És hogy ne csak offoljak...
Délután öt óra volt, és néhány ember társaságában álltam a vasútállomáson. Ahogy azt a pénztárostól megtudtam, még hozzávetőlegesen 1,5 órát kellett várnom a vonat indulásáig, de én már ennek is örültem. Sztrájk ide vagy oda, a modern világ csak megoldja valahogy, ami 160 éve Petőfinek is sikerült: eljutni Debrecenből Szolnokig.
A másfél óra azonban bosszantó dolog volt, többek között azért, mert 5 kilós táskával a vállamon és mindenfajta ülőlehetőség hiányában nem egy leányálom ennyit várni. Ekkor döntöttem el, hogy felszállok a villamosra. Akik nem lennének otthon Debrecenben (akadhatnak ilyenek, valljuk be), azok kedvéért most elmondom, hogy a villamos a Nagyállomástól (vasút) indul, és oda is érkezik, azaz körbemegy, s mindezt 35 perc alatt teszi meg. Nekem ugyebár 90 szabad minutumom volt, úgyhogy a döntés adta magát.
Legalább ülőhelyem volt. Persze a villamosozásra is hamar ráun az ember, pláne ha legszívesebben már otthon ülne egy csésze meleg teával a kezében, s mivel magam is ember vagyok (de legalábbis én személy szerint annak tartom magam), ez nálam is bekövetkezett, körülbelül 20 perc után, de valahogy csak tartottam magam. Figyeltem, ahogy emberek színes kavalkádja száll le, s fel a sárga vilóra, s közben beszélgetnek, ecsetelik ilyen-olyan problémáikat egymásnak. A tekintetem aztán egy szomorú képű, gyanúsan hajléktalannak kinéző öreg bácsin állapodott meg.
Az öreg nem szólt egy szót sem, csak ült, bánatosan, nézett maga elé, nem zavart senkit, s őt sem zavarta senki. Egy ideig figyelgettem, mígnem észrevettem, hogy belenyúlt az egyik zacskójába (kettő volt neki), és kivett belőle egy sárga csomagolású apró szaloncukrot, s mint aki a világ legdrágább ételébe harap bele, olyan gondoskodással, olyan óvatosan majszolgatni kezdi. Fogalmazzunk úgy, éltem a gyanúperrel, hogy a napi elemózsiája nem sokkal többet tesz ki ennél.
Hirtelen ütött szöget a fejemben a gondolat. Bár igencsak reménytelenül indultam neki a vasútnak (elvégre sztrájk van, nem hittem, hogy járnak is vonatok), azért amikor gyorsan összecsapkodtam a holmijaimat a táskámba, azt a négy kókuszos szaloncukrot (amit már idejét sem tudom, mióta őrizgettem a hűtőmben) csak beledobtam a cuccaim közé, hátha jól jön még később. Úgy emlékeztem, hogy a táskám oldalsó részébe csúsztattam, mert az utolsó pillanatban akadtak csak a kezeim közé.
Rövid kutakodás után meg is találtam, és még rövidebb hezitálást követően odanyújtottam a bácsinak. Talán senki sem látta, s azt is valószínűsítem, hogy a Föld sem állt meg forogni e nemes tettől, de ahogy a meglepettség és a hála keverékével rám nézett az öreg, s hitetlenkedve annyit mondott, hogy "Köszönöm... Boldog karácsonyt", attól olyan melegség és boldogság csapott meg, amilyen életemben sosem (pedig volt már részem egysmásban, elhihetik!) Még most is beleborzongok az érzésbe, s a tudatba: nemcsak tanúja lehettem egy csodának... hanem én magam tettem azt.
Úgy hiszem, erről szól a karácsony.