Wilde

Most kedvem támadt újranézni a Predator franchiset. Ha tényleg ilyen finoman fogják összefésülni a két univerzumot, akkor abszolút le a kalappal!

A könyvtárban a kezembe akadt ez a könyv és úgy gondoltam, hogy elolvasom. Igazából már régebben is érdekelt, mert az tudtam, hogy szerepel benne Qui-Gon, aki az egyik legizgalmasabb jedi, másrészt pedig szóba kerül benne a prófécia a Kiválasztottról. Így elolvasva a könyvet nem igazán a prófécián (vagy inkább próféciákon) volt az igazi hangsúly, de nekem így is nagyon tetszett és Qui-Gont illetően pedig tényleg hiánypótló volt. Végre egy kicsit jobban megismerhettem a karakterét és érdekes volt a kapcsolatának a kibontakozása Obi-Wannal és a saját kétségei. Qui-Gon sokkal esendőbbnek tűnt ebben a történetben, ahol kétségek között van, bűntudat is gyötri és nem olyan sztoikusan magabiztos aurája van, mint az Ep. I-ben. Ugyan a filmben is van közöttük egy érezhető eltérés a mentalitást illetően a tanítványával, de nekem meglepő volt, hogy ilyen konfliktusos volt a viszonyuk, hogy Qui-Gon le is akarta adni Obi-Want mégha csak kényszerűségből is, illetve azért, mert jót akart neki. Maga a történet is tetszett, érdekes volt ez a nyomozós szól, engem meglepett, hogy hova lett kifuttatva a történet a hercegnővel, szinte mindenre számítottam, de erre a végkifejletre nem, úgyhogy ez mindenképpen pozitívum volt, ettől még voltak azért kiszámítható elemei is a sztorinak, de számomra ez a könyv a karakterek és különösen a főszereplő páros miatt volt annyira jó élmény. Az új karakterek közül eleinte idegenkedtem ettől a Rael Averrosstól, mert olyan furcsa volt. Kicsit éreztem benne egy kis Anakint, meg ott volt rajta Dooku árnyéka is - úgy hogy volt még egy padavanja Qui-Gon előtt, de aztán ez is egy jó meglepetés volt, hogy nem az történt vele sem, mint amire számítottam, hanem egy viszonylag pozitív befejezést kapott az ő története is. Maga a karakter pedig végeredményben hozzá tudott adni Qui-Gon fejlődéséhez. Dooku ugyan nem szerepel jelenidőben igazán a könyvben (kivéve a végén), inkább csak mint a múlt képviselője jelenik meg, aki az események egy-egy pontján hatással volt hőseinkre, de róla is érdekes volt olvasni ebben a kontextusban. Ha jól néztem utána a dolgoknak, akkor ez a sztori 8 évvel van a Baljós előtt és itt még nem dolgozott Palpatinenak, de a jediktől való eltávolodás már tetten érhető, valamint a benne rejlő sötétség már korábban is kibontakozott. Valahogy végig a könyv során, mint egy árnyék ott volt Dooku, egyrészt a két egykori tanítványa mögött feltűnve, másrészt a próféciák és vele együtt Qui-Gon útjának katalizátoraként. Ami még meglepetés volt, hogy a rabszolgaság témája milyen hangsúlyt kapott. Eleve ez az egész, mint jelenség igazán az első filmben volt jelentős, de közben egy érdekes felvetés, hogy miként áll ehhez a galaxis. Benne van a Köztársaság hanyatlása, vagy legalábbis az eszméinek, meg a jedik eszményeikkel az ellentmondása is és úgy érzem, hogy itt reflektáltak rá igazán (úgy rémlik, hogy volt a TCW-ben is egy sztori amiben a rabszolgaság megjelent). A másik érdekesség a próféciák és leginkább a jedi misztika sokrétűsége volt. Az, hogy ennyi prófécia van számomra szintén új információ volt, korábban úgy képzeltem, hogy volt valami régi legenda egy jediről, aki majd elhozza az egyensúlyt, de ennyi. Ezzel szemben az, hogy volt egy ilyen irányzat a Renden belül, ahol a jövőt fürkészték, több jóslat is született és Dookura is ilyen nagy hatással voltak, ez szintén meglepő volt. Azt nagyon jól hozták ki a történetből, hogy Qui-Gon inkább az Erőre akar figyelni, fókuszálni és nem a címeket keresi és ezért marad Obi-Wan mellett. Ez előre is vetíti a jedik dekadenciáját, hogy elfordultak az Erő igazi megismerésétől és belemerevedtek a pózokba, pozíciókba, szokásokba. Van abban igazság, hogy miért nem kellene megismerni a jövőt, de nekem tetszett Qui-Gon magyarázata, hogy miért érdemes tanulmányozni a Erőnek ezt az aspektusát. Egyébként ez az egész misztikus vonal szerintem egy még mindig kiaknázatlan forrás, amit behozott Lucas a SW-ba. Ugyan a TCW már pedzegette ezt a Mortis szál esetében, vagy a midikloriánokkal, a Rebelsben is képbe került a World Between Worldsben, de én nagyon kíváncsi leszek az Ahsoka sorozatra, hogy mit tudhatunk még meg az Erő különlegesebb megnyilvánulásairól. Ugyan nagy hatása nem volt, de jópofa volt olvasni, mikor név szerint nem is, de megemlítették Maz Kanatát, ilyenkor érezni, hogy ez már a sequel érában készült ez a könyv és mennyire összeér az univerzum. Olyan volt olvasni Qui-Gon és Obi-Wan történetét, mintha visszarepültem volna az időben, amikor gyerekként láttam ezt két jedit és ezért mindenképpen hálás vagyok, pedig már ismert és bevezetett karaktereket nem könnyű úgy mozgatni, hogy azt érezzük ezek tényleg azok akiket megszerettünk... Claudia Graynek itt sikerült!

