Wilde

Én úgy emlékszem ezt Dzséjt beírta valamelyik epizódnak a topicjába, de én is meglepődtem mikor megtudtam.

Az Andor után megnézve a filmet nagyon más érzést keltett bennem, mint amikor először láttam. Nekem már a sorozat előtt is ez a film tetszett messze a legjobban a Disney érából, de ettől még az Andor két évada és meg kell említenem az itteni ajánlásokra elolvasott könyveket, különösen a Katalizátort és A lázadás hajnalát, amelyek rengeteget adtak a filmhez. Igazából, ha csak a RO-t nézem, akkor ugyan lehet érteni a karakterek motivációit, de mélységet leginkább a kiegészítő művekben kapnak. Amikor Cassiant megpillantjuk a Kafrene sikátorában az Andor után nagyot üt, mennyivel másabb úgy látni ezt a karaktert ebben a filmben, hogy egy komplett életút van mögötte, de ezt akár elmondhatnám Jyn-ről is a Beth Revis könyv elolvasása után. Amúgy valahol egy picit gyengébbnek is éreztem most a RO-t, mert ugyan egy kicsit másabb hangvételt ütöttek meg az Andorban, de a jelenetfelépítések, a feszültség adagolása, a párbeszédek kifinomultságát tekintve azt kell hogy mondjam, hogy a sorozat lekörözte a filmet, de ez ettől még nem von el a RO érdemeiből, csak most más érzés volt így utána látni. Nekem továbbra is az egyik kedvenc filmem a RO és ez a vállalkozás, amit Gilroyék megcsináltak az Andorral egészen figyelemreméltó, utoljára talán a TCW volt a klónok tragédiájával, ami után ennyire új élmény volt újranézni egy korábban ismert filmet (az Ep. III esetében). Itt pedig ráadásul már a RO is nagyon sallangmentesen tudott rákapcsolódni az Ep. IV-re és még most ezt fejelték meg az Andorral, úgyhogy le a kalappal. Amikor pedig utoljára látjuk Cassiant és Jynt a Scarif tengerpartján, na az teljesen más élmény volt így a sorozat befejezését és zárósnittjét ismerve... így is szomorú, de egyben felemelő és megható is!

Újranézve az epizódokat, így egyben látva is nagyon szép lezárást kapott a sorozat. A rész felépítésében kifejezetten fontos szerep jutott az előző rész végi akciójelenetnek, ami miatt különösen úgy érzem, hogy ezt mindenképpen egybe, egymás után kellett leadni. Aztán a további események, mint egyfajta levezetésként estek meg, de nekem ez a szekvencia még jobban is tetszett, mint a rész elején látott akció. Kleya szöktetése nem volt túlnyújtva, ennek szintén örültem, mert így tömören, de lényegre törően tudták megoldani az akciót. K2 különösen elemében volt és a sorozatra jellemző módon itt sem finomkodtak, hanem kellően brutálisan prezentálták az akciójeleneteket. Ugyan az előző epizódban még úgy tűnhetett, hogy Dedra jót tett Heertel és a kezére játszhatta Kleyát (én az első megtekintésnél meg voltam győződve róla, hogy Kleya itt meg fog halni, de örülök, hogy tévedtem). Aztán kiderül, hogy csak a halálba küldte. Kellően feszült volt az egész jelenetsor, főleg a közbevágásokkal Partagazékra, akik próbálták valahogy lekövetni az eseményeket, amikor meg K2 megérkezett az nagyon emlékezetes volt. A Yavinon játszódó eseményeknél valahol érthető volt, hogy nem ugrottak rá egyből az infóra a lázadók, de engem azért Bail egy kicsit felidegesített - hozzáteszem kezdem megszokni az új szinészt, de azért még mindig egy kis tüskét érzek, hogy nem Jimmy Smits játszotta el. Azért mindamellett, hogy meg lehet érteni az aggodalmait Luthennel, meg az információval kapcsolatban, ha nem lett volna Luthen, akkor Mon Mothmát már rég elveszítették volna, ha csak Bailen múlik a dolog. Ettől még érdekes volt látni, hogy milyen vegyes a megítélése Luthennek és valahol egy kicsit felemelő is volt látni, hogy mennyire kinőtte magát a felkelés és milyen messzire jutottak onnantól ahonnan elindultak és mennyivel kiterjedtebb, professzionálisabb az egész szervezet, azzal együtt, hogy vannak azért problémák. Ami a legjobban tetszett ebben a lezárásban, hogy ami számomra a sorozat legnagyobb vonzerejét adta, az a karakterek és számukra volt ez egy nagyon jó lezárás. Gyakorlatilag reflektáltak szinte mindenkire aki megjelent valamilyen formában itt a lázadás keretében, érdekes volt hallani mennyire a múlt ködébe vész már kicsit az Aldhani akció és hogy mindannyian mennyi mindent veszítettek időközben. Kleya betagozódása a Yavinra is kellően átgondolt volt, hogy nem megy egyszerűen neki elfogadni azt, hogy Luthen nincs többé és ő is egy új pályára kényszerült most, de közben meg felszabadul benne egy csomó érzelem és valami olyan nagyobb dolognak a részének érezheti magát, amiben ott van Luthen öröksége is, amit ő is továbbvisz majd. Mégis az abszolút csúcspontja az epizódnak az számomra Cassian gyerekének a megpillantása volt. Ahogy abban sem reménykedtem, hogy Kleya túléli a sorozatot, bennem korábban az is felmerült, hogy Bixre is az a sors vár, hogy valamikor itt az évad során meghal. Ezzel szemben még kiderült, hogy egy gyereket is megszült és ezáltal Cassianból is van valami ami túléli ezt az egész konfliktust az nagyon meglepően hatott. Lehet, ha az évad előtt olvastam volna erről, akkor húztam volna a számat, hogy minek ezt, de így látva és főleg azután a sok szenvedés után amin keresztülmentek ezek a karakterek az egész sorozatban ez számomra egy tökéletes befejezés volt. Bix, Bee és a kis Andor, ez annyira szép volt, hogy természetesen ott van a szabadság vágya, meg a zsarnokság elleni küzdelem, de ezen túl is van még miért küzdeni és az, hogy Cassian ezt nem is tudja, de mégis van valami, ami túléli őt ez még szebbé teszi az egészet!

