Bomarr

Ehhez képest a jóléti államokban a népesség rendszerint csökken, legjobb esetben stagnál, ha meg nő akkor az inkább a bevándorlók miatt. Saját kényelmünk, céljaink ("hú még szeretnék ide menni odamenni mielött gyerek lesz, de inkább azt is csak akkor ha biztos állásom lesz és telik egy nagy házra") a számok szerint mégiscsak fontosabbak a fajfenntartásnál. Meglepő módon az olyan high-tech helyek mint Japán állnak az egyik legcudarabbul. Egyébként is nagyon jellemző a fajunkra, hogy még a szexet is ritkán üzzük azért, amiért az evoluciósan ki lett találva. Sőt inkább direkte megakadályozzuk, hogy rendeltetésszerűen vagyis egy megfoganó gyerekkel legyen vége. Ráadásul mivel az állatvilággal szemben nálunk nem csak a legerősebb/legjobb szaporodhat, a genetikai állományunk sem igazán javul. A betegségekre egyre érzékenyebbek vagyunk, a szaporodási képesség, különösen a férfiak körében generációról generációra drasztikusan csökken. Könnyen lehet hogy pont azért mert vagy nincsenek vagy ha vannak nem foglalkozunk az ösztöneinkkel, evoluciós zsákutcának bizonyulunk hosszútávon (anno mikor sci-fi novellákat irtam, úgy képzeltem, hogy pár millió éven belül az emberiség egy olyan egynemű fajjá válik ami már csak mesterséges utón képes szaporodni… nagyon másképp igazából per pillanat se tudom elképzelni a messzi jövőnket). Mindenesetre ha minden a fajfentartásból indul ki a kultúrától kezdve a viselkedésünkig, akkor Magyarország csökkenő lakosságát nézve, itt nem emberek laknak

Apropó egy kérdés Witcher-ügyben: a csaták/ostromok itt milyenek? Vannak nagyszámú seregek? Csak mert a Skyrim-et ami nekem egy picit lehúzza, hogy az összes nagy összecsapás abból áll hogy tiz-tiz, maximum húsz (de itt már sokat mondtam) fős csapatok csépelik egymást. De azok is inkább több hullámban érkeznek. Néha ha ostrom van, valami gomolygó füst/ködből lőnek ki tűzlabdákat amiről sejteni lehet hogy ezek lennének a messzi katapultok. Kicsit illuzióromboló mert egyébként a játék rendben van. Witcher 2-ben ezt jobban megoldották?

Sajnos behalt. Emiatt is ütötték össze és a videót, ami elmeséli az Xbox-osoknak, hogy miről szólt az első rész. Sajnálom, mert szivesen végigtolnám. Most egyébként a Skyrim-et tolom. Azért vártam vele eddig, mert az előző részek nem hoztak lázba, de akkora lett a hype és olyan jól mutattak a videók, hogy kipróbáltam. Lenyűgöző, de arra számítók, hogy a Witcher 2 még jobb lesz

Igen! Kiváló példa

Pedig ösztönből már alig csinálunk valamit. Amit irsz az szerintem a modern ember elképzelése az emberről. Az is, hogy emberi vonásnak véled az etnikai hovatartozás éltetését és a hazafiasságot, amik mind roppant modern vonások: az emberi kultúrában alig két száz éve jelentek meg (a sokszinű Magyarország azért maradhatott fent "etnikai zavargások" nélkül évszázadokon át, mert pont hogy tojtak rá az emberek, hogy ki a szerb, a horvát vagy a magyar... de Franciaország még nálunk is sokszínűbb volt csak mire jött a nacionalizmus kora már nagyrészt ezek a csoportok felolvadtak a nagy egészben). Az pedig, hogy szokásaink nagy része a fajfenntartásból következik szerintem óriásifokú leegyszerűsítés. Egy holland kultúrtörténész vetette fel anno, hogy miért nem hivják az embert "Homo ludens"-nek. Persze csak viccelt, de arra akart utalni, hogy legfőbb jellemzőnk nem az hogy sapiens-ek vagyis bölcsek vagyunk, hanem hogy játékosak. Mióta lemásztunk a fáról szeretjük öncélú közvetlen haszonnal nem járó tevékenységekkel megtüzdelni az életünket. Tipikus példái a vallási szertartások, a férfivá avatások, a kultúránk megannyi hajtása jött ebből - valaki kitalálta, hogy meg kéne festeni a barlang belsejére az állatok képét... pontosan nem tudjuk miért de aligha járt közvetlen haszonnal. Amiket csinálunk, amiknek élünk, ritkán van közvetlen haszna. Jó példa rá a zene, ami szintén velünk van csaknem mióta létezünk. A tűz körüli táncolásnak pedig aligha van jutalma azon kivül hogy önmagáért jó. Ahogy egy willendorfi vénusz kifaragásának se. De mi ilyen játékosak vagyunk.

