Dzséjt

Na, gyerünk, emberek. Jutassuk be Qui-Gont a döntőbe. Érezzetek, ne töprengejetek, hallgassatok a szívetekre. Vagy rám. Amelyik Qui-Gon felé hajt. Csak gondoljatok arra, hogy ha nincs Qui-Gon Jinn, Luke sosem születik meg.

Ennek örülök, mert a levezetésednek arról, hogy miért nem szavazol, semmi értelme sem volt, finoman fogalmazva.

Száz százalékosan megbízható forrásból értesültem arról, hogy még készül a Knight of the Old Republic remake.

Boldog születésnapot!

Obi-Wan megverte gyakorlatozás közben, a Mustafaron, az ismeretlen holdon, de még akkor is fölé kerekedett, amikor hagyta, hogy halálra sújtsa. Szóval adja magát, hogy az ifjú Darth itt is alulmarad egykori mesterével szemben.

Luke gazda sokat nőtt a szememben az ep8-ban, de Qui-Gon mester akkor is az egyik top3-as favorit nálam.

Szép jelenet. Nagyon tetszik, hogy ekkora figyelmet fordítottál az első ölés kérdésére. A Star Warsban alapvetően elég könnyen veszik az élet kioltását. Még akkor is, ha gyerekek követik el. A tizenéves Ahsoka, Sabine vagy Ezra lelketlenül öldösött le ki tudja hány embert, úgy, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga (és akkor még hol vagyunk attól, hogy tizenéves vagy annál is fiatalabb gyerekeket a Jedi Rend lelketlenül küldött háborúba - aztán meg pilláznak, hogy Offee vagy Anakin átállt a Sötét Oldalra... ja, ez van, ha lelkileg kicsinálod a gyerekeket). De még a farmról épp csak elszabadult Luke is egy többéves kiképzésen átesett és megannyi háborús tapasztalattal bíró veterán katona szenvtelenségével puffantotta le a rohamosztagosokat a Halálcsillagon. Talán Rey az egyetlen, aki egy pillanatra megrettent, amikor lelőtte élete első emberét. Szóval nagyon tetszik, hogy itt ennek jelentőssége van. Az anya-lánya kapcsolat épülése is alakul, szintén jó. De ami itt a végén igazán érdekes, az Ferra reakciója. Csak nem a Feltámadás-projekt egyik áldozatával van dolgunk? Vagyis, csak nem rohamosztagosnak képezte az Első Rend?

Nem csak téged, de engem is. Mondjuk az, hogy elgondolkodtam rajta, talán annyira nem fedi a valóságot, inkább csak átsuhant az agyamon, hogy talán Anakin is megérdemelné, hogy esetleg gondoljak arra, hogy netán rá is szavazhatnék, ha a csillagok állása is megfelelő. Amúgy könnyen lehet, hogy ha az Obi-Wan Kenobi nekem sem tetszett volna, mint @kudar-nak, akkor én is simán leszavazok Anakinra az Ahsoka után. Sőt talán ha egyszer megkapjuk azt a bizonyos Luke/Leia-Anakin beszélgetést, és a válaszok elnyerik a tetszésemet, még az is lehet, hogy alaposan felmagasztalódik számomra is Anakin. Nálam ez sarkallatos pont, hogy tudjam, hogyan viszonyul a már megtért Anakin vaderi önmagához. Ehhez az Ahsoka sokat adott, ahogy azt fent ecseteltem. Ha erről kapnánk egy komolyabb képet, még az sem lehetetlen, hogy az Anakin iránti mélységes ellenszenvem, ha nem is szűnik meg, de jelentősen enyhül, és akkor már komolyabb dilemmára is okot adhat ilyen esetekben. (Meg hát ugye az is számít, hogy kivel áll szemben, mert például Mace Winduval és Kanan Jarrusszal szemben is Anakinra szavaztam, pedig Kanant jobban bírom, mint Anakint. )

Fura, de most el kellett gondolkodnom. @kudar után szabadon, belőlem a minden hibájával együtt is remek Obi-Wan Kenobi sorozat nagyon sok érzelmet váltott ki, jóval többet, mint Anakin cameói illetve epizódszerepe az Ahsokában. Például én azt nem könnyeztem meg, míg azért az Obi-Wan Kenobiban egyszer-kétszer megrepedt a mécses, a végén el is tört a drága kerámia. Ez persze nem azt jelenti, hogy bajom lenne Anakin ahsokás szereplésével, épp ellenkezőleg, még számomra is pozitív irányba lökte el a hajdani Darth Vader karakterét. Öröm látni, hogy Anakin szellemként kiegyensúlyozott és bölcs lett, ami a fizikai síkon átéltek után nem csoda. Tetszik, hogy szellemként is van benne Darth Vaderből, és egyszer sem próbálta mentegetni magát vagy tagadni, hogy szörnyeteg volt. És ezt nem kimondja, hanem megmutatja. Sőt igazából itt láthattuk először, milyen Sith-té vált volna, ha a Mustafaron nem sérül meg és takarja el az arcát egy érzéketlen maszk. Hayden Christensen pedig bámulatosan alakított, olyannyira, hogy kicsit bánom, hogy végül rákerült az a maszk. Szerintem félelmetesebb alakká vált volna, ha látjuk az arcát, a kifejezését, azt a mérhetetlen gyűlöletet a szemében. Mi több, számomra még a hangtorzítás is elvesz Vader félelmetességéből. Amikor a normális hangján kimondja, hogy "incorrect", hát az valami hátborzongató. Szóval Anakin számomra is nagyott nőtt, és kicsit a pozitív irányba lendült. Ugyanakkor nekem még mindig baromira hiányzik egy mélyebb beszélgetés Luke és Anakin valaint Leia és Anakin között. Ahsokával most rendezte az ügyet, és nagyon anakinosan csinálta. Ez tetszik. De még nem az igazi. Obi-Wanhoz viszont a sorozata nagyon-nagyon-nagyon sokat adott, amit talán azzal tudok a legjobban leírni, hogy a PT-ben, és még a TCW után sem volt a legnagyobb kedvenceim között (az OT-t fel sem hozom, mert ott baromira nem szerettem a vén salabaktert, a PT kedveltette meg velem). Részben azért, mert én úgy vélem, Obi-Wan nagy mértékben felelős azért, hogy Anakin átállt a Sötét Oldalra. Nem ő az abszolút felelős, de mint Anakin mestere, nevelője és barátja, sok dolgot csinált rosszúl. Persze ennek is megvan az oka, a felelőse (a Jedi Tanács, akik rábíztak egy épp csak lovaggá ütött fickóra az alapból problémásnak ígérkező Anakin tanítását), de végső soron Obi-Wan volt rossz tanára Anakinnak. És a végén, amikor ezt, mint egy elismerve, még csak bocsánatot sem kér, az kicsit visszás volt a számomra. Amit csak növelt az ep8, amikor Luke képes volt bocsánatot kérni Kylo Rentől, amiért rossz tanára volt. Na, ezen változtatott nagy mértékben az Obi-Wan Kenobi, ahol végre elhangzott az Kenobi szájából, hogy "sorry". És szerintem ez a szakasz a sorozatban jobb, mint a mustafari utolsó beszélgetésük a "you were the chosen one" nyitással. Pedig az is erős jelenet, remek alakítással, de itt McGregor és Christenen túltesz akkori önmagán. És ez csak egy dolog, ami sokat dobott számomra Obi-Wan karakterén. A kapcsolata Leiával is ilyen, az Owen és Obi-Wan közti beszélgetések szintén, ahogy az is, amikor a tehersikló platóján ülve a múlt homályába veszett családjáról, majd Padméról beszél. Előbbi ráadásul számomra megint egy nagyon fontos elem, mert valahol tragikussá teszi a Jedi lovagok mindegyikét az, hogy így, a választás esélye nélkül elszakítják őket a családjuktól és egy olyan érzelmekben analfabéta környezetben nőnek fel, mint a Jedi Templom. S bár ezt tudtuk már az ep1-ből és láthattuk a folyamat egy részét a TCW-ben, a legjobban itt érthetőek meg az összefüggések, egy olyan karakterrel, akit mélyen ismerünk (az, hogy említik vagy látunk egy noname sokadik mellékszereplőt, ehhez nem elég). Mert ez például jobban megérthetővé teszi azt, miért nem képesek a Jedik Anakin érzelmeit helyesen kezelni - miért hibázott ezen a téren nagyot Obi-Wan. Hogyan értse meg egy fiú erős kapcsolatát az anyjával, amikor ő sosem kapta azt meg? Ez a hiba, ami az ep2 egyik központi eleme Anakin karakterének szempontjából, és nagymértékben hozzájárult a bukásához, sokkal érthetőbb azután, hogy ezt hallottuk Obi-Wantól. Érthető, miért reagál annyira flegmán Anakin Shmivel kapcsolatos rémálmaira ott, Amidala erkélyén. És ezért tetszik nagyon, hogy a The Book of Boba Fett-ben úgy mutatják be Luke elképzelését a Jedi Rend felélesztéséről, hogy egyrészt, megadja a választás lehetőségét az ifjaknak, másrészt idősebb korban fogadja be őket. Ez így remek kontraszt, amihez Obi-Wan sokat ad azzal, hogy megtudtuk, mit ragadott el tőle a Jedi Rend. Mindez nagyon jó és számomra sokat hozzáadott Obi-Wanhoz. Amiért mégis kicsit gondolkodóba estem, az az a tény, hogy sok olyan esetben, amikor Obi-Wan komoly érzelmeket váltott ki belőle, ahhoz bizony elengedhetetlenül kellett Darth Vader. Hiszen, ahogy fent írtam is, a sorozatban az utolsó beszélgetésükkor nem csak McGregor, de Hayden is remekelt, és a "sorry" mit sem érne Vader jelenléte, reakciói, szavai nélkül. Szóval a hajdani mester és egykori tanítványa egymásra vannak utalva, és talán sosem nőtt volna meg ennyire Kenobi a szememben, ha nincs ott mellette Anakin valamilyen formában. Hiszen na, az egész Obi-Wan Kenobi érzelmi vonala és fejlődése nem lenne meg, ha nem szerepelne benne úgy Vader, ahogy. Szóval minden pozitívum, amit Kenobinak adok, azt meg kell adnom Anakinnak is. Viszont, mivel a sorozat Ben karakterét domborította jobban ki, ő kapott olyan extrákat, mint a jelenetek Owennel vagy Leiával, így végül a mérleg felé billent el.

