Nute Gunray

Vérvonal, A lázadás hajnala, Elveszett csillagok, Thrawn, én ezeket ajánlom olvasásra.

Mert a bővített, második kiadást (amit az EP1 3D-mozi idejére adtak ki az USA-ban) jelentette meg a Szukits. Ez Amerikában is ezzel a borítóval jött ki és tartalmazott két Luceno-novellát. Az első kiadás borítója szerintem is szebb.

Köszönöm nektek is

Valóságos csoda, hogy ezt túlélte. Emellett persze bizonyíték, hogy évtizedek alatt mennyit fejlődött a Forma-1 biztonságtechnikája. Annak idején, 1973-ban egy hasonló balesetben az újonc Roger Williamson-nak esélye sem volt, a pályaőrök a tűz közelébe sem jutottak, így egy-két perc alatt bennégett az autójában.

Isten nyugosztalja

Köszönöm szépen mindenkinek

Kicsit el van szálva az illető... Egyébként már újra kéne olvasnom, elsőre anno nem igazán tudtam befogadni (de korántsem tartottam rossznak)

Mindjárt nézem én is.

A neve a futball egyik szinonimája lett. Isten nyugosztalja

Boldog születésnapot!

Én is remélem. Valamiért a DS9 szereplőit egyébként is hanyagolták korábban is, mint special guest star-okat (a TNG és a VOY szereplői sokkal gyakrabban bukkannak fel más sorozatokban). Pedig csak a DS9 tudott végre kitörni az általam amúgy meglehetősen képmutatónak gondolt Föderáció- és emberközpontú narratívából egy-egy velős jelenet erejéig.

Én ettől a történettől nem voltam elájulva. Nyilván Han birodalmi karrierjének csak egy szegmensét eleveníti fel, de a sztori elég kiszámítható, sablonos és helyenként unalmas volt.

Ez egy nagyon szép gesztus volt Cara és Greef, illetve a nevarrói lakosság részéről. IG áldozathozatala örök mementóul szolgálhat. Örülök, hogy a készítők az ilyen háttérelemekre is nagy gondot fordítanak.

Hát igen, így akkor ez a midikloriánnal beoltott rohamosztagos nem opció. A rész végén olyan baljósan mutatta meg ezeket a dark trooper-eket a kamera, hogy azt hittem, erről van szó.

Fantasztikus rész volt. Gideon nem csak egy a sok egymással is marakodó hadúr közül, hanem távlatokban gondolkodik, ez eddig is nagyon valószínű volt, de most már bizonyosságunk is van efelől. Midikloriánokkal felturbózott elit rohamosztagosok... ez egy félelmetes és hátborzongató kilátás. És ahogy az Új Köztársaság pilótája, helyi rendfenntartója is mondja, valami zajlik a Peremvidéken, látszólag egymástól teljesen független események láncolata sejlik fel. Jó volt látni a visszatérőket. Cara Dune és Greef Karga kettőse nagyon jól működik, az elmúlt hónapokban (vagy akár egy év) alaposan helyrepofozták Nevarro városát. Öröm volt látni a nyüzsgő települést. Az aqualish maszkok