Nute Gunray

Augusztus 22-re várható a Szukits megjelenésében.

Magyarul előreláthatólag július 25-én fog megjelenni a következő antológia Canto Bight címmel.

Én emlékszem, hogy annak idején a Rebels-hez milyen borzasztó első teaser-t kaptunk. Úgyhogy, egy rossz minőségű képből én nem vonnék le messzemenő következtetést. Én továbbra is a 2D-ben reménykedem.

No igen, ez a játék nekem egyelőre kimaradt, na majd a PS4 megvétele után. Egyébként brutál látványos.

Svédország - Anglia 0:1 Oroszország - Horvátország 0:1

Chuck Wendig: Utóhatás - A Birodalom vége Nálam a harmadik kötetre ért be ez a sorozat. Az első könyv egyszerűen unalmas volt, érdektelen karakterekkel, bár akadtak benne jó ötletek, de még a birodalmiak civakodását is olyan borzasztóan együgyű stílusban tálalta a szerző, hogy óhatatlanul is a szintén hasonló kvalitásokkal bíró Kevin Anderson SW-könyvei jutottak eszembe még a 90-es évekből (ld. például Sötétkard). A második kötetre a szerző már összeszedte magát, bár még voltak meredek részek. A harmadikra viszont mintha megtanult volna jól írni és fogalmazni, néhány kisiklástól eltekintve. Talán kapott maga mellé egy lektort a Story Group-tól. A harmadik kötet cselekménye elhanyagolható: a szálak egyértelműen a jakkui csatához vezetnek, sok szövevényes fordulatot vagy csavart kár is lenne várni. Norrát és Sloane-t a személyes bosszú hajtja, a többieket pedig társaik megmentése. Norra ritka idegesítővé és egyszerűvé vált erre a részre: cselekedetei egyszerűen valószerűtlenek... szándékosan lezuhan a Jakkun, hogy majd csak megtalálja majd Sloane-t egy hatalmas sivatagbolygón... ilyen elcseszett terv a világon nincs. Jas nagyon beleszürkült a 3. kötetre, és ezt még az sem tudta ellensúlyozni, hogy kapott két társat Embo és Dengar személyében. Jom-ra kár is szót vesztegetni: egyszerű mellékszereplővé degradálódott, aki ráadásul off-screen halált halt. A nagy kedvencem, Sinjir azonban hozta a formáját: imádtam minden sorát olvasni, a fricskáit, szarkazmusát, öniróniáját, és a beteg gondolatait Conderrel kapcsolatban. Számomra Temmin továbbra is idegesítő egy kölyök, egyelőre el nem tudom képzelni, hogy belőle lesz a joviális szakállas, kissé pufók Ellenállás-pilóta, akit a D'Qaron láthatunk majd 30 évvel később. Csont uraság meg Csont uraság. RIP. A kánon regényekben azt szeretem, hogy minden egyes darabnál látható, komoly háttérmunka van mögötte, koherens egészet alkotva egymással. Amit látunk majd a Vérvonalban egy sokkal durvább szinten, annak csírái már itt is jelentkeznek: az Új Köztársaság egész egyszerűen nem tud a Birodalom helyére lépni: túl sok a hirtelen talajvízként feltörő, egymással ellentétes személyes érdek, a Szenátus már most is béna kacsának tűnik (hiszen előbb majdnem elcseszik a Kashyyyk ügyét, később 5(!) szenátor primitív megzsarolásán keresztül obstruálni lehet az egész intézményt), pedig itt még tényleg az igazán Birodalom-ellenes világok képviseltetik magukat, hol vannak még a később "felszabadított" vagy csatlakozó bolygók... És hiába Mon Mothma vezető szerepe a Felkelésben, az évek alatt egyszerűen nem tudott tekintélyt szerezni magának... fél megtenni a határozott, sokszor akár kemény lépéseket is, amelyek igenis szükségesek egy galaktikus kormányzat hatékony irányításához. Számomra a Rogue One, a Rebels, jelen könyv és később a Vérvonal mind-mind megmutatta, hogy Mothma alkalmatlan a saját maga által választott szerepére. Ezúttal kevés közjátékot kapunk, de azok legalább érdekesek: Lando, ahogy visszaszerzi Felhővárost, vagy Mas Amedda szenvedése ugyanúgy, mint Jar Jar sorsának elrendezése. Én azért arra még mindig kíváncsi vagyok, hogy Amedda mit tudott, hogy ő lett Palpatine legbizalmasabb tanácsadója, aki minden titkát ismerte, és hosszabb ideig volt mellette, mint az öreg bármelyik Sith-tanítványa. Ha már szóba került a Birodalom proxy-vezetője, beszéljünk a tényleges uralkodóról: Rax, követve mestere tervét, néhány hónap alatt lezülleszti a Birodalmat, egyszerű zsoldosbandává silányítva. Bár nem értem Sloane mi különbséget látott, a régi és az új Birodalom között, leszámítva a külsőségeket: hiszen korábban is előfordult, hogy a rohamosztagosok szórakozásból lőttek civilekre, a birodalmi tisztek korrupciójáról, önkényeskedéséről, vagy a különböző népirtásokról és ökonómiai katasztrófákról nem is beszélve. Mintha Sloane nem nyitotta volna ki soha a szemét, amerre járt a Birodalom szolgálatában, és egy az egyben magáévá tette a propagandát a rendről és békéről... éppen ezért vezették őt sokan mindig is az orránál fogva... Mellette szól azonban, hogy képes a korrekcióra, tévedésének felismerésére, és bosszújának kiteljesítésére: kegyelmi pillanat volt az olvasó számára, amikor végre letörölte a vigyort az önelégült Rax pofájáról. Ahhoz képest, hogy a szálak mind-mind Jakkuhoz vezetnek, Wendig nem veszteget sok fejezetet a csatára, annak is csak egy rövidke részébe kapunk betekintést, pedig miután Claudia Gray érthető okokból szófukar volt Az elveszett csillagokban ebben a tekintetben, többet vártam. A Jakku olyan grandiózus ütközet volt, hogy egyszerűen képernyőre kívánkozik. Remélem egyszer ezt valamilyen formában meg fogjuk kapni. Ha egyben nézem a trilógiát, akkor egyértelműen csalódás: ahhoz képest, hogy milyen fontos szerepet tölt be, túl elnagyolt, túl egyszerű, sőt, néhol már-már bárgyú (főleg az első könyv, de erre a későbbiekben is akad példa). A Birodalom végére egy 4-est tudok adni, de az egész trilógia egy erős közepes.

