Érdekességképp meghagytam az eredeti verziót a maga helyén és ide posztolom az első fejezet szerkesztett verzióját. Nagy különbségek nincsenek. Kevesebb hármas pont, nincs 's'-ezés és néhány -tényleg nem sok- mondat át lett írva, illetve néhol történt egy kis fazonirozás. Nagy a kísértés egy több mint öt éves írásnál, hogy komolyabb átmunkálásba kezdjek, de inkább nagyrészt úgy hagytam ahogy volt.
Ar'tasan
I. fejezet
Tatooine. A Hutt nyelvterületeken a forróság és a szárazság szinonimája. Míg a legtöbb planétán az éghajlatok egészen merész váltakozása is előfordul, addig ezen a galaxis széli bolygón csupán a szimpla meleg csap át az elviselhetetlen forróságba, ahogy az Egyenlítőjéhez közeledünk.
A gyors sebességű szelek, pedig ahelyett, hogy némi feloldozást nyújtanának csak homokot és port fújnak az elfáradt utazók ruhája alá.
A kopár homok-sivatagok véget nem érő dűnéi csak itt-ott torkolnak bele a sziklás dombokba, hegyekbe, némileg feldobva Tatooine egyhangú látványvilágát.
Az egyik sziklás domb tövében épp két különös alak húzta meg magát, miközben a lebukó iker-napok átadták a helyüket az éj sötétjének. Rongyos, elhasznált barna ruházatukat néhol övek és csattok fogták át. Egyikük kemény sisakot viselt, melyet barna gézzel tekertek körbe. Jól látszott, hogy kettejük közül ő az idősebb. Bár arca teljes takarásban volt, a ruházata és görnyedt testtartása elárulta, hogy sok-sok év van már mögötte. A mellette kuporodó ifjú is hasonló ruhát viselt, ám sisak helyett ő kénytelen volt beérni egy a fején körbetekert hosszú vászon-darabbal, amiből csak a szeme látszott ki.
Buckalakók voltak! "Tatooine korcs gyermekei" - ahogy az erre vetődő űrhajósok hívták őket. A bolygó talán legkülönösebb és leginkább elszeparált népcsoportja. Barbári-kultúrájuk fejlődése teljesen megrekedt, azután, hogy Tatooine földjére évezredekkel ezelőtt idegen telepesek érkeztek. Az eltelt évek alatt mindössze annyi változott, hogy az óvatlan helybéliektől elcsent puskák és pára-felfogó készülékek immáron hétköznapi használati tárgyaikká váltak. Ám a mindennapjaikat még mindig ősi-vallásuk szabta meg. Mint minden primitív kultúra, melynek tagjai apró porszemnek érzik magukat csupán a természet gigászi erőivel szemben, úgy ők is névtelen, kegyetlen isteneket képzeltek az elérhetetlen égbolt mögé.
A legtöbb tatooine-i szinte semmit nem tud róluk. Igaz, a legtöbbeket nem is nagyon érdekli. A kikötő és kereskedő városok lakói csak annyit tudnak a buckalakókról, hogy "minnél távolabb vannak, annál jobb".
E kettő pedig épp elég messze volt mindentől, amit a külhoniak civilizációnak neveznek. Miközben az éj egyre sötétebbé vált, a fiatal is úgy lett egyre izgatottabb. Hogy remegő kezeit el ne árulja, összekulcsolta őket maga előtt és úgy várt idős mentorával.
-Itt van - súgta halkan az aggastyán korú buckalakó a fülébe. Hogy maga is megbizonyosodjon róla, óvatosan kilesett a fedezéket nyújtó szikla mögül. Valóban ott volt!
Ugyan csupán a dús szőr fedte hátsó testet, és a meg-megránduló vállakat látta, melyek a marcangolással ritmusban mozogtak, így is pillanatok alatt elöntötte a halálfélelem. A buckapatkányt egyenlőre teljesen lefoglalta a csaléteknek kirakott bantha majszolása. Miután a halott állat szőrét feltépte lassacskán lerágcsálta a felszíni húst, majd a csontok kitépése után hozzájutott a belső szervekhez, melyeket elégedett hörgések közepette nyelt le.