A The Witcher 3: Wild Hunt mögött álló CD Projekt RED 2020-ban adta ki Cyberpunk 2077 című akció-RPG-jét. Azóta már tudjuk, hogy ez mibe került. Komoly kritikai, presztízs és anyagi károkat szenvedett el a cég, a játék ugyanis PS4-en és Xbox One-on szinte játszhatatlanul rossz technikai állapotban volt, PC-n is csak egy fokkal volt jobb, ráadásul a több éves fejlesztés során több olyan ígéret is elhangzott a fejlesztők részéről és láthatóak voltak trailerekben, amik végül a játékba nem kerültek bele. Ekletáns példa a játék színhelyéül szolgáló Night City metróhálózata. A metrózás már a legelső trailerben is benne volt, sőt nemrég bekerült a DLC, a Phantom Liberty trailerébe is, ám magában a játékban hiába látogattunk el az állomásokra, azok java vagy nem is volt nyitva, vagy csak körbenézhettünk, azt annyi. De ott vannak az autós üldözések, a szabadidős programok és megannyi más dolog. Nos, ezért a katasztrófáért sajnos nem kifejezetten a CD Projekt RED, hanem annak anyavállalata, a kiadásért is felelős CD Projekt a felelős. Még pontosabban azok a k*rva, piszkos anyagiak. A kiadást ugyanis a főrészvényesek és a befektetők sürgették, meg kicsit a lengyel állambácsi. Utóbbi azért, mert a CD Projekt RED állami támogatást is kapott a játékhoz, amikhez azonban határidőket szabott. Ennek oka lett az, hogy bár a készítők azt állították, hogy még legalább három év fejlesztés kéne, ki kellett adni. A pénzes emberek ennek meg is itták a levét. A részvények árai hatalmasat estek, több ezer előrendelő kérte vissza a pénzét, a Sony nagyon csúnyán megorrolt a CD Projektre és hónapokig nem engedte árusítani a Cyberpunk 2077-et a PS Store-on (ennek hátterében az állt, hogy a PS4 volt a játék fő platformja, mindig azon reklámozták, így ez a Sony-nak is kellemetlenné vált), a Microsoft is levetette egy időre az online boltjából. Nos, sok cég egy ekkora fiaskó után szimplán lehúzn a rolót, hiszen tényleg méretes anyagi veszteség érte a CD Projektet, arról nem beszélve, hogy a játékosok (a vásárlóik) megbecsülését teljesen elvesztették. Mindent, amit a The Witcher-trilógiával felépítettek, aminek hála úgy emlegették őket, hogy egy játékkiadó és fejlesztő, ami a játékosokat nézi, nem az anyagiakat, és a pénzünkért remek élményt biztosító játékokat adnak, mindez egyetlen nap alatt a semmibe veszett, hála a Cyberpunk 2077-nek. De a CD Projekt RED, ami a varsói feketepiacról indult útnak, nem adja ilyen könnyen a bőrét. Nem húzta le a rolót, de nem is csinálta azt, amit az EA, hogy ökölbe szorított kezén középső ujját elegánsan a játékosok felé fordítva magára hagyták a játékot (lásd: Mass Effect: Andromeda, Anthem), hanem folytatták, amit még nem fejeztek be. Folytatták a Cyberpunk 2077 fejlesztését és célul tűzték ki annak a játéknak a megvalósítását, amit 2012-ben bejelentettek és amit ígértek. Céljuk volt a vásárlók bizalmának visszaszerzése. Eltelt három év, pont annyi idő, amennyit 2020-ban a fejlesztők mondtak, hogy még szükség van. És immár tényleg készen van a Cyberpunk 2077, sőt már jóval több, mint amit ígértek. A mai napon befutott 2.1-es frissítéssel az utolsó hiányzó láncszemek, mint a metróhálózat és a szerelmi partnerrel történő lazulás is bekerült (sőt még több is), de a nemrég megjelent 2.0-s frissítéssel párhuzamban megérkezett Phantom Liberty még egy plusz játtékkal is megtoldotta az alap programot (hatalmas, új sztori, szép nagy új játéktér - Dogtown, lényegében egy városon belüli város, mint a Vatikán Rómában, csak Dogtown inkább az Escape from New York című film New Yorkjára emlékeztet közbiztonság és infrastruktúra karbantartás ügyileg). Ezt úgy értsd, hogy az alapjáték végigjátszása attól függően, mennyire vagy hajlandó elveszni Night City-ben, 100-150-200 óra, és ehhez jön még a Phantom Liberty szintén felfedezési vágytól függő 50-100 órája. Mindennek a megkoronáza a ma megjelent Cyberpunk 2077: Ultimate Edition, ami természetesen a 2.1-es változatot tartalmazza a Phantom Liberty-vel együtt, szóval ez a kész játék a DLC-vel. Ez az, amit anno a fejlesztők ki akartak adni, amivel elsőként kellett volna megismerkednünk, ha a pénzes emberek nem sürgetik őket és nem sz*rják le azt, amit a szakemberek, az alkotók mondanak nekik. Ha nem csak a pénzt nézik. Szóval, ha eddig a rossz visszhang miatt kerülted a Cyberpunk 2077-et, most már ne tedd. Az Ultimate Edition megéri az árát. Ez a játék megéri az árát bőven. Több mint 300 órát játszotta vele, ezzel nálam túlszárnyalt olyan programokat, mint a Mass Effect-trilógia és a The Witcher 3: Wild Hunt. Night City lenyűgöző, olyan városok hangulata elevenedik meg benne, mint a Blade Runner vagy a Demolition Man (A pusztító) Los Angelese, vagy a Dred Mega City One-ja. És minden, ami a The Witcher 3-ban jó volt, az itt is jelen van, sőt még jobb is, hiszen ez sci-fi. Megannyi hight-tech kocsit (némelyiknek fedélzeti fegyvere van) és motort vezethetünk, küldetések százait oldhatjuk meg, és akárcsak Geralt sztorijában, úgy V kalandjaiban is szabad kezet kapunk és nagyon változatosak. Itt is könnyen lehet, hogy egy piszlicsáré ógy végül eposzi magaságokba rúg. Például egy celeb úgy gondolja, a pasija félrelép, szóval nekünk kell ennek a végére járni. Ám a vége... Hú az de nem az, amire számítasz. De már maga a felvetés is érdekes, hiszen a celeb talptól skalpig króm, vagyis egy funkcionális kiborg, amiben több a fém, mint a hús. És ez a legjobb a Cyberpunk 2077-ben, hogy itt nincs egy ember, akiben legalább egy csatlakozó ne lenne, de a legvadabbak úgy néznek ki, mintha ténylegesen robotok lennének, a rosszabbak pedig úgy, mintha kiberzombik. Nagyon drurva meglátni az utcán egy tizenéves kisgyereket, amint egy drónnal játszik, ami általános jelenségnek tűnhet a való életben is, csak közelebbről nézve kiderül, hogy a csávónak szemimplantjai vannak, és úgy néz ki, mint a Terminator, amikor letépték a fél pofájáról a bőrt. És, hogy miért néz ki? Talán mert szembetegsége volt, és implanttal tudták helyettesíteni, de a szüleinek nem volt annyi pénze, hogy a ripperdok (a beültetéseket elvégző orvosok) a plasztikázást is megcsinálja, vagy eleve nem tudtak olyan krómot megfizetni, ami normális emberi külső mögé rejti a fémet. De lehet, hogy nem is volt szembetegsége, csak egy banda elbánt vele, vagy a szülei döntöttek úgy, hogy átszabják a kölyköt. Mert ez egy ilyen világ. A króm szerves része a mindennapi életnek, nélküle mozdulni sem lehet. És mindez gyönyörűen fel van építve. Az egyik legjobb, legrészletesebb világ bontakozik ki a Cyberpunk 2077 sztorija során. És mindez FPS módban (kivéve a motorozás és az autózás, ott lehet kamerát váltani), rengeteg választási lehetőséggel. Nagyon-nagyon jó játék lett. Kár, hogy olyan a múltja, amilyen, de a múlton túl kell lépni és érdemes a elen programjába belevágni. Mert ez tényleg egy igazán jó játék lett. Meg eleve, mondjatok még egy olyan programot, amiben Keanu Reevesszel és Idris Elbával lehet bandázni. És nem csak kis szerepeket kaptak. A Reeves által alakított Johnny Silverhand állandó társuk, folyamatosan mellettünk van, az Elba által megformált Solomon Reed pedig a Phantom Liberty-ben vállal hatalmas szerepet. Ja, és mindez magyar felirattal!

