Ghadea, Dynia Loraney és Den O'Harmen otthona....
Dynia óvatosan lépdelt Willriel szobája felé. Az ajtó résnyire volt behajtva és ő bekukucskált. A sötétség miatt persze sokat nem láthatott, csupán annyit amennyit a háta mögül érkező előszoba fényeinél megengedhetett magának. Az arasznyi fényoszlop pont keresztülhaladt a kislány ágyán. A nyugodt ütemben hol emelkedő, hol pedig süllyedő paplant látva, Dynia megkönnyebbült. Nem lett volna szíve a mászkálásával felébresztenie Willrielt, de újdonsült szülői kötelezettségéről sem szívesen feledkezett volna meg. Főleg ezekben a hetekben, hónapokban amikor szíve alatt új életet hordozott; a saját megszületendő gyermekéjét, illetve Willriel számára a megpróbáltatások közepette nagyobb szüksége volt ?kapaszkodókra? mint valaha. Az már csak hab volt a tortán, hogy ennek eredményeképp, szerető szülőkre talált.
Dynia lábujjhegyről lábujjhegyre merészkedett egyre beljebb amint szélesebbre tárta az ajtót, amit rögtön be is hajtott maga után. Willriel a hasán feküdve aludt, szorosan a vállához szorítva egy minrast formázó plüssfigurát. Dynia odahajolt hozzá és eligazgatta rajta a derekáig lecsúszó takarót. Ugyan az éghajlatnak megfelelően nem voltak vészesen hűvösek az éjszakák, de olykor a lagúna felől hideg fuvallatok érték el a partvidéket, de még a mélyebben fekvő településeket is. Dynia önkéntelenül is elmosolyodott amikor tekintette Willlriel látható arcfelére esett, mely jelen esetben a békés álmokról tanúskodott. A rózsaszín arcbőr mentes volt a kín és a szenvedés ráncaitól, melyek még egy tíz éves gyermek arcára is kiülhettek. Willriel esetében pedig ennek megalapozott okai is lehettek. Elég lett volna csak egyetlen egy apró szótöredék, emlékképp mely Skythdorhoz kötődik és máris minden a komorság és a szomorúság vegyítésébe merült volna.
Egy néma perc után, mikor Dynia úgy érezte, hogy kellő figyelmet szánt a kislány felé, az ablakhoz sétált és állított pár foknyit a szellőztetőn.
-Légyszíves ne zárd be teljesen.
Dynia szíve egy pillanatra nagyot dobbant a hangra. Ujjain remegés futott végig ahogy éppen a kis szerkezeten a megfelelő beállítást eszközölte. Mindazonáltal megnyugodott, hogy a hang Willrielé volt és nem idegené. Volt már alkalom arra, hogy a szomszédjaihoz besurranók lógtak be éjnek évadján, de persze ezek ritka alkalmak voltak és kellőképp hiteltelen lett volna ha egy ilyen besurranó éppen a szellőző igény szerinti beállítására adott volna kérvényt.
-Te kis huncut, hát nem alszol? -fordult meg elnéző mosollyal. Egy apró kattanás után, fény gyúlt az ágy melletti éjjeliszekrényen álló lámpából.
Willriel már az ágy háttámlájának vetette a hátát és az elfeküdt hajtincseit rendezgette, kisöpörve azokat a homlokából. Álmosan megrázta a fejét és a plüssjátékát a mellkasára fektette.
-Felébresztettelek? -kérdezte Dynia lágyan csilingelő hangján, leülve az ágy szélére.
-Még nem aludtam teljesen. -felelte automatikusan a kislány. Ugyan látszott rajta, hogy nem az igazságot mondja, de azért a tekintetében a gyermeki-, és egyben a ?kötelező? álmosság elleni ellenállás fénye csillant meg.
-Most jöttél meg a munkádból? -kérdezte két pillanattal később, tovább babusgatva a játékát.
