5. fejezet
ZETA-5
MOST
Trish a pilótafülkében talált rá a kislányra. Ferra összegömbölyödve bevackolta magát a másodpilóta ülésébe, és az ablak felé fordulva figyelte a távoli csillagok pulzáló fényeit. Zak említette, hogy felajánlotta a lánynak a nő hálókabinját, de Ferra mindenáron a fülkében akart maradni a férfival.
Trish bebotorkált a helyiségbe a rögtönzött mankójával. Jelezte Zaknek, hogy egyelőre várjon. Ferra a nő mankójának kopogására felkapta a fejét, és aggódva végigmérte Trisht.
- Jól vagy? – kérdezte a kislány.
- Megmaradok – válaszolta egy mosoly kíséretében Trish, megjátszott lazasággal. Pokolian fájt a lába, de most ez számított a legkevésbé. – Az igazi kérdés, hogy Te hogy vagy.
Ferra nem válaszolt egyből, helyette némán szemügyre vette Trish sérült vádliját.
- Élek – szólalt meg végül. – És te is. Csak ez számít, nem?
Trish leült mellé a kapitányi ülésbe. A mankóját finoman a kezelőpult széléhez támasztotta.
- Nem, nemcsak ez számít – válaszolta halkan. – Tudom, hogy most megrémültél. Ez természetes ilyenkor.
Ferra megrázta a fejét.
- Nem rémültem meg.
- Pedig érthető lenne – bizonygatta Trish, miközben a tekintetével folyamatosan a kislány arcát pásztázta.
Volt egy különös, nehezen megfogható érzése Ferra viselkedése kapcsán, amit sehogyan sem tudott megfejteni. Aztán hirtelen eszébe jutott egy új megközelítés.
- Én mindenesetre megrémültem. És te megmentettél. Köszönöm, hogy megmentettél, Ferra.
- Nincs mit – válaszolta a kislány kimérten. – Te is megmentettél engem. Így helyes.
- Igen, ez igaz – bólintott a nő.
Hát, erről az ötletről ennyit, gondolta kissé fáradtan Trish, majd sóhajtott egyet.
Sohasem volt gyereke, és sohasem volt különösen jó a gyerekekkel való beszélgetésekben. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy jót tesz, ha rögtön kibeszélik a Kafrene gyűrűn történt incidenst, de úgy érezte, hogyha megpróbálja a szőnyeg alá söpörni, és később felhozni a témát, talán még rosszabb lesz Ferrának.
Legbelül tudta, hogy itt és most kell megpróbálnia áttörni a kislány által emelt védőfalat. A gond csak az volt, hogy fogalma sem volt, hogyan járhatna sikerrel.
Ferra együttérző pillantást vetett a nő vádlijára.
- Szép kis harci sebesülés – mondta könnyednek szánt hangsúllyal Trish.
Ferra halványan elmosolyodott.
- Te ugye nem sérültél meg, igaz? – kérdezte egy kis szünet után a lányt.
- Nem – válaszolta fura, érzelemmentes hangsúllyal Ferra.
- De azt ugye tudod, hogy az embernek nemcsak a teste, hanem a lelke is megsérülhet?
A kislány bizonytalanul bólintott.
- És ha a lelkünk megsérül, akkor is egyfajta fájdalmat érzünk – folytatta lágyan Trish. – Csak ahelyett, hogy mondjuk a lábunk sajogna, szomorúságot érzünk, itt bent.
A nő rámutatott Ferra mellkasára. A kislány lenézett a pontra, ahova Trish mutatott, de nem szólt semmit.
- Te mit érzel, Ferra?
- Semmit – vágta rá kifejezéstelen hangon a kislány.
- Nem vagy… szomorú? – puhatolózott tovább Trish, majd finoman megcirógatta a gyermek arcát.
Ferrának szemlátomást jól esett az érintés. Óvatosan rápillantott Trishre, ám a tekintetében értetlenség tükröződött.
- Nem. Amit tettem, azt meg kellett tenni. Hogy ne halj meg. Miért lennék emiatt szomorú?
Trish legszívesebben felpattant volna, és kirontott volna a pilótafülkéből. Utálta, hogy el kell magyaráznia egy nyolc év körüli kislánynak, hogy mit kéne éreznie, mert megölt egy másik értelmes lényt. És még inkább utálta, hogy a kislány egy érzelemmentes maszk mögé rejtőzött, hogy megbirkózzon a szörnyűséggel, és ezt neki, Trishnek kéne valahogy feltörnie.