Serényen csattogó álkapcsa egy két és fél méter hosszú testben folytatódott. Testalkata sokkal izmosabb volt, mint a legtöbb fajtársának.
A fiatal buckalakó bátortalanul bújt ki a sziklák rejtekéből, kezében görcsösen szorítva gaderffii-ját, a buckalakók tradicionális fegyverét. Tudta, hogy csupán egyetlen csapásra van ideje. Ha azt elvéti, az életével fizet érte. A gaderffii fémes végét belekell vágja a buckapatkány nyakába, úgy, hogy átüsse vele a gerincet. Ha ez sikerül, az állat azonnal holtan esik össze. Más lehetőségbe egyenlőre nem akart belegondolni.
Amennyire lehetett igyekezett puha léptekkel közeledni felé, ám túlzott óvatossága miatt a kelleténél lassabban haladt a bestia felé, ami egyre inkább eltelt a bőséges falatokkal. Egyszercsak a szörnyeteg váratlanul felkapta a fejét és orrával óriásit szippantott a levegőből. Fejét ide-oda csavargatta, majd méretét meghazudtolóan gyorsan hátraperdült és belenézett a halálra dermedt buckalakó szemébe. A kezdő vadász fel sem tudott ocsúdni a döbbenetből, mire a rémség máris rávetette magát és a sziklás földre passzírozta.
Az egyik karmokban végződő mancs a tuszken bal vállára nehezedett. A bestia a végső harapásra készülődött. Mint a legtöbb tatooine-i ragadozó ő is az áldozatok fejét támadta először. Ám ezúttal a kitátott száj nem érte el a buckalakó fejét. A tuszken hihetetlen lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot, a gaderffii-ját feldöfte a rémség torkába. Furcsa, vékony sivítás jött válaszul. A tuszken érezve, hogy nyerő pozícióba került elkezdte forgatni a sebben az éles végű fegyvert, mire a buckapatkány halálhörgése egyre elkeseredettebbé vált. A harcot még jól láthatóan nem adta fel. Állkapcsával vadul csattogtatott, de a tuszken botszerű fegyverével végig maga felett tudta tartani a vergődő állatot. Már hiába csapkodott a mancsával. Csupán apró sebeket tudott ejteni a tuszken mellkasán. A rángások aztán egyre erőtlenebbé váltak, majd a nyaki sebből elkezdett ömleni a sötét vörös vér. Oly buzgón, mintha valaki odabent egy csapot nyitott volna meg. A visítás végül teljesen elhalkult és a rémség teste elernyedt... meghalt.
A buckalakó erélyesen ellökte magától a nagy darab tetemet, majd felállva büszkén nézett végig a művén... végre megtette... végre FÉRFIVÁ vált!
Átérezte a szent pillanat minden örömét. Olyan erősnek érezte magát, mint még soha. Ha a horizonton felbukkant volna egy ellenséges klán, gond nélkül nekik rontott volna. Mintha minden egyes mély lélegzetvétellel az istenek végtelen erejéből szippantott volna be egy keveset. Időbe tellett mire rájött, hogy ő továbbra is csak egy egyszerű halandó és tettében semmi különös nincsen. Minden tuszkennek meg kell ölnie egy buckapatkányt a férfivé válása előtt. Bár azért megjegyezte magában, hogy ő egy különösen nagy példányt intézett el.
Ahogy áldozatát méregette lassan nekikezdett a fej levágásának. Ezt kell majd megmutatnia a táborban, tette bizonyítékául. Miközben az ifjú az állat nyakának fűrészelésével volt elfoglalva, letántorgott az idős buckalakó is. Nem mondtak egymásnak semmit. Ezek olyan pillanatok, amikor ilyesmire nincs szükség. Halk némaságban temették el a halott banthát, majd a ráhantolt földre ráfolyatták a buckapatkány vérét. Az öreg a halálos összecsapás helyszínén köröket rajzolt a földbe, majd miután végzett a kötelező rituálékkal, komótosan elindultak a messzeségbe... vissza a táborukhoz.
