Érdekes hangulata volt az epizódnak egyfajta keveredése annak a könnyedebb stílusnak, ami szórakoztat és emberközelinek mutatja a hősöket, és ami az animációs sorozat keretein belül irányadó, de emellett nem volt teljesen felhőtlen az összkép, mert komoly témák is előkerültek.
A Lothal pusztulása, az ellenállás kilátástalannak tűnő küzdelme a nagy, hatalmas katonai gépezettel rendelkező Birodalom ellen kifejezetten ilyen motívumok voltak és akár egy-egy képpel (a Lothal felszínének felégetése szimbolikusan is nagyon érzékletes volt), akár Ezra kifakadásával a csatornában, akár egy röpke utalással (Rydertől az epizód végén) jól átérezhetővé tette azt az elkeseredett helyzetet, amiben Lothal lakói vannak.
Ezzel együtt ugyanúgy része volt az epizódnaknek az a könnyedebb, néhol humorosabb hangvétel is, ami általában jellemezte hőseink kalandjait. Kifejezett komikus elem volt a „puffancs malacok” újbóli szerepeltetése, nagyon szórakoztató volt, ahogy elkezdetek ott pattogni a meglepett rohamosztagosok között. Ennek a humorforrásnak jó funkciót is találtak a történetbe ágyazva, hogy így tudtak megszökni a csapat tagjai az ellenőrzés elől. A szokásos szurkálódás is megvolt a karakterek között, de tetszett az kis romantikusnak szánt jelenet Hera és Kanan között a sikátorban, ami jól mutatta be, hogy tudnak egy kicsit kiszakadni a hőseink a szokásos mókuskerékből, ami a feladatok teljesítését és a csapat összefogását jelenti, mondjuk a végén az nagyon sablonos volt, hogy pont a legrosszabbkor zavar be Zeb egy hívással.
Ez a sorozat egyébként abból a szempontból mindenképpen hiánypótló volt, hogy a Birodalom igazi elnyomó, sötét oldalát remekül mutatta be és azt is láthattuk, hogy milyen hatása van ennek a gépezetnek az egyszerű emberekre a szürke hétköznapok során. Ez persze korábban is tetten érhető volt, de itt a Lothalon keresztül most nagyon markáns volt a változás, hogy milyen volt és milyen lett... nem volt kellemes ezt így látni.