Nute Gunray

Ethan Sacks: Star Wars: Allegiance Hűség Remélem, jól láttam, hogy ez az EP9 előzményeként funkcionáló 4 részes minisorozat még nem kapott saját topikot. "KÖZVETLENÜL A SKYWALKER FELEMELKEDÉSÉNEK ESEMÉNYEIT MEGELŐZŐEN… Ez a képregénygyűjtemény a MARVEL Hűség című négyrészes, önálló képregénysorozatát tartalmazza. A kötetben található történeteket Ethan Sacks írta és Luke Ross rajzolta. Az Első Rend által üldözött Ellenállásnak óriási szüksége van hajókra, fegyverekre és emberekre, hogy szembeszállhasson Kylo Ren erôivel. A kétségbeeséstől hajtva, Leia Organa és Rey vezetésével küldöttség indul, hogy meggyőzzék a Lázadás egykori szövetségeseit, a mon calamarikat, csatlakozzanak a harcukhoz. Azonban már több évtized eltelt a birodalmi megszállás óta, és a rabszolgasorba taszított nép egy része bármit megtenne azért, hogy az újabb háborút elkerülje, és a Mon Cala vizeit soha többé ne szennyezze vér… Egy másik rendszerben Poe Dameronnak és Finnek is megvan a saját küldetése: meg kell találniuk egy titkos fegyverraktárt az Avedot távoli holdján, mit sem sejtve arról, hogy a galaxis legádázabb bűnözőinek csapata vadászik rájuk." ---------------------------- Egyúttal meg is ejtem értékelésemet erről a kötetről, amely szerintem remekül kiegészíti a Resistance Reborn-t, bár nyilván szívesen olvasnék még egy-két kiadványt, amely bemutatja azt a folyamatot, hogy miként is állt talpra az Ellenállás a craiti katasztrófa után. A legjobban az tetszett, ahogy bemutatják, hogy az Első Rend mily kíméletlenül (és rövidlátó módon) bánik el azokkal a bolygókkal, csillagrendszerekkel, akiknél csak a gyanú halvány árnyéka vetül, hogy netán segítik az Ellenállást a menekülésükben és elrejtőzésükben. Mindjárt kapunk rögtön egy magas kultúrát a Tah'Nuhna képében. Pár képsor erről a csodálatos bolygóról a csodálatos vulkanikus üvegvárosairól és békeszerető filozofikus alkatú hernyószerű lakóiról... hogy aztán jöjjön az Első Rend és Hux tábornok, és felfoghatatlan barbársággal röpke néhány másodperc alatt kiirtson egy sok generáció által felépített civilizációt. Esztelen háborús bűncselekmény a javából. Ehhez képest a fontos ipari létesítmény, a Fondor valamivel jobban jár, ott "csak" a teljes hajógyártást kebelezi be az Első Rend, bár a helyi góré így is fejetlenül végzi. Szóval panaszra nincs ok, tényleg elég látványosan és hatásosan indul ez a képregény. A történet végig két szálon fut. Az Ellenállás egy szemétlerakó planétán (Anoat, a híres csillagrendszer névadó bolygója) tengeti ínséges napjait, ott nyaldossa mély sebeit, amelyeket a Crait óta nem tud kiheverni. A képregény jól érzékelteti Rey gyötrődését, miszerint az új fennálló helyzetben a lány egész egyszerűen nem tud magával mit kezdeni és egyáltalán nem képes hasznos tagja lenni az Ellenállásnak, mint ahogy ezt az EP9 elején is láthattuk. Vár valami "isteni" (=Erő) szikrára, amely tovább lendíti őt a holtponton mind a képességeit, mind a további taníttatását illetően. Addig is jobbára azzal szórakoztatja magát, hogy hatalmas fenevadakat hergel fel maga ellen. Leiának azonban a kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy megfelelő feladatot osszon ki a lány a számára. Újra kell építeni az Ellenállást szinte a semmiből, miközben a lehetőségek szűkülnek az Első Rend megtorló akciói miatt. Az egész Galaxis retteg, Leiának nincsen sok mozgástere. Éppen ezért az egykori Lázadás egyik legfontosabb alappillérének számító mon calamariakhoz fordul segítségért. Fel sem merül benne, hogy nem a neki kijáró tisztelettel, a Lázadás/Ellenállás arcaként ill. hőseként fogadják majd őt, ami azért jól jelzi, hogy Leia némiképp akaratlanul is a körülötte kialakult bálvány (hogy ne mondjam, személyi kultusz) illetve hivatástudat rabjává vált. Mert persze lehet csípőből gyávasággal illetve árulással vádolni az izolacionistákat, de azért ha mögé nézünk a dolgoknak, sok évtizednyi felhalmozódó szenvedést és halált találunk. A Mon Calamari (utálom a Mon Cala kifejezést, így nem is használom) az egyik fontos frontja volt a Klónháborúnak, emlékezhetünk Riff Tamson mesterkedéseire, aki majdnem polgárháborút robbantott ki a quarrenek és a mon calamarik között. Aztán nem sokra rá jött a brutális birodalmi invázió Darth Vader vezetésével. Azok a sebhelyek nem véletlenül vannak ott a