Steven Barnes: A Cestus csapda
Kicsit felemásak az érzéseim a könyvvel kapcsolatban: Az alapkoncepció jó (egy semlegesnek mondott, szegény bolygó vergődése a két hatalmi tömb között, amely akármelyik oldal mellett kötelezi el magát, csak veszíthet), de az író nem nagyon rendelkezett többel, így egy szövevényes cselekménysor helyett inkább csak elnyújtotta a történetet különböző oda nem illő dolgokkal, hogy meg legyen a 400 oldal.
Ord Cestus-t részletesen meg ismerhetjük, Barnes egy egész faunát talált ki, ez nagyon tetszett. Az egyhelyszínes könyveket eleve szeretem, így ismét kaphattunk egy legalább olyan mélységekig ismert bolygót, mint a Tatooine vagy a Kesh. A Cestus történelméről nem is beszélve. Az összes peremvidéki gondözön megjelenik a kötetben, ezt kitűnően érzékeltette az író.
Egyes szereplőket viszont karakteridegennek éreztem, főleg a két Jedi, Obi és Kit esetében. Meg úgy egészében számomra voltak oda nem illő mondatok, vagy az író fejezte ki magát számomra furcsán. A könyv stílusa nem igazán jött be valamiért. Az jó, hogy a klón-koncepció illeszkedett Karen Traviss könyveihez, itt is kapunk egy önmagát felfedező klónt Nate/Jangotat személyében, de hozzá kell tenni, azért az írónő ennek az átalakulásnak az ábrázolásában jóval profibb volt (igaz, több leütött karakterszám állt a rendelkezésére). A könyv végét kissé összecsapottnak éreztem, hamar sikerült lezárni a konfliktust. Jangotat önfeláldozása mindenesetre megható volt. Mellette még a kedvenc karakterem volt a vipit jogtanácsos, úgy látszik, Obi-Wan az ilyen szarkasztikus, furcsa alakokkal jön ki igazán (Dexter Jettster ugye...). Bár azt nem értettem, hogy az író lezuhantatja, aztán pár oldallal később meg is öli, így a megmentésének a cselekményben már semmi szerepe sem volt, akár az orbitális pályán is meghalhatott volna.
A Yoda: Sötét találkozónál határozottan jobb regény, de azért olvastam már jobb SW-könyveket is. 3,5/5