Csak most vettem észre ezt a remek kis topicot. Ha nem probléma akkor beillesztem ide az egyik korai zsengémet. Kicsit túlteng az elején a 'történelmi visszatekintő', de azért remélem van akinek tetszeni fog
Egy háború első áldozata
Az Úr 1686-dik éve?
Buda városa. Látszólag csak egy a Dunát szegélyező települések közül. Se égig nyúló hegyekkel, se feneketlen mélységekkel nem tudja kényeztetni az erre vetődő vándorok szemét. A Duna se nem szélesebb, se nem keskenyebb a szokottnál. Még csak ritka növényekkel vagy állatokkal sem büszkélkedhetnek a környező erdők.
De van valami, ami szemmel nem látható. Valami, ami a civilizált népeket magához vonzza. Európa első lakosai, a kelták vertek ezekben a hegyekben először tanyát. Évszázadokon át hódoltak itt ősi isteneiknek, mígnem elérte a vidéket egy hadsereg, mely a maga korában úgy tűnt, legyőzhetetlen. A Római Birodalom az észak-keleti provincia központjává tette az egykori kelta várost, amelynek lakosait rabszolgasorba kényszerítette. S miközben a kelták titkon egykori nagyságukról ábrándozva szolgálták ki új uraikat, azok gyönyörű épületeket húztak fel mindenfelé, hogy az élet nagy dolgairól gondolkodhassanak bennük. Nagy tudású bölcsek és nagyravágyó ifjak vitáztak naphosszat az Amfiteátrumban, miközben körülöttük egy nagyváros volt születőben. Hamarosan átterjeszkedtek a Duna másik partjára is, hogy ott kikötőket építsenek, amikben aztán egész hajóflottákat állomásoztattak.
Bukásuk pont olyan váratlanul jött, ahogy a keltáké. A halhatatlannak hitt Róma egyszercsak gyengélkedni kezdett, s végvárai egymás után dőltek össze a keletről érkező hordák nyomása alatt. Ezután tiszavirág életű Birodalmak rendezkedtek itt be: hunok és avarok lepték el a vidéket, mígnem megérkezett egy újabb trónbitorló. Magyaroknak hívták magukat, s miután gondosan kiirtották a vidék összes korábbi lakóját, maguk is városalapításra adták a fejüket. Aligha volt korábban nemzet, aki ennyire magának érezte volna ezt a vidéket. Hiába érkeztek egymás után a kihívók: németek, kunok, tatárok? a magyar nemzetségek újra és újra visszatértek.
De már a görögök is tudták: semmi sem tart örökké. Történetünk előtt alig 150 évvel újra gazdát cserélt e föld. Mint minden nagy változás, látszólag ez is hirtelen jött. A politikai viszályoktól terhelt Magyar Királyságot, a külső ellenség egy egyszerű csellel kényszerítette térdre. A török seregek egyetlen kardrántás vagy puskalövés nélkül masírozhattak be a városba az Úr 1541-dik évében.
Sok-sok esztendő telt el azóta. Buda török várossá vált. Első pillantásra pont olyan mint az Oszmán Birodalom bármely határmenti települése. Az aprócska házak tengerét csak a Dzsámi óriási kupolája töri meg, nomeg az őt közrefogó minaretek. A külső területeken bazárok és fürdők, nomeg Abdurrahman, a város pasájának palotája. S valami, ami a határmenti városok sajátja: a megerősített várfalak, amik számos csata nyomát viselik magukon. Csak a fontosabb sérüléseket tapasztják be egy-egy ütközet után. Nincs idő az állandó helyreállításra, mert mire kész lennének már fel is bukkan egy újabb sereg, ami magának akarja a várost. Hol egy túlmozgásos erdélyi fejedelem indít elkeseredett ostromot, hol a nyugati szomszédok próbálják megtörni a bent lévőket. A törökök azonban minden támadást biztos kézzel vernek vissza. Az önjelölt hódítók így újra és újra óriási veszteségekkel a hátuk mögött kénytelenek hazatérni.
Izmail pasa még csak nevetni tudott az ehhez hasonló próbálkozásokon, s a tényen hogy egyesek kétségbe akarják vonni a tényt: Buda török város. ?Unokáink itt nőttek fel és a mi unokáink is itt fognak? - szögezte le a nagyvezírjének, amikor az meglátogatta budai palotájában. És mindez valóban rendkívül magától értetődőnek tűnt pár évvel ezelőtt.