nagyon jól sikerültek, olyan jó látni újra ezeket a régi bevett fajokat ennyi év után egy élőszereplős SW-alkotásban. Láthattunk egy civil tanórát, ez is egy újabb elem a SW hétköznapjaiból. Ráadásul "földrajz" (vagy épp asztronómia) óra, az örökké a hasára gondoló Baby Yodával ellentétben én csüngtem a protokoll-droid szavain. Szerintem egyes régiók most első ízben említődtek meg direkt módon egy élőszereplős alkotásban, lásd Kiterjesztési Régió, és nem csak valami referenciakönyvben vagy egyéb háttérkiadványban jelennek meg név szerint. Persze, lehet hogy tévedek. Jó volt újra látni a pilot-ban szerencsétlenül járt mythrolt-t, bár ha már ennyit szerepelt, tényleg kaphatna már végre egy nevet. No majd a visual guide-ban. Már az egész birodalmi bázis a kezdetektől fogva ontotta magából a baljós érzést, tudtam, hogy ez nem csak egy hátrahagyott őrposzt lesz néhány katonával, hanem itt komoly kutatások történnek. Egy újabb régi ismerőst is láthattunk, Pershing, a felvételtől valamiért a hideg futkosott a hátamon. Jobb lett volna, ha Mando végez vele anno, nem kicsit berzenkedek ettől a figurától. Az akciók nagyon is rendben voltak, főleg, amikor a speeder-ek majd a TIE-ok megjelentek. Ezek a kültéri harcjelenetek a sorozatban nagyon működnek (sokkal jobban, mint amikor szűk folyosókon rohangálnak hőseink), a félelmem nem vált valóra, minden rész megkapta az azt megillető költségvetést, a krayt sárkánnyal nem szálltak el a költekezések. Sokat lendült tehát előre a főszál, Gideon minden jelenete aranyat ér, de eközben az epizódnak volt mód a hétköznapok és a humorosabb vonások bemutatására is, lásd Yoda keksz-szerzési akciójára (nevezzük így), büfijére, a rész elején a kábeles fiaskóra és a közös levesszürcsölgetésre (nagyon aranyos pillanat volt, szeretem ezeket a meghitt pillanatokat Mando és a kölyök között), vagy éppen ahogy a mythrol fel-le hajolt a fedezékéből minden látható taktikai érzék nélkül. Jól sikerült érzékeltetni a feszültséget és a kimondatlan fájdalmat Cara és az ÚK-pilóta Carson Teva jelenetében. Helyi segítség nélkül az Új Köztársaság nem tud úrrá lenni a peremvidéki problémákon, ez már bizonyos. Márpedig a Galaxis történelme azt mutatja, hogy minden drasztikus változás a Peremvidékről indul, ha ott zűrzavar támad, az végigsöpör a teljes Galaxison előbb-utóbb, hiába tűnik nagyon távolinak ez a barbár övezet a Coruscant vagy éppen a Chandrila szemszögéből. Nincs új a nap alatt. Az Alderaan soha nem elhalványuló tragédiája is újra és újra felbukkan a narratívában. Nagyon hálás vagyok, hogy ez a sorozat létezik.