Az alsóváros, akár az Ep. II-ben, akár a TCW-ben amikor lelátogattunk oda az igazán mélyen lévő szintekre tényleg más hangulatot árasztott, de nekem mindig is egy színes, pezsgő, élettel teli helynek hatott a környezet, amit láttunk. Ott volt az ipartelep is, ahová szintén ellátogattunk a filmben, de az nem olyan hely volt, ahol emberek életvitelszerűen élnek. Egyébként a változatos környezettel nem volt igazán problémám, csak nehéz volt megszokni ezt az arcát a bolgyónak/városnak, annak ellenére, hogy már az első évadban is voltak hasonló ábrázolások, még mindig kicsit szokatlannak tűnik. Az első évadban az a házkomplexum, ahol Syril lakik az anyjával eléggé olyan brutalista stílust áraszt magából és ha jól tudom, akkor azt Londonban vették fel, ahol megvan ez az épület. Ez is, illetve itt a védett házban tapasztalható lepukkant környezet is hozzájárul a karakterekhez, valamint kifejezi azt, hogy milyen helyzetben vannak. Ennek az ellenkezője is igaz, mivel amikor Padmét, a szenátorokat, vagy akár itt az Andornál maradva mondjuk Mon Mothmát látjuk a saját felső osztálybeli közegében az is nagyon kifejező a formák, a dízájn és a környezet tekintetében, úgyhogy ebben mindig is erős volt a SW. Én egy időben laktam a Szondi utcában, aztán meg a Völgy utcában is... kicsit sarkítva, de mintha nem is ugyanaz a város lenne.

Nem tudom mennyiben lehetett ehhez köze a Ghormanon történeteknek (Dedra elvileg megcsinálta azt, amit elvártak tőle), vagy inkább annak, hogy Syril elvesztése után mondjuk még megszállottabban akarta felfedni Tengely személyazonosságát, mert már csak ez maradt neki az életben...

Ez ilyen klasszikus átvezető epizód volt, ami valamennyire mindig is jellemző volt ezeknek a hármas egységeknek a középső részére, de itt kifejezetten tetten érhető volt ez az átvezető jelleg. Ezzel együtt is volt pár kiemelten feszült és jól megírt jelenet ebben a részben is, úgyhogy a minőségre itt sem lehetett panaszkodni. Mindjárt itt az elején nagyon hangsúlyos volt az a feszültség ami a birodalmiakon eluralkodott miután Kleya keresztülhúzta a terveiket Luthennel. Igazából Kleya ügyességén, találékonyságán múlt, hogy sikerült véghezvinnie a tervét, de itt ütközött ki igazán, hogy milyen hibát is vétett Dedra azzal, hogy úgy odarohant a régiségboltba, hogy személyesen triumfáljon Luthennel szemben. Mégis ironikus, hogy a végső bukását is ez okozta Dedrának, az a megszállotság, hogy mindenáron leleplezze Tengelyt és közben nem figyelt elég körültekintően arra, hogy hová lép, mibe tekint bele és mit tud meg. A közte és Krennic között lezajlott jelenet nagyon sokatmondó volt, hogy Dedra, akit korábban szinte mindig olyan helyzetben láthattunk, amikor irányítani próbálja az eseményeket most úgy néz ki, mint egy ijedt kisgyerek az igazgatói irodában. Ugyan már a Ghormanon történtek végén is kiesik ebből a hideg, érezelemmentes, mindent kontroll alatt tartó szerepből, de most nem a magánéletében történtek változások, hanem úgymond szakmailag nézett ki nagyon rosszul számára ez a szituáció. Krennic gyakorlatilag azzal szembesíti, hogy nem jól végezte a munkáját, ami Dedra számára különösen kiábrándító, tekintve, hogy ez az a terep, ahol ő ki tudott emelkedni, aminek köszönhetően a Birodalomban a társadalmi ranglétrán előrelépett. Nem tudom Syril elvesztése mennyire játszott rá a mentális változására, de nekem nem csak a Luthen fiaskó miatt, hanem már előtte is egy kicsit megtört embernek tűnt a nő. Annak szintén örültem, hogy K2 is egy kicsit lehetőséget kapott, hogy szerepeljen és ezek a kártyázós, önfeledt jelenetek, ahogy ott elvannak a Yavinon nekem nagyon tetszettek. Benne volt, hogy mennyire jól összejött ez a kis csapat, ami egyrészt megágyazott a küszöbön álló mentési akciónak, hogy tényleg jól tudnak együtt működni, másrészt a Rogue One előtt is már láthattuk Cassian és K2 párosát, ahogy zrikálják egymást és jól elvannak. Azért Cassian korábbi tapasztalatai a hasonló droidokkal nem voltak valami pozitívak, akár az első évados bebörtönzése, akár a Ghormanon látott mészárlás kapcsán gondolunk rá. Ja és annak is örültem, hogy Melshi is egy kicsit látványosabban volt jelen, mint az eddigiekben és összességében jó csapatot alkottak. Coruscantnak meg volt egy elég speciális hangulata igazából az egész sorozatban, de itt ahogy láttuk egy kicsit ennek a háztömbnek a környezetét is bennem nagyon furcsa érzéseket keltett. Egyáltalán nem olyan tipikus fancy vibeja volt a helynek, mint amit a prequel során a legtöbbször Coruscant mellé társítottunk (bár a sorozatban azért voltak ilyen jellegű helyszínek bőven), valahogy szürkébbnek, szomorúbbnak hatott az egész hely. Maga az akció nagyon szépen fel volt építve, ahogy adagolták a feszültséget a rádióösszeköttetés megszakadásával, a birodalmiak közelítésével. Az is érdekes volt, hogy Dedrának volt még egy utolsó lehetősége, hogy helyrehozza a hibáját, de aztán végül ez is kútba esett. Ahogy az előző történetszálban Mon Mothma is emberi módon reagált a traumákra és látszott, hogy kellett neki egy kis idő, amíg magához tért Cassian mentőakciója után, nekem tetszett, hogy itt is úgy oldották meg, hogy Kleya ugyan lekommandózta a fél kórházat, de aztán itt látjuk, hogy érzelmileg mennyire megviselte Luthen halála és ez az egész eseménysor. Egy kicsit aggódtam, hogy az lesz a sztori, hogy senki nem hisz neki, de aztán látszott, hogy Cassian csak empatikus vele és nem arról van szó, hogy totál hiteltelennek tartaná, amit hall. Ugyan az igazán látványos akciójelenetek a következő epizódban voltak, azért mégis nekem a kedvenc jelenetem ebből az akcióból az volt, amikor K2 egyszerűen lecsapja azt a katonát az átjáróhídon. Ezek a badass egysoros beszólások annyira nem voltak jellemzőek az Andorra, de itt K2-nek nagyon jól állt. Annak pedig tényleg a legjobban örültem, hogy itt már lehetett is aztán folytatni a következő epizóddal, mert ha így vágják el a részt a végén és utána egy hétig várni kell a következőre, akkor nagyon szomorú lettem volna.

@Donát @tomcsi80 Boldog születésnapot!

Lehetne Schmuck is...

