Dzséjt

Valyon ki lehet az egyik?

Én akkor is Qui-Gon Jinn-re szavaznék, ha az ellenfele Kylo Ren lenne. Tény, hogy az Uralkodó a Star Wars egyik legfontosabb szereplője, hiszen ő az egész konfliktus kiinduló- és végpontja. Ugyanakkor Qui-Gon kevés szereplése ellenére majdnem ilyen fontos. Hiszen nem csak Anakin, az egész Saga legfontosabb szereplőjének felfedezője és Obi-Wan mentora, de ha nem fedezi fel újra a szellemlétet, akkor nagyon-nagyon sok dolog nem történik meg. Ben Halálával Luke-nak nem lett volna lehetősége elutazni Dagobah-ra, Ahsoka megfullad a Seatoson, Rey-t nem támogatja senki az Ahch-Tón és így tovább. Lehet, hogy csak egy epizódban szerepelt, és cameózott néhány sorozatban, de felfedezése és tettei az egész Sagára komoly hatást gyakorolnak, és nélküle igazából el sem indult volna az egész, hiszen senki sem vitte volna el Anakint a Coruscantra, ami ugye elég fontos momentum. Szóval Qui-Gon Jinn legalább olyan kulcsfontosságú karakter, mint Palpatine.

Egen, tudom, hogy ez a Word mániája. Nem tudom miért ez az alapbeállítás, de sajnos ez egy nagyon rossz beállítás (mivel amcsi program, lehet ott van valami formai szabály, ami miatt szeretik ezt preferálni). Én éppen ezért, ha új Office-t kell telepítenem magamnak, néhány alapbeállítást azonnal átállítok. Imigyen: Fájl -> Beállítások -> Nyelvi ellenőrzés -> Automatikus javítási beállítások. A megjelenő ablakban az Automatikus javítás fülön megadom a "Hibás" rublikába ezt: -- A "Jó" rublikába pedig a gondolatjelet: – Aztán "Hozzáadás" gomb. Ezután, ha írás közben bármikor leütöd kétszer egymás után a kötőjelet, majd space-t nyomsz, a Word automatikusan gondolatjellé formázza. Plusz az Automatikus formázás fülön ki szoktam venni a pipát a "Listastílusok" és az "Automatikus felsorolásokra" részről, valamint ott is szerepel a -- átformázása, azt bepipálom, ha nincsen (sajnos önmagában ez nem sokat segít, ha az Automatikus javításnál nem végzed el a fenti műveletet, sokszo b*szik átformázni). Végül az Automatikus formázás beíráskor fülön is kiveszem a pipát az "Automatikus felsoroláskor" és az "Automatikus számozott listákra" rublikákból. Mindez után a Word felhagy az automatikus listaformázással. Ahogy egy ismerősöm mondta anno nékem okítás gyanánt: te vagy az író, te formázd a művedet, ne a hülye Word. Én még emelett azt is be szoktam állítani a Bekezdés-eknél alapértelmezettként, hogy a bekezdések sorkizártak legyenek, a behúzás típusa "Első sor" és 0,6 legyen, a Térköznél a Sorköz pedig szimpla. De ez már egyéni ízlés kérdése (a behúzást pl. most 0-n tartom, mert amiket manapság írok, azoknál nem kell foglalkozni azzal, hogy a bekezdés beljebb kezdődjön - igen, sajnos nem írok se novellát, se regényt manapság). Ezzel igazából csak időt spórolok magamnak. Szegény, és ezután lelövik? Pedig mennyit henceghetett volna ezzel a tatooine-i Cantinában.