De Izmail pasa halott. Egy magyar vitéz kardja végzett vele Szentgotthárdon. Azóta Buda megváltozott. Bár a lakók tudják, hogy a falak megvédik őket a külső betolakodóktól, de már bizalmatlanok. S a bizalmatlanság egész felért a hierarchia csúcsáig.
Az új pasa pánikszerűen hozza a védelmi intézkedéseket. Ami egyik nap kötelező azt másnap már törvény tiltja. Hetente új és új katonákat rendelnek a városhoz. Szpáhik, azabok, martalócok és janicsárok járőrőznek az utcákon. Nagyrészük most látja először ezt a vidéket, s mint minden katona, aki távol van az otthonától, mogorvák és erőszakosak. A lakók nem tudják mi folyik körülöttük, csak érzik, hogy bármi is ez, rosszat jelent?
-----------------------------------------------
Pest. Buda testvérvárosa. Mérete igen aprócska a túlparton lévő nagytestvéréhez képest. Itt laknak a török munkások, nomeg itt húzza meg magát a kis számú magyar lakosság. A törököknek sosem jutott eszükbe elüldözni őket. Mégcsak iszlám hitre se akarták áttéríteni őket, s pár kisebb templomot és zsinagógát meg is hagytak a helyieknek, akikre úgy tekintettek, mint a város egyik egzotikumára.
A helyi érdekességek közül is kirítt azonban a Fekete Holló fogadó, ami a város legszélén volt. A hátsó udvarából nem is látszott más, csak a lápos-mocsaras síkság. Maga az épület a legkevésbé sem volt figyelemreméltó, hacsak a puszta tény miatt nem, hogy még nem dőlt össze. A tulaj, Bakasi István nem sok jelét mutatta annak, hogy bármiféle affinitása lenne az épület helyrehozásához. Egyetlen dologhoz volt affinitása: a bevétel besöpréséhez. Mint az egyetlen ivóhelynek a városban sosem kellett attól tartania, hogy egyszercsak tönkremegy. Hiába volt a fogadó ijesztően ronda és döbbenetesen koszos, az italok gyanúsan bűzösek és arcrándítóan keserűek, minden este teltház volt.
A törökök mély megvetéssel figyelték mindazt, ami itt történik. Már pusztán az alkohol árulása is barbár keresztény szokásnak tűnt a szemükben, de amikor szembesültek az italozás következményeivel, megvetésük csak tovább fokozódott.
Bakasi úrat az lepte meg igazán, hogy mily kevés a törökök között a hitszegő, akit nem izgat a muzulmán pokol? havonta alig tíz-tizenöt török vendége volt.
Ám akárcsak az egész városban, úgy a Fekete Holló fogadóban is más szelek fújtak újabban. Mióta felreppent a híre a nagy háborúnak, nemcsak Budát, de Pestet is ellepték a messziről jött harcosok.
S míg Buda az északi területek egyik legfontosabb vallási központja volt, ahol a helyiek nagyon komolyan vették a Korán útmutatásait, addig az új jövevények közt számos olyan akadt, aki a Birodalom kevésbé istenfélő vidékéről érkezett ide.
A fogadó újabban tele volt török katonákkal.
?A pénz az pénz? ? vonta le magában a tanulságot Bakasi, miközben jó szokásához híven a falnak támaszkodva nézte a vendégeit.
-Dolgozz már! ?üvöltött fel egyszercsak, ahogy meglátta, hogy leánya leállt az italkihordással. Ez volt Bakasi legfőbb elfoglaltsága: falnak támaszkodni és onnan ráüvölteni néha a családtagokra. Mindebben hosszú évek kemény rutinja volt mögötte. S bár ő úgy hitte, hogy a Bakasiak mindig is ezt csinálták, valójában ez a legkevésbé se volt igaz. Bár ő nem tudta, de a fogadót még dédapja alapította élete alkonyán. Előtte bejárta a fél világot, s útjai során számtalan szerelmet és sebhelyet gyűjtött össze, hogy aztán utolsó éveiben belefáradva a kalandokba, visszatérjen szülővárosába, a muzulmán többség lakta Pestre és ott fogadót nyisson. Nem volt ez más, mint egy nagyvilági dandy utolsó nagy vicce. Egy pillanatra se gondolta komolyan az egészet és ha megtudta volna, hogy leszármazottai a kocsmáros hivatást egyfajta életcélnak fogják tekinteni, minden bizonnyal krákogó nevetésben tört volna ki? mindig így reagált, ha valami képtelenséget hallott.
De Bakasi István nemhogy a dédapjáról, de saját apjáról is igen keveset tudott. És őszintén szólva nem is különösebben érdekelte.
