Ezek mindössze módszerek és kapaszkodók. Vagy ha úgy tetszik, sémák és minták arra hogyan lehet úgy írni, alkotni, hogy az nagy eséllyel elnyerje jó pár ember tetszését. Az őskorban, ókorban az ember sem tudta, hogyan "kell" történetet mesélni, vagy leírni. Egyszerűen nekiugrott és próbálkozott szívvel és lélekkel alkotni. Aztán volt közönsége és ha sikert aratott, akkor úgy érezte jól csinálta. És itt az érzésen van a hangsúly. Az érzelmeken. Idővel ezeket a mintákat, sémákat az ember leírta és rendszerezte, mert úgy vélte, így átadhatja az utókornak azt a tudást, mely révén az újabb nemzedékek is remek történeteket alkothatnak. Aztán hosszú évezreden keresztül kialakult az a gondolat, mely szerint ezek mégiscsak objektív tények. Csakhogy ez a rendszerezett tudás az érzelmeken alapul. Azon, hogy a megalkotott művek sikert arattak, a közönség nagy részéből pozitív érzéseket, érzelmeket váltott ki. Ha ez fordítva volt, tehát a közönség egy jó részéből negatív érzéseket váltott ki, akkor az emberben kialakult az, hogy rosszul csinálja a dolgokat. Pedig csupán arról van szó, hogy az éppen aktuális kor és helyszín befogadóihoz szabta a minták rendszerezését. És mivel idővel az emberek, befogadók ízlése, hozzáállása is változott, így az úgynevezett módszerek is változtak, finomítottak, alakítottak rajta a közönség egy bizonyos körének ízléséhez igazodva. És mivel a rendszerezők a történelem folyamán a közönség, a befogadók érzései, érzelmei, reakciói alapján alakították ki ezeket a mintákat, fogódzókat nem tudom őket objektív, tényszerű dolognak tekinteni. Ezek valójában szubjektív, egyéni érzések sokaságából kiinduló minták, sémák, módszerek modellek, melyek - mint említettem - azt mutatják meg, hogy nagy eséllyel hogyan válthatsz ki pozitív érzéseket a befogadóból. Semmi több. Nem tudják garantálni a rendszerezők, hogy az alkotó ezután minden egyes embernek megfeleljen. Hiszen mindenki saját magából kiindulva, máshogy éli meg, máshogy látja a műveket. Amit az egyik ember pozitívumként él meg, a másik negatívumként. Ezért is térnek el a kritikák is. Amit az egyik jobb dolognak tart, a másik kevésbé jobbnak, vagy akár rosszabbnak.
Zárásként pedig ehhez a szubjektív minőség, objektív minőség témához. Azért nem tudom elfogadni az objektív minőséget, mivel az abszolút szembemegy a szellemiségemmel. Az pedig az, hogy mindenki azt szeret és úgy szeret, ahogyan ő maga jónak látja. Ha írásról van szó, akkor persze célszerű tanulmányoznia a mintákat, rendszerezéseket - tehát azt, hogy régen hogyan csinálták, hiszen meg akarja növelni a sikerét - de saját magát, az érzéseit és a szellemiségét is bele kell, hogy adja. A befogadó szempontjából nézve pedig ténylegesen csak az a fontos, hogy ő maga hogyan éli meg. Tehát az a fontos, hogy mindenki maga dönti el, hogy mennyire és hogyan szereti az adott művet. Tényleg mindenki azt szeret és úgy, ahogy akarja, a saját érzelmeire bízva a dolgokat. Ha elfogadnám az objektív minőséget tényként, akkor az a következővel is együtt kell, hogy járjon: el kell fogadnom azt, hogy nekem nincs jogom véleményt formálni az aktuális olvasmány, vagy a film élményemről. Elegendő áttanulmányozni, mit mondanak a szakértő kritikusok, majd ők megmondják, hogy mit és hogyan szeressek, vagy éppen azt, hogy mit és hogyan utáljak. Ezért nem tudom elfogadni ezt. És ezért hiszek a szubjektív minőségben, valamint a szabad, érzelmeken alapuló könyv, film...stb értékelésekben.
Plusz zárásként. Azt sem helytelenítem, hogy a történelem folyamán rendszerezni próbálták a siker receptjét. Jól tették, még akkor is, ha befogadók érzésein alapult. Jó alapok voltak ahhoz, hogy további dolgokat hozzáadva újabb és újabb művek születhessenek.