megvénült Nossor Ri fején, mint ahogy Chadkol is elég érzékletesen beszél szerettei elvesztéséről a terror alatt. Ilyen körülmények között egyáltalán nem tudom elítélni Chadkolt és elvbarátait, hogy a hátuk közepére sem kívánják, hogy ismét célponttá váljanak. Ahogy a Galaxis többi része, így ők is megakarják húzni magukat, hátha így elkerülik az Első Rend éber tekintetét. Sőt, Chadkol még arra is vetemedik, hogy jó pontokat szerezzen az új rezsimnél, amelyet nem tűnik, hogy belátható időn belül bárki is megdönthetne. Teljesen érthető hozzáállás ez, még ha téves prekoncepciókon is alapul. Az Első Renddel ugyanis nem lehet kiegyezni, hiszen lételemük a pusztítás és még a Birodalomhoz képest is mértéktelen agresszió. És erre majd szépen mindenki rá fog jönni az EP9 végére, de itt még nem tartunk. Ez a lélektani dráma a legerősebb része a képregényfolyamnak: igaza van Leiának is a felkelés szükségességét illetően, vagy éppen Reynek, akinél tényleg csak "fehér" és "fekete" létezik, szürke árnyalatok nem (az egész kötetben ordított róla, hogy ő csak nemrég csöppent az események sűrűjébe és nem sok fogalma van a Galaxis dolgairól), de igaza van azoknak az izolacionistáknak is, akik már belefáradtak a háborúba. Nincsen jó megoldás, és ezt a legvége mutatja meg igazán: Leia megszerzi a hajókat, velük tart úgymond az elit, így a Galaxis-szerte legendás apa örökségét minden megkérdőjelezés nélkül tovább vinni szándékozó Aftab is, aki pedig Ackbart, mint magánszemélyt ő sem ismerhette, hiszen egész életét végigháborúzta, csak azt a történelemkönyvekből kialakult képet, amelynek ő is igyekszik megfelelni. Leiáék tehát mennek a mon calamari hajókkal, ezáltal az Ellenállás megakadt gépezetébe némi életet lehelnek... a hátramaradottakkal senki sem törődik. És azok fogják ismét megszenvedni az egészet, akik kimaradni szándékoztak az egészből. Ezért is volt szívfacsaró látni az utolsó képkockák egyikén Chadkolt és családját, ahogy a közeledő rohamosztagosok láttán összeölelkeznek. Sorsuk nem is lehet kérdés. Felmerült bennem, hogy miután Aftab ott volt a győzedelmes exegoli csatában, vajon volt egyáltalán hova hazaérkeznie? A Tah'Nuhna sorsából kiindulva én ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Hiszen ha egy fennállása során mindvégig semleges, senki által nem háborgatott bolygó is így végezte, akkor a Birodalom elleni szembenállás - az Alderaan vagy Chandrila mellett - egyik legfőbb jelképének számító Mon Calamari miért kerülne más elbírálás alá? Számomra egyértelműen ez volt az erőssége ennek a szálnak, a most már egymilliomodszorra előhúzott párviadalt (ősi kihívást) a két fél bajnokai (Rey és a droid) eléggé untam és érzésem szerint csak helykitöltésként funkcionált. Ehhez képest a második szál, amely Finn és Poe (illetve BB) köré összpontosult, mellékes volt, és leginkább arra szolgált hogy párosuk bajtársias jellegét kihangsúlyozza. Ennek ellenére ez is élvezhető történetszál volt, nagyon jó beszólásokkal, de itt egyértelműen a feszültség oldásán volt a hangsúly. A fejvadászok is ötletesre sikerültek - utána néztem, ők a Galaxy's Edge képregényben is felbukkannak majd. A régóta elhagyatott bázis rozsdás fegyverei és hajói, mint megszerzendő prioritások is azt mutatják, hogy az Ellenállás kétségbeejtő helyzetben van és az Első Rend blokkoló tevékenysége miatt a bevett csatornákon egyszerűen nem tud minőségi hadianyaghoz jutni. A képregény azért kap csak 4-est, mert a végét kissé összecsapottnak éreztem, mindkét szálat illetően is. Látszik, hogy legalább egy ötödik füzetet elbírt volna a történet. A Mon Calamarira megérkezik az Első Rend, Nossor Ri feláldozza magát (a TCW után tényleg nagyon jó volt látni), így az újonnan verbuválódott mon calamari flotta eltűnik a hipertérben. Annyira egyértelmű volt ez a béna elterelési akció, hogy az amúgy még elég ostoba Hux is pillanatok alatt átlát a szitán. Ennek ellenére az ER könnyedén hagyja megszökni Leiáékat. 14 csillagrombolóval pedig nagyon rövid idő alatt körbe lehetett volna fogni a bolygót... De ugyanígy a fejvadászok is elég hamar lemondtak a vérdíjról és nem nagyon erőltették meg magukat Finn elfogása érdekében. Ám ezt leszámítva egy nagyon színvonalas minisorozatról van szó, amely remek táptalajt ad az EP9 eleji állapotokhoz, a Resistance Reborn-nal együtt.