-Na csak egy-kettő! -sürgette meg jobban a lányát.
Ma különösen sokan voltak. A picinyke helyiségben levegőt is alig lehetett kapni, de a vendégeket jól láthatóan nem zavarta. Arcukon az a félreismerhetetlen vigyor ült, ami akkor telepszik rá az emberek arcára, ha valami bünős élvezetbe meritkeznek. Az elején ugyan mindannyian ódzkodtak, s futó gondolatként mindenki fejében ott motoszkált: ?mi van ha mégis bűn?? sőt ?mi van ha Allah mégis megbüntet?? de aztán az istencsapások elmaradásával egyre magabiztosabban itták le magukat.
Kivételt -Bakasi úr nagy meglepetésére- csak az egyik magyar vendég képezett. Az egyik sarokban ücsörgött komor képpel maga elé meredve, mint akit e pillanatban hagyott magára a kedvese. Bakasi úr még sosem látta ezt az embert. Erre megmert volna esküdni, hisz minden bizonnyal emlékezett volna egy olyan arcra, amit ily ellenállást nem tűrően nőtt be a sűrű, csimbókos szakáll. Kellő távolságból nem is látszott semmi a vendég arcából, csak egy nagy szőrcsomó. Az orosz cárok viselhettek annak idején hasonlókat, de ezt talán még ők is megirigyelték volna.
Ám a mókás összhatás elillant, amint közelebbről is megvizsgálta valaki ezt az arcot. A parányi csupasz bőrfelületeken forradások, hegek éktelenkedtek, míg bal szemét a szürke-hályog fordította ijesztő sötétségbe.
Bakasi hátán végigfutott a hideg, ahogy odalépett hozzá. De nem volt mit tenni: ha egy vendég csak ücsörög, ahelyett hogy a pad alá inná magát, kérdőre kell vonni:
-Mit hozhatok az úrnak? ?kérdezte Bakasi nyájasan.
-Menne ez magyarul is? ? nézett fel az idegen. Bakasi nem tudta, hogy mi lepi meg jobban. A kérdés, vagy ahogy feltették neki. Mert az öreg magyarul szólt. Azon a nyelven, amit Bakasi nem használt siheder kora óta. Ő maga már azt hitte, hogy teljesen elfelejtette. Most mégis értette, s nagy nehezen emlékei mélyéből előkaparta elfeledett tudását, hogy döbbenetét a régi nyelv formájába tudja ölteni:
-Ki maga?
-Vezess oda, ahol kettesben tudunk beszélni! Van emelete ennek a fogadónak? ? nézett körbe az idegen, majd meg se várva a választ máris az egyik ajtó felé indult.
Bakasiból egy pillanatra majdnem előbukkant a vérbeli fogadós, aki minden olyan témát, ami nem az ő borairól és sereiről szól, időpocsékolásnak, sőt ilyen esetben szándékos téma-kerülésnek vesz, de aztán kíváncsisága felülkerekedett és gorombáskodás helyett egyszerűen az idegen után eredt, aki eközben már fel is ment az emeletre.
Hamari meghajlásában persze nem kevés félelem volt. Ha egy fiatal suhanc akart volna a házába trappolni, gondolkodás nélkül megverte volna és kipenderítette volna. De ebben a figurában? a kinézetében, a gesztusaiban, a hang-lejtésében? volt valami beteges. Volt benne valami, amit nem akart ellenvetéssel megbolygatni.
Ahogy odafent a sötétben az ablak előtt vonult fel-alá csak még rejtélyesebbnek és ijesztőbbnek tűnt az alakja. Ahogy idegesen mozgatta az állát, az egész szakálla táncolni kezdett az arcán, mint holmi hanyagul felrakott színházi kellék.
-Fontos dolgokról fogunk beszélni ? szögezte le az idegen, miközben idegesen a levegőbe szippantott. Felsorolni is nehéz lenne miféle érzelmek és gondolatok cikáztak Bakasi elméjében és szívében, de mind közül egyre erősödött a kíváncsiság:
-Mikről jóuram?
Némi gondolkodás után az idegen egyetlen ép szemét Bakasira szegezte és oda nem illő ordítással hívta fel a figyelmét:
-Vádeni Lajos vagyok.
Mintha dühös lett volna, hogy ezt egyáltalán kikellett mondania. Fordult egyet kettőt, majd belekezdett:
-Óriási háború van készülőben! Már csupán napok kérdése, hogy a sereg elérje Buda várának falait. -ahogy ezeket kimondta jobb szeme egész kitágult, mintha önmagát is megigézte volna a súlyos szavakkal. Álla a szokottnál is erőteljesebb ficánkolásba kezdett.