Míg a sivatag belsejébe vezető út egy örökkévalóságnak tűnt, addig a visszaút mintha pillanatok alatt repült volna el. Amikor az ifjú meglátta a tábor tüzeit, nagyot dobbant a szíve. Az este még korántsem ért véget. Férfivá és egyben férjjé avatják még az éjjel. Ahogy közeledtek egyre jobban lehetett hallani a hangos kántálást:
-Ar'tasan! Ar'tasan! Ar'tasan!
Az ő nevét kiáltozták. Miután elég közel értek a sátrak előtt ünneplő tömeghez, Ar'tasan magasra emelte a buckapatkány levágott fejét, mire a kántálás még hangosabb lett. Az elől álló asszonyok oly komolyan vették a dolgot, hogy már a homokban hemperegtek, miközben a nevét üvöltözték. Hosszú percek teltek ezzel, mígnem a sámán ki nem lépett a tömegből. Ő volt az egyetlen buckalakó, aki nem hordott fejfedőt. Meztelen arcát vörös tetoválások borították. Egyébként se volt egy szép látvány, de most mintha még a megszokottnál is rusnyább lett volna. Hogy nyomatékosítsa jelenlétét a kezében lévő kis gyíkszerű ibiannak gyorsan levágta a fejét. Az áldozat-bemutatás egyértelműsitette: megkezdődött a ceremónia. A buckalakóknál a férfivé avatás és a házasság szinonim fogalmak, így hát hamarosan előkerült a jövendőbeli is, aki nagyjából olyan magas lehetett, mint Ar'tasan. Mivel a ruhái mindent eltakartak belőle, így ezen kívül mást nem is lehetett róla megállapítani. Miután a lány odasétált a levágott fejjel strázsáló Ar'tasanhoz a sámán transzba esve érthetetlen halandzsába kezdett. Senki nem értett semmit belőle, de mindenki hitte, hogy rendkívül jelentőségteljes szavak hangzanak el, ezért néma áhítattal hallgatták a vörös fejű alak ordítozását.
Ar'tasan kis idő elteltével a sámán vizslatása mellett az egybegyűlteket is megnézte magának és szomorú következtetésre jutott. Sokan nem jöttek el. Tudta, hogy az apja miatt nem sokan tisztelik, de nem számított rá, hogy a tábor ilyen érdektelenséggel fogadja az ő férfivá avatását. Amikor megjöttek még azt hitte, hogy az első sorok mögött még jópáran állnak, de mostmár tisztán látta, hogy mindössze egyetlen sor van. Egy maroknyi férfit, nőt és gyereket érdekel csupán, hogy elérkezett élete talán legfontosabb fordulópontjához. Ennél is jobban letörte, hogy a megjelent kevesek is csak gépiesen tették, amit a szokások előírnak. Látott már jópár esküvőt, de egyik se volt ilyen rideg... mintha mindenki csak azt várná, mikor mehet már el innen.
A sámán közben rendületlenül folytatta a halandzsa-szövegét, kikapta az ifjú kezéből a buckapatkány fejét, majd botjával rámutatott a hozzá leközelebb álló sátorra. Arra amelyben majd addig lakhatnak, míg gyermekük nem születik. Végül az egyik asszony átnyújtott egy poharat a sámánnak, amit az a párhoz vitt. Bantha-vérrel volt tele, melyből mindkettejüknek inniuk kellett. Ezzel pecsételték meg a házasságukat. Már nem volt más hátra, mint a sisak átadása. Az egész fejet gondosan védő alkalmatosságot csakis férfiak hordhatták. Ahogy felkerült Ar'tasan fejére óriási csönd ülte meg a tájat. A némaságba burkolózó egybegyűltek egymás után távoztak saját kunyhóikba. A ceremónia véget ért. Ar'tasant megdöbbentette ez a hüvős fogadtatás. Kisgyermek kora óta álmodozott arról, hogy egyszer ő is megkapja a maga sisakját és most itt áll, és nem érez mást csak letörtséget. Hol volt már az a magasztos pillanat, amikor diadalmasan álhatott fel a buckapatkány teteme mellől! "Még csak a bátyámat se láttam az ünneplők között" - öltött benne mondatot őszinte döbbenete.
