Én nem ítélem el amiatt, hogy neki ez a szenvedélye, ez olyan mintha más focizni, vagy kosárlabdázni szeret. Ez az élete, ez élteti, viszont azt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az Ő esetében egy olyan sport szerelmese volt, ami lényegesen veszélyesebb, mint a hétköznapi sportágak. Ha például nekem a bázisugrás a hobbim és nem csak azért, mert ez milyen menő dolog, hanem mert le akarom győzni a korlátaimat stb. Leugrom és valami baj történik... meghalok. Ezek után azt mondanám (valószínűleg már a túlvilágon), hogy megpróbáltam, így alakult, benne volt a pakliban. Viszont, ha családom is lenne, legfőképpen gyerekeim is (akikért én felelek), akkor nagyon meggondolnám, hogy leugrok e. Ezek szerint neki fontosabb volt a családjánál és még a saját életénél is a hegymászás. Ez, mint elhivatottság, mint szenvedély nagyon szép, de nem egy felelősségteljes ember (és szülő) mintapéldája! Tehát szakmailag lehet példaértékű, mert biztos nagyon remek hegymászó volt, de emberileg hátrahagyott egy özvegyet meg két félárvát az önnön dicsősége és szenvedélye miatt... szerintem ez nem egy ideális példakép megtestesülése (bár én általánosságban a példakép kifejezéssel, mint olyannal sem értek egyet, de ez már nem ide tartozik...)!
Az adrenalin függőség és az extrém sportok, akár az autóversenyzés egyébként egyáltalán nem arról szólnak, hogy megöleted magad. De ez is benne van a pakliban, simán bekövetkezhet, ezzel együtt kell élni, viszont felelősségteljesen cselekedve minimalizálni lehet a kockázatot. Én ahogy halottam ez a hegymászós story több sebből is vérzett. Eleve olyan időpontban indultak el, amikor már nem kellett volna és nem is voltak fizikailag abban az állapotban, hogy teljesíteni tudják a távot oda-vissza. A másik faszi, aki ment vele, meg sokak szerint nem volt készen egy ilyen kaliberű útra... Ahogy halottam a megmentésükre küldött serpák is eltűntek, na én őket speciel jobban sajnálom, mint a hegymászókat.