Nálam az pl., hogy épp melyik a kedvenc epizódom, mindig is elég változékony volt. A PT-OT hat része közül talán egyedül a Birodalom visszavág az, amit soha nem helyeztem az első helyre a képzeletbeli listámon. Igazából most leginkább arra leszek kíváncsi, hogy a ST három epizódja milyen helyezéseken fog debütálni.

No elolvastam én is ezt a 4 részes mini sorozatot. A képregény sajnos továbbra sem az én műfajom, így elég tetemes a lemaradásom az olvasottság terén, de folyamatosan próbálom pótolni. Bár Kylo Ren megszületését akár egy regényben vagy egy hosszabb képregénysorozatban is el lehetett volna mesélni, azért így is elégedett vagyok. Igazából végig sajnálatot éreztem Ben Solo iránt, akinek az élete valódi tragédia és sorsa már a születésétől kezdve megpecsételődött. Úgy érzem, Luke valahol nagyon félrevitte a tanítását és a szülei sem bizonyultak támaszként, talán az Új Köztársaságban betöltött elfoglaltságaik miatt. Egyikük sem vette észre, hogy milyen iszonyú őrlődés megy végig az évek alatt Ben lelkében. Vagy ha észre is vették, hát megakadályozni nem tudták. Ben Solót az iránta táplált kimondott és kimondatlan elvárások zúzták szét. Már születésétől fogva bennrekedt a Világos és Sötét Oldal határmezsgyéjén örökségénél fogva. Egy végtelen szomorú élet az övé. Hiába a Galaxis leghíresebb hősei veszik körül, önmagát gyökértelennek érzi. Már a neve is jól tükrözi ezt. Ben... egy általa soha nem ismert, végsőkig idealizált legendás Jedi remetekori nevét viseli és ez már önmagában egy akkora teher számára, amely jelen van létezéséről fogva. Aztán ott van a Solo név, amellyel azonosulni soha nem tudott, mivel ez a név egyet jelent az utánozhatatlan és megismételhetetlen csempészkirállyal. Mindehhez ott van az a tény, hogy senki nem tud úgy bánni a tanítványok közül az Erővel, mint Ben Solo. Egy ilyen veszélyes kombinációhoz és zaklatott lélekhez nem is kell túlzottan sok erőfeszítés, hogy a Sötét Oldal felé billentse a fiút, Snoke-on keresztül Palpatine természetesen mesterien kifeszíti a tátongó rést. És az, hogy Luke-ban a baljóslatú vízió után az merül fel először, hogy végezzen tanítványával mintegy megakadályozandó annak beteljesülését, semmint az, hogy őszintén leüljön tanítványával és együtt megvívják harcukat az Erőben a Sötét Oldal ellen... ez sajnos nagyon is árulkodó és csak is ez teszi lehetővé Snoke [Palpatine] diadalát. Maguk a Ren lovagok nem annyira nyűgöztek le. Igazából nem többek, mint egy gátlástalan fosztogató banda, akik a megszokottnál magasabb harcművészeti értékkel bírnak, de körülbelül ennyi. Persze ezzel együtt is "érdekes", hogy a nimbani bányászok lemészárlásában jeleskednek, de Luke egymagában minden erőfeszítés nélkül elintézi a bandát, akik aztán el is menekülnek. Ehhez képest Ben mégis bennük látja meg az érvényesülés kulcsát. Persze a Renek vezére, ezt el kell ismerni, meglehetősen karizmatikus személy, de azért a képregényfolyam végére róla is kiderül, hogy amúgy Kylo erejével szemben nem sokat ér. Jó volt viszont látni Lor San Tekkát. Remélem egyszer a Poe Dameron-képregény is kiadásra kerül Magyarországon, így az EP7-et közvetlenül megelőző ténykedését is megismerhetem. Szintúgy megörültem az ismerős High Republic-helyszíneknek, Soule ügyesen elrejtette ezeket az easter egg-eket még a Project Luminous konkretizálása előtt. A rajzok és a színezés nagyon rendben voltak. Egyetlen hibáját tudom felróni a sorozatnak, hogy nagyon rövid, mindössze 4 részes. Kylo Ren ennél a későbbiekben egy hosszabb sorozatot érdemelne.