Miután a sámán is visszavonult, a feleségével megtértek újonnan emelt sátrukba. Egyenlőre még üres volt belül, leszámítva azt a banthaszőrből készült szőnyeget, mely a földre volt terítve. A lány máris vetkőzni kezdett. A szokás ezen a ponton egyértelműen megvolt fogalmazva: a pár nem jöhet ki a sátorból addig, míg egymáséi nem lettek. Ha mégis így tennének azzal az istenek haragját hívnák ki maguk ellen. És a lány bizonyára rendkívül istenfélő teremtés volt, ugyanis pillanatok alatt levetett magáról minden ruhát. Majd miután végzett hátradőlt és várta Ar'tasant, aki viszont továbbra is állig beöltözve ült a szőnyeg szélén.
-Mi történt itt? - törte meg a hosszas hallgatást Ar'tasan. A lány zavartan nézett fel, mint aki máris mondani akar valamit. De aztán inkább visszatartotta és a fejét visszarakta a földre.
-Miért nem jössz ide? - kérdezett vissza.
-Mert semmi kedvem hozzá - vágta rá gyorsan Ar'tasan - Túlságosan nyugtalanítanak a többiek. Ennyire gyűlölnének minket?
-Ugyan... nincs jelentősége, hogy hányan jönnek el egy esküvőre. Ez most legyen a mi esténk.
Ar'tasan most nézte meg először tüzetesebben Talomát. A lányt kihez oly hamar hozzáadták. Nos hát nem volt se különösebben szép, se különösebben ronda. "Borzasztóan átlagos" - jegyezte meg magában, bár nem volt sok viszonyítási alapja. Majd mintegy beletörődve a helyzetébe lassan ő is elkezdte lehámozni magáról a ruhákat, amikor egyszercsak dobveréseket lehetett hallani odakintről.
-Hát ez meg? - kapta fel a fejét.
-Ne is törődj vele - kérlelte a lány, de már hiába. Ar'tasan megigézve hallgatta a dübörgő hangokat, melyekhez hamarosan földöntúli jajveszékelés társult. Már pont a bejárat felé kapott volna, amikor Taloma megszólalt:
-Tudod, hogy nem mehetsz ki addig...
-Igen, tudom... ne izgulj nem megyek ki! - ült vissza a helyére. És ahogy dermedten hallgatta a kintről beszűrődő hangokat, eszébe jutott, hogy ő már ezeket egyszer hallotta. Még egészen kiskorában. Amikor az akkori sámánt a saját fia ölte meg, majd félve annak következményeitől a pusztaságba menekült. Akkor tartottak egy "bosszú-szertartást", melyben kérlelték a kegyetlen isteneket, hogy álljanak az ő oldalukra és segítsék megtorolni az irtózatos bűnt. Akkor úgy tűnt az istenek meghallgatták a könyörgést. Pár nappal később a sámán fiát megtalálták. Visszahurcolták a faluba, majd brutálisan megkínozták és csak hónapokig húzódó kálváriája után végezték ki az egész falu szeme láttára. Csak így engesztelhetik ki az isteneket. Egészen kisgyerek volt még, de sose fogja elfelejteni egyetlen pillanatát sem. És most ugyanaz a dobpergés. Ugyanaz a jajveszékelés. Bármikor felismerte volna ezeket... ez egy "bosszú-szertartás".
-Mi történt itt, míg távol voltam? - tette fel végül nyomatékosan a kérdést.
-Kérlek, ne kényszeríts rá, hogy elmondjam! - mondta remegő hangon a lány - Ez a mi esténk kell legyen. Nem mocskolhatjuk be azzal, hogy mással foglalkozunk!
Ar'tasannak hirtelen elege lett és mivel könyörögni nem volt kedve, hát határozottabb eszközökhöz nyúlt: egy óriási pofont kevert le újdonsült feleségének. Majd egy pillanattal később egy másikat is adott neki, csakhogy nehogy azt higgye, hogy az elsőt hirtelen felindulásból adta.
-Még egyszer kérdem: mi történt itt?! Válaszolj! - üvöltött rá.
-Elmondom, elmondom - tört ki a megfélemlített Talomából, miközben a sírástól egyre jobban eltorzult az arca. Mély levegőt vett, de akárhányszor próbált belekezdeni, a torkán akadtak a szavak. Ar'tasan jelzésképpen a kezébe vette hegyes végű gaderffii-ját, mire megeredt a lány nyelve.