Szerintem meg ez a legjobb. Sokkal kevesebb rémunalmas meccs volt, mint a korábbiakban, ráadásul számos meglepetés született.

Majd Revan eldönti szerintem, hogy hogyan írja meg a saját kommentjét. Aki az EU/Legends topikokat látogatja, az egyébként is képben lehet azzal, hogy a Szukits Legends ill. canon könyveket is kiad jelenleg.

Uruguay - Franciaország: 0-1 Brazília - Belgium: 1-1 tj: Brazília

Már ne haragudj, de miért kéne egyértelműsítenie? Világosan leírta, hogy a 2017-ben magyarul megjelent SW könyveket rangsorolja a saját tetszése szerint....

Abban nincs köztünk vita, hogy a rövidke kis "közjáték" végére Jar Jar sorsa pozitív fordulatot vesz, és hátralévő éveit talán méltóképp fejezheti be. Ám ezzel együtt is tragikus, hogy az elmúlt 25 évét ismét száműzetésben töltötte, ráadásul nagyrészt alaptalan vádaskodások miatt, amellett, hogy nyilván gyötörhette a bűntudat is, nem beszélve a fájdalmáról elvesztett barátai iránt. Én arról a helyzetről beszéltem, amelyben Jar Jar-t a jelenet elején találjuk. Egyébként Chuck Wendig - kivételesen - valóban nagyon jó eszközzel nyúlt hozzá Jar Jar karakteréhez, és elfogadható lezárást adott ennek a hányattatott (in- és out-universe értelemben egyaránt) karakternek. Ez egyértelműen az Aftermath-trilógia egyik - sajnos nem bőséges számú - pozitívuma. Nem tudom mennyit él egy gungan, de már ezen történetben is jó 60-65 éves. Nem kizárt, hogy életben lenne az EP7 idejére, de nem tartom valószínűnek. Igazából mindegy is, ha ezentúl soha nem szerepelne Jar Jar, én azzal is elégedett lennék. Mert most valóban méltó és megnyugtató lezárást kapott a karakter.

Most miért? szegényt mindenki az orránál vezeti. Előbb Vidian manipulálja, majd később annak ellenfele Danthe báró is. Még Kanan-nek is sikerül hülyét csinálnia belőle egy rövid időre. Aztán később, tudjuk, Rax is végig az orránál vezeti.

