Alexander Freed: Alkony század
Egy Star Wars-történethez képest szokatlanul kemény háborús regényt kapunk, sok szenvedéssel, nélkülözéssel és halálozással. A sztori úgymond lényegtelen is, a könyv egy század mindennapos küzdelmeit mutatja be a Halálcsillag felrobbantása utáni időszaktól kezdve, amikor a Birodalom minden mázt hátrahagyva nyílt diktatúrát és megtorlást vezetett be. A könyv erősségének azt tartom, hogy ezúttal nincsenek hősök és kiemelkedő harcosok, a szereplők hétköznapi katonák, technikusok stb. akik bármelyik pillanatban feldobhatják a talpukat, és ezt a regény is megfelelően érzékelteti. Nem egy karakter teljesen váratlan, hirtelen (mi több, sok esetben "off-screen") halált hal, amely még inkább erősíti az olvasóban azt az érzést, hogy mindenki túlélése csak egy hajszálon, a véletlenek összjátékán függ (hiszen még Veszett is oly halált hal, ami egy filmvásznon elképzelhetetlen lenne, egy olyan magas beosztású szereplőt illetően, mint amilyen ő volt).
A flashbackek, de főleg a rohamosztagos csaj fejezetei számomra is kissé megakasztóak voltak, bár előbbiek szerepeltetését indokolta a főszereplő Namir karakterének mélyítése, aki soha egész életében nem élt békés körülmények között, és el sem tudja képzelni, hogy mi lesz, ha egyszer vége a háborúskodásnak (és amikor a lázadók esetleges győzelmének esélye még továbbra is csekély, de már nem oly valószínűtlen, mint Yavin előtt, ő a többiekkel ellentétben nem tud ennek örülni, hiszen a háború a lételeme). Namir mellett csak Chalis volt hasonlóan összetett karakter, bár a kettejük közti dialógusok dinamikáját nem mindig találta el a szerző. Valahogy hiányzott számomra az a folyamat, ami jól bemutatta volna az igencsak nagy szinuszgörbével jellemezhető viszonyrendszerüket. Talán jobb választás lett volna az író részéről, ha a kormányzó nem éli túl a harcokat a végén. Az ellenoldalról: Verge és Tabor Seitaron a birodalmi tisztek két arcehtípusát jelenítette meg. Bár azt a törekvést a regényírók részéről soha nem értettem, hogy miért kell mindig előhúzni egy fiatal, erőszakos, feltörekvő birodalmit, aki a semmiből előkerülve valahogy mindig kívül esik a hierarchián, megkerülve a többieket és hangzatos címeket használva (ez esetben prelátus). Verge is inkább azokra a régi Legends-főgonoszokra emlékeztetett (Trioculus, Brakiss, Kueller), akik miatt sokat kritizálták a filmeken túli kiadványokat. Túl sok már a Császár "kedvenc fiacskájából"... Seitaron ezzel szemben a (katonai szinten) kontinuitást képviseli a Köztársaság utolsó időszaka és a Birodalom között, akinek példája remekül mutatja, hogy az "átállás" sokak szemében zökkenőmentesen zajlott a klónháború végével, és a Birodalom megalakulása a Galaxis életében egyáltalán nem volt sokkélmény.
Ami kimondottan tetszett, az a sullusti események részletes bemutatása, itt feltétlenül meg kell említeni Nien Nunb felbukkanását és szerepeltetését mint a sullusti ellenálló sejt vezetőjét. Számomra ez egy élvezetes olvasmány volt, bár kiemelkedőnek én sem mondanám. 4,5/5