1. fejezet A nyitás tetszett. Főleg a hangulatkeltés erős, a végére nagyon szépen felépült egy olyan atmoszféra, aminek hála komolyan aggódni kezdtem Trish miatt és biztos voltam benne, hogy meg fog halni (ezt az elképzelést az is erősítette, hogy a legjelentéktelenebb mellékszereplőkről is megtudtunk valamit, de róla semmit – azért az első fejezetben legalább a faját érdemes lenne megismerni), és valójában Ferra lesz a főhős vagy Zak. Emiatt kicsit csalódtam a zárásban, sajnos attól a pillanattól, hogy a nikto lábon lőtte, már borítékoltam, hogy Ferra megmenti. Plusz a láblövés elég nehezen hihető ilyen helyzetben, mert egy futó ember lábát eltalálni egy mesterlövésznek is becsületére válna. A nikto kezét vagy az Erő vezette, vagy egy igencsak szerencsés béna lövész, aki képtelen célba venni egy hátat, de véletlen eltalál egy gyorsan mozgó, kis célfelületet nyújtó lábat. (Szólott a fegyverb*zi énem, ne is törődj vele.) Ám ezt leszámítva a sztoriba ennél a fejezetnél nem tudnék belekötni. A környezet lefestése ügyes. Néhol kicsit túlírt (ezekre majd kitérek), de egyik sem vészes, szerencsére nincsenek többsoros, többszörösen összetett, jelzőkkel feltupírozott cifra mondatok, amiknek elfelejted az elejét, mire a végére érsz, mert annyira túlvannak bonyolítva feleslegesen körülírt részletekkel, mint amilyen ez a mondat is lett csak és kizárólag a példa kedvéért. Tetszenek az olyan apró motívumok is, minthogy a karakterek megállnak az út közepén, erre a járókelők bosszúsan kerülgetni kezdik őket. Ez életszerűvé teszi a helyzetet (ezt felhasználhattad volna a végén a lövöldözésnél, hogy a dokk előtt sorban állók is szétszaladtak - amit Trish akár az előnyére is fordíthat). Vagy, amikor Trish leguggol Ferrához, ami előrevetíti egy anya-lánya kapcsolat kialakulásának lehetőségét. Szóval első fejezetnek jó, simán tovább olvasnám ezután. És fogom is, de csak "holnap" (ami nektek már ma, mivel negyed öt van ). És akkor néhány „szakmai” meglátás: Ez nagyon nem helyes: - Engedje el a lányt! Így helyes: – Engedje el a lányt! Párbeszédet gondolatjellel kezdünk, nem kötőjellel, és nem kell utána öklömnyi kihagyás. Ez így ebben a formában elég ronda központozás hiba. Olyasmi, amiért egyes szerkesztők olvasás nélkül visszadobnák a művet (ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg). Ahogy már írtam, néha túlírt a szöveg. Például: „A forrása, egy magas, sötét tunikát viselő, fekete hajú férfi, a sikátor átellenes kijáratából figyelte őt és Ferrát.” Pár mondattal később: „A fekete hajú férfi óvatosan közelebb lépett a sikátor szívében megbújó pároshoz.” Egyszer már tisztáztad, hogy fekete hajú férfi. Vagy: „lopva élesítette a csuklópántjában elrejtett három duracél vibropengét” „aktiválta a csuklópántját, amely villámgyorsan kilőtt kettő bekészített vibropengét” „közben belevágta a harmadik bekészített vibropengéjét” Háromszor írtad le, hogy harcra kész állapotba hozta a vibropengéket. Elég egyszer, aztán az olvasó már tudni fogja, honnan vannak a pengék. „Sokáig azonban nem örülhetett, mert a korábbi detonáció kaotikus romjaiból vörös energianyalábok kezdtek záporozni egyenesen felé.” –> na, ez egy tipikus túlírt mondat. „Korábbi detonáció”, felesleges infóközlés, hisz tudjuk, hogy robbanás történt, két sorral feljebb írtad. „Kaotikus romjaiból”, feleslegesen jelző, ráadásul fura is. Egy robbanás után maradhatnak rendezett romok? Mindenki tudja, hogy bármi marad egy robbanás után, az kaotikus. Plusz ezt a képet már megfestetted pár mondattal korábban: „a támadó pedig beleveszett a hirtelen felcsapó törmelék, por és füst ködös egyvelegébe” – ezzel szépen leírtad a „kaotikus romokat”, nem kell tovább cifrázni. Egyszerűbben, befogadhatóbban, plusz 35 karaktert megspórolva: „Sokáig azonban nem örülhetett, mert a romok közül vörös energianyalábok kezdtek záporozni felé.” Sőt lehet még egyszerűbb is (bár inkább az előbbi, mert a stílusodhoz az jobban illik): „Mégsem örülhetett, mert a romok közül vörös energianyalábok kezdtek záporozni felé.” „Kissé magasan volt, de talán…” –> narrációban nem szerencsés a három pont használata, ha nem E/1-ben meséled, vagy nem hallhatjuk konkrétan a szereplő gondolatait. Te vagy a mesélő, neked nincs szükséged hatásszünetekre, és tudnod kell, mit akar a szereplő. Ez jobban festene így: „Trish gondolkodást színlelve kivárt, közben kiszúrt egy szóba jöhető párkányt. Kissé magasan van, de talán… – suhant át az agyán egy ötlet.” Ezzel azt is kiküszöbölöd, hogy kétszer írod le egymás után, hogy csak imitálja a gondolkodást. És, ha már … . Kissé sokat használod, olyan mondatok végén is, ahol indokolatlan. Pl.: „Hallgatom az ajánlatát…” és „Nem kell meghalnia egy ismeretlenért…” Miért vannak itt a pontok? Ezek kerek mondatok, senki és semmi sem szakítja félbe a beszélőt. Plusz még egy: a niktók leírása kicsit cifra. Egyrészt, egyáltalán nem kapunk leírást arról, hogyan is néz ki egy nikto, de az avatatlan számára még az sem lesz világos, hogy ez egy faj. Az SW-n belül akár bandanév vagy típus is lehet. De még az SW rajongók között sem tudja mindenki kapásból, hogy milyen faj ez. Ráadásul lendületből egy olyan fajt kaptál ki, aminek három ismert alfaja van, szóval melyikről van szó? Esral'sa'nikto (szürke), kadas'sa'nikto (zöld) vagy kajain'sa'nikto (barna)? Így még egy kislexikon SW rajongó dolgát is megnehezíted. (Megjegyzem, ez elég általános hiba a Star Wars regényekben. Nagyon sok író nem bajlódik azzal, hogy pár szóban meghatározza egy idegen faj jellegzetességeit, egyszerűen alapnak veszi, hogy az olvasó tudja, melyik mi. De ez sajnos rossz feltételezés. Még nekem is sokszor utána kell néznem, hogy melyik lény micsoda, főleg ha az újabb fajokról vagy a kevésbé népszerű régiekről van szó.) Másodszor, nem olyan fontos szereplők, mégis többet kiemeltél közülük (ez is túlírás). Ott a testes, idős vezér, akiről egy mondatot olvashatunk, mégis kapott két jelzőt, meg csattogó karpereceket. Aztán ott a vékony, redőzött homlokú, akit Trish lelő. Minimális szerep, mégis két jelzőt kapott. És persze ott a világos bőrű, aki szerepének megfelelően lett megírva. Egyetlen tulajdonságot adtál neki, ami könnyen megjegyezhető és így a karakter követhető. Ez így profi. A gyalogáldozatot egyáltalán nem kell jellemezni, nála éppen elég arra a pár mondatra az, hogy ő nézte végig páholyból Trish trükkjét. A vezérnek meg elegek lennének a karperecek (ezek is jellegzetesek, könnyű elképzelni és megjegyezni), amennyiben később még lesz szerepe. Ha nem, őt is ki lehet hagyni, mert ebben a cselekményben teljesen lényegtelen, hogy van-e vezér vagy nincs. „Ekkor előszedte a belsőzsebéből az utolsó villanógránátját, és – gondosan ügyelve rá, hogy ő maga másfelé nézzen – a támadó felé hajította.” – ez most kicsit kötekedés a részemről, bocsáss meg érte. Nagyon nem szerencsés úgy eldobni egy gránátot, hogy nem nézel a célpontra. Mi van, ha túldobod rajta, és a támadónak is a háta mögött villan? Vagy visszapattan valamiről és eléd érkezik vissza vagy takarásba esik? Eldobod, aztán utána bőven van még időd elfordulni vagy csupán lehunyni/eltakarni a szemedet. És mivel itt eleve egy konténer mögött van a hősünk, még erre sincs szükség, elég visszabújnia a konténer takarásába. Na, ennyi. Igazából ezek egyike sem nagy hiba, inkább csak iránymutatásnak szánom. Ha átadnád egy szerkesztőnek, valószínűleg ugyanezekbe kötne bele. Kivéve azt, amivel kezdtem, a gondolatjellel kezdés és a tabulátor nagyon rossz használta. Ez olyasmi, ami az én szememet is zavarja. Minden más jó, sőt vannak nagyon jó szakaszok is, szóval jöhet a folytatás.

Ki vagy mi az a KB és mi köze ennek az egészhez egy legenda műnek?

Valószínűleg senkinek sem okozok meglepetést azzal, hogy Kylo Renre tettem.