Ezt az új Jurassic Park filmet mennyire lehet úgy megnézni, hogy kicsit kimaradtam az előzőekből? Szerintem az első négyet láttam, de az "újakból" annyi maradt meg, hogy szerepelt benne Chris Pratt. Régen nagyon szerettem az első filmeket, de aztán valahogy kikopott az érdeklődés belőlem, pedig most eszembe jutott, hogy gyerekként nagyon oda voltam a dinoszauruszokért. Gyűjtöttem műanyag dínókat, olvastam könyveket róluk, akkor lett a teknősünk is (egyfajta dínó-pótlék), ami mind a mai napig megvan immár 25 éve és amikor alsó tagozatban kellett írni egy fogalmazást, hogy mi szeretnél lenni felnőttként, akkor azt írtam, hogy dínócsont kutató - mert nem tudtam, hogy kell rendesen leírni azt, hogy paleontológus. 😁

Néhány hete fejeztem be egy James Bond maratont és ő benne volt az utolsó Pierce Brosnanes filmben is, nagyon nehéz így realizálni, hogy mennyire múlandó az élet.

Remek volt a hely, a hangulat, de mindenek előtt a társaság! Örülök, hogy ott lehettem, nagyon jó beszélgetések voltak, itt a fórumon és érezni, hogy ez egy összetartó közösség, de élőben ez méginkább kijött. Ezek után azt mondanám, hogy egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy újabb 20 év után a 40 éves évforduló is összejöhet a fórumnak! Remélem akik nem tudtak jönni most, azok is becsatlakoznak legközelebb...

Nekem jó lesz a jövő szombat, igyekszem odaérni majd 13:00-ra, előtte még el kell intéznem valamit, de ha egy fél órát kések, szerintem még ott lesztek. 😉

Amikor megalakult ez a fórum én még általános iskolás voltam és nem is interneteztem annyira rendszeresen. Aztán a TCW idejében csatlakoztam a fórumhoz és azóta annyi minden történt, mind a Star Wars terén, mind az egyéb dolgokat tekitnve, amit el sem tudtam volna képzelni anno és minden változás közepette egy állandó pont volt számomra a fórum. Ide mindig visszajártam, régebben aktívabban és gyakrabban voltam fent az oldalon, de mindig fel-fel nézek az oldalra - még ha csak olvasni is - ha van rá időm, meg energiám. Sokan vannak, akik már nem annyira aktívak (most jutott eszembe, hogy milyen régen olvastam már @pb69-től, pedig az Andorról biztos lett volna mondanivalója), de közben lettek új tagok is és jó látni, hogy még mindig él a fórum. Nekem a kedvenc időszakom az 2013-16 közötti pár év volt, amikor ugyan befejeződött (időlegesen) a TCW, de baromi erős történetszálakat kaptunk, utána jött már a Rebels, aztán elkezdtek szivárogni a "kémjelentések" a készülőben lévő filmekről (tisztán itt van előttem, amikor először láttam a TFA első teaserét és az izgalom, ami akkor megvolt bennem), és akkor jöttek a számozott epizódok, spin-offok és ez egy hihetetlenül jó időszak volt. A TFA-s éjféli premier volt ráadásul nekem ahol először találkoztam a fórum legtöbb tagjával személyesen (ha jól emlékszem talán Karrde meg Donát volt, akikkel már előtte is összefutottam). Persze a mostani időszakra sem lehet panaszkodni tartalmak terén, mert rengeteg nagyszerű projekt fut, ilyen volt az Andor is idén tavasszal, de én már várom, hogy a moziba is visszatérjünk. Összességében nagyon boldog születésnapot kívánok a fórumnak és ezzel együtt a tagoknak, mert miattatok maradt ez egy olyan kikötő, ahova mindig jó behajózni egy fárasztó nap után!

Én úgy emlékszem ezt Dzséjt beírta valamelyik epizódnak a topicjába, de én is meglepődtem mikor megtudtam.

