Évadnyitónak jó volt ez a páros rész. Nekem leginkább az tetszett benne, ahogy megint kaptunk némi információt arról, milyen nép is a mandalóri, mennyire hagyomány tisztelő, hogy pl. még a halált is kockáztatják, de a hagyományos páncéljukról nem kívánnak lemondani. Persze az igazi megoldás nem a páncélcsere, hanem a csodafegyver átkalibrálása, amit Sabine meg is tett az alkalmas pillanatban.
A lent említett jelenetnél én is azt hittem hirtelen, hogy Sabine anyja és bátyja az áldozat, aztán meg örültem, hogy mégsem. Sabine szegény így is vádolta magát elégszer azért, amiért megteremtette a fegyvert, amire ilyesmire képes és amit a népe ellen fordított a Birodalom, és ha a saját családja is emiatt pusztul el, azt talán el sem viseli józan ésszel. Tetszett az ötlet, hogy az apja nem harcos, hanem művész, bár kicsit nehéz elképzelni, hogy egy olyan világban, ahol a harc ennyire dicsőséges dolog, hogy még a nők is erre készülnek gyerekkoruktól fogva, egy művész is lehet ennyire megbecsült tagja a közösségnek.
Sabine sosem akarta a kardot megtartani, azért fogadta el, mert meg akarta találni azt, aki a leginkább érdemes rá. Úgy néz ki, hogy ez sikerült, s bár a klánok nyilván nem csak a kard miatt fogadtak hűséget Bo-Katannak, de ez a jelkép egy jó lehetőséget adott arra, hogy ismét egyesülhessenek Mandalore szabadsága érdekében.
És Sabine végre letehette magáról a csodafegyver terhét, ami annyira nyomasztotta, hogy a saját magába vetett hite kérdőjeleződött meg minden alkalommal, amikor ez szóba került. Szerintem is visszatér a Ghost csapatához, hiszen a küldetést véghezvitte, segített a népének, most már a Lázadóknak van nagyobb szükségük rá.