Maximum azért tudnék elképzelni felszólalást a Jedi Rend ellen, mert az utóbbi fél évszázad legnagyobb sz*rkeverői ex-Jedik voltak: Dooku/Darth Tyranus, Anakin Skywalker/Darth Vader és Ben Solo/Kylo Ren. Ráadásul mostanra már nem csak ez, de az is köztudott, hogy az Uralkodó szintén Erőhasználó volt. És akkor még ott vannak a szintén sokak által ismert inkvizítorok (mindegyike hajdani Jedi) és a Ren lovagok is. És ki tudja még, mit fognak művelni az éjnővérek, ha visszatérnek Thrawn oldalán. Szóval alapvetően van ok arra, hogy a Galaxis egyszerű népe ne nézze jó szemmel, ha növekedőben van egy újabb fegyveres Erőhasználó szervezet. Mi több, félje őket. És igazából erre már mutattak jelek. Amikor kiderült, hogy Darth Vader volt Luke és Leia apja, a Szenátusban egyből betámadták Luke-ot, és pont azért, mert Erőhasználó: "Ám volt valami a beszédében, ami újabb, talán még súlyosabb aggodalmakra adott okot. Leia hercegnő megemlítette a fivérét, a híres Luke Skywalkert, aki az utolsó években ritkán mutatta meg magát a nyilvánosságnak. Leia hercegnő talán tanult az apja hibájából, de ugyanez igaz a testvérére is? Ha gonosz célokra használja a legendás Erőt, hogyan védekezhetünk ellene?" - Sindian úrnő (Vérvonal) És ez még Sidious visszatérése és Kylo Ren, azaz egy Skywalker-leszármazott gonosz ténykedése előtt volt, még békeidőben, 24 évvel az endori csata után. A háború után, amiben több bolygó pusztult el egy év leforgása alatt, mint a klón háborúkban és a polgárháború közel egy évtizede alatt összesen, hát nem biztos, hogy az emberek keblükre ölelik egy újabb Jedi Rend kialakulásának látványát. A félelem nagy úr, és az elmúlt több mint fél évszázad elég komoly alapot adott arra, hogy az emberek féljenek az Erőhasználóktól. És 15 évvel az exegoli csata után még nem lehet arra apellálni, hogy rég volt és már senki sem emlékszik Sidiousra, Kylo Renre és a Ren lovagokra. És akkor még ott van az, hogy Rey Palpatine leszármazottja. Már az sem feltétlen szerencsés, hogy a Skywalker nevet vette fel - Darth Vader és Kylo Ren sajnos elhomályosíthatja Luke Skywalker hőstetteit. De, ha valahogy kiderülne, hogy Rey vérségi rokonságban áll az Uralkodóval, hát az komoly gondokat okozhat. Ugyan Rey elvileg még Finn-nek és Poe-nak sem mondta el ezt, de az exegoli citadella nem dőlt romba, és ki tudja, milyen információkat rejt a mélye. Szóval az, hogy Lor San Tekka mit mondott, az a galaktikus nézőpontból olyan, mintha meg sem szólalt volna. Ő egyetlen ember, ráadásul halálakor már csak kevés hozzá hasonló lehetett az emberek között. Mert ő még látta a Jediket egy jobb időszakukban, a klón háborúk előtti két évtizedben (kb. 23. éves volt a háború kitörésekor). Ráadásul világlátott ember volt, aki az Erő Egyházának tagjaként az Erőre is tágabb perspektívában látott rá. Ő ismerte az Erő Egyensúlyát és annak jelentősségét, miközben a Galaxis nagyobb része magában az Erőben sem nagyon hisz vagy ha igen, inkább láthatja fegyvernek, ami természetfeletti hatalmat ad olyanoknak, mint Darth Sidious, Darth Tyranus, Darth Vader, Kylo Ren és a többi, az elmúlt több mint fél évszázadban ténykedő gonosztevő. És ők valószínűleg élénkebben élnek az emlékezetben, mint a lassan 50 éve szinte láthatatlan Jedik. Tehát a Jedikre szükség van, ezt tudjuk mi, nézők, meg az olyan, kihalófélben lévő, öreg benfentesek, mint Lor San Tekka. De nem ők a Galaxis népe, nem ők közül kerülnek ki az olyan vezetők, akik félelemből vagy bármilyen más okból akár felszólalhatnak a Jedik visszatérése ellen. Az embereket nem nehéz manipulálni, hülyék is szép számmal csellengenek a Galaxisban, és elég egy hülye, aki képes valahogy hatást gyakorolni másokra, aztán kész a baj. Nem is kell messzire nézni, ott van az új Köztársaság felügyelőbizottsága, akik mindenfélével félremagyarázták a Thrawn-ügyet, amit meg nem sikerült, azt egyszerűen tagadták. És ott is egy hülye volt a kakas.

Barmennyit is nőtt Han a szememben az ep7-nek és a Solónak hála, a vén salabakter sokkat nagyobbat nőtt a szememben az Obi-Wan Kenobinak hála.

Boldog születésnapot!

Azért ez a Scott papa kész vicc már. Minden filmjét újravágja, itt már előre bejelenti, hogy a mozis amúgy csak egy kivonat, de ahhoz a filmhez, amihez szeritem és még nagyon sok ember szerint k*rvára kéne egy újravágás, hozzá sem szagol. Na, szerintetek melyik az a film? Segítek, prommal kezdődik és etheusszal végződik.

Munka közben fut/futott a háttérben. Szóval ilyen félszemmel, félfüllel formában "láttam". Igazából az AWOL még eltűnést sem jelent. Ez az "Absent Without Official Leave" rövidítése, magyarán: "engedély nélkül távozott" és pusztán ezt a tényt fedi le. Imigyen olyanra is mondhatják, akiről pontosan tudják, hol van, amennyiben nem a szolgálati helyén van. Ha mondjuk elhagyja az őrposztját, mert hasmenése van és már nincs ideje erre engedélyt kérni, de mindenki tudja, hogy a budira rohant el, akkor is áll az AWOL.

Nekem fel sem tűnt! Azt hittem, Tom Kane volt a hangja ott is.

A Hollywoodban csellengő pár száz hangszínész közül bárki, akit felvesznek a szerepre. Amúgy rengeteg ismert Jedi túlélte ideig-óráig. Oppo Rancissis, Quinlan Vos, Coleman Kcaj és Tera Sinube (az Obi-Wan Kenobiban már halottak, de a TBB-ben még vígan élhetnek), Luminara Unduli (nem tudjuk, mikor halt meg, csak az a biztos, hogy a 66-os parancs után), Eath Koth (14 évvel a yavini csata előtt halt meg, szóval a TBB idején ő is felbukkanhat), Shaak Ti (Yoda dagobah-i látomása miatt mindenki tényként kezeli, hogy meghalt a Templom ostromakor, de a valóság az, hogy nem tudni, hogya látomás beteljesült-e vagy sem). És ez csak pár, hiszen nagyon sok nevesített Jedi halálát nem láttuk. Cody-t miért hinné bárki is halottnak, ha egyszer vígan éldegélt pont a TBB előző évadában? Soha sehol senki még csak nem is utalt arra, hogy meghalt.

Basszus, ezt én is elfelejtettem, pedig érdekel.

@Donát

Nálam pont ezek a dolgok okozták a nosztalgiát, mert a régi részek ben is nem egyszer vannak k*rva gáz pillanatokkal, amiknél én már akkor is azt éreztem, hogy az alkotók helyett én kérek elnézést. Hogy mást ne mondjak, ott vannak 10 Downing Streetet elfoglaló babaképű, tespedt, folyton fingó idegenek, amik két egész epizódot is kaptak. Ha vakon vágtam volna bele a sorozatba, ott abbahagytam volna, annyira gáz volt (és azután annak az elnökcsajnak, már a pék tudja, mi volt a neve, minden megjelenését nálam követett egy facepalm). Nálam valahogy ezek elevenítik fel a régi RTD-s érát.

Nekem tetszett, számomra megidézte a régi epizódokat. Bár mivel nekem távolról sem Tennant a kedvenc Dokim, és Russell T. Davist sem tartom túl erős alkotónak, így ehhez is így álltam hozzá. És így nekem bejött. Volt itt minden, ami régen, a béna jelmeztől a várt vagy nem várt fordulatokig. Tennant még mindig kisujjból hozza a 10. Doktort, bár talán ez a 14. Doktor kicsit higgadtabb elődjénél - gondolom a korral jár, azért már Tennanton is látszik, hogy nem a 30-as éveiben jár, mint anno, hanem túlvan az 50-en. Szerintem simán van olyan jó, mint a korai évadok átlagos részei, például a The Lazarus Experiment-hez vagy a The Unicorn and the Wasp-hoz. Az én kedvencem a 11. Doktor-Roy-Amy korszak, aztán a 12. Doktor-Calara korszak, aztán a 9. Doktor-Rose korszat, és csak ezután jön a 10. Doktor-Donna korszak - a legutolsó meg az egész 13. Doktor éra, annál az első évadon nem is jutottam túl.