Az embernél ez már nem annyira evoluciós berögzödés, mint inkább kultúra kérdése. Az hogy a gyilkolásról mit gondolunk, mennyire itéljük el (vagy elitéljük-e egyáltalán) az nagyrészt a minket érő ingerekből, közvetlen és tág környezetünktől és attól függ hogy mindezen behatásokból mit tudunk magunkévá tenni. Többek közt ez is elválaszt az állatoktól, mivel sokuknál -a kevésbé fejletteknél- a génjeik meghatározzák, hogy hogy kell viszonyulnik a fajtársakhoz és képtelenek ezt felülbirálni.

Ja ebben egyetértünk: nyilván lépcsőzetes az elrendezés és a fejlettségi fok a meghatározó, csak pont a jól látható fejlődés miatt nem érzem hogy "alapjaiban nem különbözünk"

Én meg azt akartam mondani, hogy az alapvető céljaik az állatoknak se egyeznek, tehát mi sem egyezhetünk olyasvalamivel, ami ennyire differens. Egy gorillának például nagyon nagy szüksége van a "szociális életre", amiből sok boldogsága fakad. Ugyanez nem mondható el egy mókusról például. És pláne nem mondható el azokról a lényekről amiknek nincs tudatuk és csak az ösztöneik irányitják őket. Mint amilyenek a rovarok, amik kb. biológiai gépek és minden egyes cselekedetüket az határozza meg, hogy mi van a génjeikbe kódolva. Az ilyen állatokhoz már tényleg nincs több közünk mint egy pipacs virághoz a mezőn.

Én azért már azt is erősnek érzem, hogy az állatokat így simán egy kupacba tegyük. Nem csak hogy mi nagyon különbözünk az állatoktól, de ők is egymástól. Nekem mai napig az egyik legnagyobb élmény és amikor tehetem szakitok rá egy kis időt pár havonta: nézni az állatkertben a gorillákat. Ijesztő mennyi értelem sugárzik belölük, mennyire saját karakter mindegyik, ahogy a legegyszerűbb dolgokat teljesen másképp csinálják és ahogy azonnal látszik kinek milyen szerepe van a csoportban/családban. Haverommal beszéltük anno, hogy ott lelkiismeret furdalásunk van, hogy ilyen lények be vannak zárva. És ezek után nagyon bugyutának tűnik például egy teve/viziló/akármi, amiknek látszik hogy kb. két-három program fut a fejében abból is az "enni, aludni" főleg, de egyébként az értelemnek még a szikrája se látható. És állat a hangya, meg a csótány is ugye, ami meg megint egy más történet.

Én csipem a Monty Pythont, meg az említett új angol darabokat -főleg a Vaskabátokat- is de az Amerikai Pite is tetszett anno. Jól irja Obi1: az első film tényleg egy generáció filmje volt anno. Egyébként meg miért pont a szexből ne lehetne viccet csinálni?

Witcher 2-öt én is nagyon várom. Pláne hogy Xbox-ra csak jövő héten fog kijönni először. Az előzetes nagyon üt! (ugyan a Xbox-os megjelenésre van kihegyezve de azokat az újitásokat mutatja amik nektek is jönnek)

ITT van minden DW-hez felirat. Ha rányomsz a "10 David Tennant"-re akkor az első töltési lehetőség a Children in Need felirat. Picit más: a Trónok harca II. évad alias Királyok csatája eddig kifejezetten tetszik. Az nem baj, hogy lassú, de legalább most nincsenek akkora következetlenségek mint az első évadban, meg a dialógusok fele végre nem abból áll, hogy arról beszélnek hogy mi volt régen. Bizakodva várom a folytatást.

Frenkie: Örülök, hogy így döntöttél. Jó hogy visszajössz

Tényleg jó film. Pláne, hogy ahhoz képest hogy nem "big budget" film, elég nagyot markolnak benne: nem csak a Führer, de valamennyire a Harmadik Birodalom bukását is bemutatják rajta keresztül. Meglepően jól.

Nekem az egyik kedvenc francia vígjátékom a címével nagyonis aktuális Kellemes húsvéti ünnepeket! Belmondoval és a szemtelenül fiatal Sophie Marceau-val. Kedvenc jelenetem mikor Belmondo magyarázkodik a rajtakapás után a feleségének. Ha tízszer nem néztem már meg ezt a részt akkor egyszer se.

Én is remélem, hogy mindegyik aláhúzottra jön válasz. Az már tényleg minden szinten méltó zárás lenne.