Az Andor után megnézve a filmet nagyon más érzést keltett bennem, mint amikor először láttam. Nekem már a sorozat előtt is ez a film tetszett messze a legjobban a Disney érából, de ettől még az Andor két évada és meg kell említenem az itteni ajánlásokra elolvasott könyveket, különösen a Katalizátort és A lázadás hajnalát, amelyek rengeteget adtak a filmhez. Igazából, ha csak a RO-t nézem, akkor ugyan lehet érteni a karakterek motivációit, de mélységet leginkább a kiegészítő művekben kapnak. Amikor Cassiant megpillantjuk a Kafrene sikátorában az Andor után nagyot üt, mennyivel másabb úgy látni ezt a karaktert ebben a filmben, hogy egy komplett életút van mögötte, de ezt akár elmondhatnám Jyn-ről is a Beth Revis könyv elolvasása után. Amúgy valahol egy picit gyengébbnek is éreztem most a RO-t, mert ugyan egy kicsit másabb hangvételt ütöttek meg az Andorban, de a jelenetfelépítések, a feszültség adagolása, a párbeszédek kifinomultságát tekintve azt kell hogy mondjam, hogy a sorozat lekörözte a filmet, de ez ettől még nem von el a RO érdemeiből, csak most más érzés volt így utána látni. Nekem továbbra is az egyik kedvenc filmem a RO és ez a vállalkozás, amit Gilroyék megcsináltak az Andorral egészen figyelemreméltó, utoljára talán a TCW volt a klónok tragédiájával, ami után ennyire új élmény volt újranézni egy korábban ismert filmet (az Ep. III esetében). Itt pedig ráadásul már a RO is nagyon sallangmentesen tudott rákapcsolódni az Ep. IV-re és még most ezt fejelték meg az Andorral, úgyhogy le a kalappal. Amikor pedig utoljára látjuk Cassiant és Jynt a Scarif tengerpartján, na az teljesen más élmény volt így a sorozat befejezését és zárósnittjét ismerve... így is szomorú, de egyben felemelő és megható is!

Újranézve az epizódokat, így egyben látva is nagyon szép lezárást kapott a sorozat. A rész felépítésében kifejezetten fontos szerep jutott az előző rész végi akciójelenetnek, ami miatt különösen úgy érzem, hogy ezt mindenképpen egybe, egymás után kellett leadni. Aztán a további események, mint egyfajta levezetésként estek meg, de nekem ez a szekvencia még jobban is tetszett, mint a rész elején látott akció. Kleya szöktetése nem volt túlnyújtva, ennek szintén örültem, mert így tömören, de lényegre törően tudták megoldani az akciót. K2 különösen elemében volt és a sorozatra jellemző módon itt sem finomkodtak, hanem kellően brutálisan prezentálták az akciójeleneteket. Ugyan az előző epizódban még úgy tűnhetett, hogy Dedra jót tett Heertel és a kezére játszhatta Kleyát (én az első megtekintésnél meg voltam győződve róla, hogy Kleya itt meg fog halni, de örülök, hogy tévedtem). Aztán kiderül, hogy csak a halálba küldte. Kellően feszült volt az egész jelenetsor, főleg a közbevágásokkal Partagazékra, akik próbálták valahogy lekövetni az eseményeket, amikor meg K2 megérkezett az nagyon emlékezetes volt. A Yavinon játszódó eseményeknél valahol érthető volt, hogy nem ugrottak rá egyből az infóra a lázadók, de engem azért Bail egy kicsit felidegesített - hozzáteszem kezdem megszokni az új szinészt, de azért még mindig egy kis tüskét érzek, hogy nem Jimmy Smits játszotta el. Azért mindamellett, hogy meg lehet érteni az aggodalmait Luthennel, meg az információval kapcsolatban, ha nem lett volna Luthen, akkor Mon Mothmát már rég elveszítették volna, ha csak Bailen múlik a dolog. Ettől még érdekes volt látni, hogy milyen vegyes a megítélése Luthennek és valahol egy kicsit felemelő is volt látni, hogy mennyire kinőtte magát a felkelés és milyen messzire jutottak onnantól ahonnan elindultak és mennyivel kiterjedtebb, professzionálisabb az egész szervezet, azzal együtt, hogy vannak azért problémák. Ami a legjobban tetszett ebben a lezárásban, hogy ami számomra a sorozat legnagyobb vonzerejét adta, az a karakterek és számukra volt ez egy nagyon jó lezárás. Gyakorlatilag reflektáltak szinte mindenkire aki megjelent valamilyen formában itt a lázadás keretében, érdekes volt hallani mennyire a múlt ködébe vész már kicsit az Aldhani akció és hogy mindannyian mennyi mindent veszítettek időközben. Kleya betagozódása a Yavinra is kellően átgondolt volt, hogy nem megy egyszerűen neki elfogadni azt, hogy Luthen nincs többé és ő is egy új pályára kényszerült most, de közben meg felszabadul benne egy csomó érzelem és valami olyan nagyobb dolognak a részének érezheti magát, amiben ott van Luthen öröksége is, amit ő is továbbvisz majd. Mégis az abszolút csúcspontja az epizódnak az számomra Cassian gyerekének a megpillantása volt. Ahogy abban sem reménykedtem, hogy Kleya túléli a sorozatot, bennem korábban az is felmerült, hogy Bixre is az a sors vár, hogy valamikor itt az évad során meghal. Ezzel szemben még kiderült, hogy egy gyereket is megszült és ezáltal Cassianból is van valami ami túléli ezt az egész konfliktust az nagyon meglepően hatott. Lehet, ha az évad előtt olvastam volna erről, akkor húztam volna a számat, hogy minek ezt, de így látva és főleg azután a sok szenvedés után amin keresztülmentek ezek a karakterek az egész sorozatban ez számomra egy tökéletes befejezés volt. Bix, Bee és a kis Andor, ez annyira szép volt, hogy természetesen ott van a szabadság vágya, meg a zsarnokság elleni küzdelem, de ezen túl is van még miért küzdeni és az, hogy Cassian ezt nem is tudja, de mégis van valami, ami túléli őt ez még szebbé teszi az egészet!