Ahogy Donát is írta, nagyon elbízta magát és biztos benne volt az is, hogy ez az a pillanat, amire olyan régóta várt, amire feltette a karrierjét, időközben annyit veszített (leginkább Syrilt, de kicsit vele együtt önmagát is, a benne még meglévő emberséget), hogy ez biztos elhomályosította az éleslátását. Egy kicsit amúgy szerintem Dedra el is szeparálta magát a drasztikus dolgoktól, ő egy fogaskerék a birodalmi gépezetben, aki nem akar arról tudomást venni, hogy ez a gépezet mit és hogyan darál be. Amikor a Ghormanon voltak, neki kellett kiadnia a tűzparancsot, de csak a parancs kiadásának pillanatában érzi át a helyzet súlyát, amikor meg az első évad végén a Ferrixen elszabadul a pokol, akkor teljesen leforrázva áll ott, mint aki erre nem készült fel. Amellett, hogy itt nem gondolkodott tisztán és megfontoltan, szerintem ő egyszerűen nem érezte azt, hogy így kicsúszhat a kezéből a helyzet. Ez egy érdekes felvetés, mert tényleg eléggé meg volt komonálva a belépője, ahogy le akarta nyomni Luthent a boltba, hogy a fölényét fitogtassa. Lehet ezt elleste valakitől és úgy érezte ezzel az erejét demonstrálja, de ahogy kezelte a végén ezt az egész ügyet, az minden volt csak nem professzionális.

Most jutott időm kicsit bővebben is írni az epizódról. Ez volt az egyik legérzelmesebb rész számomra az egész sorozatban, mert egy olyan karaktert/karaktereket tett a középpontba, akik eddig is fontos szerepet töltöttek be az Andorban, de igazán nem ismerhettük őket. Luthen és Kleya párosa volt, aki a háttérből rengeteget tett a Lázadásért, de mégis a gyümölcseit már nem közvetlenül arathatták le (legalábbis Luthen semmiképpen sem, mivel itt meghalt). Ebben volt valami sorsszerű, hogy az az ember, aki feláldozta önmagát, a jó lelkiismeretét azért, hogy elvégezze a piszkos munkát is a Birodalom ellen, amit sokan másoknak nem volt kedvük, gyomruk megtenni, az végül tényleg saját magát fizikai valójában is feláldozta a Lázadásért, úgy, hogy a legfontosabb információkat továbbadta még halála előtt és ebben volt valami költői, hogy így ért véget az ő ténykedése. Nekem nagyon tetszettek a flashback jelenetek és szívesen néztem volna többet is ezekből. Az azért ebből a szűkre szabott ízelítőből is látszott, hogy Lear azért egész más ember volt még akkoriban. Amikor maga mellé vette Kleyát már felsejlett benne az a céltudatosság, amit aztán Raelként láthattunk tőle, de kezdetben egy ijedt, meghasonlott, őrlődő figurának tűnt, aki úgy érzi, hogy nincs a helyén. Elég komplikált volt ez az apa - lánya kapcsolat, ami kibontakozott köztük Kleyával, mert mintha több is lett volna közöttük. Kleya egyfajta megváltást is jelentett Luthennek, aki egy célt és lendületet adott annak a folyamatnak, hogy azzá váljon amilyen szerepre a Lázadásnak szüksége volt és nála alkalmasabb embert nem nagyon lehetne mondani. Nem volt fanatikusan megborulva, mint Saw, de közben ugyanúgy képes volt bemocskolni a kezét, ha szükségét érezte és képes volt elmenni a végsőkig az ügyükért. Ezen a ponton Kleya megmentése lendítette át úgy érzem és közben persze Kleyának is egy sajátos megváltást adott ez a találkozás. Egyrészt ott szó szerint a halál torkából mentette ki őt Luthen gyerekként, másrészt egy olyan értelmet, irányt adott az életének, amivel valami nagyobb szolgálatába álhatott és messze jutott onnan, ahonnan elindult. Persze ezzel kapcsolatban felmerül, hogy mennyire befolyásolta egy olyan gyerek világképét, aki még semmit nem tud a világról, egy olyan életre nevelve, ami messze van a normálistól, de ez már más lapra tartozik. Emlékszem a Jyn könyvben olvastam, hogy mennyire kultúrsokk volt Jynnek, amikor elkerült Sawtól egy olyan családhoz, ahol nem a túlélés, hanem a normális mindennapi élet köszöntött rá és valójában ezt az életet Kleya még csak időszakosan sem ismerhette meg, mégis úgy érzem, hogy Luthennel egy olyan célt kapott, amiért érdemes küzdeni. Amikor az epizód elején találkoznak Lonnival, nekem már egyértelmű volt, hogy a srác napjai meg vannak számlálva. Egyszerűen túl nagy kockázati tényezőt jelentett és ugyan sajnáltam a halálát, de azért valahol meg tudtam érteni, hogy így alakultak a dolgok. Túl sokáig volt bent a frontvonalban és túl közel kerültek már hozzá. Innentől kezdve egy igazi hullámvasút volt az epizód további menete, nem igazán volt üresjárat a továbbiakban. Ahogy összetalálkozik Dedra és Luthen az nagyon érdekes volt. Nem hordozta magán azt az epikus leleplezést, amiben talán Dedra reménykedett, nem éreztem kifejezetten kiélezettnek, vagy nagyszabásúnak, inkább tűnt egy fárasztó hajsza végének, amiben már-már profán hatást keltett, hogy egyszerűen besétált oda a régiségboltba. Luthen részéről is egy olyan reakciót kaptunk, ami illett a helyzethez, nem volt túldramatizálva, vagy túlírva ez a leleplezés és nagyon tetszett, ahogy szépen csendben szeppukut követett el. Abból, hogy nem volt mondjuk egy ciánkapszula a fogában arra következtetnék, hogy ugyan érezte, hogy közelednek hozzá, de nem arra készült, hogy neki is mennie kell. Mindenesetre hűen tükrözte a kettejük közötti csatát, hogy Dedra megszegve a szabályzatot odarohan, hogy győzzön, de Luthen még így is ki tudott csúszni a karmai közül. Ehhez persze szükség volt Kleyára is, aki ennek a résznek az igazi sztárja volt. Luthen esetében is ő jelentette a katalizátort, azt pedig eddig is sejtettük, hogy ő fogja össze a szálakat a háttérben az eddigi akciók során. Terepen is láthattuk, amikor a poloskát kellett hatástalanítani, de amit itt a kórházban művelt az egy új szintre emelte nálam. Láthattuk a hatékonyságát ahogy kezelte a felmerül akadályokat, a könyörtelenségét, ahogy lecsapott bárkire, aki az útjába került és láthattuk az intelligenciáját, hogy milyen jól mérte fel a helyzetet. Közben a visszapillantások a múltjába is nagyon jól működtek ezekkel a jelenetekkel és rezonáltak azzal, amit láttunk, hogy Kleya miként vált azzá hideg, precíz nőve, akit láthattunk itt átmenni a kórházon, mint kés a vajon. Az a búcsú pillanat, meg mikor utoljára találkozik Luthennel és végül lekapcsolja a gépről az nagyon megérintett. A színészi játék több ponton is kiemelkedő volt az egész sorozatban, de itt is elég csak megnézni azt a pillantást, ahogy még egyszer utoljára ránéz Luthenre, arra az emberre akinek az életét köszönheti és most egy érthető célból, de elveszi az életét ennek az embernek. Abban a szempárban ott volt minden és az egész jelenet hihetetlenül érzelmes volt. Az utolsó hármasból nekem ez az epizód tetszett messze a legjobban, ugyan volt még puskapor (szó szerint is) a következő részekre, de érzelmi szempontból ez érintett meg a legjobban és egy korszaknak a lezárulása is volt. Valahogy ez a kérgesebb, kíméletlenebb lázadás - ami nem csak tiszta lelkű parasztfiúkból és vagány csempészekből állt - az Luthennel kezdődött és úgy érzem vele is halt meg, még ha Kleya valamilyen szempontból tovább is viszi az örökségét... és enélkül feltehetően nem lenne győzelem sem a Halálcsillag ellen!