-Igen kicsim. -Dynia arcára a megbocsájtást váró arckifejezés ült ki. -Nagyon sajnálom, hogy nem lehettem itt korábban.
-Tudom. Apu mondta, hogy valószínűleg későn jössz haza.
Dynia játékosan megpöckölte Willriel orrát.
-Na és milyen volt a kirándulás?
-Nagyon jó. -húzta széles mosolyra az ajkait. -Átmentünk a Kryll szigetekre és megnéztük az ottani neewad ménest.
-No és milyenek voltak?
Willriel komoran emelte fel a mellkasáról a minras figurát.
-Kicsik és szőrösebbek mint a minrasok. -felelte érzékelhető csalódottsággal, de aztán némileg élénkebben fojtatta a beszámolóját és valamelyest derűsebben. -De nagyon aranyosak voltak, főleg a kiscsikók. Párat meg is etethettem.
-Örülök, hogy jól érezted magad. -mosolygott rá továbbra is Dynia és az éjjeliszekrény kis lámpája felé pillantott. Idejének érezte, hogy alvásra serkentse Willrielt.
-Holnap is találkozol azzal az emberrel?
Dynia torka elszorult a nem várt kérdéstől.
-Hamarosan igen, kicsim.
-De ugye nem fognak bántani? Téged és apát.....
Dynia egy pillanatra megdermedt és igyekezett leküzdenie a lelkében képződő megfoghatatlan érzést. Torkát, de jóval inkább az egész lényét remegés járta át. Legszívesebben a világ összes boldog pillanatát Willrielnek adományozta volna, de most nem tehetett egyebet mint szipogva átölelte a kislányát. Ő pedig átkarolta.
-Nem. Nem kicsim. Apa és én vigyázzunk rád. Itt leszünk mindig és nem engedjük, hogy bántódásod essen.
-Tudom. És ne haragudj.
Dynia kissé hátrahúzódott és megrázta a fejét.
-Miért, édesem?
-Nem akartalak felzaklatni. -felelte az orrát lógatva.
Dynia megbillentette a fejét és még az előzőeknél is több szeretetet szeretett volna megosztani vele.
-Ne butáskodj. Na gyere csak ide. -tárta szét a karjait és Willriel szinte a nyakába zuhant.
-De magatokra is vigyázzatok, jó? És főleg a kistesómra.
-Ígérem kicsim, ígérem. -nevette el magát felszabadultan. -Hű de nehéz vagy.
-Ó, bocsi. -lendült vissza rögtön Willriel, majd visszabújt a takarója alá. Dynia a lámpa kapcsolója felé nyúlt. Most már ténylleg ideje volt, hogy Willriel újra elaludjon. Ám mielőtt még elolthatta volna a fényt, a kislány kipislogott a játékminrasa mögül.
-Még nem árultad el.
-Mit, édesem? -nézett le rá értetlen kíváncsisággal.
-Hát hogy öcsém lesz e, vagy húgom?
-Ó, hát persze! -sóhajtott fel játékosan, mint aki eddig őrzött egy ezer éves titkot magában és most követelik tőle éppen a kinyilatkoztatást. Ha ezer éves nem is volt, minden esetre jelentős fontossággal bírt a ?titok?.
-Biztos tudni akarod? -kérdezte huncut képet vágva.
-Hát persze! -derült fel türelmetlenül Willriel tekintette. -Jaj, mond már!
-Na jó. -vonta meg a vállait, belemenve a játékba. -De ígérd meg, hogy apának egy szót sem mondasz róla. -vonta össze a szemöldökeit majd kacsintott egyet.
-Jó, jó ígérem, de légyszí mond már meg.
Dynia arcára szelíd jókedv telepedett, tenyerével pedig végigsimított a kidomborodó hasán. Csak most ötlött fel benne, hogy hányszor de hányszor lepergette maga előtt ezt a pillanatot.
-Kisöcséd lesz Willriel. Úgy ám.