Az alsóváros, akár az Ep. II-ben, akár a TCW-ben amikor lelátogattunk oda az igazán mélyen lévő szintekre tényleg más hangulatot árasztott, de nekem mindig is egy színes, pezsgő, élettel teli helynek hatott a környezet, amit láttunk. Ott volt az ipartelep is, ahová szintén ellátogattunk a filmben, de az nem olyan hely volt, ahol emberek életvitelszerűen élnek. Egyébként a változatos környezettel nem volt igazán problémám, csak nehéz volt megszokni ezt az arcát a bolgyónak/városnak, annak ellenére, hogy már az első évadban is voltak hasonló ábrázolások, még mindig kicsit szokatlannak tűnik. Az első évadban az a házkomplexum, ahol Syril lakik az anyjával eléggé olyan brutalista stílust áraszt magából és ha jól tudom, akkor azt Londonban vették fel, ahol megvan ez az épület. Ez is, illetve itt a védett házban tapasztalható lepukkant környezet is hozzájárul a karakterekhez, valamint kifejezi azt, hogy milyen helyzetben vannak. Ennek az ellenkezője is igaz, mivel amikor Padmét, a szenátorokat, vagy akár itt az Andornál maradva mondjuk Mon Mothmát látjuk a saját felső osztálybeli közegében az is nagyon kifejező a formák, a dízájn és a környezet tekintetében, úgyhogy ebben mindig is erős volt a SW. Én egy időben laktam a Szondi utcában, aztán meg a Völgy utcában is... kicsit sarkítva, de mintha nem is ugyanaz a város lenne.

Nem tudom mennyiben lehetett ehhez köze a Ghormanon történeteknek (Dedra elvileg megcsinálta azt, amit elvártak tőle), vagy inkább annak, hogy Syril elvesztése után mondjuk még megszállottabban akarta felfedni Tengely személyazonosságát, mert már csak ez maradt neki az életben...