Azért itt nagyon örültem, hogy nem heti egy részes adagokban kapjuk az Andort... ahogy itt vége lett a résznek, képzeld, ha egy hetet kellett volna várni a folytatásra.

Nekem az esküvős szálnál úgy érződött, hogy Perrin és Mon mintha jobban kijöttek volna egymással, bár lehet csak az alkalom szülte ezt. Aztán nyilván ahogy Mon politikai helyzete egyre tarthatatlanabbá vált úgy sodródtak el még jobban egymástól. Azért ezt érdekes lett volna bővebben látni, hogy jöttek ők ketten össze, de egy újabb pikantériát ad ennek az egész Sculdunos vonalnak. Már nem emlékszem a pontos Gilroy idézetre, hogy mit is mondott a Kenari szálról, hogy jelentősége lesz, vagy csak foglalkoznak vele. Bennem végig ott volt tegnap a részek nézése közben, hogy na ezt szépen elfelejtették, aztán a legvégén bevágják ezt az álomjelenetet... így nem lehet azt mondani, hogy egyáltalán nem foglalkoztak vele. Én értem, amit Donát írt ezzel kapcsolatban, az első évadban Maarva is mondta neki, hogy engedje el a hugát, el is engedte, de ettől még ez egy lazáratlan ügy maradt benne, ami tudat alatt vissza-vissza tért álmában. Ez így illik a sztoriba, de ettől még én nagyon sajnálom, hogy ez a szál ennyiben maradt. Az első évados kritika a Kenariról, hogy totál fölösleges volt, nem igazán adott olyat Cassian karakteréhez, ami nélkülözhetetlen lett volna, csak egy plusz rejtélyt, ami nem lett megválaszolva a sorozat keretein belül. Aminek viszont örültem, hogy nem feledkeztek meg Bee-ről, sőt is egy nagyon szép befejezést kapott!

Dzséjtnek megint igaza lett, mint a Tales sorozatnál, olyan érzéke van a terhes nőkhöz, hogy elmehetne nőgyógyásznak. Komolyra fordítva a szót, annyira jó volt a befejezése ennek az epizódnak, Bix-el, a kisbabával... nekem valahol rímelt az Ep. III fináléjára is. Ez olyan volt, mint egy műalkotás!

Engem kifejezetten érdekelne, hogy a flashback mikor játszódik azon túl, hogy a 66-os után játszódik. Kleya hány éves lehet?

Most kivételesen én sem napi egy részt néztem, hanem egymás után letoltam a három epizódot. Alapvetően is nagyon megérintett a rész, de a végéig volt bennem hiányérzet... aztán az a befejezés feltette az epizódra a koronát. Még emészteni kell, aztán holnap este megnézem a Rogue Onet is, de annyit adott ez hozzá, meg az egész SW-hoz, hogy arra szavak nincsenek!

Ma van Lucas születésnapja, azért komoly, hogy hová jutott el ez a franchise.

Én csak este tudom megnézni, egyelőre sikerült elkerülni mindent, de már nagyon várom.

Ez az epizód nálam nem ütött akkorát, mint a legutóbbi, de így is emlékezetes maradt. Mon Mothma esetében eddig mindig olyan érzésem volt, hogy ő megpróbálja elszeparálni magát a tényleges Lázadástól, mert ugyan pénzt teremt elő Luthenéknek és személyesen is kockázatot vállal, de teljesen nem áll bele ebbe a vonalba. Most, hogy tarthatatlanná vált a helyzete a Coruscanton, végül most alakult úgy, hogy személyesen is beáll a Lázadásba. Ez a motívum azért is volt fontos és meghatározó, mert talán már eddig is túl sokáig hitték azt az emberek, hogy el lehet lavírozni még valahogy a Birodalom által nyújtott keretek között, miközben az a mérsékelt mozgástér, ami addig rendelkezésükre állt pusztán illúzió volt. Erről szólt gyakoraltilag Maarva első évados beszéde is. Mon Mothma fontos munkát végzett a háttérből, de annak az ideje lejárt, hogy ő a háttérből machináljon, hanem most már bele kell állni 100%-osan a Lázadásba. Amikor elviszik a rész elején a ghormani szenátort nekem az ugrott be, hogy mikor volt utoljára olyan, hogy fegyverrel kényszerítsenek egy szenátort és a Hostage Crisis című epizód ugrott be még a TCW-ből, amikor Cad Bane túszul ejt szenátorokat. Mennyire más világ volt akkor és mennyire másmilyennek érződik ez a Coruscant, mint az amit prequel filmekből ismerhetünk. Nekem tetszik ez az új épület egység, ami azokkal a fehér ívekkel egy kelően újszerű hatást ad a városrésznek és érződik rajta, hogy eltelt az idő. Persze az idő múlása azon is érződik, hogy mennyire megváltozott a Szenátus épülete is. Az épületben olyan feszültség érződik, ami számomra korábban nem volt tetten érhető, de egyébként fizikai jegyekben is megfoható ez a változás, mert valahogy nekem úgy rémlik, hogy a folyosók is sokkal színesebbek, élettel telibbek voltak, mint ez a már-már katonás letisztultság, amit itt tapasztalhatunk. Mon Mothma beszéde nem különben sikerült kiválóra, mint a sorozatban korábban hallott monológok, igazából mindegyik másért volt emlékezetes. Luthen nagyjelenetében az volt a jó, hogy felfedte az antihőst, akire a Lázadásnak szüksége van, míg Maarva esetében az volt megindító, hogy egy öreg (már halott) asszony micsoda energiákat képes felszabadítani egy közösségben, hogy azok kiálljanak magukért és az igazsságért. Én itt Mon Mothmánál azt éreztem, hogy végre leszámolt azzal az alakoskodással, álcázással, finomkodással, amivel eddigi életét töltötte szenátorként a Birodalomban. Kimondta azokat a dolgokat, amit eddig nem lehetett kimondani - itt felötlik bennem a Krennices beszélgetés még a hatodik részből - és nevén nevezte azt, ami körülöttük zajlik és azt is, hogy ki ezért a felelős. Itt is remekül sikerült fokozni a feszültséget és úgy kifutattni a jelenetet, hogy Palpatine említése (aki amúgy nagyon jó, hogy nem szerepelt a sorozatban) a lehető leghatásosabb legyen. Végre Cass és Mon találkoztak, akik eddig igen eltérő világokat képviseltek és eltérő módon küzdöttek az igazságért, sokszor a legjobb kontrasztot azok a jelenetek adták, amikor látjuk Cass szenvedéseit a lehető legnyomorúságosabb helyzetekben, majd aztán láthatjuk Mont, aki egy egész más szorongást él meg és mégis mindketten végeredményben ugyanazért a célért küzdenek majd. Most végre keresztezték egymást az útjaik és a szöktetési rész nagyon remek volt, itt ütközött ki igazán, hogy Cass és Mon mennyire más világot képviselnek és utóbbinak még alkalmazkodnia kell a megváltozott realitásokhoz, hogy most már nem pusztán szavakkal vívnak csatákat. A Yavin számomra egy kicsit furcsán ért véget Cass és Bix kapcsolata, de nagyon remélem, hogy még találkoznak majd. Az legalábbis elég fura lenne, ha Bixet többet már nem látnánk, de nekem nem igazán tetszett, hogy Cassian ki akart farolni a Lázadásból. Ez nyilván a Ghorman utóhatása volt és az egy tetszetős vonal, hogy nem csak a Szenátusban van hatása ennek az ügynek politikai szinten, hanem akár ilyen személyes szempontból is. Ettől még úgy érzem, hogy ezeknek az ügyeknek és a Jyn könyvnek is az volt a tanulsága, hogy nem lehet megúszni ezt a harcot, nem lehet elmenni a Birodalom elől. Az első évadban Cass ezt akarta csinálni, aztán rájött, hogy ezek ellen harcolni kell és elkötelezettnek is tűnt az egész iránt, most meg arra van kifutattva a sztorija, hogy ő egyébként otthagyná az egészet csak Bix önfeláldozása miatt kénytelen maradni a Lázadásnál. Hozzáteszem Bix karaktere eléggé stagnált ebben az évadban, bíztam benne, hogy valami drámai sztori kerekedik ki az övéből, még esetleg az a bizonyos terhesség lehetne, ami egy érdekes vetületet ad neki, de most is inkább Cass vonatkozásában volt jelentős, nem saját jogán... az a szadista doktoros kivégzés, ami meg az ő redemption arc-ja lett volna, az továbbra is az évad gyengepontja nálam. Az utolsó történetszálra ezek után nem tudom mit várjak. Nehéz lesz felülmúlni ezt a hármast, ráadásul már nagyon közel leszünk a RO-hoz, de azért még maradtak elvarratlan szálak, de akármi is lesz, ezekért a részekért már megérte az egész évad!