A grafikára nem lesz panasz, az fix. És végre Vice City-be térünk vissza! Jupiiiii!

Azzal azért én nem dicsekedék. Bár hétvégén akartam folytatni, a szombat este után jött csúnya másnap kicsit keresztülhúzta a számításaimat. De sebaj, jobb később, mint soha, meg így legalább már a negyedik fejezet is az utamban állt. Jól alakul a sztori. Amit külön kiemelnék, mint tetszetős elem, hogy Trish karaktere kicsit másabb a múltban. Bár a szituáció is más, amiben van, úgy érzem, a múltban nyugodtabb, kicsit naív, és úgy tűnik, erőteljesen "az vezet, aki fizet" mentalitást követ. Még csak fel sem háborodott azon, hogy utasai két perc alatt kétszer is módosítottak az előre lebeszélt alkun - pedig már az komoly veszélyeket jelenthet, hogy az űrben akarnak randevúzni. Mert mint tudjuk, az űrben senki sem hallja a sikolyokat. Ezt az aqualish is igazolhatja. A jövőben meg már azért rámordult Zakre, mert az kórházba akarta juttatni, miközben azért elég vad következtetés az, hogy a követőik egyből azon az állomáson fogják keresni őket. Hiszen azért az űrhajók általában elég jól felszereltek (még Luke megcsonkított kezét is el tudta látni Leia a Falcon fedélzetén), és itt is egyből azzal jött Zak, hogy a bacta van fogytán. Vagyis csak ez az oka, hogy útba ejtik az állomást. A baktakészlet fogyásáról a Maze-en meg a biztonsági kamerák sem tudhatnak. Szóval mintha Trish az idő előrahaldtával a kissé naív, a vevő szava szent mentalitásból átesett volna a senkiben sem bízó és mindenhol csapdát szimatoló alakká. Kíváncsi vagyok, hogyan alakult így át. Maz Kanata karakterét is nagyon jól eltaláltad. Ezen a téren szerintem lazán túltettél Chuck Wendigen, akinek az Utóhatás: Adósságban nem sikerült ugyanez, pedig kábé ugyanannyit szerepeltette, mint te. Várom a folytatást. Pillanatnyilag a múlt eseményei jobban érdekelnek, mert ez a Ghorn krapek elég érdekes alaknak tűnik. Megjegyzem, egy pillanatra azt hittem, hogy Trishen van a nyomkövető és a kanos ithori csempészte rá, és ezért hajtott rá hősnőnkre (ami... ). De ez tényleg csak egy röpke pillanatig tartott, amíg Ghorn rá nem bökött útitársára. És, ha már Ghorn, miért utazott ez az aqualish-sal? És milyen kapcsolatban volt a rossz lapjárású trandókkal. Csak nem ők követik hőseinket? de, ha van hajójuk, mit kereségltek Maznál? Ez a kérdés kizárja őket, ha csak nem sikerült percek alatt egy második hajót is keríteniük. És kiknek dolgozik Ghorn? A Shadow Fist név eléggé úgy hangzott, ahogy az Első Rend elkeresztelné a titokzatos hajóját (főleg, ha azt veszem, hogy a legendákbeli régi Köztársaság idejében a Sith Birodalom kötelékében szolgált egy ilyen nevű elitkommandós). És akkor három apróság: "A hang erélyes volt, mégis kedves és lágy. Egy női hang volt, ám mélyebb a legtöbb Trish által ismert női hangnál" - a szóismétléstől nem kell annyira félni, mint ahogy azt nyelvtanórák belénk diktálják. Főleg párbeszédekben az életszerűség miatt el lehet sütni egyet-egyet itt és ott, hiszen a mindennapi emberek nem irodalmi szofisztikáltsággal beszélnek. De ennél azért jobban kell kerülni. "Gyorsan átkutatta a fekete ujjasa (ami ezúttal pizsamául is szolgált) és a bőrnadrágja zsebeit, de amit talált bennük, az nem töltötte el túlzott örömmel" - zárójelet, pláne így, ne nagyon használj. Határozottan kerülendő. Szebb, ha zárójel helyett gondolatjeleket használsz, vagy még szebb, ha a mondatba fűzöd: "Gyorsan átkutatta a pizsamaként is jól szolgált fekete ujjasa és a bőrnadrágja zsebeit..." "Üdv a Japael rendszerben" - Japrael.

Bocs, az empátiám csak egy bizonyos szintig működik. Te már rég átlépted azt a küszöböt, ami triggerelné. Mert ez már megszokott, tudom, hogy ilyen vagy. Időről-időre lefutjuk ugyanazokat a köröket, mert rád képtelenség odafigyelni, hiszen szó szerint bármin képes vagy kiakadni. Ahogy az a mostani példa is mutatja, a nagy büdös semmire is rágerjethetsz. Nostradamus sem tudná megjósolni, hogy épp mi fogja leverni az ékszíjat. Ebbe meg én őszintén szólva, belefáradtam. Vannak ennél fontosabb dolgok is az életemben, ami kaphat az empátiámból, te erről a listáról már leestél. Ez már csak "a szokásos Rog", ami vállvonásra elég. Amúgy az EHP-ban te is vezető tag lehetnél, mert valahogy teljesen biztos vagyok benne, hogy míg ilyen szépen jellemzed az embereket, eszedbe sem jutott, hogy nekik is lehetnek gondjaik, csak ők nem teregették ki törülközőként olyan nyilvánosan, mint te. Lehetsz alelnök.

Maximálisan egyetértek @Darth Cupsy-val. Amúgy én is szeretem ezeket a kis színes ikonkákat.

Ami jó jel, mert a Fallout-játékok is fura hangulatúak.

Itt is az van, hogy a Mandator IV osztályt nem arra találták ki, hogy elsődlegesen űrhajókra lövöldözzön. Ez a Resurgentek dolga. A Mandator IV-esek ostromgépek, szóval minden értelmes ember elsőként ostromra használja. A fegyvere neve is orbit auto-canon, nem ship-to-ship auto-canon. Az, hogy a bázisra lőttek rá elsőként ezzel a hajóval, teljesen jó és logikus. Eleve ezért vitték magukkal. Minden másra ott vannak a Resurgentek. A Finalizernek, a Fellfire-nek és a harmadik Resurgentnek kellett volna azonnal lecsapnia a Raddusra, az Anodyne-ra, a Ninkára és a Vigilre, miközben a Fulminatrix rálőtt a bázisra. És már akkor ki kellett volna eresztenie mindhárom Resurgentnek legalább egy-egy raj TIE/fs-t, meg kísérőnek egy-egy raj TIE/fo-t, amikor kiléptek a hipertérből ("five bloody minutes ago"). A Fulminatrix bevetése pedig nagyon sok szempontból volt jó ötlet, ahogy az is, hogy először a bázisra lőtt rá. Hiszen az Első Rend nem tudhatta, mennyire előrehaladott az evakuálás, ahogy azt sem tudták, hogy amit itt látnak, az az egész Ellenállás vagy csak egy kis része. A bizonytalanság nem is volt alaptalan, hiszen a bombázók és a vadászgépek egészen addig rejtve voltak, amíg nem volt rájuk szükség. Ugyanígy akár még egy tucat MC85-ös vagy féltucat Starhawk is előkerülhetett volna a D'Qar takarásából, de az is megeshetett volna, hogy a bázist védi egy ionágyú, ami tudjuk, hogy csillagrombolókat képes lekapni az égről. Ahogy azt sem tudhatták, hogy a bázis már üres vagy a földalatti részekben még mindig több száz felfegyverzett katona várja az evakuálást és esetleg földalatti hangárakban épp transzportokba pakolnak be, amik majd egyben szállnak fel és menekülnek el a szélrózsa minden irányába egy ionágyú védőtüze mellett. A Fulminatrix pont azt a célt szolgálta, hogy ne történjen meg az, ami a Hoth ostromakor megtörtént.