Ez ilyen klasszikus átvezető epizód volt, ami valamennyire mindig is jellemző volt ezeknek a hármas egységeknek a középső részére, de itt kifejezetten tetten érhető volt ez az átvezető jelleg. Ezzel együtt is volt pár kiemelten feszült és jól megírt jelenet ebben a részben is, úgyhogy a minőségre itt sem lehetett panaszkodni. Mindjárt itt az elején nagyon hangsúlyos volt az a feszültség ami a birodalmiakon eluralkodott miután Kleya keresztülhúzta a terveiket Luthennel. Igazából Kleya ügyességén, találékonyságán múlt, hogy sikerült véghezvinnie a tervét, de itt ütközött ki igazán, hogy milyen hibát is vétett Dedra azzal, hogy úgy odarohant a régiségboltba, hogy személyesen triumfáljon Luthennel szemben. Mégis ironikus, hogy a végső bukását is ez okozta Dedrának, az a megszállotság, hogy mindenáron leleplezze Tengelyt és közben nem figyelt elég körültekintően arra, hogy hová lép, mibe tekint bele és mit tud meg. A közte és Krennic között lezajlott jelenet nagyon sokatmondó volt, hogy Dedra, akit korábban szinte mindig olyan helyzetben láthattunk, amikor irányítani próbálja az eseményeket most úgy néz ki, mint egy ijedt kisgyerek az igazgatói irodában. Ugyan már a Ghormanon történtek végén is kiesik ebből a hideg, érezelemmentes, mindent kontroll alatt tartó szerepből, de most nem a magánéletében történtek változások, hanem úgymond szakmailag nézett ki nagyon rosszul számára ez a szituáció. Krennic gyakorlatilag azzal szembesíti, hogy nem jól végezte a munkáját, ami Dedra számára különösen kiábrándító, tekintve, hogy ez az a terep, ahol ő ki tudott emelkedni, aminek köszönhetően a Birodalomban a társadalmi ranglétrán előrelépett. Nem tudom Syril elvesztése mennyire játszott rá a mentális változására, de nekem nem csak a Luthen fiaskó miatt, hanem már előtte is egy kicsit megtört embernek tűnt a nő. Annak szintén örültem, hogy K2 is egy kicsit lehetőséget kapott, hogy szerepeljen és ezek a kártyázós, önfeledt jelenetek, ahogy ott elvannak a Yavinon nekem nagyon tetszettek. Benne volt, hogy mennyire jól összejött ez a kis csapat, ami egyrészt megágyazott a küszöbön álló mentési akciónak, hogy tényleg jól tudnak együtt működni, másrészt a Rogue One előtt is már láthattuk Cassian és K2 párosát, ahogy zrikálják egymást és jól elvannak. Azért Cassian korábbi tapasztalatai a hasonló droidokkal nem voltak valami pozitívak, akár az első évados bebörtönzése, akár a Ghormanon látott mészárlás kapcsán gondolunk rá. Ja és annak is örültem, hogy Melshi is egy kicsit látványosabban volt jelen, mint az eddigiekben és összességében jó csapatot alkottak. Coruscantnak meg volt egy elég speciális hangulata igazából az egész sorozatban, de itt ahogy láttuk egy kicsit ennek a háztömbnek a környezetét is bennem nagyon furcsa érzéseket keltett. Egyáltalán nem olyan tipikus fancy vibeja volt a helynek, mint amit a prequel során a legtöbbször Coruscant mellé társítottunk (bár a sorozatban azért voltak ilyen jellegű helyszínek bőven), valahogy szürkébbnek, szomorúbbnak hatott az egész hely. Maga az akció nagyon szépen fel volt építve, ahogy adagolták a feszültséget a rádióösszeköttetés megszakadásával, a birodalmiak közelítésével. Az is érdekes volt, hogy Dedrának volt még egy utolsó lehetősége, hogy helyrehozza a hibáját, de aztán végül ez is kútba esett. Ahogy az előző történetszálban Mon Mothma is emberi módon reagált a traumákra és látszott, hogy kellett neki egy kis idő, amíg magához tért Cassian mentőakciója után, nekem tetszett, hogy itt is úgy oldották meg, hogy Kleya ugyan lekommandózta a fél kórházat, de aztán itt látjuk, hogy érzelmileg mennyire megviselte Luthen halála és ez az egész eseménysor. Egy kicsit aggódtam, hogy az lesz a sztori, hogy senki nem hisz neki, de aztán látszott, hogy Cassian csak empatikus vele és nem arról van szó, hogy totál hiteltelennek tartaná, amit hall. Ugyan az igazán látványos akciójelenetek a következő epizódban voltak, azért mégis nekem a kedvenc jelenetem ebből az akcióból az volt, amikor K2 egyszerűen lecsapja azt a katonát az átjáróhídon. Ezek a badass egysoros beszólások annyira nem voltak jellemzőek az Andorra, de itt K2-nek nagyon jól állt. Annak pedig tényleg a legjobban örültem, hogy itt már lehetett is aztán folytatni a következő epizóddal, mert ha így vágják el a részt a végén és utána egy hétig várni kell a következőre, akkor nagyon szomorú lettem volna.

@Donát @tomcsi80 Boldog születésnapot!

Lehetne Schmuck is...

Ahogy Donát is írta, nagyon elbízta magát és biztos benne volt az is, hogy ez az a pillanat, amire olyan régóta várt, amire feltette a karrierjét, időközben annyit veszített (leginkább Syrilt, de kicsit vele együtt önmagát is, a benne még meglévő emberséget), hogy ez biztos elhomályosította az éleslátását. Egy kicsit amúgy szerintem Dedra el is szeparálta magát a drasztikus dolgoktól, ő egy fogaskerék a birodalmi gépezetben, aki nem akar arról tudomást venni, hogy ez a gépezet mit és hogyan darál be. Amikor a Ghormanon voltak, neki kellett kiadnia a tűzparancsot, de csak a parancs kiadásának pillanatában érzi át a helyzet súlyát, amikor meg az első évad végén a Ferrixen elszabadul a pokol, akkor teljesen leforrázva áll ott, mint aki erre nem készült fel. Amellett, hogy itt nem gondolkodott tisztán és megfontoltan, szerintem ő egyszerűen nem érezte azt, hogy így kicsúszhat a kezéből a helyzet. Ez egy érdekes felvetés, mert tényleg eléggé meg volt komonálva a belépője, ahogy le akarta nyomni Luthent a boltba, hogy a fölényét fitogtassa. Lehet ezt elleste valakitől és úgy érezte ezzel az erejét demonstrálja, de ahogy kezelte a végén ezt az egész ügyet, az minden volt csak nem professzionális.