Lényegtelen, hogy hol magányos: a mocsárban vagy egy zsúfolt város centrumában. Márpedig Jar Jar számkivetettként él Theed-ben: a felnőttek tudomást sem vesznek a létezéséről, és mindenki csak úgy hivatkozik rá, hogy "a bohóc". A gyerekek számára is csak egy feledhető gyors szórakozást jelent. Már maga a kis közjáték is úgy kezdődik, hogy a gungan magányosan ül egy padon. Persze ez a jelenet végére megváltozik, mikor barátra lel egy háborús sérülései miatt szintén magányos menekültgyerek képében, de az egész korántsem arról szól, hogy Jar Jar végre révbe ért volna. Szerintem.

Pont most olvasom az Aftermath utolsó részét. Szegény Jar Jar-t én nagyon megsajnáltam. Az élete visszakerült ugyanoda, mint ahogy kezdődött 37 évvel ezelőtt.

Kolumbia számára ez egy nagyon peches vb volt, sajnálom őket.

Svédország - Svájc 1-0 Kolumbia - Anglia 0-2

Ez egy brutál jó 2. félidő volt.

Kiesnek a belgák is?

Teljesen egyetértek, Dánia volt az egyik legunszimpatikusabb csapat a mostani vb-n. Brazília - Mexikó: 1-1, tj: Brazília Belgium - Japán: 2-1

Spanyolország-Oroszország: 3-1 Horvátország-Dánia: 1-1 tj: Horvátország

Messi és CR egy napon búcsúzott.

Csábi és Szélesi csak megbízott kapitány volt.

Franciaország - Argentína: 1-0 Uruguay - Portugália: 1-1 TJ: Portugália

John Jackson Miller: Új hajnal Nem éppen egy szokványos Miller-regény, kissé csalódtam is, de azért korántsem rossz regény. Az alaptörténet Kanan és Hera megismerkedésének kezdetét mutatja be. Még mindketten nagyon más tulajdonsággal bírnak, mint jó pár évvel később, amikor már összeszokott csapatot alkotnak. A gorse-i események jól illeszkednek a már megszokott képbe: ahol a Birodalom felbukkan, ott kő kövön nem marad, és ökológiai katasztrófák tömkelegét hagy maga után. A Jedi-életét teljesen megtagadó Kanan dönthetne úgy, hogy meglép, ahogy tette ezt korábban is sok-sok alkalommal. Ám ezúttal belép az életébe Hera, aki új értelmet ad zsákutcába került, a 66-os parancs óta meghasadt életének. Nagyon jó volt olvasni, hogy fejezetről-fejezetre egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és oly szomorú belegondolni, hogy szerelmük, amely a Birodalom elleni lázadásban fogant, mégsem teljesedhetett ki soha igazán. Örülök, hogy a fénykard egyelőre nem került elő... túl korai lett volna véleményem szerint. Mellékszereplők gyanánt kapunk egy őrült bombagyárost Skelly, és egy a munkájától meghasonlott sullusti nőt, Zaluna Myder képében. Az öreg pártfogó Okadiah kevés jelenete kellően hatásos volt, ő volt az első, akihez Kanan talán sok év után először ragaszkodni tudott mestere, Depa Billaba halála után. Az ellenoldalt képviseli a még a karrierje elején álló Rae Sloane kapitány, aki egyelőre csak ideiglenesen bíztak rá egy csillagrombolót. Ahogy a későbbiek során, úgy most sem tűnt egy észlénynek, viszont a végén felismerte, hogy teljesen ostoba dolog lenne egy őrülthöz kötni a karrierjének alakulását. Főgonoszként kaptunk egy őrült kiborgot Denetrius Vidian gróf képében. Kevés nála visszataszítóbb negatív figuráról olvastam eddig egy SW-könyvben. Gyakorlatilag egy pozitívumot sem tudok felhozni... szadista, őrült, nagy machinátornak képzeli magát, miközben egyszerű, mint a faék, máskor meg iszonyúan primitív és a "hírnevéhez" képest méltatlan megnyilvánulásai vannak... ha nem lenne bivalyerős, egyáltalán nem lehetne komolyan venni, miközben egy rém ostoba tervvel próbál magának politikai-gazdasági tőkét kovácsolni egy hold felrobbantásával (és hol van még a Halálcsillag....) Összegezve nem rossz könyv, de nem is kiemelkedő, mégha egy kitermelési folyamat minden egyes aspektusába betekintést is nyerhetünk. Erős 4-es.