Boldog születésnapot!

HBO Max.

65 Pitch Black a Jurassic Parkban, avagy az ifjú Ahsoka Tano és Kylo Ren túlélőtúrája 65 millió évvel ezelőtt. Egyszóval: megnéztem. A filmet, amit nekem teremtettek. Űrhajók, dinoszauruszok, Kylo Ren, lézerstukkerek. Hát mi kell még? Őszintén, nekem úgy tűnik, ennél több nem. Legalábbis ahhoz, hogy másfél órára kikapcsolja valami az agyamat és jól szórakozzak. Azon kicsit összehúztam a szemöldökömet, hogy megint az emberiség kialakulása előtti emberekhez van szerencsénk, de ez a film sokkal jobban kezelte ezt, mint például a Battlestar Galactica, ami nevetségesen ostobán tálalta ugyanezt a felállást, és ezzel ki is nyírták a szériát a szememben. Adam Driver ilyen másodrangú szerepben is tök jó, és szerintem Ariana Greenblatt - akiről a trailer előtt azt sem tudtam, hogy létezik, most meg azonnal felismertem, mint az ifjú Ahsoka Tanót - is jól nyomta. Tetszett a párosuk Nekem a koncepció is bejött, mármint, hogy az apafigura nem érti a kislányt, és így próbálnak túlélni. Noha maga a sztori a végéig kiszámítható volt, ez sem zavart. Vagyis rosszúl mondom, egy ponton nem volt kiszámítható, amivel kicsit meglepett. A dínók is tetszettek. Egyrészt örültem, hogy eltértek a Jurassic-franchise-zal divatossá vált dizájnoktól, másrészt tök jó volt végre kb. reális velociraptorokat látni, és a készítők kicsit a fantáziájukat is bevetették, legalábbis ami a négylébú ragadozókat illeti, amikről szerintem Alan Grant sem mondaná meg, hogy miafrancaszauruszok. Mindent összevetve, nekem tetszett. Nem nagy durranás, de streamingen megnézve másfél órára nekem tökéletes kikapcsolódást nyújtott. Sam Raimi neve a producerek között meg meg sem lepett már, mert tényleg baromira erősen érződött rajta a Pitch Black szag. De az sem csoda, hogy tetszettek a ruhák, a dizájnerük ugyanis ugyanaz a Michael Kaplan, aki az ep7-9-en is dolgozott. Sőt még Michael Giacchinót is befűzték, hogy zenei konzultánsként közreműködjön. Ez a film olyan, mintha két SW film forgatása között hozták volna tetőalá, mint mellékprojektet.

Meggondolták magukat, újra. Ha mindig az lenne, amit elsőre kitaláltak, akkor most az ep7-9 makroverzumokról szólna, Darth Maul nem élte volna túl az ep1-et, Anakin meg Palpatine fia lenne. Szerencsére engem személy szerint rohadtul nem tud érdekelni, mit gondoltak először a készítők, vagy másodszorra, harmadszorra, az sem, miket mondtak interjúkban vagy mi felé mutatott egy ponton a sztori. A kész dolog érdekel, az, hogy abba beleillik-e az, ami végül lett. És az, hogy Djarin nem veszi le újra a sisakot, teljesen beleillik, nekem pedig nagyon tetszik (bár megértem, ha valakinek a másik irány jobban bejött volna, de ez nem jelenti azt, hogy ez az irány rossz lenne). Az első két évadban egy olyan karaktert építettek fel, aki nagyon mélyen elkötlezett amellett, hogy az általa ismert krédó útján jár. És amikor két alkalommal levette a sisakot, az is jelezte, mennyire fontos számára Grogu. Lényegében mindkét alkalom egy kinyilatkoztatás volt a részéről: ez a gyermek fontosabb neki, mint az, amire az egész addigi életét feltette. És azzal, hogy ezután nem vette le újra, csak még értékesebbé tették ezt a két momentumot. Hiszen hány panasz volt itt is arra, hogy az egész elválás jelenetét "semmissé tette" (amivel szintén nem értek egyet) az, hogy ilyen hamar újra összeállt apa és fia. Ugyanezen gondolatvonalon haladva azt a két sisaklevevős jelenetet is "semmissé" tette volna az, ha ezután Djarin minden jött-ment, jelentéktelen alak előtt leveszi a sisakját. És a 3. évadban, vagyis már a The Book of Boba Fett-ben elkezdték építeni, miért fontos neki, hogy visszatérjen a krédó útjára. Számára ez jelképezte a becsületet, valamit, ami mellett ki kell tartania. Ráadásul Grogu elvesztése (ő egészen Grogu visszatértéig nem tudta, hogy ez pár hónapra vagy egy egész életre szól) üressé tette az életét, és azzal, hogy kitagadták az Őrzők Gyermekei közül, lényegében újra hontalan lelencé vállt. Nem csoda hát, hogy próbált visszakapaszkodni oda, újra célt és értelmet keresett az életének. És egyáltalán nem csoda, hogy ezt a régi életében kereste és végül lelte meg. A fiúk elvesztése után Leia és Han is visszatért a régi kerékvágásba, de a Jedi enklávé pusztulása után még Luke is a régi paraszti életében keresett menedéket. Egy súlyos csapás után a régi életforma, a régi szokások biztonságot nyújtanak. Grogu visszatérése meg csak megacélozta a hitét, hiszen már tudta, mennyire fontos neki ez az élet, és az ezáltal képviselt értékek, amiket nyilván szeretne továbbadni a fiának, és az sem lesz ártalmas, ha Grogu ugyanúgy érezni fogja, hogy tartozik valahová, ahogy Djarin is érezte ezt egész életében. És hát elég frissen él benne az emlék, hogy milyen, ha nincsenek gyökereid. El is kezdte erre az útra nevelni. S ezen a vonalon haladva, ha valaha is újra leveszi a sisakot valaki más előtt, az ugyanolyan szignifikáns eset lehet, mint az előző kettő, amikor Grogu miatt tette meg ugyanezt. (Szándékosan nem számoltam azt, amikor IG-86 vette le a sisakot, hiszen az egy droid volt, és eleve nem Djarin távolította el a tökfödőt.) És mindezek miatt szavazok Din Djarinra. Ugyan továbbra is fenntartom azt, amit korábban írtam Liana Hallikról, Grogunál sokkal jobban kedvelem az apját és sokkal érdekesebbnek is tartom mindazt, amit eddig megtudtunk róla. És igen, ez igaz Kestrel Dawn-nal szemben is. Szóval Tanith Ponta, bár korábban megnyert magának, a mostani ellenfelével szemben kikap. Hiszen...