Most jutott időm kicsit bővebben is írni az epizódról. Ez volt az egyik legérzelmesebb rész számomra az egész sorozatban, mert egy olyan karaktert/karaktereket tett a középpontba, akik eddig is fontos szerepet töltöttek be az Andorban, de igazán nem ismerhettük őket. Luthen és Kleya párosa volt, aki a háttérből rengeteget tett a Lázadásért, de mégis a gyümölcseit már nem közvetlenül arathatták le (legalábbis Luthen semmiképpen sem, mivel itt meghalt). Ebben volt valami sorsszerű, hogy az az ember, aki feláldozta önmagát, a jó lelkiismeretét azért, hogy elvégezze a piszkos munkát is a Birodalom ellen, amit sokan másoknak nem volt kedvük, gyomruk megtenni, az végül tényleg saját magát fizikai valójában is feláldozta a Lázadásért, úgy, hogy a legfontosabb információkat továbbadta még halála előtt és ebben volt valami költői, hogy így ért véget az ő ténykedése. Nekem nagyon tetszettek a flashback jelenetek és szívesen néztem volna többet is ezekből. Az azért ebből a szűkre szabott ízelítőből is látszott, hogy Lear azért egész más ember volt még akkoriban. Amikor maga mellé vette Kleyát már felsejlett benne az a céltudatosság, amit aztán Raelként láthattunk tőle, de kezdetben egy ijedt, meghasonlott, őrlődő figurának tűnt, aki úgy érzi, hogy nincs a helyén. Elég komplikált volt ez az apa - lánya kapcsolat, ami kibontakozott köztük Kleyával, mert mintha több is lett volna közöttük. Kleya egyfajta megváltást is jelentett Luthennek, aki egy célt és lendületet adott annak a folyamatnak, hogy azzá váljon amilyen szerepre a Lázadásnak szüksége volt és nála alkalmasabb embert nem nagyon lehetne mondani. Nem volt fanatikusan megborulva, mint Saw, de közben ugyanúgy képes volt bemocskolni a kezét, ha szükségét érezte és képes volt elmenni a végsőkig az ügyükért. Ezen a ponton Kleya megmentése lendítette át úgy érzem és közben persze Kleyának is egy sajátos megváltást adott ez a találkozás. Egyrészt ott szó szerint a halál torkából mentette ki őt Luthen gyerekként, másrészt egy olyan értelmet, irányt adott az életének, amivel valami nagyobb szolgálatába álhatott és messze jutott onnan, ahonnan elindult. Persze ezzel kapcsolatban felmerül, hogy mennyire befolyásolta egy olyan gyerek világképét, aki még semmit nem tud a világról, egy olyan életre nevelve, ami messze van a normálistól, de ez már más lapra tartozik. Emlékszem a Jyn könyvben olvastam, hogy mennyire kultúrsokk volt Jynnek, amikor elkerült Sawtól egy olyan családhoz, ahol nem a túlélés, hanem a normális mindennapi élet köszöntött rá és valójában ezt az életet Kleya még csak időszakosan sem ismerhette meg, mégis úgy érzem, hogy Luthennel egy olyan célt kapott, amiért érdemes küzdeni. Amikor az epizód elején találkoznak Lonnival, nekem már egyértelmű volt, hogy a srác napjai meg vannak számlálva. Egyszerűen túl nagy kockázati tényezőt jelentett és ugyan sajnáltam a halálát, de azért valahol meg tudtam érteni, hogy így alakultak a dolgok. Túl sokáig volt bent a frontvonalban és túl közel kerültek már hozzá. Innentől kezdve egy igazi hullámvasút volt az epizód további menete, nem igazán volt üresjárat a továbbiakban. Ahogy összetalálkozik Dedra és Luthen az nagyon érdekes volt. Nem hordozta magán azt az epikus leleplezést, amiben talán Dedra reménykedett, nem éreztem kifejezetten kiélezettnek, vagy nagyszabásúnak, inkább tűnt egy fárasztó hajsza végének, amiben már-már profán hatást keltett, hogy egyszerűen besétált oda a régiségboltba. Luthen részéről is egy olyan reakciót kaptunk, ami illett a helyzethez, nem volt túldramatizálva, vagy túlírva ez a leleplezés és nagyon tetszett, ahogy szépen csendben szeppukut követett el. Abból, hogy nem volt mondjuk egy ciánkapszula a fogában arra következtetnék, hogy ugyan érezte, hogy közelednek hozzá, de nem arra készült, hogy neki is mennie kell. Mindenesetre hűen tükrözte a kettejük közötti csatát, hogy Dedra megszegve a szabályzatot odarohan, hogy győzzön, de Luthen még így is ki tudott csúszni a karmai közül. Ehhez persze szükség volt Kleyára is, aki ennek a résznek az igazi sztárja volt. Luthen esetében is ő jelentette a katalizátort, azt pedig eddig is sejtettük, hogy ő fogja össze a szálakat a háttérben az eddigi akciók során. Terepen is láthattuk, amikor a poloskát kellett hatástalanítani, de amit itt a kórházban művelt az egy új szintre emelte nálam. Láthattuk a hatékonyságát ahogy kezelte a felmerül akadályokat, a könyörtelenségét, ahogy lecsapott bárkire, aki az útjába került és láthattuk az intelligenciáját, hogy milyen jól mérte fel a helyzetet. Közben a visszapillantások a múltjába is nagyon jól működtek ezekkel a jelenetekkel és rezonáltak azzal, amit láttunk, hogy Kleya miként vált azzá hideg, precíz nőve, akit láthattunk itt átmenni a kórházon, mint kés a vajon. Az a búcsú pillanat, meg mikor utoljára találkozik Luthennel és végül lekapcsolja a gépről az nagyon megérintett. A színészi játék több ponton is kiemelkedő volt az egész sorozatban, de itt is elég csak megnézni azt a pillantást, ahogy még egyszer utoljára ránéz Luthenre, arra az emberre akinek az életét köszönheti és most egy érthető célból, de elveszi az életét ennek az embernek. Abban a szempárban ott volt minden és az egész jelenet hihetetlenül érzelmes volt. Az utolsó hármasból nekem ez az epizód tetszett messze a legjobban, ugyan volt még puskapor (szó szerint is) a következő részekre, de érzelmi szempontból ez érintett meg a legjobban és egy korszaknak a lezárulása is volt. Valahogy ez a kérgesebb, kíméletlenebb lázadás - ami nem csak tiszta lelkű parasztfiúkból és vagány csempészekből állt - az Luthennel kezdődött és úgy érzem vele is halt meg, még ha Kleya valamilyen szempontból tovább is viszi az örökségét... és enélkül feltehetően nem lenne győzelem sem a Halálcsillag ellen!

