1 órával ezelőtt, Darth Revan9 írta:

Minden több írós hosszú sorozatnál vannak gyengébbnek tartott szerzők. Valószínűleg a Köztársaság Fénykora regények megítélése is jobb lenne, ha csak Charles Soule, Claudia Gray és Cavan Scott írták volna felváltva az egészet, mint annak idején Allston, Traviss és Denning a Legacy of the Force-t, vagy Allston, Golden és Denning a Fate of the Jedi-t.

Ha lenne 1-2 gyengébb, akkor azt mondanám, hogy oké, de itt ez egy tendencia, hogy amit ők írnak az szinten aluli minden máshoz képest. Daniel José Oldernek is vannak megkérdőjelezhető húzásai, de egyrészt ő kb. csak ifjúsági dolgokat ír, itt pedig az elsődleges fennakadásom az volt, hogy az éra egyik fő sztoriját kapta meg Gratton, másrészt Older sztorijai tele vannak szívvel. Ireland és Gratton könyvei olyanok, mintha csak a sztorinak azzal a részével akartak volna foglalkozni, ami őket érdekli (pl. a románc), miközben egy csomó fontos dolog, pl. Marchion parkolópályán van.

A megtévesztés útja nagyon tetszett.

2026. 09. 18. - 14:29, Darth Revan9 írta:

A megtévesztés útja nagyon tetszett.

Nekem az is nagyon fura volt, nagyon sokáig csak céltalanul történtek az események egymás után és kb. csak a legvégére állt össze valamennyire koherens narratíva belőle. A karaktereket kedveltem és ők elvitték valamennyire, és alapvetően én is kedveltem a könyvet, de A bosszú útja annyival erősebb ugyanazokkal a karakterekkel, hogy miután azt olvastam, nem tudok ugyanúgy visszatekinteni rá.

2 órával ezelőtt, Rixon írta:

Nekem az is nagyon fura volt, nagyon sokáig csak céltalanul történtek az események egymás után és kb. csak a legvégére állt össze valamennyire koherens narratíva belőle. A karaktereket kedveltem és ők elvitték valamennyire, és alapvetően én is kedveltem a könyvet, de A bosszú útja annyival erősebb ugyanazokkal a karakterekkel, hogy miután azt olvastam, nem tudok ugyanúgy visszatekinteni rá.

Én ezt a történetvezetési típust egyre jobban megkedveltem Brandon Sanderson könyvei révén. Ő is hasonlóan jár el, sokszor úgy tűnik, hogy céltalanul történnek az események és csak a legvégére áll össze a koherens narratíva. Ez a típusú építkezés egyre felkapottabb. Valószínűleg a sandersoni út is hozzájárult ahhoz, hogy más szemszöggel néztem az Akolitust és más szemszögből olvastam A megtévesztés útját. Valószínűleg így lesz az Erő kísértésénél is. Bár a fentebbi vélemények alapján elképzelhető, hogy nekem is lesznek kifogásaim a regénnyel.