Egy sorozat a zsarnokságról (Andor 1. évad)
1. Hol zsarnokság van...
Sötétség költözött a messzi-messzi galaxisba. És a sötétségnek megvan az az agyafúrt szokása, hogy lépésről-lépésre terjeszkedik, lappang a káoszban, kivár, és körbefonja a gyanútlan áldozatokat.
Túl sokáig aludtam... talán túl későn ébredtem fel - állítja saját gyászbeszédében Maarva Carassi Andor, de a mondat nemcsak rá vonatkozik. Kicsit messzebbről szemlélve Ferrix lakóira, jobban távolodva az egykori Köztársaság büszke állampolgáraira, még messzebb menve a galaxis élő Erőjét képező összes élőlényére, végül pedig, ledöntve a negyedik falat, 2025-ben, ránk nézőkre is.
Amikor felvesszük a fonalat, a sötétség már évek óta befészkelte magát a galaxis szívébe, aminek az egyszeri polgárokra gyakorolt hatása bár lassú, de ellentmondást nem tűrően könyörtelen. Legyen szó a szent dombokról tizen pár év alatt kipucolt dhanikról, a ferrixi ceremóniák öntudatos résztvevőiről vagy a szenátusban a közért tenni akaró szenátorokról, a sorsuk ugyanaz: könyörtelen kiszorulás "természetes élőhelyükről", a lehetőségeik folyamatos megnyirbálása, és az állandó rettegés a gyanúsítgatások kereszttüzében.
A Birodalom ugyanis csak az erőből ért, és ennek megfelelően képtelen normális aktorként viszonyulni az olyan békés ceremóniákhoz, mint egy köztiszteletben álló ferrixi lakos temetése, vagy egy szent ünnep az Aldhanin, netán holmi jótékonyság a galaxisban. Mi ebben a hasznunk? - teszik fel a kérdést a katonák és vezetők a Birodalomban galaxisszerte, és ha nincs rá egyértelmű válasz, akkor a rendszer automatikusan zavarba jön. A rendszer, amelyet a kapzsiság fűtötte gonoszság mozgat, és ami ennek a velejéig romlott rendszernek minden erejével érvényt szerez.
2. Minél jobban szorítja össze a markát, annál többen csúsznak ki a kezei közül...
A Birodalom önzősége megnyomorítja a galaxist. A galaktikus érdekek óriás lábnyomába szükségszerűen egyéni ambíciók szegődnek: az individualista, törtető magatartás virágzik a Birodalomban, aki ugyanis a saját pecsenyéjét sütögeti, az szó szerint bármit és bárkit hajlandó félresöpörni az útjából hogy célt érjen. A Birodalomnak pedig csak az eredmények számítanak: mindegy, hogy milyen áron, mindegy hogy hány állampolgár érdekét sértve, mindegy mennyi földet, gyárat, bolygót, szektort kisajátítva, de meg kell valósítani, amit a döntéshozók kitalálnak.
Ez a fajta jogokat lábbal tipró arrogancia pedig értelemszerűen letermeli a saját ellenállását. A saját lázadását. A saját forradalmát. Elszigetelt elégedetlenségi pontokat, dühös, reményvesztett állampolgárokat teremt, akik hamar megtanulják, hogy a prosperitásról szóló birodalmi propaganda és a sanyarú hétköznapi élet köszönóviszonyban sincsenek egymással. Élőlényeket, akiknek napról-napra egyre kevesebb a vesztenivalójuk. Élőlényeket, akiken a Birodalom természeténél fogva mindaddig keresztülnéz, amíg ellenséget nem lát bennük, mert más opció hiányában végül a sarkukra állnak. Az Andor első évada tökéletesen mutatja be hogyan fordít a Birodalom játszi könnyedséggel maga ellen egy közönyös bolygót, hogyan sodorja az ottélőket a zsarnoki államapparátus mindenegyes döntése egyre közelebb a nyílt konfrontációhoz. Mert végsősoron az emberek többsége csak békében szeretne élni. Aludni szeretne, a Maarva-i értelemben persze, és a saját dolgával törődni. De amikor a saját dolog megszűnik létezni, amikor az igazságtalanság tort ül egy egész társadalom felett, akkor az érintettek hirtelen öntudatra ébrednek a sokktól.
3. A nagyobb jóért...
A felkelésekre a Birodalom csak egyfajta választ adhat, hiszen csak egyfajta választ ismer. Szembe mertél szállni velem? Akkor (még jobban) eltiporlak. Tűzzel harcolnak a tűz ellen, ami mindaddig hatásos lehet, amíg a tűz csupán egy apró szikra egy gyújtóstól messzi sarokban. A Birodalom pedig mindent megtesz, hogy az is maradjon. 80 millió kreditet lopsz tőlem? Akkor büntetővámokat vetek ki minden bolygóra, amelyik "támogatja" (vagy csak megtűri? tud egyáltalán róla?) a lázadó tevékenységet. Megkettőzött erővel építem a terrorfegyverem, ami ha elkészül, többé senki sem meri majd felemelni ellenem a szavát. A már kiszabott börtönbüntetések tételeit megduplázom, a jövőben kiszabandó tételeket megtriplázom, vagy még rosszabb, és nem számít, hogy bűnöst vagy ártatlant zárok be, a lényeg, hogy olcsó munkaerő legyen.