Rey Skywalkerre tettem. Luke az OT-ben sosem állt közel hozzám. Csak a The Last Jediban szerettem meg, ott vált végre érdekes karakterré és érte el, hogy érdekeljen a sorsa, hogy többet akarjak látni belőle. Ennek az öreg Luke-nak a hatására tetszett a The Mandalorianben feltűnt "nagy harcos", ami egyértelműen azoknak a fanoknak készült, akik így képzelték el Luke-ot. Ám egyben remek kontrasztként is szolgált a TLJ-s öreg Luke-hoz. Majd jött a The Book of Boba Fett, amiben a mestert is láthattuk, aki bölcsességgel és türelemmel tekint a világra és a körülötte lévőkre. E kettő együtt pedig megmutatja, mi bújik abban az öreg Luke-ban ott, a craiti csata előtt, és felvezeti mindazt, ami a Craiten magán történik. A TLJ nélkül számomra a két sorozatbeli feltűnése is súlytalan lenne. És ez a fontos: a TLJ nélkül Luke nekem a mai napig érdektelen lenne. Rey azonban az első feltűnése óta szimpatikus. Kedvessége és ártatlansága alapból feltűnővé teszi egy olyan nyers és durva környezetben, mint a Jakku. És mindezt úgy éri el, hogy percekig meg sem szólal. Közben megismerhetjük szerelői kvalifitását, ügyességét és elvágyódását. Ez utóbbi közös benne és Luke-ban, ugyanakkor számomra ez is érdekesebb Rey-ben. Luke-ot ugyan hajtja a kalandvány, de úgy érzem, részben a szigorú nagybácsi akarata elleni lázadás is ez. Rey-nél viszont tiszta, semmi más nincs jelen, csak az, hogy elmenjen, világot lásson. És míg Luke-ot a nagybátyja tartja vissza, addig Rey-t önmaga, az a - sajnos - híú remény, hogy a szülei visszatérnek hozzá. És ezt máris egy plusz, tragikus réteget helyez Rey jellemére. Persze a durva környezet megtanította az önvédelemre, és pilótának sem utolsó - bár míg Luke csont nélkül végig tud repülni a Halálcsillag árkában annak ellenére, hogy életében először ült vadászgépben, addig Rey számára a felszállás finoman szólva is zögykölődős, majd kétszer is meghúzza a Millennium Falcont első repülése során. És Rey az ep7 további részeiben, majd az ep8-9-ben is végig fenn tudta tartani az érdeklődésemet. Eltökéltsége, hibái, jósága és külső és belső küzdelmei miatt az egyik kedvenc karakteremmé és kedvenc Jedimmé vált. Az sem utolsó szempont, hogy Palpatine leszármazottja, és ezzel az örökséggel képes ennyire jó lenni. Mert Anakinban azért bőven volt jó, szóval nála valahogy nem meglepő, hogy a gyermekei is azok. De Darth Sidious született gonosztevő, így az, hogy egy tisztaszívű unokája született, érdekes kontrasztot mutat. Főleg, ha még azt is hozzátesszük, hogy Rey apja mesterségesen lett létrehozva, majd később életben tarta ama célból, hogy ennek a született gonosznak a túlélését biztosítsa. Ami szerintem szintén egy roppant érdekes adalék.

Nekem az 5.5 teljesen reálisnak tűnik. Anno moziban láttam, és hát na, nem dobtam hátast tőle. Pláne, ha a The Mummy-hoz hasonlítom, de szerintem még a The Mummy Returns is jobb annál.

