilyesmiről.
Lefelé tekintve már-már röhejesnek tűnt, miként dermeszt meg egy papír, és az ajtó, amelyen túlról az írás származik. Szuggeráltam a kurafit, hogy tegyen egy bizonytalan mozdulatot felém, de kudarcot vallottam.
Róttam néhány kört a nappaliban. Könyvespolc, asztal, tévé, kanapé, könyvespolc, asztal... bevett szokás volt, ha ideges voltam. Nyugtatólag hatott rám a tárgyak magabiztos és rendíthetetlen egymásutánisága. Könyvespolc, asztal, tévé, kanapé, papír... megálltam, és ledobtam magam a kanapéra. A puha mindenség magába szippantott, és én éreztem, ahogy süllyedek.
Maga voltam a megtestesült futóhomok. A durva szemcsék mint egy lefolyó, szívtak le az ismeretlenbe. "Gyere ki".
Az üzenet már a képzelgéseimbe is beette magát - gondoltam, és dühösen horkantottam. Bárki is írta a papírt, nem jó emberrel packázik. Menjek ki. Még ilyen abszurd feltételezést. Én, aki 25 éve egyetlen lépést sem tettem azon az ajtón kívül... már maga a gondolat is elképzelhetetlen volt. Mint amikor az ember arról mereng, milyen a semmi. Akárhogy is erőlködik, elképzel egy sötét valamit, amitől a vízió megszűnik semmi lenni.
Elszörnyülködtem agyam összevissza csapongásán - ha az ember az életét egy házba töltve éli le, előbb-utóbb a fantáziája külön utakon indul el, különben beleőrülne. Mégis, tíz, tizenöt, húsz év után már nem az a kérdés izgatja, hogy mi lehet az ajtón túl, hanem sokkal inkább az, hogy mi nem. Hozzászokik a kis szeánszokhoz: a reggeli tíz és egy lépéshez az ágytól a fürdőszobáig; a heti alvási rutinhoz, amely során mindennap máshol alszom a változatosság kedvéért; a szállítmány lyukon át érkező étel utánpótlásokhoz.
Ha valaki kérdezne, elmondanám, hogy az első öt év pokolian nehéz. De utána meg lehet szokni. Évek óta nem is gondoltam a külvilágra.
Egészen máig.
"Gyere ki." Ennyi állt a papíron, bár még mindig nem értem, miért. Évek óta nem üzent nekem senki. De a tudat, hogy valaki odakint velem foglalkozik - egy másik, érző, lélegző, hús-vér ember: a régi rettegést idézte fel bennem. Ne aggódj, nem kényszeríthetnek semmire - mondtam magamnak reggel óta körülbelül ezredjére.
De az ajtó csak kihívóan meredt rám. Évek óta először vettem észre, hogy ott van. Évek óta először akadt meg a szemem a lakozott festés mögött húzódó göcsörtökön, 2-3-1-2 már ami a különböző ajtó negyedekben szégyenlősködő hibák számát illeti. A réz kilincs pedig szinte könyörgött a ránehezedő súlyért.
Elfogott a remegés. Körülöttem nem volt senki, és tágan értelmezve semmi, de az legalább kiszámítható volt. Ki tudja mi várna rám odakint? 25 év után? A gondolat, hogy szembe találkozhatok egy idegennel, jobban halálra rémisztett, mint ezelőtt bármelyik roham. Mégis: az üzenet olyan kíváncsiságot ébresztett bennem, mint évek óta semmi.
Mindemellett ma még étel sem jött, amire megint csak 25 éve nem volt precedens.
A döntés már megszületett, épp csak még nem tudtam róla. Automatikusan el kezdtem araszolni csúszós parkettán a nemes ellenfelem felé, ám tempóm rémisztően lassulni kezdett, ahogy a tölgyfa deszkák közelébe értem. Mintha nem is fa, hanem gyilkos tőrök vártak volna. A régi félelmek ismét belopóztak elmémbe, és egyre hangosabban ordították, hogy fussak, meneküljek, amíg nem késő.
Mégis, az az írás...
Meddig akarom még ezt csinálni? Egy házba bezárva, önként elvonulni mindentől, amitől félek? Valakit igenis érdekel a sorsom, tartozom neki annyival, hogy legyőzöm ezt a r*hadt ajtót, és megbirkózok a félelmemmel. A külvilággal.
Lassan, nagyon lassan ránehezedtem a réz kallantyúra. Az megnyekkent a súlyom alatt, 25 év alatt meglehetősen elszokott a terheléstől. A retesz behúzódott. A tölgyfaajtó megindult felém. Megéreztem a természetes légmozgás frissítő erejét. Hajam szálait kedélyesen felborzolta, ami meglehetősen kontrasztban állt a hátamon a rémülettől felálló szőrrel.
Kikukucskáltam az ajtó mögül: az emberek pánikolva, sikoltozva rohantak az óvóhelyeikre.
Egy újságot fújt nekem a szél, hirdetve a dátumot: 2012. december 21. Az égből éles vijjogás kíséretében fekete madarak ereszkedtek alá. Minden bizonnyal sárkányok, mert körülöttük izzott a levegő.
Betettem magam után az ajtót, és szívtam egy adag friss levegőt. Számra mosoly ereszkedett. Míg mindenki fel-alá futkosott félelmében, én megnyugodtam.
Ideje élni.