Korábban az első évad hatodik része volt a kedvencem a sorozatból, de ez most felülmúlta még azt is. Nem volt túl bonyolult epizód, de tökéletesen építette fel a feszültséget, ahogy oda a főtérre összesűrűsödtek az események. Egyszerre volt letaglózó, megrendítő, felkavaró és merész az, amit ebben az epizódban láthattunk. Továbbá már látva 9. részt is, azt kell, hogy mondjam számomra ez volt az első olya történetszál, ahol egy hármas egységen belül egyértelműen a második részt éreztem a legerőteljesebbnek (mondjuk az első évadnál nem jött pont ki mindig ez a hármas tagolás). Igazából maga az epizód egy motívumra épül fel, hogy a Birodalom irányította elégedetlenség egy pontra tereli a ghormani embereket és mint egy vadász a zsákmányát csapdába csalja. Ezzel kapcsolatban ami nagyon tetszett, hogy az eseményeket folyamatként ábrázolják, itt meg kell említenem, hogy ezen a téren előnyös volt az egy éves időugrás, amivel itt is számolhattunk, mert így úgy mutatták ezt az egész eszkalációt, ami már jó rég óta zajlik és túllépett az elviselhető kereteken. Az emberek reményvesztettnek tűnnek és ez a reményvesztettség már nem állítható meg pusztán azzal, hogy Syril megpróbálja figyelmeztetni őket, vagy egyes emberek rájönnek, hogy ez csapda lehet, egyszerűen úgy érzi a tömeg, hogy nincs hová hátrálni, a Birodalom pedig mesterien irányítja, manipulálja őket. Nekem nem csak az epizód, de az egész sorozat kiemelkedő karaktere volt Syril Karn, de ez a rész és az a befejezés, amit kapott végleg feltette rá a koronát. Egész egyszerűen ennyire ellentmondásos, nehezen besorlható figurát nem sokat tudnék mondani a SW világából, de pont ezért sikerült ilyen nagyszerűen. Syril kétségtelenül nem egy hős, de nem is tudnám rá azt mondani, hogy egy velejéig romlott, gátlástalan gazember és mindezek mellett pedig - nem csak a halála miatt - egy nagyon tragikus sorsú figura. Amiért kezet csókolok Gilroyéknak, hogy nem úgy írták meg a végét, hogy jó Syril akkor hőssé válik, hanem maga a halála is egy ilyen ellentmondásos vég volt számára és én itt éreztem azt, hogy ez egy egészen másfajta sorozat, mint amiket korábban láttam SW fronton. Amikor megtudja, hogy mi készül itt és tudatosodik benne, hogy mihez asszisztált (mondjuk van egy olyan érzésem, hogy már ezt megelőzően az eltelt időszak alatt elkezdett szimpatizálni az ellenállókkal), akkor feltör belőle valami. Egyszer láttam igazán elemében Syrilt, amikor megmentette Dedrát, én ott reménykedtem az első évad után, hogy talán átfordul benne valami és ez egy lépcsőfok lehet egy új Syrilhez, aki mer a sarkára állni és kompetensnek látszik. Ezzel szemben visszasüllyedt azzá az elnyomott, bizonyítani, megfelelni vágyó senkivé, aki korábban volt, csak most nem az anyja volt felette, hanem a barátnője. Maga a sorozat az elnyomással szembeni lázadásról szól és ugyan egymásfajta elnyomást látunk ebben az esetben, ami nem politikai/katonai, hanem inkább személyes szinten valósul meg, de ettől még Syril is egy alávetett helyzetben van. Ez az alávetettség pedig rengeteg elfojtott agressziót, frusztrációt jelent és amikor feltör belőle és elkezdi fojtogatni Dedrát, akkor nagyon látványos volt mennyire megváltozott a kettejük közti dinamika. Persze az eszkalálódó helyzet miatt már Dedra sem tűnt annyira nyeregben lévőnek, őt is zavarta a készülődő mészárlás, de itt nagyon hangsúlyosan Syril volt a domináns fél és életében először talán igazán a sarkára állt. Az viszont nagyon fontos, hogy attól még, hogy kimegy a tüntetők közé, ezzel kvázi sorsközösséget vállalva velük még nem vált hőssé, de még csak azt sem mondanám, hogy mártírrá. Ahhoz az kellett volna, hogy eltalálja egy kósza lövedék, de ennél sokkal tökösebbek voltak a készítők. A vég úgy éri el, hogy nem tudott megszabadulni a korábbi hibáitól. Amikor meglájta Cassiant és ismét feltör belőle az elnyomott agresszivitás és ahogy ott nekiesik Cassnek, ugyan racionálisan tudtam, hogy Cass nem