Ma öt éve, hogy PC-ről PlayStationra váltottam, ami egy nagyon hosszú, több mint húsz éven át tartó elhatározást szakított meg. Hiszen a ’90-es évek óta voltam elhivatott PC-s, és én is azok közé tartoztam, akik nem becsülték túl sokra a konzolokat, ráadásul bosszantott is sok jó játék exkluzivitása. Végül ez utóbbi miatt változtattam a gondolatomon, és vettem meg az első konzolom, a PS4 Slimemet. Ezt bő két éve leváltottam egy PS5-re, de maga a Slim még mindig megvan, pillanatnyilag az íróasztalom dísze (bár be van kötve, játszani nem játszom vele). Azóta eljutottam oda, hogy PC-n már egyáltalán nem játszom, az teljesen „munkagép” lett – mondjuk ebben nagy szerepe van annak, hogy otthagytam a PC Gurut, mert az elmúlt öt évben már csak miattuk játszottam PC-n, ugyanis nem minden játék készült el konzolra, amit teszteltem, illetve olyan is megesett, hogy direkt PC-re adtak kódot. Szóval, öt éve árultam el a PC Master Race-t, most erről szeretnék kicsit megemlékezni. Egész pontosan, írnék pár sort azokról a játékokról, amikkel az elmúlt fél évtizedben játszottam, természetesen kizárólag a PS4-en vagy a PS5-ön (vagy mindkettőn, hiszen a kedvenceimet több ízben is végigjátszottam már). Úgyhogy bár hiába imádom, a The Witcher 3: Wild Hunt vagy a Mass Effect-sorozat nem lesznek itt, mert azokkal PC-n ismerkedtem meg és játszottam rengeteget (a Witchert konzolon még egyszer sem vittem ki, csak elkezdtem, a Mass Effect-trilógiát egyszer pörgettem ki, az Andromedával meg épp játszom). Szóval, @Bomarr után szabadon, listázzunk. Ja, és két részletben tálalom, mert nem tétlenkedtem az elmúlt öt évben. 33. What Remains of Edith Finch Ez a kicsi, kisköltségvetésű játék csak azért került fel a listámra, mert kevés olyan játék van, aminek a sztorija kijátszása után el akartam bújni a takaró alá, hogy ott vészeljem át az okozott depressziót. Nem nagy cucc, az egész annyiról szól, hogy alaposan körbe kell járnunk egy ásóhegynyi szigetet, hogy kiderítsük, mi történt Edith Finch-csel. Szóval a cím nem árul zsákbamacskát. De a misztikus utazás végén egy százas zsepi tuti elfogy és felmosóronggyal kell felitatni a könnyeinket. A What Remains of Edith Finch egy zseniális játék a maga nemében, amit soha többé nem vagyok hajlandó elővenni. Egyrészt mert másodszorra már nem tudná ugyanazt a mély és megrendítő hatást elérni, másrészt mert még egyszer nem is akarnám ezt átélni. 32. Terminator: Resistance A Terminator: Resistance egy érdekes játék abból a szempontból, hogy egy kis lengyel csapat, a Teyon kisköltségvetésű fejlesztése. És bár a program 2020-ban jelent meg, nagyjából 10 évvel volt lemaradva az akkori standardoktól. Elavult grafika, animáció, játékmenet, MI, akciók… Szóval, ha a 2010-es ével első felében jelent volna meg, valószínűleg hatalmas sikert aratott volna. Akkor mégis mit keres itt, ezen a listán? Nos, a szíve miatt. A Teyon egy őszinte rajongó csodálatával, tudásával és tiszteletével alkotta meg ezt a programot, és ez minden pixelen érződik. Ez a játék nyújtja azt, amit a Terminator 1-2 flashbackjeiben láttunk (szó szerint, mivel azok a flashbackek szerves részei a játékoknak, nem csak részeseivé válunk, de megismerhetjük résztvevőiket, előzményeiket és következményeiket is), amire minden T-rajongó vágyik a T2 óta, és több szív van ebbe az egy játékban, mint a T2 után megjelent összes Terminator-mozifilmben összesen. És több tisztelet is. Ráadásul a játék még meglepetésekkel is képes szolgálni, például döntéseinkkel befolyásolhatjuk egyes karakterek sorsát, illetve hiába járunk a jövőben, a készítők képesek voltak gyönyörűen beleszőni a sztoriba az időutazást is. Így számomra minden hibája és elavultsága ellenére a Terminator: Resistance sokkal-sokkal-sokkal jobb folytatás, mint a Rise of the Machine, a Salvation, a Ganyézis… Genisys és a Dark Fate. És persze, mondhatjuk, hogy az eme filmek által támasztott léc nincs túl magasan, de akkor azt mondom: sztoriját, hangulatát és karaktereit tekintve simán van olyan jó, mint a T1-2. 31. Heavy Rain Na még egy Quantic Dream játék, méghozzá az egyik első. A 2010-ben megjelent program nem mai darab, ez látszik is rajta. Főleg grafikailag. Meg abból is, hogy mennyire másabbak voltak akkoriban a standardek. Példának okáért ebben a játékban van egy elég explicit szexjelenet, amelyben az előjáték interaktív (az ezt megelőző Fahrenheitben is volt szexjelenet, de ott még az aktus is interaktív volt, amit az amerikai változatból – az Indigo Prophecy címen jelent meg – ki kellett vágni). Plusz a QTE-k és döntések igencsak szigorúak voltak, sok esetben arra sem adtak időt, hogy felfogjuk, mit kéne csinálni. Ami igencsak reális volt, hiszen például autósüldözés közben az embernek nincs végtelen ideje gondolkodni, csak reagál. Ez egyfelől bosszantó, hiszen így nagyon nehéz úgy alakítani a sztorit, hogy az nekünk tetsszen. Másrészt reális és izgalmas. A poén az, hogy amikor ezt a játékot kijátszottam, még nagyon nem volt rutinom a kontrollerbe, szóval az első végigjátszás során lényegében a legrosszabb befejezést hoztam össze. Két főhős meghalt, a harmadikat letartóztatták, a sorozatgyilkos megmenekült (ja, amúgy ez egy krimi-thriller), a gyerek, akit meg kellett volna menteni, meghalt. Cudajó vég ez. Persze van egy könnyebb mód (nem kell mintákat rajzolgatni a tapipadon, vagy ide-oda rángatni a kontrollert, és az idő is több a döntésre), én azzal játszottam később, így több lehetőségem volt felfedezni a Heavy Rain remek és szerteágazó sztoriját. Akárcsak a Detroit, ez a program sem csak illúzióban tárja elénk a döntéseket. Sőt szerteágazóbb, mint a későbbi játék, itt tényleg nagyon sokféle befejezés lehet. És pont ezért jó és érdekes ez a játék, még ha kicsit bugos is, és van néhány elem, ami fura (például az egyik főhős sci-fibe illő AR szemüvege nagyon nem illik a 2010-es éve jelenében játszódó világba). 30. Titanfall 2 Az első Titanfall egy szürke kisegér volt, egy szimpla online akciólövölde. Ám a Respawn, aminek a Jedi-sorozatot is köszönhettük, nem elégedett meg ennyivel, és elkészítették a már sztori móddal is bíró Titanfall 2-t, ami iszonyú nagy meglepetéssel szolgált. Baromi jó sztorija lett. Hősünk egy háború résztvevője, aki összekapcsolódik egy MI irányította óriási robottal. Különös párosuk pedig igencsak megragadó, történetük pedig meghökkentő és egy háborús játékhoz képest néha megindító. Ráadásul az, hogy bármikor ki- és bepattanhatunk a robotba, igencsak változatossá teszi az akciókat, hiszen hol egy megállíthatatlan istencsapása vagyunk, hol mezei bakák. S bár a Titanfall 2 talán nem a legkiemelkedőbb akciójáték, ezzel együtt is nagyon emlékezetes tud maradni, amit a zsáner rajongóinak mindenképpen érdemes kipróbálni. Nem fognak csalódni. 