Egy szóval sem írtam olyat, hogy az űrben nem lehet használni. Azt írtam, mire való, mire épült, mire tervezték. De ez nem jelenti azt, hogy másra nem lehet használni a megfelelő körülmények között, csak nem feltétlen a legjobb hatékonysággal. Jó példa a Halálcsillag szuperlézere. Az is bolygók felrobbantására való, de az endori csatában láthattuk, hogy f*szán működik mon calamari cirkálókkal szemben is, amíg azok nem mozognak. Amint mozgásba lendültek és bevetették magukat a csillagrombolók közé, a szuperlézer használhatatlanná vált. Megszűntek azok az ideális körülmények, amik esetében eredeti rendeltetésétől eltérő módon is lehetett használni. Az ep8 elején a körülmények megfelelőek voltak a Fulminatrix számára. A Raddus mozdulatlanul lebeg, közel van az Első Rend flottájához és az oldalát mutatja nekik, vagyis a legnagyobb célfelültet nyújtja, és mindezek mellett még közvetlen szemben van a dreadnaughttal. Még az is lehet, hogy az evakuáló kompok miatt a pajzsai sincsenek maximumra húzva. Szóval könnyű célpont, könnyen be lehet célozni és szét lehet lőni. Később, az üldözés folyamán ezek az ideális körülmények már nincsenek meg. A Raddus mozog, és valószínűleg nem gyök kettővel halad előre. A pajzsai is maximumon vannak és minden csepp energiát a tat védelmére küldtek. És a hátulját mutatja, vagyis jóval kissebb célfelületet nyújt. Ezek már teljesen más feltételek, mint a film elején. Mindezeken túl az auto-ágyú használhatatlan, ha a célpont nem valamivel a hajó orra alatt és azzal szemben van. Elég nagy hátránya ennek a fegyvernek, hogy csak nagyon kis szögben képves mozogni, és azt is csak függőlegesen (ebből is látszik, hogy planetáris bombázásra épült az a fegyver, nem manőverezésre és relatíve gyors mozgásra képes űrhajók ellen, hiszen onnantól kezdve, hogy valami a Mandator IV vízszintes tengelyei fölé vagy a hajó mellé, esetleg mögé kerül, már csak papírnehezéknek jó). Szóval, száguldás közben csak arra kellett volna figyelnie a Raddus kormányosának, hogy a hajót mindig az auto-fegyver lővonalán kívül tartsa, ami ilyen kis szög esetén nem nehéz feladat. Elég, ha kicsit a Fulminatrix X tengelye fölött marad és kész. Azért ezt az elszólást nem venném túl komolyan, mert maga az, hogy "flotta" nem mérőszám, semmit nem árul el a Mandator IV-esek hatékonyságáról. Ez csupán egy jól hangzó, de valójában "nesze semmi, fogd meg jól" kijelentés. Nem is csoda, hogy a Poe-nál jóval tapasztaltabb Organa tábornok fontolóra sem veszi és ragaszkodik a visszavonuláshoz. Mert egy flotta állhat 3 corelliai korvettből vagy 14 000 különböző méretű, típusú és rendeltetésű hajóból is. Az, hogy "flotta gyilkos" semmit sem határoz meg, jelentés nélküli kijelentés. Ezek siege (ostrom) dreadnaughtok elsősorban, arra épültek, abban a leghatékonyabbak. És megfelelő körülmények között be lehet vetni másra is. Űrállomások, vagy az evakuálás miatt mozudlatlanságra kárhoztatott hadihajók ellen, esetleg használhatják rajtaütéseknél flottakikötőknél. De már pusztán a hajó fegyverzete is azt mutatja, hogy, ha a Raddus begorombult volna, egy az egy ellen szanaszét cincálta volna a Fulminatrixot. Merthogy utóbbinak az össz fegyverzete a két orbitális auto-ágyú és 26 pontvédelmi löveg. A Raddus fegyverzete 18 nehéz turbólézerlöveg, 18 nehéz ionágyú, 12 pontvédelmi löveg és 6 protontorpedó-vető. Na vajon melyik épült hajó-hajó elleni csatákra és melyik orbitális pályáról történő ostromra? Megjegyzem, az Első Rend az egész d'qari támadást már az alapoknál elb*szta, hála Hugs tábornok szakértelmének. Mert mi a pékért is a Fulminatrix próbált rálőni az Ellenállás flottájára? Volt ott három Resurgent, amik már azelőtt tüzet nyithattak volna az ácsorgó flottára, hogy a Fulminatrixot behívják. Nem csoda, hogy Canady kapitány feje füstölt. A TIE vadászokat sem engedte ki és a Resurgentek sem lendültek támadásba.

Ha frappánsat nem is, elemzőset igen. Alapvetően egyetértek azzal, hogy az, hogy végül megsemmisítették a Fulminatrixot, szerencsés volt az Ellenállás számára. De nem az üldözés miatt, ott több mint valószínű, hogy baromira nem számított volna az ostromhaja jelenléte. Mert van itt pár dolog, amit még figyelembe kell venni. Az egyik, hogy az Ellenállás pontosan ismerte a Mandator IV-eseket, a terveket ugyanis Zay Versio és Shriv Suurgav megszerezte, és közvetlen a Csillagpusztító felrobbantása után leszállította. Ennek hála tudták Dameronék kiagyalni azt a tervet, amit az ep8 elejét végrehajtottak. Mivel ismerték a típus technikai leírását, így ismerték az auto-fegyver paramétereit is. Hathatós lőtáv, effektív tűzerő, szóval mindent. Szóval azt is tudták, hogy mi az a táv, amit tartaniuk kell ahhoz, hogy egy Mandator IV ne jelentsen veszélyt. A másik, hogy az auto-ágyú egy ostromfegyver. Eleve, a hajótípus neve Mandator IV-class Siege Dreadnaught, a feladatköre pedig az orbitális bombázás. Ennél fogva hatékonysága egy hajó-hajó elleni ütközetben nem lehet túl effektív. Az sem véletlen, hogy a Fulminatrix nem lépett ki a hipertérből, amíg Hux erre nem utasította. Direkt először a hadihajók ellen épült Resurgentek érkeztek meg az Ileenium-rendszerbe, hogy felmérjék a terepet, biztonságos-e a Fulminatrixnak befutnia. Mindezt figyelembe véve valószínűleg tűnik, hogy egyáltalán nem lehetett volna az üldözés során használni. Az auto-ágyú egy ostromfegyver, ami bolygófelszíni álló célpontok ellen lett megépítve, nem ezerrel száguldó űrhajók lelövésére. Minden más fegyvere pedig csak önvédelemre szolgált. Az meg, hogy milyen kárt tett a d'qari bázisban, irreleváns. Az egy bolygón volt, ahol már a lövedékek becsapűdási ereje önmagában is komoly károkat okozhatott volna. Ugye ez alapvető fizika. A másik, hogy a bázist semmilyen pajzs nem védte, a Raddust ellenben egy olyan prototípus pajzs ölelte körbe, amelynél erősebb nem volt sehol a Galaxisban, talán csak a Xystonokon. Ehhez még vegyük hozzá, hogy az Első Rendnek volt még Mandator IV-ese, ha az tényleg könnyedén el tudta volna dönteni a kérdést, odarendelhettek volna egy másikat. Mindezt figyelembe véve szerintem tök mindegy lett volna, hogy a Fulminatrix részese-e az üldözésnek vagy sem. Amiért hajlok arra, hogy hosszú távon jó ötlet volt kilőni a hajót, az nem az Oetchi-rendszeren át történő üldözés, hanem a craiti bázison történő leszállás. Ha egy ostromhajó jelen van, akkor a craiti bázist ugyanúgy szétbombázhatta volna, mint a d'qarit. Ugyan a bázisnak volt pajzsa az orbitális bombázás ellen, de nem fogadnék arra, hogy a közel negyven éves pajzsgenerátorok, amik harminc éven álltak karbantartás nélkül a sós sivatagban, olyan marhára ellent tudtak volna állni a Fulminatrix ágyúzásának.

Sikerült lefilmezni Sidioust, amikor megtudta az eredményt.