halhat meg én komolyan elkezdtem aggódni érte, mert úgy tűnt, hogy Syril megöli. Az igazi drámája ennek a jelenetnek az volt, hogy amikor meglátja őt Syril, rávetíti minden keserüségét, minden csalódottságát, őt teszi meg haragja tárgyának, aki miatt úgy érezheti, hogy elromlott minden még ott a Ferrixen, de közben ennek az embernek a számára ő egy ismeretlen noname valaki, akiről azt sem tudja, hogy kicsoda és ha nem támad rá meg sem ismerte volna. Volt ott viszont még valaki, aki megismerte Syrilt, akit ő csak felhasznált korábban, még ha utólag figyelmeztetni is akarta és pont az lőtte le őt, akikkel végső soron ő is közösséget vállalt volna azzal, hogy otthagyja a birodalmiakat a hotelben és kimegye a tüntetők közé ahol a Birodalom mészárlást készít elő. Ráadásul én éreztem egy pillanatnyi megingást benne mielőtt meghalt, hogy mikor tudatosodik benne, hogy Cassiannal nem egymás nemezisei, hanem csak ő vetíti ki rá minden haragját, akkor nem biztos, hogy ne tudta volna Cass rávenni, hogy higgadjon le és ne lője le őt hidegvérrel... de erre már nem került sor, mert Syrilt váratlanul főbe lőtték. Ahogy ez meg volt komponálva az számomra az egyik legjobb dolog a SW-ban. Az egész jelenetsor amúgy amikor elindul a mészárlás tanítani valóan volt felfűzve, ott ahogy adagolták a feszültséget és érezni lehetett a levegőben, hogy itt valami nagyon komoly dolog lesz, az egészen hátborzongató volt. Miközben megvoltak egyértelműen a felelősök, de a birodalmi oldalon is éreztem az áldozatiságát annak a csoportank, akiket kiküldtek a tömegbe azzal a szándékkal, hogy a vágóhídra mennek és tudatosan feláldozzák őket azért, hogy aztán "jogosan" elkezdhessenek mészárolni a tüntetők körében. Ami utána jött és ahogy elszabadultak az indulatok az is hihetetlenül feszült volt. Érezni lehetett a fejvesztettséget, ahogy az ott rekedt emberek kétségbeesetten próbáltak menekülni, csak nem nagyon volt hová. Ez a kiszolgáltatottság tette nagyon félelmetessé ezt az egészet és ismét bebizonyították, hogy mennyire borzongató tud lenni egy már jól ismert elem, ha olyan a kontextus. Már az első évadban is éreztem ezt, amikor az Aldhanin voltak és feltűnik egy TIE a hegyek között, az annyira más érzést keltett, mint mikor csak sima célpontok voltak a Falconnak a klasszikus trilógiában és simán lelövöldözték őket. Itt a sokszor kinevetett és eddig nem túl fenyegető rohamosztagosok voltak úgy bemutatva, hogy ijesztőnek és félelmetesnek tűntek ahogy felléptek a tüntetők ellen. Ettől még a legemlékezetesebbre nyilván a KX droidok feltűnése sikerült, már már ilyen szörnyfilmes elemeke vonultva fel, ahogy megállíthatatlanul közeledtek szegény ellenállók felé és ide oda dobálták az áldozataikat. Amikor az első évadban letartóztatja egy ilyen Cassiant az is félelmetes volt, de ott még visszafogta magát az a gép, de itt láttuk, hogy mi történik, ha nem kell tekintettel lenniük semmire. Egyedül, ami nem tetszett az ehhez kapcsolódva K-2SO bevezetése volt a történetbe, ami számomra furcsa volt. Úgy érzem, hogyha nem lenne Rogue One és nem tudnánk, hogy egy ilyen droidnak majd Cassian mellé kellene szegődnie, akkor nem vitte volna itt magával a tönkrement egységet Cass. Éppen megmenekülnek, örülnek, hogy kicsinálták azt a robotot és akkor Cassian fejében felgyullad a kis lámpa, hogy hú ezt akár haza is vihetném és átprogramozhatnánk, hátha jó lesz valamire. Nem tűnt életszerűnek, de ez legyen a legnagyobb baj, mert ezzel együtt is számomra ez az epizód kiemelkedik az Andorból, egyelőre az évadra még nem tudnám rámondani, hogy jobban tetszett, mint az első, de ez a rész nekem a kedvencem. A karakterek kezelésében elsőrangú volt és Syril nagyon komoly befejezést kapott, Dedrára pedig a jövőben nagyon kíváncsi leszek, mert megrendült ő is az biztos és szerintem az epizód színészileg vett csúcspontját Denise Gough szállította a mészárlás utáni reakicójával... úgyhogy érdekes lesz ő hogyan áll majd fel ebből.