29. Vampyr Bár nem szeretem a vámpírok témáját (kevés túlhasználtabb témát tudnék említeni, talán csak a zombikat), a Vampyr mégis érdekelt. De csakis a francia Dontnod Entertainment miatt, akik előzően olyan játékokat tettek le az asztalra, mint a cyberpunk Párizsban játszódó, emlékmanipulálós Remember Me vagy a szintén nagyon szívhez szóló, időmanipulálós Life Is Strange. Ráadásul kis személyes kapcsolatom is volt a játékhoz, ugyanis az egyik kölni Gamescomon zárt ajtók mögött az elsők között láthattam mozgásban a játékot. A 2018-ban megjelent játék 1918-ban játszódik, Londonban, ahol járvány, szegénység és éhínség tombol az első világháború lezárultával. Mi Dr. Jonathan Reidet alakítjuk, akit a háborúból hazatérve megrág egy vámpír, és ő is azzá változik. A játék egy dilemmára épül: az orvos Reidnek döntenie kell, hogy betartja a hippokratészi esküt és senkinek sem árt, vagy hagyja eluralkodni vámpír énjét, és gyilkolni kezd. A Vampyr pedig nem veszi félvállról a dolgot, ugyanis eme dilemma hatással van a történet végkifejletére, de arra is, mennyire lesz nehéz az életünk. Ugyanis, ha Reid vért szív (vagyis megöli áldozatait), akkor sokkal gyorsabban tud fejlődni és szert tenni olyan különleges képességekre, amiknek hála a ritka, de k*rva izzasztó boss fightok könnyebbé válnak. Mindezt fűszerezi a krimi vonal, ugyanis Reid nyomoz saját halála ügyében, plusz ténykedésünk a körzetekre osztott Londonra is hatással van. Például, minél inkább vámpírkodunk, minél több áldozatot szedünk, annál több vámpírvadászt csábítunk oda – szóval hiába fejlődünk gyorsabban, a gondok is szaporodnak. És közben rengeteg kedvelhető, és baromira utálható karaktert is megismerünk, ami csak tovább erősíti a dilemmát. A túlélés kedvéért megcsócsálunk egy kedvelt karaktert, vagy lelkük megőrzése kedvéért életben hagyjuk a sorozatgyilkost? Ez, megtoldva az 1910-es évek megzuhant Londonjának hangulatával egy igazán egyedi játékot eredményez. 28. Star Wars Battlefront 2 (+Resurrection) Ugyan ez a játék sok szempontból nem egy nagy was ist das, mégis hosszú idő után ez volt az első Star Wars program, ami érdemi sztorival bírt. Ráadásul kiegészítője, a Resurrection fontos összekötő kapocs a The Force Awakens és a The Last Jedi között. Sztorija bár nem túl eredeti, mégis érdekes, és például neki köszönhetjük Shriv karakterét, aki azóta olyan művekben jelent meg, mint az Ellenállás újjászületése vagy A Sithek árnyékában. Ráadásul ebben a játékban vehetünk részt a jakkui csatában, és irányíthatjuk Luke Skywalkert, Han Solót, Leia Organát, Lando Calrissiant és Kylo Rent. Mindezek mellett az Aliens vs. Predator 2 óta ez az első olyan játék, aminek többjátékos módjába tetemes időt öltem bele. 27. LEGO Star Wars: The Skywalker Saga Imádom a Legót és a Star Wars-t, és nagyon örültem, amikor hivatalosan is elkezdtek Star Wars legószetteket kiadni. És akkor itt vannak a LEGO Star Wars-játékok, amik a harmadik kedvencemet is betársították a képletbe. A The Skywalker Saga lényegében az egész széria megkoronázása, hiszen itt egy csomagban kapjuk meg mind a kilenc epizódot, sőt még szegről-végről a Rogue One, a Solo és a The Mandalorian is beköszön. A program rendkívül mulatságos, kellemes kikapcsolódást nyújthat az egész családnak vagy akár egy embernek is, legyen felnőtt, gyerek, vagy gyerek lelkű felnőtt. 26. Final Fantasy VII remake Sosem voltam nagy Final Fantasy fan, sőt az eredeti Final Fantasy VII az egyetlen, amivel pár órát eltöltöttem. Nem igazán kedvelem a JRPG-ket, és az sem tetszett, hogy hiába számozott példányok ezek, nem igazán van kapcsolat két rész között. Szóval, ha Final Fantasy, nekem az első animációs film, a The Spirits Within az, ami szóba jön. A remake-et végül azért próbáltam ki, mert egy jóbarátom ódákat zengett róla, plusz a trailerekben megtetszett a világa. Végül nem is bántam meg, nagyon kellemesen szórakoztam rajta, végig lekötött és megszerettem karaktereit is. Bár nem lett épp a kedvencem, de várom a folytatását. 25. Deliver Us the Moon A Deliver Us the Moon lényegében egy sétaszimulátor, amiben egy elhagyatott Holdbázist kell bejárnunk és kiderítenünk, miért szakadt meg a kapcsolat a Földdel. Ami már csak azért is fontos, mert ez a bázis biztosította az energiaválságban szenvedő emberi civilizáció utolsó mentsvárát. Szó szerint az utolsó csepp energiákat használják fel a kutatók egy űrhajó felépítéséhez és indítanak útra egyetlen asztronautát, hogy oldja meg a helyzetet. Tudja meg, hová lett a személyzet, és ha lehet, állítsa helyre a kapcsolatot. A játék eszméletlen hangulatos, főleg, hogy végig süt a programból a magány. Már a Földön is – mivel kisköltségvetésű játékról van szó, egy NPC sincs benne, társainkkal csak rádión kommunikálunk –, de a Holdon aztán végképp. És a bázis rejtélye is végig fent tartja a figyelmet, ugyanis hologramok formájában szinte szellemként kísértenek minket az egykori lakók, miközben felgöngyölítjük, hogy mi történt itt. És az sem utolsó szempont, hogy miközben felfedjük a Hold titkát, az is kiderül, ki a fene az, akit mi irányítunk és miért vállalkozott erre az egyirányú útra. 24. Maneater Az első PS5 játékom ez a meglehetősen érdekes program. A Maneater ugyanis Steven Spielberg klasszikus horrorfilmjén, a Jawson alapul, csak van benne egy csavar: mi alakítjuk a cápát és a cápavadász a főellenség. Igen, a Maneater egy olyan játék, amiben halászokat, strandolókat, búvárokat, más cápákat és egyéb tengeri jószágokat kell felzabálnunk, hogy folyamatosan fejlődhessünk, és kis cápából a hét tengerre kiterjedő tápláléklánc csúcsragadozójává váljuk, hogy aztán megküzdhessünk az anyukánkat elpusztító gonosz cápavadásszal. Az elborult játék meglehetősen hülye koncepciója ellenére rendkívül szórakoztató és könnyed program lett. Persze elég vérgőzös, hiszen, ha az embert ketté harapják, akkor általában nem kicsit vérzik. Szóval azért nem adnám gyerek kezébe, mégis, felnőttek számára egész felszabadító lehet. És meglepően sok benne a kihívás, miközben az óceánban cirkálva ezernyi easter eggre lelhetünk, amik nem csak az említett mozifilmhez köthető. Például a Titanic orrán pózoló Rose és Jack csontvázát is fellelhetjük, de ha épp nincs kedvünk ilyen jópofa utalásokra vadászni, hát kiugorhatunk a luxusnegyed golfpályájára, hogy megcsócsáljunk néhány gazdag emberkét a parton ugrálva. Igen, mondom, lökött, de baromi szórakoztató játék. 23. God of War Mindenki úgy odáig meg vissza van ezért a játékért, hogy ihaj, én meg úgy vagyok vele, hogy ja, nem rossz. A God of War egy régi széria, én viszont eddig csak a 2018-as résszel játszottam. Az eleje nagyon tetszik, nagyon erős, de talán ez vele a legnagyobb baj: semmi, ami utána következik, nem ér fel ahhoz. A grafika szép, ezt nem vitathatom el tőle. A világ érdekes, de ezen a listán is több olyan játék szerepel, aminek számomra ezerszer érdekesebb a világa. Az akciók jók, és végül ennyi. Engem sajnos egyáltalán nem fogott meg a játék, olyannyira nem, hogy kicsit sem érdekel a folytatása, a Ragnarök. Igazából ezzel a résszel is csak azért játszottam, mert ingyen adták a PS4-esem mellé. 22. Stray A Stray a Mameaterhez hasonlóan nem hagyományos koncepcióval operál. E játék egy poszt-apokaliptikus cyberpunk világban játszódik, és a történet főhőse nem más, mint egy cica. Igen, egy kóbor macsek, aki elszakad társaitól és egy földalatti, robotok lakta városon kénytelen átvágni. Közben segít egy rejtélyes MI-nek és megrekedt, nyomorban élő robotoknak – sőt, az is kiderül, hová lettek az emberek. Tömören fogalmazva: ez egy cuki kis kaland, amit minden macskabarátnak ki kell próbálnia. 