Lehetőség még sok van. Én egy olyan sorozatnak örülnék, ami az ep7-hez közelebbi időszakot meséli el rendesen, nem úgy, mint a Resistance. A Vérvonal és a The Force Awakens közti időszakra gondolok. Szerintem egy ilyenbe még rengeteg lehetőség van. Láthatnánk, hogyan alakítja ki Leia az Ellenállást, hogyan foglalja el a helyét Kylo Ren az Első Rendben Snoke fővezér mellett, sőt akár még olyasmit is behozhatnának, hogy hogyan viselte Luke Kylo árulását. Itt most olyanokra gondolok, hogy mennyit árult el Leiáéknak, milyen gyorsan döntött úgy, hogy felszívódik, miért pont az Ahch-Tót választotta, stb. És akkor még ott vannak a nagyobb, galaktikus dolgok, hiszen az új Köztársaságból ekkor válnak ki a korábbi centristák és alapítják meg hivatalosan is az Első Rendet, válnak ők a szervezet politikai ágává, egyben ezzel az Első Rend a Galaxis ismert szegletében is megveti a lábát. Itt már jöhetnek, hogy milyen politikai összefonódások és ellentétek vannak az ÚK, az ER és az Ellenállás között, és behozhatnának olyan karaktereket, mint az öreg Xiono vagy Carise Sindian úrnő.

Premier Date: 2024. 12. 31. 23:59 Az is jövőre.

Most esik le, hogy a fenti két kép már csak azért is ütős, mert megmutatja a Sith és a Jedi közti alapvető különbségeket, és hogy ezek mit eredményezhetnek. Hiszen ezen a ponton mindkettő elért egyfajta halhatatlanságot, csak épp Qui-Gon a természetest, Darth Sidious pedig a természetellenest. Előbbi valódi halhatatlanság és isteni hatalmat adott, a másik fals és bár az Erőben nem lett gyengébb Sidious, de fizikai oldalról nézve... Nos, egy bazi nagy mechanikus kampón kell a WC fölé lógatni, ha épp dolga van...