Most láttam az epizódot... erre még aludni kell egyet. Nehéz szavakba önteni a látottakat.

Egyelőre még csak ezt a részt láttam, de továbbra sem tudnám megmondani, hogy teszenek e ezek az időugrások, vagy nem. Az jól látható volt, hogy szépen haladtak előre offscreen az események mind a Ghorman, mind a Yavin, vagy akár a Coruscant vonatkozásában. A Ghormanon tényleg az a félelmetes, hogy nem volt számukra igazán jó forgatókönyv, maximum az, ha feladják ezt az egész ellenállást a Birodalom ellen, de akkor az alapvető elveikkel mentek volna szembe. Ez mutatja igazán a Birodalom könyörtelenségét és a helyzet nehézségét, amiben a lázadók vannak, hogy sokszor csak két rossz közül választhatnak, nincs instant megoldás és amit annak idején Lucas azzal a szép lassan, szinte végeérhetetlenül a képbe úszó csillagrombolóval érzékeltetett a SW hajnalán azt itt ölt testet. Az egész Birodalom egy ilyen hatalmas, végeérhetetlen gépezet, ami annyira óriási, hogy szinte megállíthatatlannak tűnik. Viszont, ha már így felrémlett bennem az Ep. IV, nagyon jó volt látni ismét a Yavint a sorozatban, azok után, hogy Cass egyszer már ellátogatott ide. Eddig az Andor - minden szeretetem mellett - kicsit idegennek hatott sok aspektusból a korábban általam megismert SW-hoz viszonyítva, viszont most nagyon átjött a klasszikus SW érzés, ahogy látjuk a Yavinon berendezkedő lázadókat. Ez kicsit kontrasztba is állítja azt, amit a Ghormanon látunk, mert hiába a reménytelen küzdelem az ellenállók részéről, vagy akár a Mon Mothma által vitt szélmalomharc a Szenátusban, attól még felcsillan a remény, hogy készülődőben van már a Lázadás, ami majd értékessé teszi mindazokat az erőfeszítéseket, amit ki ki a maga berkeiben bele tudott tenni ebbe az ügybe. A lázadók és a fokozódó nemzetközi helyzet okán akit én hiányoltam, az Luthen volt. Érthető, hogy nem volt itt, meg volt is szerepe a narratív szerkezetben, de nagyon kíváncsivá tett ez az eltelt egy év, mert itt több szereplő vonatozásában is megromlott kapcsolatokról beszélhetünk Luthent illetően. A legfontosabb nyilván Cassian, mert ő volt azt hiszem az egyik legjobb embere és később mi már tudjuk, hogy igazán prominens szereplője lesz a Lázadásnak. Bix gondolom Cassiannal együtt szakított Luthennel, elsősorban vele volt gondja a férfinek, hogy a labilis állapotával visszahúzza Cass-t, aki így nem tud teljes mértékben az ügyüknek szentelődni, de mivel úgy néz ki az a dolog megoldódott ez már nem jelenthet problémát. Mégis, azzal a hibával, hogy elment személyesen Bixhez, mikor Cass a Ghormanon volt úgy érzem Luthen ott játszotta el a kreditjeit Cassiannál. Úgy néz ki jóban vannak Vellel (vagy legalábbis Bix nem úgy nézett ki, mintha a terhére lenne a másik nő), akinél szintén valami ilyesmi volt a helyzet Cintával, bár sajnos azt jobban nem fejtették, amit azóta is sajnálok. A másik érdekfeszítő elem számomra ez a gyógyító volt. Elgondolkoztatott az, amit mondott Cassianról, mennyire illik bele abba, amit eddig tudtunk róla, illetve ami majd a jövőben fog történni vele (gondolok itt a Rogue One-ra). Elkerül a Kenariról, felnő a Ferrixen, aztán belekeveredik a rablásba, börtönbe vetik, kiszabadul és utána folyamatosan dolgozik a lázadáson. Ez a hírvivő megnevezés, meg, hogy el kell jutnia valahová nekem azt hozta elő, hogy a RO-ban ő lesz az, aki a kulcsfontosságú információt tovább tudja adni, de mégsem személyesen ő lesz az, aki majd beteljesíti a Birodalom legyőzését - persze ez lehet csak belemagyarázás. Maga a gyógyítás is érdekes volt, én alapvetően szkeptikus vagyok az ilyen iránt, úgyhogy megértettem Cass vonakodását (valahogy Tihanyi Tamás jutott eszembe a BPTV-ről, aki képernyőn keresztül kézrátétellel "gyógyította" a gerincsérvet), de nyilván ez azért SW-ban más, ahol a különleges elemeknek vannak kézzelfogható megnyilvánulásai is. Itt az tetszett, hogy a gyógyító maga is bizonytalan kissé a gyógyításban és Cassian által most egyfajta bizonyosságot nyert, hogy rá tud érezni dolgokra. Biztos köze van valahogy ez Erőnek ehhez és Cass is fontos szerepet tölt majd be a jövőben, lehet ezt is érezte meg kissé a nő. Érdekes, ahogy változnak a dolgok az időugrások között. Nekem a kedvencem a biztonsági kapuk voltak a Coruscanton, ami számomra ezt a kiépülő rendőrállamot jelképezte, ahol mindent precízen, rendpártian be kell szabályozni, régebben azért nem volt ilyesmire szükség a Coruscanton, ráadásul annak tükrében is érdekes ez, hogy minderre az a birodalmi aknamunka is okot szolgáltathat, amit direkt azért végeznek a háttérben, hogy még szorosabbra húzzák az elnyomás vasmarkát a képződő ellenálláson. Abba is furcsa volt belegondolni, hogy már az Aldhani akcióról is úgy beszélnek, mint ami a múlt ködébe vész és már mennyire kinőtte magát onnan a Lázadás, úgyhogy tényleg változnak az idők. Ahol még ez a változás különösen tetten érhető volt az a Ghorman volt és itt kicsit kitérnék Dedra és Syril kapcsolatára. Nekem ez a viszony a sorozat egyik kincse, valahogy sose tudom eldönteni hányadán is állnak, ki használ kit és mi van a karakterek lelkében, de mindig meg tudtak lepni. Szemben a legutóbbi történetszállal, most már azt mondanám, hogy Dedra egyértelműen kötődik érzelmileg Syrilhez és jelenleg úgy érzem a Birodalom is kezd egy kicsit kényelmetlenné válni számára. Syril esetében meg nem volt egyértelmű nekem, hogy amikor szólt az ellenállóknak, akkor szimpatizálni kezdett velük (amikor Dedránál van, akkor olyan mintha kicsit haragudna a Birodalomra, nem csak azért mert nem avatják be dolgokba, hanem azon túl is), vagy a csaj irányában vannak gyengéd érzelmei. Annak viszont nagyon örülök, hogy eljöttek Cassianék is és végre akár összejöhet a nagy találkozás, ami az előző szálban olyan mesterkélten elmaradt, hogy pont úgy jött ki, hogy ők a Ferrix óta nem találkoztak, de most majd igen. Az mindenképpen érződik, hogy valami nagy készülődik itt a Ghormanon és ami mindig is tetszett az Andorban, hogy úgy tud feszültséget kelteni, hogy csak szépen fokozatosan a felszín alatt kúszik be ez az érzés, hogy tudod itt valami durva dolog lesz.

@Darth Sky Boldog születésnapot!

@Sinistra Boldog születésnapot!