-Meghaltak Meghaltak! - törtek fel belőle az első szavak.
-Kik haltak meg?
-Sokan... nagyon sokan. A tábor fele talán...
-Mit beszélsz? - hőkölt hátra Ar'tasan, majd zavartan lerakta a fegyverét. Idő kellett, mire a szavak igazán tudatosultak benne és átérezte a jelentőségüket: a tábor fele odaveszett a távolléte alatt! Ám a borzasztó felismerés által magyarázatot nyert a tábor lakóinak furcsa viselkedése... a család-tagok elvesztése után nem lehetett könnyű egy ifjú férfivé válását ünnepelni.
-De mégis, hogyan?
-Vasmadarak jöttek a semmiből... az egyik pillanatban még oly nagy nyugalom volt, de aztán a vasmadarak az égből... nem kegyelmeztek... lőttek minket kíméletlenül... semmit nem tudtunk tenni.
"Vasmadarak" - ízlelgette magában a szót Ar'tasan - Mégis kik tették ezt? És miért?
-Az istenek... az istenek sújtottak le ránk - habogta a lány, ám Ar'tasan csak lekezelően legyintett rá. Úgy tűnt felesége ostobább, mint eddig képzelte. Pontosan tudta, hogy a vasmadarakat nem az istenek vezetik. Írányitóik hús-vér lények és ezt bizonyára a sámán is tudta. Ha nem így lenne, nem tartanának "bosszú-szertartást".
Ar'tasan még egészen kiskorában látott egy vasmadarat, amikor néhai apja elvitte magával az egyik portyázásra. Eredetileg jawákat mentek keresni, hogy pára-felfogókat lopjanak tőlük, ám váratlanul a közelükben lezuhant egy vasmadár. El kellett teljen némi idő, míg elég bátorságot gyűjtöttek ahhoz, hogy a közelébe menjenek. Ám, amikor meglátták, hogy egy humanoid szál ki a vastestből, hamar felengedtek és az apja gyorsan agyon is lőtte az illetőt. Eztán tüzetesen átvizsgálták a fura szerkezetet és a számtalan fölösleges holmi mellett némi kaját is találtak benne. Immáron kétség sem férhetett hozzá, hogy a gép irányítója is ugyanolyan halandó volt, mint bárki más.
Ar'tasan komoran nézte a sátor bejáratát, majd csupasz feleségére nézett, akinek úgy tűnt még van mondanivalója:
-A bátyád... a bátyád is odaveszett... úgy sajnálom - bökte ki végül remegő hangon. Ar'tasan értetlenül ingatta a fejét. Ez képtelenség, hisz őt az istenek a kegyeik között tartották! Hisz megölt egy krayt sárkányt, és megillette az istenek védelme! A korábbi dühe elpárolgott és csak gyomorszorító kétségbeesés maradt utána. Percekig szólni sem tudott, csak nézett maga elé és nem tudta, hogy mit tehetne. Hogy van-e értelme bármit is tenni. Talán ő is meg kellett volna haljon a többiekkel együtt. Úgy lett volna a legbecsületesebb...
El kellett teljen némi idő, mire magához tért.
-Hogy történhetett ez? Hogyan? - motyogta maga elé. És miközben feltérdepelt, a kinti dobok is elhallgattak. A bosszú-szertartás véget ért.
Taloma reflexszerűen összerándult, amikor meglátta, hogy Ar'tasan vadul leszedi magáról a ruháit, majd felé közelit. Eddig minden testi kontaktusuk számára igen fájdalmas volt. Kezeivel máris eltakarta az arcát, de aztán Ar'tasan viszonylag finom mozdulatai ráébresztették, hogy az urának ezúttal más szándékai vannak. Ugyan kedvességet ezúttal se érzett rajta. Mintha csak gyorsan túlakart volna lenni a testi együttléten, hogy végre kimehessen a sátorból. Ar'tasan ennek megfelelően gyorsan végzett is, majd egy rövid szusszanás után máris öltözködni kezdett. Eközben egyszer sem nézett Talomára, mintha csak bűnrészesnek tartaná, pusztán azért, mert ő számolt be a borzalmakról. Egyetlen szó nélkül hagyta el a közös sátrukat.