Azért itt nagyon örültem, hogy nem heti egy részes adagokban kapjuk az Andort... ahogy itt vége lett a résznek, képzeld, ha egy hetet kellett volna várni a folytatásra.

Nekem az esküvős szálnál úgy érződött, hogy Perrin és Mon mintha jobban kijöttek volna egymással, bár lehet csak az alkalom szülte ezt. Aztán nyilván ahogy Mon politikai helyzete egyre tarthatatlanabbá vált úgy sodródtak el még jobban egymástól. Azért ezt érdekes lett volna bővebben látni, hogy jöttek ők ketten össze, de egy újabb pikantériát ad ennek az egész Sculdunos vonalnak. Már nem emlékszem a pontos Gilroy idézetre, hogy mit is mondott a Kenari szálról, hogy jelentősége lesz, vagy csak foglalkoznak vele. Bennem végig ott volt tegnap a részek nézése közben, hogy na ezt szépen elfelejtették, aztán a legvégén bevágják ezt az álomjelenetet... így nem lehet azt mondani, hogy egyáltalán nem foglalkoztak vele. Én értem, amit Donát írt ezzel kapcsolatban, az első évadban Maarva is mondta neki, hogy engedje el a hugát, el is engedte, de ettől még ez egy lazáratlan ügy maradt benne, ami tudat alatt vissza-vissza tért álmában. Ez így illik a sztoriba, de ettől még én nagyon sajnálom, hogy ez a szál ennyiben maradt. Az első évados kritika a Kenariról, hogy totál fölösleges volt, nem igazán adott olyat Cassian karakteréhez, ami nélkülözhetetlen lett volna, csak egy plusz rejtélyt, ami nem lett megválaszolva a sorozat keretein belül. Aminek viszont örültem, hogy nem feledkeztek meg Bee-ről, sőt is egy nagyon szép befejezést kapott!

Dzséjtnek megint igaza lett, mint a Tales sorozatnál, olyan érzéke van a terhes nőkhöz, hogy elmehetne nőgyógyásznak. Komolyra fordítva a szót, annyira jó volt a befejezése ennek az epizódnak, Bix-el, a kisbabával... nekem valahol rímelt az Ep. III fináléjára is. Ez olyan volt, mint egy műalkotás!

Engem kifejezetten érdekelne, hogy a flashback mikor játszódik azon túl, hogy a 66-os után játszódik. Kleya hány éves lehet?

Most kivételesen én sem napi egy részt néztem, hanem egymás után letoltam a három epizódot. Alapvetően is nagyon megérintett a rész, de a végéig volt bennem hiányérzet... aztán az a befejezés feltette az epizódra a koronát. Még emészteni kell, aztán holnap este megnézem a Rogue Onet is, de annyit adott ez hozzá, meg az egész SW-hoz, hogy arra szavak nincsenek!

Ma van Lucas születésnapja, azért komoly, hogy hová jutott el ez a franchise.

Én csak este tudom megnézni, egyelőre sikerült elkerülni mindent, de már nagyon várom.