Ez volt az első olyan rész az Andorban, ahol inkább csalódottan, mint elégedetten álltam fel a kanapéról az epizód végén. Három dolog volt igazából, ami nem tetszett, ezek közül a legenyhébb az Bail Organa megjelenése volt. Nagyon felületesen követtem csupán az előzetes híreket és nem számítottam rá, hogy Jimmy Smits itt nem tudott részt venni a forgatáson. Biztosan megvolt az oka, de ettől ez még bántotta a szememet, nem pusztán az, hogy nem a jól megszokott arcot láttam egy ismert karakterben, hanem az is, hogy ez a színész, aki helyettesítette egyáltalán nem hasonlított arra a Bailre, akit Jimmy Smits jelenített meg. Ami ennél azért lényegesen jobban zavart az Cinta halála volt. Egészen eddig a részig nehezen tudtam hova tenni az ő karakterét, igazából nem is kapott akkora figyelmet, hogy jobban megmozgasson. Valójában mindig is csak a Vellel kapcsolatos relációban jutott neki hely. Erre itt van ez az epizód, ahol végre megismerhetnénk, végre kiléphetne az árnyékból és egy érdekes, izgalmas karakter válhatna belőle saját jogon elindul ez a sztori közte és Vel között... és ezzel a lendülettel le is lövik. Ez eléggé felhúzott, persze el lehet majd mesélni Vel további sorsát, hogy mennyire megborult a szerelme elvesztésétől, de őszinte leszek engem Vel annyira nem érdekel, sokkal izgalmasabb karakter lehetett volna Cinta a maga titokzatosságával és a halála is aláhúzza mennyire egy segédkerék volt csak ez a karakter, mert még a halálával is csak Velt lehet tovább építgetni. Amikor szóba került, hogy mi volt vele az elmúlt egy évben, miért nem keresik egymást, ott vissza kellett tekernem egy kicsit az időben, hogy itt lemaradtam valamiről (elég fáradtan néztem tegnap este az epizódot), de nem volt egyértelmű, hogy mi volt ez a balesete - esetleg köze volt e a Tay Kolmás dolognak ehhez - meg Luthen nem akarta, hogy találkozzon Vellel, vagy az egészségi állapota akadályozta meg ebben, szóval ezt kifejthették volna jobban is. A rablós rész ettől még jó volt, a véletlenül elsülő fegyver motívuma pedig úgy néz ki végig kíséri a sorozatot, hiszen a legelső epizódban is volt egy olyan szituáció, ahol éppen Cass lőtt le valakit úgy, hogy nem akarta és onnan eszkalálódott minden (mondjuk ott az áldozat egy noname figura volt, nem pedig egy már bevezetett karakter). A végén viszont ez Bixes vonal, ez totál nem illett az Andorhoz. Pont azért szerettem ezt a sorozatot, mert minden lépésnek, minden akciónak súlya van. Ugyan elmondja Cassian, hogy milyen könnyen el tudta hozni azt a Starpath egységet, még az első évad elején és csak be kell sétálni oda, de az offscreen történik meg, amit viszont a sorozatban látunk, abban mindig ott van a feszültség, a kockázat, a kudarc esélye, ettől érződik, hogy tétje van annak, amit látunk. Ebben semmilyen feszültséget nem éreztem, Bix lazán megvárja a dokit abban az épületben, ráteszi a fejhallgatót, kifele menet halál lazán lelövik azt az őrt, aztán miközben elsétálnak Cass megnyomja a detonátort és a háttérben megy a robbanás ők meg badass módon elaszambáznak a helyszínről, tisztára mint egy Michael Bay filmben. Ezzel kontrasztba állítva ott volt ebben az epizódban is a poloskaírtási akció (csak semmi aktuálpolitikai áthallás). Nem volt egy nagyon látványos művelet, csak le kellett szerelni valami kis bizbaszt arról a műemlékről, de mennyi feszültség volt abban a jelenetsorban. Itt rátérnék arra ami tetszett, mert az egész party és utána műkincsbemutató is fantasztikus volt, kíválóan hozta azt a szintet, amit megszokhattunk a készítőktől. Genovive O'Reilly mellett ki kell emelnem Elizabeth Dulaut is, aki szintén remekül képes teljesen ellentétes érzelmeket megjeleníteni a színészi eszköztárából egyik pillanatról a másikra. Amikor Lonnival beszélget, egyszer csak spiccesen flörtölő, majd ellentmondást nem tűrően parancsolgató arcát váltogatja és mindkét esetben teljesen hitelesnek érződött, amit láttunk, hozzáteszem jó volt az ő karakterét is egy kicsit a megszokott sémákból kilépve látni, ahogy Cintánál is még ha csak időlegesen is, de bepillantást nyerhettünk ebbe. Az mondjuk felötlött bennem, hogy készülve az akcióra, egy flakon WD-40-et becsempészhetett volna a ridiküljében, hogy meglazítsa azt a szerkezetet... Amúgy aki ellopta itt a showt, az Ben Mendelsohn volt nálam. Amikor az első részben láthattuk itt az évadban, akkor nem volt ennyire átütő, most viszont a szópárbaja Mon-nal zseniális volt és remekül hozza ezt a karaktert továbbra is. Nem tudom, hogy az esküvő e az oka, de nekem Mon és Perrin párosa most valahogy kellemesebbnek tűnik, mintha jobban kijönnének egymással. Akiknek a kapcsolata nem ennyire zökkenőmentes az Dedra és Syril, ez megdöbbentett, hogy így beáldozzák a csávót és Dedra ebbe belemegy. Most már más megvilágításba kerülnek a korábbi Syrillel kapcsolatos reakciói is, amit ennél a szálnál láthattunk tőlük. Bennem az merült fel, hogyha 1 év telt el az első évad fináléja óta, amikor itt a második évadban felvesszük a fonalat, akkor Dedra és Syril már egy ideje együtt vannak és halogatják a találkozást Syril anyjával. Dedra megkapja a Ghorman ügyet és közben felmerül bennük, hogy felhasználják Syrilt... mikortól tudhatott Dedra arról, hogy Syrilnek reszeltek? Már az elejétől, vagy eredetileg nem az volt a terv, hogy neki is meg kell halnia? Én azt gondolnám, hogy azok után, hogy megmentette őt a Ferrixen Dedra tényleg érzett valamit Syril iránt, de lehet, hogy Tengely elkapása, a bizonyítási vágy és a dicsőség erősebb vonzerővel bírt számára. Syrilt mindenesetre egy elég tragikus sorsú karakternek tartom, aki cseppet sem szimpatikus, de valahogy sajnálom, bíztam benne, hogy jobban kinövi magát, azok után, hogy megmentett Dedrát, de valahogy eddig ugyanaz az elnyomott, erőtlen senki maradt, aki volt. Amellett, hogy nem tetszett a kivitelezés Bixnek biztos jót tett ez a lezárás, most már nem mernék fogadni rá, hogy olyan véget fog érni, hogy beleőrül a traumákba, inkább valami heroikus módon távozik az élők sorából, ha tényleg meghal és azzal, hogyha ezt lezárták akkor Cass is egy kicsit felszabadulhat az alól, hogy állandóan fogni kell a kezét és jobban belevetheti magát a kalandokba. Tetszett a konfrontációja Luthennel és közben felmerült bennem az, hogy nem olyan látványosan "őrült", de Luthen elég közel áll Sawhoz a könyörtelenséget és a célorientáltságot tekintve. A korábbi kis történetszála, legyen az az első évadban a Ferrix, az Aldhani, vagy a börtön, de akár itt az esküvős szekvencia az első hármas etapban sokkal inkább lezártnak érződött, volt egy katarzisa annak a pár epizódnak ahova ki akarták futtatni azt a történetet. Itt először én nem éreztem ezt, hanem ez ghormani dolog még csak most kezdődik és az ottani ellenállók, de akár Syril szempontjából a nagy pillanat ebben a hármas blokkban nem jött el, hanem az még előttünk van. Várom a folytatást...

Azt nagyon sajnálnám, ha így lenne.