Leszavaztam én is. Nagyon sok kategóriánál rettentően nehéz volt a választás.

Ez a könyv érthető a képregények ismerete nélkül?

Köszönöm szépen!

Köszi szépen!

@Donát, @MissKarrde, köszi szépen!

@Ody Mandrell, @Darth Revan9, @NorbiLordi, @Pildi, @Rog, @Iqvi, @Darth Sky, @RacerX, @Bence1997, @Bomarr, @Dzséjt, @Frenkie és @Whill, nagyon köszönöm a felköszöntéseket, jól esett. --------- Iqvi, utólag is boldog születésnapot!

Az egyik olyan ember a gyerekkorom óta akiről azt hittem, örökké fog élni.

Egyetértek. Ha valamikor, hát most van átjárás a különböző multiplatformok között. Én még két éve sem gondoltam volna pl. álmomban sem, hogy egy nem éppen jól sikerült regény egyik tucat mellékszereplőjét (Vanth) megjelenítik egy élőszereplős sorozatban. De annak idején, emlékszem, már az is abszurd álmodozásnak tűnt, hogy egy animációs sorozat egyik karaktere aztán mozivásznon is debütálhat. Ez akkor, 2016-ban hihetetlen bevállalás volt, itt a fórumon sem győztünk ámuldozni. És ma már ez az alap. Nem is értem a cikk kesergését. Soha nem volt ilyen jó dolga egy SW rajongónak, mint most. Egyedül a videojátékoknál érezhető egy lassabb folyamat, de szerintem pár éven belül már az is oké lesz.

Nekem is most hozta a postás!

Pedig egy időben -az első vb címe után - ő kifejezetten peches pilótának számított.

Hát nekem nagy katyvasz volt az egész.

Ezt a sorozatot értheti az, aki még nem olvasta a könyveket? A Witcherrel pont az volt a bajom, hogy a regényeket nem ismerőknek élvezhetetlen volt.