Hát akkor ne vegyenek. Kiváncsi leszek azért a fizetős DLC-k fogyására. Valami azt súgja, hogy azok is simám tarolni fognak. Én nagyon várom őket.

Ez tetszik! Az is, hogy ragaszkodnak ahhoz a befejezéshez amit kitaláltak és nem raknak hozzá "rajongói nyomásra" új befejezést és az is hogy bővitik a mostanit, ami azért nagyon is jól jön

Hú ebbe a topikba benézve az jutott eszembe, hogy de sajnálom, hogy már nincs időm novellát írni... az utolsót hat nap hiján két éve írtam. Be is szúrom ide. Liszt Ferenc tér Forró nyári hőség volt. A nap még órákra volt távoli céljától a horizonttól, de a Liszt Ferenc tér teraszain már fürtökben ültek a szomjas vendégek. Legtöbbjük egy baráti csevejben merült el, míg pár bágyadt turista a vízpermetező gépek áldásának örült a napernyők alatt. Ám a betérők közt akadt egy magányos ücsörgő is. Egy harmincas éveiben járó férfi, aki épp üres poharát szugerálta, mikor megszólította a pincér: – Hozhatok még valamit az úrnak? – Egy whiskyt kérnék jéggel – vágta rá egykedvűen. Nem mintha különösebben szívlelte volna. S ehhez az időhöz meg aztán végképp nem illet, de emberünknek valahogy különös vonzódása volt a színpadiassághoz. S van-e annál teátrálisabb, mint amikor egy férfi szerelmi bánatában whisky-t rendel? Ez a komor fiatalember, Sándor, ahogy a távolba révedt még a szemöldökét is összehúzta. Csalódottsága oly friss volt, hogy még csak most kezdte igazán bele élni magát. Alig pár perccel ezelőtt még egy mutatós hölggyel ült itt ennél az asztalnál. Elcsevegtek az időjárásról, a gazdasági válságról és csupa olyasmiről, ami igazán egyikőjüket se érdekelte. Aztán Sándor remegő hangon hosszú monológjába fogott, mely valahogy így kezdődött: „Tudod van valami, amit már régóta szerettem volna elmondani neked…”. - A whiskyje uram! – jött meg nagy mosollyal a pincér. De Sándor csak egy mélyet sóhajtott. Egyre nehezebben tudta palástolni kétségbeesését. Nem értette a világ cinizmusát: hogy mehet ilyen magától értetődőén tovább az élet, mikor vele ilyesmi történik? Még a nagykörúti villamosok se torpantak meg a közelben. A mellette ülő német úr még csak fel se nézett a csirkecombjából. A whisky pedig borzalmas volt. Mint minden whisky, amit valaha kóstolt. Ki is kérte a számláját. Majd a fizetés után neki indult a városnak. Nem volt különösebb úticélja. Csak a lakásába nem akart vissza térni. Félt, hogy agyonnyomná a magány. Csak hagyta, hogy a lába vigye, amerre jónak látja, s már épp sikerült volna igazán elmerülnie az önsajnálatban, amikor megütötte a fülét egy ismerős nesz a város zajából. Próbáltak a Zeneakadémián. Sokszor hallotta már ezt a tompa zenét, ahogy a tér egyik éttermébe tartott. Rendszerint önkéntelenül is lelassított ilyenkor. Valahogy hozzá tartozott a városhoz, mint az autók dudája, a bazilika harangszója vagy a kofák óbégatása a Moszkva téren. Odabent azonban még sosem járt. De még csak hasonló helyen sem. Feszélyezte a komolyzene. Úgy gondolta, hogy a nagyon vastag könyvekhez, a skandináv filmekhez és a száraz borokhoz hasonlóan ez is műértő úri közönségnek való. Nem az ő birodalma. De most ebben a végzetes órában, mikor a világ kifordult a sarkából és minél távolabb vágyott a megszokott helyeitől, felötlött benne a gondolat: mi lenne, ha bemenne? Nem is adott magának időt az elbizonytalanodásra: útját már is a főkapu felé vette. Ahogy a vaskos lengőajtókat arrébb hajtotta tekintetét kíváncsian vezette végig az épület belsején: márvány és kerámia díszítés a falakon, oszlopok aranyozott tetővel, díszes csillárok… az egész pont olyan végzetesen komoly volt, mint ahogy számított rá. Arra viszont nem gondolt, hogy a színpompás aula ilyen kísértetiesen üres lesz. Rajta és az egyre tisztábban hallható dallamokon kívül más nem merészkedett ide. Egy pillanatra elbizonytalanodott. Talán vissza kéne fordulnia. De végül is mi rossz történhet? Egy morcos recepciós