-Elképzelni se tudod mily roppant hadról van szó. A pápa szólítására egész Európa fegyvert fogott és aki mozdítható az most mind ide tart. Már ott vannak a budai hegyeken túl. Olyan kavalkád, amit még ezek az ősi földek se láthattak: francia köznemesek, katalán földművesek, angol arisztokraták, köztük az angol király fia, itáliai hercegek, német zsoldosok, lengyel lovagok és magyar vitézek? mind egyetlen cél érdekében ragadtak fegyvert: hogy ezeket -és most a lehető legmegvetőbben a padlóra mutatott, amin a lenti fény és az iszogató törökök hangoskodása egyaránt átszűrődött- ezeket örökre kiirtsák.
Bakasinak mostmár kétsége sem volt: az idegen egy őrült. Ráadásul a veszélyesebb fajtából. Ha ezt most törökül mondja el, pár percen belül minden bizonnyal mindkettőjüket egy betintázott szpáhi szeli ketté. S bár nem akarta, de hitetlensége az arcára is kiült, amivel alaposan felbosszantotta újdonsült vendégét, aki újra színpadias szónoklatra ragadtatta magát.
-Majd meglátod! -üvöltött fel- Pár nap és a saját szemeddel fogod látni. Akkor majd hálás leszel a felszabadításért. A török ellenállhatott hercegeknek, királyoknak és fejedelmeknek, de amikor egész Európa fegyverbe áll, hatalma úgy fog összedőlni akár a kártya-vár.
S Bakasiban felmerült a gondolat és a félelem: talán igazat mond. És ez sokkal rosszabbul érintette, mintha történetesen kiderült volna, hogy egy futóbolond tévedt a fogadójába.
-De mégis miért mondja el mindezt nekem? Miért jött a kocsmámba teljesen egyedül? -kezdett érdeklődni Bakasi, remélve, hogy az erre érkező képtelen válaszok majd leleplezik a vándort.
- Nincsenek térképeink, csupán leírásaink melyek már réges-rég elévültek, nomeg beszámolók pár egyszerű katonától, amikre aligha alapozhatunk. A roham előtt ismernünk kell a várat. Azért küldtek előre, hogy adatokkal térjek vissza? neked csak elkell vinned engem a Várhegy melletti magaslatra, ahonnan felmérhetem a törökök felkészültségét és várfalaik tűrőképességét. - szögezte le Vádeni Lajos, viszonylagos nyugodsággal.
?Nincs jól ez így? ? gondolta magában Bakasi. Bolond-beszédnek túl összeszedett volt. S túlságosan összevágott mindazzal, amit az utóbbi napokban maga körül észlelt. A mende-mondák a közelgő csatáról, a városban gyülekező oszmán katonák? hirtelen belé nyilalt a felismerés: valóban óriási háború közeleg. Egész testében megreszketett és tehetetlen dühében kibuggyant belőle:
-NEEEE!
Vádeni Lajos erre egészen megdermedt. A jobb szeme alatti bőr rángatózni kezdett, akárcsak terebélyes szakálla. Bakasi érezte, hogy mondania kell valamit. És szerencsétlenségére izgalmában pont azt mondta, amit érzett:
-Könyörgöm ne jöjjenek ide. Ne jöjjenek háborúzni. Nem kell felszabadítsanak minket. Láttunk már itt elég kis háborút ahhoz, hogy ne akarjunk egy nagyot látni.
De ahogy ezek a szavak kicsúsztak a száján Bakasi is megrémült. Sosem volt szokása kimondani, mindazt amit igazán érzett, s most mégis megtette.
Vádeni egy szót sem szólt csak fujtatása vált egyre terhesebbé. Nyomasztó csend ülepedett kettejük közé. Egyikük nem mert, másikuk már nem akart szólni.
Vádeni tunikája mélyéről előkapta éles tőrét, mely pillanatok alatt Bakasi mellkasába fúródott. Nem volt dulakodás. A fogadós szívébe előbb behatolt a hegyes szúró-fegyver semmint hogy tudatosulhatott volna benne: megfogják ölni. Szívverése, légzése és agyműködése gyors egymásutánban adták fel a szolgálatot. Teste aprókat rándult, ám ez már nélkülözött mindenféle tudatosságot. Csupán az idegpályák és a vérkeringés különös játéka a halál kapujában. Hamarosan minden porcikája elernyedt és teste szétterült a fogadó padlózatán.
Egy háború első áldozata.