A tábor ekkorra már újra némaságba burkolózott. Csupán a két massiff halk hörgését lehetett hallani. Mint szinte mindenki, Ar'tasan is rühellte ezeket a dögöket. Az alig egy méter hosszú tüskés hátú jószágoktól az egész tábor irtózott. Csak a sámán kedvéért tűrték meg őket. Az egyik vándorlása után hozta őket magával, állítólag azért, hogy hasznukat vegyék. Már több éve voltak a tábor állandó lakói, de még nem derült ki hogy hogyan szolgálják az itteniek javát. Viszont állandó falánkságukkal gyakran ijesztették meg a helyieket. Úgy tűnt, sohasem képesek jól lakni és ahogy abbahagyták az evést máris újabb falatok után morogtak. Sosem bántottak senkit a táborból, de dühős vicsorgásuk sokakat megrémített. Főleg a gyermekeket.
Mire Ar'tasan kilépett a szabadba a halottak sátrait már lebontották. Csak most érezte át igazán, milyen óriási veszteség érte a tábort. A sátrak, melyek eddig széles kört alkották, most csupán csonka alakzatban árválkodtak, akár a fogyó holdak az égbolton.
Ar'tasan soha, senkivel nem tudott igazán belsőséges kapcsolatot kialakítani, csupán a bátyjával. Aki most halott és nincs oly erő mely vissza tudná hozni. Számtalan emlék kezdte gyötörni, miközben az éjszakai tájat nézte. Úgy érezte, az idő múlásával egyre nehezebb feldolgozni ezt a veszteséget. Mélyeket sóhajtott, de nem segített. Miközben egyre jobban elmerült az önsajnálatban, megpillantotta a tábor szélén készülődő buckalakókat, akik épp két banthát készítettek fel az utazásra. Ez a váratlan közjáték egy pillanatra kizökkentette a letargiájából. Kíváncsian ment oda a másik négy táborlakóhoz. Úgy sejtette ez valamiképp a bosszú-szertartással van összefüggésben és ez feldobta valamicskét.
-Hát ti mit csináltok?! - szólította le őket.
-Elvégezzük a feladatunkat - vágta rá gyorsan az egyikük, miközben a gaderffii-ját a bantha oldalán lévő tartóba helyezte.
-Ha ez a bosszú-szertartással függ össze, úgy veletek kell menjek!
-Azt már nem! Te nem viseled az istenek jelét! - szólalt meg az egyikük és a ruháján lévő vörös foltra mutatott. A sámán nyilván bekente őket bantha-vérrel, hogy az istenek védjék őket a küldetésük során.
-Akár az istenek védelme nélkül is hajlandó vagyok veletek menni! - vágta rá Ar'tasan, majd látva a bizonytalanságukat, gyorsan hozzátette - A minap a bátyámat vesztettem el. Épp úgy jogom van a vérbosszúhoz, mint nektek!
A négy buckalakó láthatóan gondolkodóba esett, végül mindannyian jóváhagyóan bólintottak és az, akinek a ruhája a legvéresebb volt, így szólt:
-Velünk jöhetsz! De tudnod kell, hogy nem ölni megyünk. A sámán szerint túszt kell ejtenünk, ahhoz hogy törbecsaljuk a telepeseket.
-A telepeseket? Tehát ők tették? - kérdezett rá Ar'tasan, mire zavart csönd támadt.
-Persze, hogy ők tették! - vágta rá végül az előbbi - Ki mások lettek volna?! A sámán pontosan megmondta... - magyarázta dühösen - Sietnünk kell, mert még hajnal előtt elkell érnünk a vidékükre. Elöttünk még az egész éjszaka, de az út is hosszú - magyarázta, miközben a bantha szőrébe kapaszkodva felmászott az állat hátára. A többiek is követték a példáját. Ar'tasan a bantha hátára érve szinte felszabadulva érezte magát. Nem hagyja, hogy bátyja halála megtorlatlan maradjon. És ez megnyugtatta...
Folyt. Köv.
