Ma Skócia - Magyarország rangadó jön.
Emlékszem, gyerekként minden EB, VB előtt megvettem az éppen aktuális torna felvezető kiadványát, és gyermeki kíváncsisággal, izgatottsággal forgattam, lapozgattam, kiváltképp a magazinok utolsó részét, tudniillik mindig oda rejtették a szerkesztők a korábbi tornák összefoglalóit. Máig fel tudom idézni, milyen érdeklődéssel lapoztam bele a letűnt korok tornáinak zanzásított összefoglalójába, azon EB-k, VB-k históriáiba, amiknek még mi, magyarok is aktív résztvevői voltunk, és esetenként eséllyel pályáztunk akár a végső győzelemre is. Rajongással vegyes áhítattal nyálaztam végig a magyar meccsekről írt beszámolókat, az első VB ezüst érmünket, majd később az Aranycsapat menetelését, vagy amikor megvertük a brazilokat, netán kiütöttük Salvadort.
Irgalmatlanul szerettem volna én is mindennek a részese lenni. Minden aktuális selejtező sorozat előtt lelkesen hallgattam az elemzéseket, latolgattam a "szakértőkkel" az esélyeket, hogy miként fogunk bravúrt elérni Norvégia ellen (1-4), vagy legyőzni Máltát (1-2), vagy biztosan verni Andorrát (0-1). Persze a blamák közé jutott néhány kérészéletű siker is, de a végén már annyiszor csalódtam, hogy teljességgel lehetetlennek tűnt, hogy a jövőben lesz majd olyan EB, ne adj' isten VB, amin újra ott lehetnek a mieink, és ahol végre én is a saját szememmel láthatok egy olyan meccset, amiről gyerekként csak olvashattam.
Aztán jött a norvégok elleni pótselejtező 2015-ben, megtört a jég, amihez persze, kellett a 24 csapatosra bővített EB struktúra is... de máig nem felejtem, ahogy néhány könnycseppet elmorzsolva őrjöngtem a tévé előtt, hogy végre TÉNYLEG ott leszünk egy nagy tornán. Pár hónappal később, az első EB meccsen aztán hasonló extázisban hallgattam, hogy "be lehet azt piszkálni, pöckölni, tuszkolni" és álomittas áhitattal számolgattam az osztrákok ellen elért három pontot, hogy aztán büszkén harsogjam boldog boldogtalannak, hogy csoportelsők lettünk (5 ponttal).
Ennek már 8 éve, és azóta egyetlen EB csoportkör sem ment le nélkülünk. Bár a győzelem azóta elkerült bennünket, de olyan csapatok bajszát húzigáltuk meg, mint a portugálok (3-3), franciák (1-1) vagy németek (2-2), ebből kétszer ráadásul idegenben (Portugália és Németország esetében). Persze ne tagadjuk: az idei torna eddig nem sikerült túl jól. A svájciak ellen a csapat csak árnyéka volt önmagának (főleg az első félidőben), a németek pedig túl nagy falatnak bizonyultak, akik ellen ráadásul szerencsénk sem volt. De a lebonyolításnak hála még nincs veszve minden. Mert bizony ma is be lehet azt piszkálni, pöckölni, tuszkolni, és Fiola akár ma is kapura törhet (igaz, ezúttal csak a cserepadról). És ha nyerünk, akkor akár jöhet még egy negyedik meccs is, ahol végre abszolút felszabadultan lehetne játszani. Ehhez viszont az kell, hogy ma este 2016 után ismét megmutassuk: a magyar válogatott képes megrázni magát, és 3 pontot szerezni egy kulcsmeccsen.
Ez a legfontosabb. Illetve mégsem. A legfontosabb, hogy végre ismét olyan lapok íródnak az EB krónikákban, aminek mi is alakítói vagyunk. Amiket évtizedek múlva majd (alighanem virtuálisan) épp oly' gyermeki kíváncsisággal, épp oly' őszinte áhitattal lapozgathatnak majd a gyerekek, mint ahogy én is lapozgattam 20 éve a régi beszámolókat. Aztán talán majd felsóhajtanak, és arra gondolnak: de jó lehetett magyarnak lenni 2024. június 23-án. Aznap este, amikor a német EB-n egy ki-ki meccsen megvertük Skóciát.
Hajrá magyarok!