A rengeteg háttérinfó miatt nagyon várom. Remélem, magyarul is megjelenik, a visual guide-ok azért jól fogytak a többi kolibris SW-termékhez képest.

A rövidéletű Pro-Book csak 2008 táján bukkant fel, addig a Szukits azért képes volt könyveket kiadni. A különböző újrakiadásokon (pl. Thrawn-trilógia, Jedi Akadémia-trilógia) túl 2007-ben jelent meg teljesen új regényként a Gonosz útvesztője és a Sötét nagyúr is. Aztán valóban volt egy kényszerű leállás egészen 2010 végéig, amikor is karácsonyra végre kijöhetett a Darh Bane trilógia első kötete. Onnantól van ez az aranykor, ami még most is tart.

Nem tudom, mikor volt ilyen jó szériában utoljára a magyar válogatott.

@Bomarr, a Queen's Shadow-t olvastad? Ha igen, melyik a jobb szerinted? Minden sminkelés, öltözködés-rituálé dacára azt jóval összeszedettebb regénynek éreztem.

Sajnos ez a % nagyon is indokolt.

Bomarr írásával egyetértek. Nálam is valahol leghátul van ez a könyv, talán csak az Ébredő erő regényváltozata és A végső dobás kullog mögötte.

Gondolom már mindent leírtatok (mindjárt egy kávé mellett végigolvasom a topikot), így csak a benyomásaimat osztanám meg. - Számomra továbbra is a Mandalorian legfőbb erénye a világépítés. A helyszín, a Trask nevű óceánbolygó eszméletlenül szép volt. Láthatóan a sorozat sokkal nagyobb büdzsével rendelkezik, mint az előző évad, mert részről-részre mozis minőséget tesznek le elénk az alkotók. A kikötőváros valósággal pezsgett, a mon calamari, quarren és ember halászok tettek-vettek, mindenki intézte a dolgát (mennyivel másabb ez, mint a kihalt Mos Eisley az első évadban). A lépegető daru fantasztikus volt, imádom ezeket a helyi logisztikai megoldásokat. És azok a quarren maszkok a mozgó csápokkal... rendkívül életszerűek voltak. Míg az első évadban éreztem fenntartásokat e téren, pl. a twi'lekek olcsó lekkuit vagy a buckalakók jelmezének cosplay hatását illetően, itt ilyenről szó sincs. - Nagyon jól működött a humor ebben az epizódban. "Ne játssz az étellel", vagy a mon calamari fejcsóválása a landoláskor. - A két béka egymásra találása nagyon szép jelenet volt. Amikor Mando rájuk bízta Baby Yodát, kicsit tartottam tőle, hogy ez kínos jeleneteket fog szülni (az előző rész végére a tojásevés nekem már nem volt annyira vicces), de mintha most a kis éhenkórász is megértette volna, hogy egy értelmes lényt nem szabad megenni. Vagy csak talán jó erősen fogták Mr. és Mrs. Frog-ék. - Amikor kiderült, hogy az útvezetőjük egy quarren lesz, már sejtettem, hogy baj lesz. Volt-e egyáltalán quarren, aki pozitív szerepben tűnt fel a Star Wars-ban? Most így hirtelen nem rémlik (persze név szerint is csak Tikkes ugrik be így gondolkodás nélkül, mint ismertebb quarren). Ritka ellenszenves faj, hihetetlen, hogy egy bolygón osztoznak a jóval szofisztikáltabb mon calamariakkal. Mindenesetre a quarren szépen megkapta a magáét, bár én a szörnyet etettem volna meg vele. Remélem, ha majd jön egyszer a Visual Dictionary, ezek a szereplők is fognak neveket kapni. - Egyelőre nem lettem meggyőzve, hogy feltétlenül fontos, hogy előbukkanjanak animációs karakterek, bár tény, ez itt jól működött. Din eddig meglehetősen egyoldalúan ismerkedett a mandalori kultúrával, föl se merült benne, hogy az övétől eltérő "Út" lehetséges, pedig egyértelmű, hogy az ő szektája kisebbségben van. Nem lennék meglepődve, ha az ideológiai rokonságban a Halálőrség is felbukkanna előbb-utóbb (már csak Paz Vizsla személye miatt is lehet erre következtetni). Lehet, hogy az Őrség Gyermekei a Klónháború forgatagában megsemmisült Halálőrség egyik szellemi jogutóda? - Nagy Battlestar Galactica-rajongóként iszonyúan megörültem Katee Sackhoff felbukkanásának. Egyébként eszméletlen, hogy pl. Bo-Katan karaktere hova nőtte ki magát. Jó 8-9 éve, a TCW 4. évadában még csak egy jelentéktelennek tűnő mellékszereplő volt. Itt a színésznő révén tényleg meg van a folytonosság a karaktert illetően. a TCW-s és a későbbi Saw Gerrera között azért jóval nagyobb szakadék tátong. Ahsokánál majd meglátjuk - most már biztos, hogy szerepelni fog - de nyilván Eckstein nem olyan kaliberű színész, mint Rosario Dawson, vagy akár Katee Sackhoff. No majd meglátjuk. Kicsit Ahsoka karakteréből már nekem sok, nem lenne jó, ha a sorozat ezután a TCW és a Rebels képi és hangulati stílusát venné fel, de nagyon kíváncsi leszek az utazás következő szegmensére (bár gyanítom, Ahsoka inkább csak később bukkan fel). - Ugyanilyen jó érzés volt látni Titus Welliver-t is, a Lost óta nagy rajongója vagyok, vérbeli sorozatszínész. A Gideon-féle birodalmi maradvány egyébként már sokkal inkább a majdani Első Rendet idézi, semmint a Birodalmat (az öngyilkosságnál egy az egyben a nácik és a ciánkapszula jutott eszembe). A tisztek fanatizálva vannak - a közkatonák láthatóan kevésbé - és Gideon láthatóan rendszeresen és előszeretettel tisztogat a tisztjei között. Félelmetes szociopata egyébként, az összes jeleneténél uralja a vásznot, és ehhez a baljós zene is hozzátesz.