Akkor folytassuk a listát. 15. Shadow of the Tomb Raider Érdekes, hogy a régi Tomb Raiderek hatására született meg az Uncharted-sorozat, ami végül megalapozta az új Tomb Raider játékokat. És ezért igazán hálás vagyok, mert a klasszikus Tomb Radereket kicsit szem szerettem. A 2013-as reboottal elindult új széria, a Survival-trilógia viszont az egyik nagy kedvencem lett (az első két részt PC-n játszottam ki néhányszor, azóta viszont PS-re is meglettek), Lady Croft büszkén odaállhat Drake mellé. Főleg az tetszett benne, hogy remek akciókat kaptunk, nagyszerű misztikumokat könnyed fejtörőkkel, és olyan játékmenettel, ahol nem kell pixelre pontosan kiszámítani az ugrást. Mindezek mellett Lara már nem csak egy nagymellű, vagány kalandornő, hanem egy törékeny, kicsit megtört lelkű könyvmoly, aki a trilógia során változik át azzá a kalandorrá, akit a későbbi játékok lefestenek – de közben nem veszti el kedvességét és könyvmoly jellegét sem. Illetve kicsit szociopata is lett. A trilógia megkoronázása a 2018-as Shadow of the Tomb Raider, amiben Lara befejezi az utazását, és miközben megmenti a világot, megtalálja az útját is. Maga mögött hagyja a túlélők bűntudatát, célt lel az életbe és újra büszkén viseli a Croft nevet és a grófnő rangot. Plusz szabályos terminatrixszá vált, az egyik kedvenc jelenetem például ebben a játékban van. Ráadásul a középamerikai dzsungel, mint helyszín remekül megidézik a klasszikus részeket, és a fejtörők és ügyességi elemek talán itt vannak a legjobb egyensúlyban. Nem túl nehezek, de kellemes kihívást nyújtanak. A történet kicsit talán lapos – legalábbis az a része, ami nem Lara családi szálát göngyölíti fel –, de ezt remekül kompenzálja a megannyi felfedeznivaló és az olyan remek szakaszok, mint például a cunami előli menekülés. 14. A Plague Tale: Innocence és Requiem A 2019-es A Plague Tale: Innocence és 2020-as folytatása, a Requiem olyan programok, amik ékesen bizonyítják, vak, maradi és a témában abszolút tudatlan (még inkább kő ostoba) az, aki azt hiszi, hogy a videójátékok még mindig csak üres lövöldözős programok. A francia Asobo Studio játéka Franciaországban játszódik az 1300-as évek közepén, amikor épp dúl az inkvizíció és a pestisjárvány, és még egy háború is zajlik Angliával szemben. Ebbe a kalamajkába csöppen bele a 15 éves Amicia de Rune, aki az inkvizíció elől kénytelen menekülni kisöccsével, Hugóval, akit egy rejtélyes betegség kínoz. A sötét hangulatú játék első részén még kicsit érződik, hogy a kisköltségvetésű programok közé tartozik, de már így is bátran odaállhat bármilyen AAA-jategóriás játék mellé úgy sztori és karakterek, mind látvány terén. Megható és szívhez szóló történetét tekintve pedig nagyon sok több száz millió dollárból összehozott szuperprodukciót képes lepipálni. Mindehhez hozzájön, hogy a pestisjárványt természetfeletti csapássá tették, ami nem csekély misztikumot és rengeteg horrort visz a játékba. Egyes része a programnak olyan játékokat idéz meg, mint a Dead Space, a Silent Hill vagy éppen a nemsokára sorra kerülő The Last of Us Part 1-2. A tavaly megjelent Requiem pedig ékes példája annak, hogyan kell folytatást készíteni. A fejlesztőket nem ragadta el a siker. Megtartottak mindent, ami jó volt az első részben, és azokat szimplán továbbfejlesztették és kiegészítették még jobb dolgokkal. Ráadásul, jóval magasabb költségvetéssel dolgozhattak, így míg az első részben kevés NPC volt és kihalt kis falvakban bolyonghattunk, a Requiemben már élettel teli nagyvárosokba is ellátogatunk, és az említett misztikus vonal szabályos katasztrófákat képes előidézni. Egy szó mint száz, ha gamer vagy, ezt a két játékot vétek kihagyni. Megható, hangulatos, félelmetes, egy igazi érzelmi hullámvasút. 13. Days Gone Ha már említettem a zombikat a lista első felében… Na jó, itt fertőzöttek vannak, nem zombik. De tényleg… Oké, ezek is zombivarriánsok. Na jó, mégsem. Hogy mi? A játékból meg lehet érteni. Lényegében állati szintre visszazuhant, fizikai szempontból evolúciós ugrást végrehajtott emberek ezek is. De a Days Gone-ban nem ez a jó. Nem az, hogy olyan hordákba futhatunk, aminek létszáma a több százat is elérheti – az ilyenek kiirtása kellemes időtöltés lehet. Vagy gyors halál. Hanem az, hogy a főhős, Deacon St. John egy motorosbanda tagja volt az apokalipszis előtt, utána meg magányos vándor, egy drifter, aki a kevés megmaradt „település” között ingázik motorjával, és mindenféle megbízást elvállal a hordairtástól kezdve a fejvadászkodásig vagy eltűnt személyek felkutatásáig. És mindeközben ott lebeg az, hogy Deacon nem képes elszakadni halott felesége emlékétől. A játék nagy erőssége, hogy amit a The Last of Us sötéten és elborzasztóan prezentál, azt a Days Gone szabadabban, könnyebben kezeli. A nyílt világ hangulatos, szinte már idilli, annak ellenére, hogy mutáns emberek, medvék és farkasok portyáznak az erdőkben, és kihalt falvakon vezet át az utunk. Mégis, valami hihetetlen szabadság árad a játékból, és ehhez remek adalék a program egyetlen járműve, a motorunk, amit ugye sokszor a szabadság szimbólumának tartanak. S bár itt is vannak olyan emberek, nem is kis számban, akik rosszabbak, mint a civilizációt elpusztító fertőzöttek, rengeteg jó emberrel is találkozhatunk, így nem olyan nyomasztó a világ, mint a The Last of Us-ban. Itt nem kell minden emberrel úgy megismerkedni, hogy először ráfogod a fegyvert, aztán kérdezel. A bizalmatlanság és a halálfélelem nem állandó társ. Mindezeknek hála a 2019-es Days Gone egy nagyon kellemes, könnyed alkotás, ami sajnos anyagilag és kritikailag nem teljesítette a Sony elvárásait, így a folytatás annak ellenére nem készülhet el, hogy a játék ma már kult státuszban van és rengetegen szeretnék, ha lenne második része. Már csak azért is, mert a vége nyitva maradt. Amúgy az egyik érdekessége még a játéknak, hogy én nagyon-nagyon ritkán használom a gyorsutazás lehetőségét a nyílt világú játékokban. Szeretek real time utazni, számomra illúzióromboló az, hogy a hős egyszer csak a világ másik végébe teleportál. Plusz így nem csúszok le a világ nyújtotta dolgokról, mellékküldetésekről, stb. A Days Gone-ban viszont gyakran éltem vele, mert ez is remekül integrálva lett a játékba. Ugyanis csak akkor elérhető, ha a motorunkban van elég üzemanyag, mert, ha használjuk, pontosan annyi idő telik el in-game, és annyi üzemanyag fogy, mintha real time mentünk volna oda. 12. Metro Exodus Erről a játékról sem akarok sokat regélni, mert a múltban már alaposan kitárgyaltam itt. Legyen elég annyi, hogy nagyszerűen tágította ki a már amúgy is remek, hangulatos Metro-univerzumot, és a fejlesztők egy olyan játékot hoztak össze, amit én nem vagyok rest a Half-Life 2-vel egy lapon emlegetni. Nagyszerű FPS, iszonyú jó pillanatokkal és szerethető karakterekkel, ahol szintén sokat számít, hogy mennyire vagyunk emberségesek vagy épp embertelenek. Lényegében ettől függ, hogy a sztori végén Artyom meghal vagy életben marad. Apropó, ennyire ütős, hősies vége kevés játéknak van, kapásból csak a Mass Effect 2-t tudnám felhozni, ami szerintem felér hozzá – na jó, az túl is szárnyalja (nyilván mindkét játék esetében arra a befejezésre gondolok, amikor mindenki életben marad). 11. Mafia: Definitive Edition A sci-fi mellett a western és a szervezet bűnözést középpontba állító bűnügyi művek (könyvek, filmek, játékok, sorozatok) a kedvenceim. Sci-fire akad itt példa szép számmal, western is lesz mindjárt, de előtte még jöjjön a maffia. Azaz, a Maffia: Definitive Edition, ami címe ellenére valójában a 2002-es Mafia remake-je (aki azt mondja, hogy csak felújított változat, az súlyosan hülye). Mivel igazán jó bűnügyi játék pont olyan sok van, mint western, így nem csoda, hogy nagy rajongója voltam az eredeti játéknak. Sőt én azon csodabogarak közé tartozom, aki nagyon szereti a Mafia 2-t és – most tessék leülni, ha gyenge a szíved – a Mafia 3-at is. És bátran állítom, hogy a remake jobb lett, mint az eredeti. Emberibbek a karakterek, a sztori sokkal logikusabb és folyékonyabb. Nem, nekem k*rvára nem hiányzik az eredeti játék hosszú-hosszú vonatozása, és az olyan baromságok sem, mint amikor a Salieri-család ellenségei besétálnak a főhős után egy olyan bárban, aminek az a neve, hogy Salieri's Bar. A sztori kábé tíz évet ölel fel az 1920-as évek végétől az 1930-as évek végéig, a főhőse pedig Tommy Angelo, akit a vak véletlen tesz egyszerű taxisból gengszterré. Végigkísérhetjük felemelkedését, majd az erkölcsi érzéke miatti bukását. A játék sokat merít a Godfatherből, de képes más perspektívát nyújtani – példának okáért, Tommy maga sosem lesz maffiafőnök, csak caporegime és sokkal emberségesebb, mint Michael Corleone. A játék rendkívül hangulatos és kellemesen kezeli a nyílt világot. Nem egy GTA, de lehetőségünk van küldetések között a ’30-as évek verdáival "száguldozni" és néhány mellékes küldetés megcsinálni a Free Roamban. De, ha ehhez nincs kedvünk, akár az egész autókázósdit kihagyhatjuk, ha az nem kötődik a sztorihoz (a hírhedt versenyzős rész például nem skippelhető – bár már nem is olyan hajtépően nehéz, mint az eredeti játékban). Ám a sztorija a legerősebb, ami követi az eredeti játék történetét, kisebb változtatásokkal – amik mindegyike a javára vált. Az egyik ilyen „kisebb” változtatás például az, hogy Tommy felesége az eredeti játékban lényegében csak cameózik, itt viszont nagy szerepe van abban, hogy hősünk végül azt tegye, amit tesz. 10. Red Dead Redemption 2 Ahogy fent említette, szeretem a western műfajt, de nagyon-nagyon kevés igazán jó videójáték van ebben a zsánerben. A Red Dead-széria ilyen, és ez volt az egyik ok, ami miatt nem csíptem a konzolosokat: ők játszhattak vele, míg a PC-sek nem. A