kiküldi? Kérdőre vonja egy takarító? Úgy érezte, ekkora kockázatot most hajlandó lesz vállalni. Majd ezzel a felbátorodással neki is indult. – Segíthetek valamiben? – szólt rá váratlanul valaki. Sándor azt hitte menten szívrohamot kap. Aztán látta, hogy csak egy ártalmatlan diáklány áll mellette. Időbe tellett mire megfogalmazta pontosan mit is keres itt: – Csak a próbát szerettem volna meghallgatni. - Oh, persze menjen csak. Mindjárt végeznek. Azon az ajtón. A hátsó sorban le tud ülni. – igazította el. Sándort egészen meglepte a dolog. Talán azt gondolja, hogy valakinek az ismerőse? Akárhogy is, ezek után már végképp nem volt indoka visszafordulni. A kérdéses ajtón belépve a nagy előadóterembe jutott, ami ha lehetséges, még az aulánál is pompásabb és komolyabb volt. Sándorból szinte kibújt a kisgyerek, ahogy a nagy orgonát és a mennyezet díszeit nézte. Hogy nem a konyhájában, hanem itt ül az olyan valószerűtlennek tűnt, hogy egy pillanatra el tudott volna képzelni bármit: hogy az egyik faragvány lemászik a falról és a fülébe súgja a búfelejtés fortélyát, vagy hogy a karmester hátra fordul és még valami ennél is fontosabbat mond, mondjuk az örök élet titkáról. Egész csodaváró hangulatba került. Fel volt készülve bármire. Várta és várta a bűvös pillanatot, de az csak nem akart eljönni. A trombitások trombitáltak, a hegedűsök hegedültek, a fuvolások pedig -Sándor őszinte csalódottságára- nem csináltak mást, mint hogy néha fuvoláztak egy keveset. A karmester pedig a lehető leglehetetlenebb pillanatokban intette le az egészet és mondott egy két summás megjegyzést, melyet ő alig hallott. Gondolatai is egyre inkább elkalandoztak. A díszes terem helyett újra a Liszt Ferenc térre tévedtek és fejében, mint egy beakadt lejátszóban egyre csak az a jelenet ismétlődött, amint szerelmet vallott vágyai tárgyának. Az önsajnálat újra kezdte maga alá gyűrni, amikor váratlanul meghallotta… A brácsák, csellók és harsonák valami egészen új kompozícióba rendeződtek össze. Sándor érezte, hogy a dallamok, melyek eddig csendes patakként folytak el mellette, most süvítő orkánként ragadják magukhoz. Szemei egészen tágra meredtek. Lélegzetvisszafojtva figyelt, amikor a hegedűk is szóhoz jutottak szívszorító hangjukon. Tudta, érezte: ez a zene a szerelmi bánatról szól. Kétség se férhetett hozzá. Mintha lelkének rezdülései babonázták volna meg a hangszereket. Kétségbeesése ott zengett az óriási terem falai közt. Megigézve hallgatta az előadást. S érezte, egy magányos könnycsepp csordul le az arcán. A zene elhallgatott. Sándor pedig bizonytalanul visszatalált a földre. Felállt, megigazította ruházatát, majd kiment a teremből. Nem tudta miféle zene lehetett ez. Talán egy régi klasszikus. De az is lehet, hogy csak a karmester fia irt valamit pár napja. De akárhogy is: valaki, valamikor átélte azt, amit most ő. És ezzel szíve óriási súlytól szabadult meg. Könnyebb volt levegőt venni. Könnyebb volt sétálni. S mintha a város színei is szebb árnyalatba fordultak volna. Nem volt már magányos. S ahogy az órájára nézett, elégedetten nyugtázta: lassan ideje lesz hazamenni.

Nagyjából olyanok lettek mint amilyenekre számítottam. Tehát a Krell kvadrológia és az ahhoz köthető elemek elsősége nem került nálam veszélybe

Láttam.

Az enyém is átment

Nekem az első évad kisebb csalódás volt. Az első és az utolsó részek kiválóak voltak, de közte elég langyos volt. Középkorias sorozatok terén a Katedrális például szerintem sokkal jobb. De azért átrágom magam a kettes évadon is.

Oldie: A Homeland pont annyira jó mint mondják, majd meglátod

Soha ezen a fórumon nem voltak akkora indulatok mint amikor szóba jött a politika. És soha nem fordult elő, hogy egyik fél meggyőzte a másikat. MINDEN esetben annyi történt hogy páran felcukkolták/cukkoltuk magunkat és ennyi. Ennek semmi értelme és a legutóbbi nagy perpatvar után lett eldöntve, hogy ez a téma sztornó.