Mondani se kell, a sorozat egyik legfontosabb mondata, amikor az ISB tiszt Dedra felismeri, hogy mindezzel csak a lázadók kezére játszik a Birodalom. De ami még félelmetesebb: tudják ezt a másik oldalon is. A Birodalom olyan sötétségből szökkent szárba, amit csak a saját fegyvereivel lehet legyőzni. A jók eszköztárába ezúttal olyan elemek is bekerülnek, mint több tucat ember feláldozása a nagyobb jóért, és a belső forrás védelmének oltárán, vagy az egyszeri lázadók gond nélkül történő megöletésének terve. Ami nem meglepő, hisz maga Luthen Rael, a háttérben meghúzódó árnyék, a szálakat mozgató lázadó mondja ki: leginkább az ártatlanok szenvedésére lesz szükség ahhoz, hogy a Birodalmat sikerüljön megdönteni. És hogy ő mit hajlandó mindezért feláldozni? Mindent...
4. A kinyilatkoztatás
Dedra szintén az első a Birodalom oldalán, aki felismeri miről is szól a nyolcvan milliós meló az Aldhanin. Egy bejelentés. Egy hadüzenet. A lázadók üzenik: mi is itt vagyunk, velünk is számolni kell. És nem tágítunk. Mert a Birodalom csak az erőből ért. Az a lokális szikra, amit még egy fényesre pucolt birodalmi csizma gond nélkül el tud taposni, galaktikus méretű lánggá fejlődve olyan próbatétel elé állíthatja őket, amire nem létezik válasz a repertoárukban. Mert tűzzel a tűz ellen nem lehet a végtelenségig harcolni. Galaktikus léptékben ugyanis a Birodalom olyan buzgalommal próbálja megfékezni a lángokat, hogy közben felperzseli a földet ott is, ahol korábban nem létezett elégedetlenség. Így miközben kioltanak egy gócpontot a galaxis egyik pontján, kétszer akkora tűzfészket hoznak létre egy másik térségben.
Ezt ismeri fel Luthen is, aki minden erejével azon van, hogy összeverbúválja a lokális szerveződéseket. A Saw Gerrera féle magányos farkas koncepció idejétmúlttá vált, és szükségszerűen kudarchoz vezet; csakis az összefogás és egy rejtett hálózatba szerveződés adhat reményt azoknak a galaxisban, akik változást szeretnének elérni. Mert ez az, amit Luthen keres: reményt adni a reménytvesztetteknek. Ahogy láttuk a Narkina-5-ön, kevés nagyobb veszély leselkedik a Birodalomra annál, mint amikor az alattvalóiként szolgáló egyszerű állampolgárok elvesztik a reményt, hogy aztán valaki mástól kapják meg azt később. A börtönben hallott "One way out" üzenetnél kevés lényegretörőbb létezik, és ami működik a Narkinán, az bizony működik a galaxisban is: ha a saját boldogulásod reményében meghúzod magad és hagyod, hogy a sötétség lépésről lépésre elvegyen mindent, ami valaha is fontos volt a számodra, akkor az ő kottájukból játszol és megadsz nekik mindent, amit akarnak, miközben kizsigerelnek. Ha a sarkadra állsz, talán megölnek, de miért éri meg meghalni, ha nem a szabadságért és azért, amiben hiszel?
5. ... Ott zsarnokság van
A sorozat azért működik ma, 2025-ben még jobban, mint a bemutatásakor, mert a sötétség azóta sokkal látványosabb van jelen a mi világunkban is. Az Andor üzenete egyértelmű: állj ki azon értékek mentén, amikben hiszel. Kapaszkodj azokba, akiket szeretsz, és igen, aggódni fogsz értük, ha szembeszállnak a sötétséggel, de erről szól a szeretet. A féltésre nem a tétlenség a megfelelő reakció, hanem a reménykeltés: elvégzem a munkát, amiben hiszek, reményt adok másoknak és egyúttal reménykedem benne, hogy nem esik baja azoknak, akikkel törődöm. Megtehetném, hogy néma maradok, és ezzel próbálom garantálni a biztonságukat, de az ilyen biztonság csak illúzió. Ha nem teszek egy olyan világért, amiben élni szeretnék, akkor előbb-utóbb másvalaki világképének a létrejöttéhez fogok asszisztálni. És amint a sötétség befészkeli magát a világunk szívébe, a világkép, amihez a hallgatásommal és tétlenségemmel hozzájárulok, máris épp olyan sötét lesz, mint maguk a vízió megalkotói.
Maarva a sorozat első évadának legvégén mindannyiunkhoz szól: vajon mi nem alszunk-e éppen, miközben a világnak, amiben élni szeretnénk, szüksége lenne ránk? Vajon nincs-e túl késő ahhoz, hogy öntudatra ébredjünk, kiálljunk a társadalmunkért és lándzsát törjünk az értékek mellett, amikben hiszünk? Vajon nem fészkelte-e már be magát a törtető, cinikus önző arrogancia olyan mértékben világunk szövetébe, hogy az egyetlen helyes lépés a sarkunkra állás, az összefogás és a közös felszólalás, hogy jelezzük: a világ nemcsak a másokon történő átgázolásról szól, hanem főként olyan mélyen meghúzódó értékekről, mint az egymással törődés, a szolidaritás, a kedvesség és az önzetlenség?
Ha pedig a válasz igenlő, akkor ne féljünk szembeszállni azokkal, akik épp abban bíznak, hogy szétforgácsolhatják az elégedetlenkedők tömegét. Harcoljunk a korrupcióval, a cinizmussal, a gyűlöletkeltéssel, a Birodalommal... harcoljunk a sötétséggel.