De nem volt választása.
Amikor a gyűrűn úgy döntött, hogy segít Ferrának, a nyakába vette ezt a felelősséget. Mi értelme lett volna megmenteni a kislányt, ha most hagyja, hogy az élete hátralévő részében egy traumatizált emberi roncs legyen?
Trish megsimogatta a lány vállát, és neki utott még egyszer.
- Amikor beléptem a fülkébe, épp a távoli űrt és a csillagokat nézted, igaz?
A kislány szórakozottan bólintott.
- Tudod, az emberek lelke is épp olyan, mint az ablakon kívüli világ. Bennünk is lakozik sok-sok csillag, és közte némi űr. Tudtad ezt?
Ferra tágra nyílt szemekkel megrázta a fejét. Trish gyengéden folytatta.
- Ha valaki olyan helyzetbe kényszerül, hogy ki kell oltania egy másik lény életét, akkor a lelkünkben lévő csillagok egyesével kihunyhatnak. Míg végül nem marad más, csak üresség.
A kislány odanyomta az orrát az ablaküveghez, és onnan bámult a sötétségbe. Trish a lány tükörképén egy pillanatra mintha látni vélte volna, ahogy megreped a maszk, és szomorúság fut végig az arcán. Trish szívét megütötte a látvány.
- Ha beszélünk róla, az segít?
- Segíthet – bólintott Trish. – Életben tarthatod vele a csillagok fényét.
- Hány csillag létezik bennünk? – kérdezte hirtelen Ferra.
A lány hangja vékony, de tiszta volt, mint egy éneklő madárkáé.
- Rengeteg – vágta rá Trish. – De nagyon kell vigyáznunk rájuk.
Ez úgy tűnt, valamelyest megnyugtatja Ferrát. Ismét kibámult az ablakon, majd halkan mesélni kezdett. Az üvegnek mondta, monoton, érzelemmentes hangon.
- Ahol eddig voltam, ott máshogy tanították. És ha ellenkeztünk, nem kaptunk enni. Vagy bezártak egy sötét szobába. Vagy csak bántották azokat, akiket szeretünk.
Trish érezte, hogy a szíve hevesebben kezd verni.
- Megtanultuk, hogy jobb azt tenni, amit mondanak, mint ellenkezni.
- Többen is voltatok?
- Páran. Néha új gyerekek jöttek. A régiek helyére.
Trish bal keze akaratlanul ökölbe szorult, miközben azt latolgatta, hogy mi mindenen mehetett keresztül eddig a szerencsétlen lány. Ordítani tudott volna a lelkét feldúló fájdalomtól.
- Mennyi ideje kellett azt tenned, amit mondtak?
- Mióta élek – válaszolta kifejezéstelen hangon Ferra.
Trish felpattant a kapitányi székből. Sérült lába kétségbeesetten tiltakozott a terhelés ellen, de a nőt nem érdekelte. Most rajta volt a sor, hogy kibámuljon az ablakon. A végtelen űr jól tükrözte a lelkét eluraló sötétséget. Rájött, hogy tévedett. Azt hitte, hogy a kislány az érzelemmentesség maszkja mögé rejti a félelmét, amiért megölt valakit.
Az igazság viszont az volt, hogy a kislány tényleg semmit sem érzett a gyilkossággal kapcsolatban. A fogvatartói, a kínzói, legyenek bárkik, az évek során nemes egyszerűséggel kiölték belőle a bűntudatot. Trish érezte, ahogy végigszánkázik az arcán egy könnycsepp. Dühös volt. Kétségbeesett. De nem akarta, hogy Ferra meglássa.
Gyorsan megtörölte az arcát, majd visszafordult Ferrához. Megköszörülte a torkát, és mindent megtett, hogy a hangja erősebbnek tűnjön, mint amilyen valójában volt.
- Jól van, semmi baj – mondta a lánynak, és szorosan megölelte. – Most már minden rendben lesz. Megvédelek, ígérem.
Ferra szorosan hozzábújt a nőhöz. Trish érezte, ahogy a kislány szíve egyszerre dobban az övével. Ferra a nő vállán pihentette az arcát, majd szomorú hangon megkérdezte.
- A csillagok, amiket mondtál… mi van, ha már mindegyik kihunyt az emberben?
Trish válaszolni akart, de nem jött ki hang a torkán. Válasz helyett inkább csak még szorosabban átölelte Ferrát.