Kevin Shinick: Az Erő nyomában A számomra nagy csalódást jelentő Királynő végveszélyben után ez a könyv maga volt a felüdülés. A szerző számos olyan kérdéssel foglalkozik - a Jedik emlékezete, hagyatéka, a köznép viszonya és recepciója a galaktikus nagy eseményeket illetően - amelyek eddig csak elvétve merültek fel a különböző művekben. A szereplők szimpatikusak voltak. Tetszett, hogy a főszereplő fiú, Karr végre nem egy szegény árva egy borzasztó életkörülményeket biztosító elmaradott bolygón, hanem éli az átlagosak életét, van szerető családja, iskolába jár és otthona, a Merokia nevű jelentéktelen bolygó is többé-kevésbé biztonságos, békés és biztosítja az elfogadható életkörülményeket is, még ha - ahogy az többször felmerül - unalmas is itt élni. Közel fekszik az Ismeretlen Régiókhoz, így az Új Köztársaság egy nagyon távoli entitás (a könyvben épphogy csak említik), míg az Első Rend nagyon is a látóhatáron belül van, de ez egyáltalán nem jelent problémát, még Karr sem akad fenn azon, hogy esetleg egy ER-tisztviselő lányával (Maize) barátkozzon, sőt az apa, Vroc már-már szimpatikus figuraként, szerető szülőként van ábrázolva. Ez azért az eddigiek fényében nagyon furcsa volt, de még van pár év a Hosnian-kataklizmáig, és nyilván az Első Rend is sok helyen elfogadható alternatívaként tűnhet. Az azért érdekes, hogy morális kérdések e tekintetben egyáltalán nem merülnek fel Karr és Maize között, és hiába megrögzött Jedi-mániás a fiú, az egykorvolt Palpatine Birodalmát még gondolatban sem köti össze az Első Renddel. Maize egyébként a kezdeti flegmasága ellenére hamar szimpatikussá vált, a fanyar humorú és hűséges RZ-7 nem különben. Karr képessége egyszerre áldás és átok, egyértelmű, hogy hosszú távon nem képes palástolni az Erő-érzékenységét és abbéli problémáját, hogy ha egy Jedikkel kapcsolatos tárgyat, ereklyét megérint, látomások kíséretében menten elájul, miközben feje majd szétrobban a fájdalomtól. Amíg megértő nagyanyja a maga korlátozott módján képes utat mutatni a fiúnak, addig ez a képesség kordában tartható, ám halála után Karr végleg egyedül marad a titkával. A történet tulajdonképpen egy látomásvadászatok láncolata, Karr és két társa rögtönzött felfedezőútra indulnak. A regény remekül érzékelteti, hogy a Jedikre már nem igazán emlékszik semmi. Karr információ- és látomásmorzsákból próbálja összeilleszteni a hiányzó darabkákat. Az utazás során gyakorlatilag végig megyünk a teljes saga több jelentős eseményén. Szinte végig az az érzése az olvasónak, hogy a fiatalokat az Erő (vagy a fatális véletlen) vezeti az útjukon. Ott van először Utapau, ahol az első fontos látomást éli át Karr, mikor megérinti a rég elfeledett Tion Medon sétapálcáját. Rendkívül hatásos volt újra átélni egy más szemszögből Obi-Wan megérkezését a bolygóra mintegy 50 évvel korábban. Meg vannak Karr számára az első nevek: Kenobi és Skywalker. Egy helyi melós aztán megosztja azt a legendát, hogy "Skywalker" puszta kézzel rántott le birodalmi csillagrombolókat az égről a jakkui csata során. Persze itt összekeveredik apa és fia személye, Karr nem is tudja kibogozni a szálakat és az időrendet először. Ez a jelenet is mutatja, hogy a Galaxis átlagpolgára számára Luke Skywalker mennyire ismeretlen személy maradt az események pontos menetével egyetemben. 30 évvel Yavin után már nem sokaknak mond az a név valamit, hogy Skywalker, a Jedik pedig még annyira sem. A Palpatine-féle propaganda egy az egyben működött, ezt az utapaui régiségkereskedő reakciója is jól mutatja. Jakku esetében örülök, hogy a felesleges ziccert Shinick nem lépte meg, és Karr-ék nem találkoztak a fiatal Rey-jel. Ellenben felbukkan Unkar Plutt, aki nincs nagy segítségükre, ám a porosodó Millenium Falcon már annál inkább. A fentiekben Sky elég részletesen leírta, hogy hogyan következnek egymásból az események, így csak azt hangsúlyoznám, hogy ezek révén valóban végig megyünk a 6 film egyes kulcsmozzanatain. Nagyon tetszik, hogy sokáig mégis sok minden homályban marad. Teljesen hiteles, hogy Nabrun Leids ennyi évtized után arra már nem emlékszik, melyik bolygó melyik kocsmájában történt az a híres eset, amikor egy öreg remete kék fénykarddal megszabadította Ponda Babát a karjától. Tényleg csak információdarabkák vannak, amiket össze kell rakni. Persze a történet célegyenesbe ér, amikor Karr eljut Maz Kanata kastélyába. Ennél direktebb módon csak akkor ért volna célt, ha Luke Skywalker-t találja meg. De hát ugye, őt az Első Rend is hiába keresi. Kicsit sajnáltam, hogy Karr a Tatooine-ra végül nem jutott el. A könyv végén aztán Karr megismeri valós származását és saját szerepét is megtalálja, az általa írt krónika megírásával kívánja rehabilitálni annyi évtized után a Jediket és az események valós narratíváját megörökíteni. A történet érdekes, maga a folyamat is izgalmas, ahogy Karr végigmegy az úton az elé került nyomokat követve, miközben egyre teljesebb lesz előtte a kép. Minden aggodalma ellenére végül aztán személyes hivatását is megtalálja. Nekem ez a regény egyértelműen ötös.