háromrészes szériából csak a második jelent meg végül PC-re, pár évvel ezelőtt, de akkor már volt konzolom. Ennek ellenére PS-en sem játszottam vele nagyon-nagyon sokáig. Túl drága volt, ahhoz képest, hogy milyen idős játék. Aztán valamikor 2021-ben jött egy leárazás, amit már megfelelőnek találtam, akkor bezsákoltam. És milyen hülye voltam! Ezért a játékért simán megérné még most is megfizetni a teljes árat. A Red Dead Redemption 2, ahhoz képest, hogy 5 éves játék, még mindig álomszép. Még PS5-ön is, pedig sosem kapott upgrade-et az új konzolra. Sokszor csak azért ácsorogtam percekig egy sziklakiszögelésen vagy egy magasabb dombon, hogy gyönyörködjek a tájban. És elképesztő az a részletgazdagság és tartalom, amit a Rockstar ebbe a játékba belezsúfolt. Egy barátommal egyszer azon viccelődtünk, hogy ennél a játéknál simán megtörténhetett az, hogy hazament az animátor, és, ha a neje megkérdezte tőle, hogy mit csinált egész nap, nyugodtan rávághatta: lóf*szt. Mert a fiú paciknak ez az alkatrésze is megvan. Meg esznek, isznak, olykor-olykor sz*rnak menet közben. És, ha elhanyagoljuk a táplálásukat, akkor bizony lefogynak, majd éhen halnak, de ha két játékbeli napon át megállás nélkül hajtjuk őket, akkor végül remegni kezd a lábuk, és egy idő után hullafáradtan összeesnek. És ez csak egy a sok dolog közül. A játéknak önállóan működő ökoszisztémája van. Száznál több állat és növény gondoskodik arról, hogy ha átlovagolsz a térképen – ami iszonyú nagy –, mindig láss valami érdekeset. És akkor ott van a mindennapi életüket élő emberek, a több tucat random esemény, és így tovább. Több mint száz órát öltem a játékba, s bár a fősztorit letudtam, még mindig rengeteg tennivaló van, ugyanis a játék végén egy teljesen új pályaszegmens nyílik meg (nagyjából a pálya maradék egyharmada), ahol lényegében egy újabb játék veszi kedzetét új történettel. A sztori pedig kiváló, úgy a fő- mint a mellékes szálak. Remek karakterek mesélik el, és nagyon változatos. Kevés játék van, ami egyszerre képes igazán reálisan, mégis elgondolkodtatóan és ezzel párhuzamosan börleszkbe illően is tálalni ugyanazt a témát. A Red Dead Redemption 2 ilyen. Például egy hosszú küldetéssorozat az amerikai őslakosok helyzetét tárgyalja rendkívül komolyan és sok aspektusból vizsgálva a dolgot, míg a világot járva néha amatőr kuklukszklán gyűlésekbe futhatsz, ami alatt olyan vicces pillanatok zajlanak le, mint amikor a lángoló kereszt felborul és agyonüti a frissen beavatott tagot. Mindezek mellett rengeteg egyéb tevékenységet is csinálhatunk. Vadászhatunk, halászhatunk, fejvadászkodhatunk, segíthetünk embereken, részt vehetünk pisztolypárbajokban, bankot, postakocsit vagy vonatot rabolhatunk, és, ha arra szottyan kedvünk, leülhetünk pókerezni is. A Red Dead Redemption 2 mindezeknek hála nagyon hamar az egyik kedvenc játékommá vált, és a nyíltvilágú játékok között ez a leg-leg-legjobb. Talán ez is a legnagyobb baja, hogy túl részletes, így nagyon könnyű elveszni benne. De én pont ezt imádom. Szeretek elveszni a játékokban. 9. Until Dawn A horrorjátékokkal kapcsolatban vegyesek az érzéseim. A legjobban akkor jönnek be, amikor a hősnek van fegyvere és a mumus valamilyen szörny vagy szörnyek. A szellemek, a zombik, a vámpírok, ezek nekem nem adják annyira. A Resident Evil-játékokat is csak azért szeretem, mert a zombik mellett másfajta szörnyikék is vannak bennük. Az Until Dawn nem egészen ilyen. Ez is inkább interaktív mozi, ahol a döntések sokat számítanak. Meg a reflexeink, hiszen rengeteg a QTE (Quick Time Event, azaz: gyorsan nyomd le a jó gombot) benne, szóval csak akkor érdemes belevágni, ha már reflexből tudod, melyik gomb melyik a kontrolleren (én először nem így játszottam, szinte minden QTE-t buktam). A döntések és a QTE-k azok, amiknek hála a maroknyi tini élete eldől. A hiba itt halált jelent, és az Until Dawn-ban a szereplők java nagyon sokféleképpen meghalhat. Szóval, ha egyszer megúsztad, még nem lehet megnyugodni. És ez a legjobb benne, hogy a szereplők az utolsó pillanatig fenyegetve vannak és haláluk végleges. Nem egyszerű mindet életben tartani. Közben egy remek kis sztori alakul ki, ami bár afféle Sikolyként indul, és úgy tűnik, egy sorozatgyilkos a hunyó, a végén már verdugók elől kell szaladgálni. Közben igazán remek karakterfejlődésen mennek át a szereplők, miközben az egymáshoz való viszonyukat is alaposan megváltoztathatod. És ez az, amiért nekem az Until Dawn nagyon tetszett. 8. BEYOND: Two Souls A Quantic Dream egy másik, a Heavy Raint követő játéka. A főhős ebben egy lány, akinek különleges képességeket ad az, hogy egy szellemlény szó szerint hozzá van kötve. Mi a két karakter között váltogatva ismerkedhetünk meg Jodie Holmes (Elliot Page, bár akkor még Ellen Page volt) és „társa”, Aiden sztorijával, gyerekkoruktól kezdve egészen tragédiákban és csapásokban gazdag felnőttkorukig. Bár játéknak annyira nem lehet nevezni, a program nagyjából 90 százalékát anélkül végig lehet vinni, hogy a kontrollerhez érnél. Döntéseink itt is inkább illúziók, bár azt meghatározhatjuk, hogy a végén Jodie-nak mennyi oka legyen az életre – ugyan a játék a halált is úgy kezeli, hogy az nem a vég, hanem egy új kezdet egy másik létsíkon, szóval a végső dilemma azért erős. Akárhogy is, nagyon szívhez szóló a különböző szervezetek csapdájába eső kislány, később nő életét végig kalauzolni, aki leginkább csak szabadságra vágyik és arra, hogy valaki ne csak azért szeresse, mert természetfeletti képességei vannak, és ne csak egy eszközt lásson benne. A játék fejezetekre osztva tálalja hőseink történetét, ráadásul nem kronológiai sorrendben – mivel az egész Jodie visszaemlékezése, és az emlékek egymásra hatva jelennek meg. Szóval nagyon oda kell figyelni, hogy tudjuk, épp hol járunk az idővonalon (ebben segít a program), és mi miért van, mit miért élhetünk át. Ráadásul ebben a játékban korlátozottsága ellenére egész szabad döntéseket is hozhatunk, például keményen megbüntethetjük a Jodie-t szekáló tiniket, vagy shotival szétloccsanthatjuk azok fejét, akik megpróbálják megerőszakolni. Vagy, ha úgy gondoljuk, akár el is sétálhatunk a g*ci tinik bulijáról, vagy csak ráijeszthetünk az erőszakoskodó trógerekre (vagy lelépünk a bárból, mielőtt szemet vetnek rá). 7. Cyberpunk 2077 (+Phantom Liberty) Szerintem nincs olyan gamer, aki ne hallott volna 2020-ban a Cyberpunk 2077-ről. A játék, ami az évtized botrányát okozta a gamer közösségben azzal, hogy PS4-en és Xbox 360-on játszhatatlan minőségben adták ki, PC-n is csak néhány fokkal volt jobb, és a beígért dolgok felét sem valósították meg. És ez azért volt különösen fájó, mert az a CD Projekt RED tette ezt, ami a Witcher-trilógiával kiemelkedett a kapzsi kiadók és fejlesztők köréből, és a The Witcher 3: Wild Hunt a mai napig hivatkozási alap az akció-RPG-k műfajában. És én ezért a játékért adtam ki nagyon-nagyon sok pénzt (részben pont a Witcher 3 miatt), mert a szipi-szupi (viccen kívül, k*rva tartalmas) gyűjtői kiadást vettem meg, PS4-re. Hülye lennék, ha azt mondanám, nem volt semmi baj vele. Rengeteg programhiba keserítette meg az életemet. Mégis, már a legelső változatban lekötött és nagyon élveztem. Ma pedig már a kiegészítőjét, az októberben megjelent Phantom Liberty-t tolom, a második kijátszás keretében. E sorok írásakor már közel 180 órám van a második végigjátszásban (116 órába telt az első), és szerintem a kiegészítőnek még csak a felét csináltam meg. A Cyberpunk 2077 ma már kicsit sem emlékeztet arra a technikai katasztrófára, amit három éve megjelent. Nemhogy kész, túlnőtt magán. Night City eszméletlenül hangulatos játéktér a hatalmas felhőkarcolóival, megakonstrukcióival, a kietlen Badlandsszel, az apokaliptikus Kutyaveremmel, és így tovább. Iszonyú jó karakterek jelennek meg benne, a küldetések mindegyike teljesen egyedi és millió felfedeznivaló van benne. Jómagam 2020-ban sem bántam, hogy annyi pénzt fizettem a Cyberpunk 2077-ért, ma meg már azt mondom, simán kifizetném ezt újra. A CD Projekt RED újra megmutatta, miért jók ők. Igen, elb*szták 2020-ban, nagyon csúnyán. De végül mindent megtettek azért, hogy jóvátegyék hibájukat és elhozzák azt a játékot, amit közel egy évtizeddel ezelőtt beharangoztak. Sikerült nekik! Most ezt vessük össze az EA és a Bioware hozzáállásával, akiknél a Mass Effect: Andromeda szintén elég tré volt technikai oldalról – bár távolról sem volt akkor katasztrófa, mint a leköszönt konzolgeneráción a Cyberpunk 2077 –, és végül csak az első negyedét javították ki, utána meg még a DLC-t is törölték. Nos, a CD Projekt RED nem csak kijavította a játékot, de a Phantom Liberty képében egy olyan kiegészítőt is elkészítettek hozzá, ami önálló játékként is simán megállná a helyét, ráadásul az alapjátékba is behoz néhány vadonatúj dolgot, például az autó tolvaj megbízásokat. Szóval, így kell a földről talpra állni! Sőt e hónap 5-én érkezik az ingyenes 2.1-es frissítés (ezzel együtt megjelenik az Ultimate Edition, amiben egyben vehetünk meg mindent – de persze ezt nem kell megvenni, ha már megvan az alapkiadás), ami még tovább bővíti a játékot. Végre bekerül a teljesen funkcionális metróhálózat (öt vasútvonal 19 megállóval), új autók és motorok, új utcai autóversenyek, új autópálya, megújul a boss-fight, az autósüldözés, a motorvezetés. Plusz immár sétálás (vagy metrózás) közben is hallgathatjuk a rádiót, és eltölthetünk némi időt szívünk választottjával is. 6. Marvel’s Spider-Man és Miles Morales És akkor itt van a Marvel’s Spider-Man és annak spin-offja, a Miles Morales, ami a Marvel’s Guardians of the Galaxyval ellentétben egy zseniális játék lett. De tényleg, minden téren kiemelkedő. Én már a PS5-ös változattal ismerkedtem meg, szóval