21. Jurassic World: Evolution 2 A Jurassic World: Evolution 2 kicsit kakukktojás, mert valójában PC-n játszottam vele először, ugyanis arra kaptam meg tesztelésre. Viszont a legelső verzió bugos, vérszegény és unalmas volt, így a kötelezők letudása után félretettem. Egy évvel később megvettem PS5-re, és az addig kiadott DLC-ket is hozzácsaptam. Ennek hála egy teljesen más játék elevenedett meg előttem. A bugok már nem voltak jelen, sok dolgot teljesen újragondoltak, a játék kiegyensúlyozottabb és izgalmasabb lett. Ráadásul a sok ingyenes és fizetős DLC-nek hála a dínóállomány is nagyszerűvé vált. Például eredetileg csak a játék alap velociraptorait tenyészthettük ki, de mostanra megalkothatjuk az összes film varriánsát. De ugyanígy kitenyészthetjük Rexy-t, a Scorpius Rexet vagy éppen Bumpy-t is. Szabadon építhetjük fel saját Jurassic Parkunkat vagy Jurassic Worldünket, ahol megannyi látványossággal dobhatjuk fel a látogatók mindennapjait, miközben kedvenc dínóinkkal népesíthetjük be a parkot. Vagy éppen nyithatjuk ki a kapukat, hogy a látogatók megélhessék az igazi Jurassic élményt. Tudjátok, ami úgy kezdődik, hogy hűű-haaaa, aztán jön a futás, meg a sikítás. 20. Marvel’s Guardians of the Galaxy Az elmúlt évekbe több próbálkozás is volt arra, hogy a gamer piac meglovagolja a képregényes filmek sikereit. Az eredmény eléggé felemás úgy a DC, mint a Marvel irányából. Mivel én Marvel-rajongó vagyok, így első sorban ezeket próbáltam ki. A Marvel’s Avengers nem kerülhetett fel erre a listára, mert egy rövid próba után rájöttem, hogy sz*r játék. A Guarans of the Galaxy viszont érdekesre sikerült. Úgy értem, ez sem éppen a legjobb program, ami a kezembe került. Sőt sok szempontból elég elmaradott. Hogy mást ne mondjak, egy 2021-ben megjelent játékban nagyon gáz, hogy a hóban hőseink még csak lábnyomot sem hagynak. Mégis szórakoztató a program, hiszen a hősök a Galaxis Őrzői. Egy csapat ütődött, akik ütődött szituációkba tudak belebonyolódni, hogy aztán ütődött módon lőjjék ki onnan magukat. Rengeteg lövöldözés, ami alatt bármelyik őrzőt irányíthatjuk, és mindegyik más lehetőségeket ad. Quill röpköd és pisztollyal lövöldözik, Drax őszintéket osztogat, Gamorra kardal hadonászik, stb. De megrepülhetjük a Milanót is, és közben belekeveredhetünk néhány igazán szívbemarkoló pillanatba is. Szóval, ha túl tud az ember lépni eme játék gyengeségein és egy felhőtlen, vidám akció-kalandra vágyik, ezzel mindenképpen tegyen próbát. 19. Resident Evil 2-3 remake Nem vagyok nagy Resident Evil rajongó, talán ennek köszönhetően szeretem ugyanúgy a sokak által utált Resident Evil 6-ot, mint az eredeti trilógiát vagy éppen a Village-t. Érdekes amúgy, hogy a RE2 és RE4, amiket a rajongók általában a legjobbakként értékelnek, számomra távolról sem a legerősebb részek. A remake-ek sorában sincs ez másképpen. A Resident Evil 2 remake-je bár remek lett, és hála az égnek sok olyan dolog nincs már benne, ami miatt nem nagyon szerettem az eredeti változatot, mégis kicsit megúszós programnak érzem. Szép a grafika, az új játékmenet, de hiába van két karakter, Leon és Claire, mindkettővel 90 százalékban ugyanazt lehet végigvinni, így teljesen értelmetlen és szimpla időpazarlás nekiállni a B sztoriszálaknak, plusz igazából a másik karakterrel is eléggé felesleges a végigjátszás. Ha a Capcom igazán nagyot akart volna villantani, akkor eldobja a B sztoriszálakat, és két különböző szálat ír Claire-nek és Leonnak. Így viszont sajnos nálam nem ütött akkorát a Resident Evil 2 remake. Plusz, szerintem Claire modelljét alaposan elk*rták (amire a Capcom is rájöhetett, mert az idén megjelent Death Island animációs filmben már a régi fizimiskájával jelent meg). A Resident Evil 3 ezzel szemben betalált, amivel megint csak szembementem az általános vélekedésnek. Eleve, az eredeti játék, a Resident Evil 3: Nemezis nem volt a rajongók kedvence, nekem meg az egyik favoritom a szériában. És ez így lett a remake-kel is. A kivágott szakaszok nem hiányoztak, Nemezis olyan fenyegető, mint régen, és Jill szexibb, mint valaha (amire a Capcom is rájöhetett, mert az említett Death Islandben már ezt a modellt használták). Szerintem sokkal jobb lett, mint a RE2 remake, és itt már nem fárasztottak azzal, hogy újra végigjátsszam ugyanazt. Talán csak Jill miniszoknyája hiányzik, de egyrészt, egy DLC ad valami hasonló, másrészt, az új ruhája sokkal jobban illik egy zombiapokalipszis közepére. 18. Ghost of Thushima Ez a játék pár hónapja került elém. Alapvetően nem érdekelt, mert legalább annyira nem érdekelnek a szamurájok, mint a skandináv istenek. De, mivel épp valami újra vágytam, ez meg ott volt a PS Plus kínálatában, gondoltam, kipróbálom. Hát nem volt ez rossz ötlet tőlem, mert bár nincs olyan izgalmas világa, mint a Horizonnoknak, a Cyberpunk 2077-nek vagy a Red Dead Redemption 2-nek, mégis végig lekötött ez a régivágású szamurájfilmekre emlékeztető, nyíltvilágú akciójáték, aminek szintén gyönyörű és igen hangulatos grafikája van. Bár Cusima egy sziget, rengeteg helyet be lehet járni, és igen változatos. Van narancssárga erdő, színes rétek, porrá éget tájak… Szóval baromi jó, az embert remekül leköti. A harcrendszere pedig igazán kiváló, aminek középpontjában természetesen a katana áll. A Jedi-sorozathoz tudnám mérni a kardpárbajokat. 17. Hogwarts Legacy A Harry Potter-játékoknak hosszú és rögös az útja. A filmek alapján készült programok a 2000-es évek elejére nyúlik vissza, és hát az első néhány olyan is. Kedvesek, aranyosak, de én már elég későn kerültem bele ebbe, így igazán csak A Főnix rendje feldolgozását értékeltem. Azt viszont nagyon, egészen a Hogwarts Legacy-ig az volt a kedvenc játékom a témában. Szerencsére ez a mű ama játék vonalát követte. Egy hatalmas nyílt világ áll rendelkezésünkre, hogy bejárjuk a Roxfortot, Roxmortsot, elsajátítsuk a különböző varázsigéket, meglovagoljunk testralokat és seprűket, és persze rendet vágjunk a sötét mágusok és lázongó koboldok sorai között. Mindezt nagyon élvezetes módon. 16. Star Wars Jedi: Fallen Order és Surviver Rengeteg jó Star Wars játék létezik a régi érában. Knights of the Old Republic, Republic Commando, X-Wing Alliance, Race, hogy csak párat említsek. És persze ott van a jelen sorok által tárgyal játékhoz nagyon hasonló Jedi Knight és Force Unleashed sorozatok. Mégis, szerintem Jedi-sorozat magasan kiemelkedik a Star Wars videójátékok sorából. Főleg azért, mert számomra a filmekkel és sorozatokkal egyenértékű, ez is egy a sok mozgóképes alkotás közül, semmivel sincs lejjebb, semmivel sem számít kevesebbet. Ugyanolyan fontos és minőségi minden téren, mint a The Book of Boba Fett, az A New Hope vagy éppen a The Bad Batch. És szerencsére ezt a Lucasfilm is így gondolja, ennek hála rengeteg dolog köszönt már vissza a játékból különböző művekben, mint az Ahsoka, a The Mandalorian, sőt az Obi-Wan Kenobi és a Jedi-sorozat igencsak szorosan kötődik egymáshoz. Ráadásul a játékban nagyszerűen vegyítették a filmek és egyéb művek különböző éráit, miközben remekül ültették át a fénykardozás és az Erőhasználat élményét, és vegyítették az akciózást a már említett Uncharted-széria platformer elemeivel, felfedezésen alapuló játékmenetével és fejtörőivel. Mindehhez még hozzájön az, hogy mivel ma a grafika már elképesztő szinten van, és a nagy színészek sem restek leszerződni videójátékhoz, például Saw Gerrerát ugyanúgy Forest Whitaker játssza, mint a Rogue One-ban és az Andorban.