Ez az epizód nálam nem ütött akkorát, mint a legutóbbi, de így is emlékezetes maradt. Mon Mothma esetében eddig mindig olyan érzésem volt, hogy ő megpróbálja elszeparálni magát a tényleges Lázadástól, mert ugyan pénzt teremt elő Luthenéknek és személyesen is kockázatot vállal, de teljesen nem áll bele ebbe a vonalba. Most, hogy tarthatatlanná vált a helyzete a Coruscanton, végül most alakult úgy, hogy személyesen is beáll a Lázadásba. Ez a motívum azért is volt fontos és meghatározó, mert talán már eddig is túl sokáig hitték azt az emberek, hogy el lehet lavírozni még valahogy a Birodalom által nyújtott keretek között, miközben az a mérsékelt mozgástér, ami addig rendelkezésükre állt pusztán illúzió volt. Erről szólt gyakoraltilag Maarva első évados beszéde is. Mon Mothma fontos munkát végzett a háttérből, de annak az ideje lejárt, hogy ő a háttérből machináljon, hanem most már bele kell állni 100%-osan a Lázadásba. Amikor elviszik a rész elején a ghormani szenátort nekem az ugrott be, hogy mikor volt utoljára olyan, hogy fegyverrel kényszerítsenek egy szenátort és a Hostage Crisis című epizód ugrott be még a TCW-ből, amikor Cad Bane túszul ejt szenátorokat. Mennyire más világ volt akkor és mennyire másmilyennek érződik ez a Coruscant, mint az amit prequel filmekből ismerhetünk. Nekem tetszik ez az új épület egység, ami azokkal a fehér ívekkel egy kelően újszerű hatást ad a városrésznek és érződik rajta, hogy eltelt az idő. Persze az idő múlása azon is érződik, hogy mennyire megváltozott a Szenátus épülete is. Az épületben olyan feszültség érződik, ami számomra korábban nem volt tetten érhető, de egyébként fizikai jegyekben is megfoható ez a változás, mert valahogy nekem úgy rémlik, hogy a folyosók is sokkal színesebbek, élettel telibbek voltak, mint ez a már-már katonás letisztultság, amit itt tapasztalhatunk. Mon Mothma beszéde nem különben sikerült kiválóra, mint a sorozatban korábban hallott monológok, igazából mindegyik másért volt emlékezetes. Luthen nagyjelenetében az volt a jó, hogy felfedte az antihőst, akire a Lázadásnak szüksége van, míg Maarva esetében az volt megindító, hogy egy öreg (már halott) asszony micsoda energiákat képes felszabadítani egy közösségben, hogy azok kiálljanak magukért és az igazsságért. Én itt Mon Mothmánál azt éreztem, hogy végre leszámolt azzal az alakoskodással, álcázással, finomkodással, amivel eddigi életét töltötte szenátorként a Birodalomban. Kimondta azokat a dolgokat, amit eddig nem lehetett kimondani - itt felötlik bennem a Krennices beszélgetés még a hatodik részből - és nevén nevezte azt, ami körülöttük zajlik és azt is, hogy ki ezért a felelős. Itt is remekül sikerült fokozni a feszültséget és úgy kifutattni a jelenetet, hogy Palpatine említése (aki amúgy nagyon jó, hogy nem szerepelt a sorozatban) a lehető leghatásosabb legyen. Végre Cass és Mon találkoztak, akik eddig igen eltérő világokat képviseltek és eltérő módon küzdöttek az igazságért, sokszor a legjobb kontrasztot azok a jelenetek adták, amikor látjuk Cass szenvedéseit a lehető legnyomorúságosabb helyzetekben, majd aztán láthatjuk Mont, aki egy egész más szorongást él meg és mégis mindketten végeredményben ugyanazért a célért küzdenek majd. Most végre keresztezték egymást az útjaik és a szöktetési rész nagyon remek volt, itt ütközött ki igazán, hogy Cass és Mon mennyire más világot képviselnek és utóbbinak még alkalmazkodnia kell a megváltozott realitásokhoz, hogy most már nem pusztán szavakkal vívnak csatákat. A Yavin számomra egy kicsit furcsán ért véget Cass és Bix kapcsolata, de nagyon remélem, hogy még találkoznak majd. Az legalábbis elég fura lenne, ha Bixet többet már nem látnánk, de nekem nem igazán tetszett, hogy Cassian ki akart farolni a Lázadásból. Ez nyilván a Ghorman utóhatása volt és az egy tetszetős vonal, hogy nem csak a Szenátusban van hatása ennek az ügynek politikai szinten, hanem akár ilyen személyes szempontból is. Ettől még úgy érzem, hogy ezeknek az ügyeknek és a Jyn könyvnek is az volt a tanulsága, hogy nem lehet megúszni ezt a harcot, nem lehet elmenni a Birodalom elől. Az első évadban Cass ezt akarta csinálni, aztán rájött, hogy ezek ellen harcolni kell és elkötelezettnek is tűnt az egész iránt, most meg arra van kifutattva a sztorija, hogy ő egyébként otthagyná az egészet csak Bix önfeláldozása miatt kénytelen maradni a Lázadásnál. Hozzáteszem Bix karaktere eléggé stagnált ebben az évadban, bíztam benne, hogy valami drámai sztori kerekedik ki az övéből, még esetleg az a bizonyos terhesség lehetne, ami egy érdekes vetületet ad neki, de most is inkább Cass vonatkozásában volt jelentős, nem saját jogán... az a szadista doktoros kivégzés, ami meg az ő redemption arc-ja lett volna, az továbbra is az évad gyengepontja nálam. Az utolsó történetszálra ezek után nem tudom mit várjak. Nehéz lesz felülmúlni ezt a hármast, ráadásul már nagyon közel leszünk a RO-hoz, de azért még maradtak elvarratlan szálak, de akármi is lesz, ezekért a részekért már megérte az egész évad!