Timothy Zahn: Thrawn - Chiss Birodalom: Államérdek Hát ez fantasztikus volt, élveztem minden sorát. Az első résznél még éreztem némi hiányt a chiss politika és társadalom részletekbe menő bemutatását illetően, itt azonban Zahn már jócskán belevág a világépítésbe. Ahogy már a szerzőtől megszokhattuk, továbbra is a színvonalas párbeszédek jelentik a legerősebb részét az ő könyveinek, és itt most ehhez képest az ütközetek mögött meghúzódó katonai taktika és ennél fogva maga Thrawn személye is elhalványult kissé. A sorozatcímmel ellentétben kedvenc kék bőrű admirálisunk (pardon ezredesünk) korántsem abszolút főszereplő, sőt a könyv közepe tájékán volt olyan cirka 150 oldal, ahol elő sem kerül. De ez egyáltalán nem volt zavaró, mert Thrawn mellé kaptunk olyan kitűnő karaktereket, mint Ar'alani, Thurfian, Lakinda, Lakuviv vagy éppen Haplif. Ezen szereplők révén ízig-vérig megismerhetjük a Chiss Birodalom társadalmi-politikai felépítését, ezt a némileg feudális alapokon nyugvó struktúrát, ahol a technikai haladás mellett jól megfér az avitt társadalmi berendezkedés, az intézményesített rendszert helyettesítő személyes kapcsolati háló, a családok közötti informális összeköttetések, amelyek a birodalom Achilleusz sarkának bizonyulnak. Persze ezzel együtt is a könyv vége megmutatja, hogy azért egy chiss mégiscsak elsősorban chiss, és nem Mitth, Irizi vagy Xodlak. Mégis, nem sok híja van, hogy a gryskek a vazallus népeiken keresztül kisiklassák a rendszert pusztán politikai machinációval és áskálódással. Ezek a legjobb részei a könyvnek, amikor is láthatjuk, hogy Haplif miként szövi a hálóját egyre szorosabbra Lakuviv és a Xodlakok körül, akiknek a régi családi dicsőséget hajszoló vágyukat kíméletlenül kihasználja. A könyv feléig úgy tűnik, a cselekmények egymástól függetlenül, párhuzamosan zajlanak, amelyeknek látszólag nincs közük egymáshoz. Aztán szépen lassan összeérnek a szálak, jellegzetes Zahn-féle dramaturgiai eszköz ez. Thrawn éleslátása meg egy-két szerencsés fordulat (pl. hogy a farmer Lakphro elküldi az ékszert) az, ami végül kudarcra ítéli a gryskek tervét egy valódi proxy háború kirobbantását illetően. Jixtus és társainak immár valóban számolni kell a chiss ezredessel - a grysk láthatóan immár komolyan el kezd érdeklődni ellenfele iránt - és ez megalapoz a harmadik kötetnek. Mint ahogy az is, hogy Thrawn politikai ellenlábasa Thurfian eléri hőn áhított célját és a Mitth család vezetője lesz. Nagyon kíváncsi leszek arra a folyamatra, amelynek végén Thrawn karrierje derékbe törik a Chiss Birodalomban és a Khaoszban már nem lesz maradása. Aztán persze ott van a kétes navigátor, Qilori is, aki vészesen közel kerül ahhoz, hogy megismerje a chissek titkát a hiperűrutazásban történő navigálást illetően. Ha a "Kisebb Űr" technikai vívmányai megjelennek, az ő személyére teljes egzisztenciális ellehetetlenülés vár. Erre a szálra is nagyon kíváncsi leszek. Számomra a Thrawn óta ez volt a legjobb Zahn-regény, de ha a korábbi Legends könyveket is figyelembe veszem, akkor is az élbolyban van. A Rebels és Zahn ezúttal egy jóval komplexebb és érthetőbb karaktert formált meg Thrawn személyében, zsenialitása mellett motivációi (a szakmaitás és szolgálat mindenek előtt) még inkább az egyik legkiválóbb katonai stratégává teszik őt a Star Wars-franchise történetében. A Legends-beli Thrawn sokszor karakteridegen volt (pl. amikor a hibázó közlegényekre ráuszította Rukh-ot). Itt ilyet egyáltalán nem érzek az elmúlt években. Egy logikusan felépített karakter, akinek a múltjában és jelenében található hézagokat folyamatosan kitöltik a különböző alkotások. Biztos vagyok benne, hogy az Ahsoka-sorozat után egy páratlan karrier és jellemfejlődés tárul a szemünk elé, amelynek állomásai végig haladnak a különböző korokon, azokra reflektálva és reagálva,

Az első rész nekem alapvetően tetszett, a háborút annak nyomasztó és depresszív valóságában mutatja meg.

Azt meg bőven kihagyhatták volna. Az egyébként nagyszerű EP9 legrosszabb része számomra az, hogy Rey-ről kiderül, hogy Palpatine-származék (a másik magának a Sith nagyúrnak a visszatérése, vagyis pontosabban, ahogy az fel lett vezetve).

Igazi prequel nosztalgiát érzek most A háttérben ott van Cato Neimoidia is. Kitűnő.

Én hasonlóan éreztem. Később jobb lesz, de azért nálam ez Gray leggyengébb regénye eddig. A Jedik fénye sokkal jobban tetszett.

Szerintem most már csak a Celebration esélyes.

Ez nagyon jó lenne! Anakint egyébként is egész Jedi-pályafutása során végig kísérte a titulusukon való rugózás. Egy ilyen mondat alighanem a legjobban fájna Anakinnak. Na meg persze nyilvánvalóan Padmé és az elveszett boldogság is fel fog merülni, ha ténylegesen is megtörténik ez a találkozó kettejük között.

A Szukitsnak mi köze a színezőfüzetekhez?

Hát nekem ezt majd még meg kell szokni.