nem volt gondom Peter arcának kicserélésével és egy, a PS4-es változathoz képest sokkal szebb játékot ismerhettem meg (egyesek szerint nincs különbség, de ezek az egyének vagy ámítják magukat, vagy vakok). Könnyed, szórakoztató, de néha igen megkapó és elgondolkodtató. Imádom benne JJJ podcastjait, vagy, amikor a May néni által irányított menedékházban csak úgy beszélgethetünk az emberekkel. És állati dolog a hálóvetővel lengedezni New York elképesztően részletes városában. A Miles Morales meg még ezen is túltesz, hiszen azt már eleve PS5-re fejelsztették, New York így még szebb és részletesebb, az új Pókember animációja még változatosabb és finomabb, és így tovább, minden téren jobb lett. Nekem jobban tetszett, mint az elődje, pedig az is piszkosul bejött. Szóval már alig várom, hogy játszhassak a Marvel’s Spider-Man 2-vel. 5. Control A Control szintén egy olyan játék, ami nagyon hamar az egyik kedvencemmé vált. A program ugye ugyanabban a világban játszódik, mint például a múlt hónapban folytatást kapott Alan Wake, olyannyira, hogy míg az alapjátékban utalnak az első részre, az AWE című DLC lényegében az Alan Wake 2 felvezetése. A Control főhőse Jesse Faden, aki a fent tárgyalt BEYODN: Two Souls-ban szereplő Jode Holmes-hoz hasonlóan össze van kötve egy szellemszerű entitással. Hősnőnk egy olyan városból származik, ahol rejtélyes módon rajta és testvérén, Dylanen kívül mindenki eltűnt. Ő pszichológushoz került, Dylant pedig magával vitte az FBC (Federal Bureau of Control). Szóval Jesse az egész életét arra tette fel, hogy kiderítse, hol van Dylan. Egy szép nap aztán meg is érkezik az FBC főhadiszállására, a The Oldest House-ba, ami úgy áll New York közepén, hogy azt senki sem látja – Jesse sem, hogy hirtelen miért látta meg és miért tud besétálni, az a sztori egyik rejtélye. Mi több, nem csak elérhetővé vált számára a hatalmas irodaépület, mint hamarosan kiderül, ő az új igazgatója az FBC-nek, ami éppen a hiss nevű interdimenzionális lények megszállása alatt áll, és amúgy az épületből képtelenség kimenni, mert az előző igazgató lezárta azt. Ja, és az FBC igazgatótanácsa, akik kinevezik Jesse-t, szintén interdimenzionális lények. A kinevezést pedig lényegében orosz rulettel intézik. Ha kézbe veszed a „szolgálati fegyvert” és az nem öl meg azonnal, akkor te lehetsz az igazgató. És, ha mindez nem lenne elég, még egy takarítóval is összefutunk, akit totál nem zavar, hogy élet-halál harc folyik az épületben, ő békésen takarít és alkalmazza Jesse-t, mint az asszisztense. Na, ez kábé a játék első tíz perce. Ezzel veszi kezdetét egy őrült utazás, ami a világ legfurább épületén keresztül zajlik. Az Oldest House ugyanis nem evilági, belsejében paranormális tárgyak, lények és termek vannak, ahol a fizika fejre áll, a fantázia valósággá, a valóság fantáziává válhat. Ahol a hűtő megehet, ha pislantasz, egy gumikacsa bárhová követhet, egy játékgép beszippanthat, vagy egy vonat elszáguldhat veled egy végtelen sínpályán futó, halálos rave partira. És ezek még a legföldhözragadtabb dolgok voltak az FBC repertoárjából. Közben Jesse maga is paranormálissá válik, megtanul repülni, tárgyakat dobálni telekinézissel, pajzsot emelni, és így tovább. Ja, és a szolgálati fegyver is fejlődik. Közben kutat a testvére után, próbálja meggátolni, hogy a hiss rászabaduljon a világra, és persze, na, hát ő az igazgató. Egy egész kormányügynökséget kéne menedzselnie. A Control egy baromi hangulatos és nagyon-nagyon érdekes játék, ahol rengeteg dokut kell elolvasni, hogy egyáltalán megértsd, miről szól ez az egész, mik azok az Alternate World Eventek, mi a különbség az Object of Power és az Altered Itemek között, és így tovább. Ja, és hogyan kapcsolódik ez az egész az Alan Wake-hez. 4. Detroit: Become Human A döntéseket kezelni nem könnyű. Tudom magamról is, hiszen én is döntéseken alapuló vizuális novellán dolgozom, és bizony nem egyszerű ezeket a döntéseket valódivá, nem csak illúzióvá tenni. Sokan szeretik hangoztatni, hogy a Mass Effect-trilógiában számítanak a döntések, de ez önbecsapás. Semmi sem számít, akárhogy döntünk, nem lesz semmi sem jelentősen más. Nem kapunk más sztoriszálat, a kihalt szereplők helyére belép egy új, aki ugyanazt fogja megcsinálni, amit a régi megcsinált volna – legfeljebb kevésbé ismerhetjük meg őket. A Quantic Dream játéka nem ilyen. Itt tényleg számít a döntés. A döntések, néha az igazán aprók is súlyos következményekkel járhatnak. És ez jó, mert három főszereplője igazán szerethető, céljaikat könnyű magadévá tenni, és igazán megráz, ha egy rossz döntés miatt az események nem úgy alakulnak, ahogy szeretnéd, vagy, egyenesen meghal az adott főhős. Igen, ebben a játékban előfordulhat, hogy már a prológusban meghalhat az egyik főszereplő – és bár „visszatér” az már nem ugyanaz a karakter. Sőt minél többször meghal, annál másabb lesz a végkifejlet a számára. Egészen más a játékélmény, ha a prológusban megjelenő Conort a játék végéig életben tartod, mintha többször is meghalna. És ez csak az egyik, a másik két főhős halála végleges, szóval az is eléggé meg tudja csűrni-csavarni a dolgokat. És ez a jó a Detroit: Become Humanben. Káprázatosan szép a mai napig (szintén ötéves játék), imádni valóak a karakterei, és egy baromi jó világot ismerhetünk meg benne. És ez a másik, ami nagyon megkapó. Ha az ember nem rest elolvasni az újságokat és megnézni a híradót itt-ott, szép lassan ráébredünk, hogy miközben mi személyes bajainkkal vagyunk elfoglalva, a világ iszonyú nagy válságban van. És, hogy mennyire komoly dolgok történnek ebben a játékban, mennyire számíthat akár egy jól megválogatott szó is, azt pont a prológus prezentálja. Hiszen egyből egy túsztárgyalásba csöppenünk, ahol egy kislány élete a tét (a kép abból van). És bizony, ha elszúrjuk, nem csak hősünk, de az a szegény kislány is meghalhat. 3. Unchatred-sorozat A The Last of Us-szériát is jegyző Naughty Dog másik üdvöskéje, a 4+1 nagy epizódot (Uncharted 1-4 és Lost Legacy spin-off) megélt széria, aminek a főhőse egy modern Indiana Jones, vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy egy női Tomb Raider. Nathan Drake jellemileg olyan, mint Indy, ténykedése meg leginkább Lady Lara Croftra emlékeztet, hiszen falakat és hegyeket mászik meg, és rengeteg tűzharcban vesz részt. Meg hát ő osztogat jobb- és balegyeneseket is. Az Unchartedek mindegyike egy laza kaland, ami Drake és szívszerelme (későbbi felesége), Elena körül bonyolódik, és olyan emberkék asszisztálnak neki, mint a mindig kedélyes apafigura, Sully és a kiszámíthatatlan Chloe Frazer, aki az említett Lost Legacy spin-off főhőse. A játékszéria első része még PS3-ra jelent meg 2007-ben, az utolsó, a Lost Legacy pedig PS4-re 2017-ben, de tavaly ez és az Uncharted 4: Among Thieves kapott PS5-ös felújítást (az eredeti három részt pedig PS4-re újították fel). Történetét tekintve egyik sem nagy szám, bár azt azért hozzá kell tennem, hogy az ősi városok és romok felfedezése és az első két játékra jellemző horror vonal (itt még szörnyek is megjelentek) nagyon sokat ad hozzá. A legerősebb része mégis a karakterek. Nate és Elena párosát nem lehet nem szeretni, és szinte drukkol az ember, hogy jöjjenek össze. Persze, mint valami szappanoperában, részről-részre akadnak gondok a kapcsolataikban. Összejönnek, szétmennek, összeházasodnak, válófélben vannak... Mégis, mindig egymásra találnak. És akkor még ott a felhőtlen humor, amit Chloe, Sully vagy az idősebb Drake szállít, és persze a tényleg iszonyó felhőtlen akciózás, amit az új részekben már moziszerű látvány kísér. Ennél a játéknál nem fogsz sosem könnycseppeket morzsolni, de akárhányszor végigviszem őket, mindig nagyon jól érzem magam a végére. 2. The Last of Us Part 1-2 Erről a játékszériáról most nem fogok bőven írni, mert rengeteget írtam már ebbe a topikban és a sorozat topikban is róla. Nagyon-nagyon szeretem mindkét részt, nagyon örültem, hogy az elsőnek elkészült a remake-je, és igen, boldogan ki fogom csengetni a 10 dollárt a második rész PS5-ös változatáért, hogy végre teljesen egy szinten legyen eme két nagyszerű program minden téren. A The Last of Us Part 1-2, így egyben az egyik legjobb játék, amit nagyjából 30 éves gamer pályafutásom alatt végigtoltam. Nem is egyszer, nem is kétszer. Az elmúlt öt évben szerintem az elsőt már több, mint tízszer (a remake-et is beleszámítva), de a Part 2 sincs sokkal lemaradva. 1. Horizon: Zero Dawn és Forbidden West (+Frozen Wilds és Burning Shores) Az abszolút favorit, a kedvenc játékom. Pont. A kettő együtt. Pont. Az egyetlen videojáték, amiből LEGO készletem van. A legérdekesebb világgal bír, amivel valaha találkoztam videójátékban és nagyjából a legjobb sztorival is. Kész, ezt nem tudom ragozni. Ez az a játék, amit egy kérdés miatt vettem meg. Miért mászkálnak robot állatok a világban, miközben az emberek középkori viszonyok között élnek? A válasz számomra a világ két legjobb játékait hozta el (amihez nagyon szorosan hozzátartozik a két kiegészítő). Pont. És a Horizon: Forbidden West - Burning Shoresnál momentán nincs szebb játék PS5-re, ezt is bátran ki merem jelenteni. Na, hát ennyi volt. Persze jóval több játékkal játszottam, csak nem mindegyik tetszett annyira, hogy bővebben írjak róla. Példának okáért ott a Ratchet and Clank, ami egy nagyon aranyos platformer játék, élveztem, míg játszottam vele, és aztán el is felejtettem. Megemlíteném még a Callisto Protocolt, ami ugyan betölti a sci-fi-horrorok iránti vágyamat, de távolról sem hagyott bennem mély nyomokat (bár nem lett olyan rossz, mint amilyen rossznak be lett állítva – viszont érezhetően nem egy Dead Space). Meg van egy rahedli program, amit teszteltem, de elég is volt belőlük annyi.