Úgy gondolom, az ebbe a topikba járogatók mind tudják, hogy június 29-én lezárult egy nagy könyv. Egy olyan színes, fordulatos, izgalmas történet, mely a szemünk láttára, a küszöbünk előtt, az ablakunkból teljes rálátással zajlott, s nem titkoltan lázba hozta szinte egész Európát. Mi másról lenne szó természetesen, mint a 2008-as Európa Bajonkságról, mely június 7-től nap mint nap gyönyörködtette a foci szerelmeseit. Volt itt minden: szép játék, céltudatos futball, nagy leszereplések, nagy meglepetések, piros lapok, tizenegyesek, és persze gólok minden mennyiségben (szám szerint 77, pont annyi, mint 4 évvel ezelőtt).
Számunkra azonban úgy gondolom, nem ezek a pillanatok tették igazán különlegessé, igazán egyedivé ezt a tornát, sokkal inkább az, hogy - ahogy arra már utaltam is - mindez gyakorlatilag tőszomszédságunkban, egy köpésre tőlünk zajlott. Valami ilyesmivel érveltem én is, amikor próbáltam rávenni egyik legjobb barátomat arra, hogy menjünk el Bécsbe, a Döntőre.
Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy sokáig nem kellett győzködnöm: ő maga is úgy látta, hogy a legjobb esélyünk egy döntő megtekintésére (még ha nem is a stadionban - hiszen ki tudna kifizetni egyetemistaként 400-500 ?-t a jegyekért?) a helyszínen, egyértelműen most van, ha a közel jövőt vesszük figyelembe. Így aztán elkezdtük tervezni, szervezni, miképpen is juthatnánk ki Bécsbe, ("Csak a vizsgák legyenek meg, utána már...") persze zárójelben jegyezném meg, hogy a dolgomat igencsak megkönnyítette, hogy Zoltán barátom az ELTE-n tanul, és térképészettel szeretne foglalkozni, azaz a tájokozódás,
hogy finoman szóljak, nem a gyenge pontjai közé sorolandó. Mikor már csak egy napra volt tőlünk a Nagy Nap, kiderült, hogy nem is ketten, hanem öten vágunk neki a nagy kalandnak, s utazunk ki a zene, s művészetek klasszikus fellegvárába: Bécsbe.
Vasárnap - mert hogy erre a napra datálódott a Németország - Spanyolország finálé - már viszonylag korán keltünk, hiszen Zolival reggel 8-kor indultunk a szolnoki vasútállomásról, hogy aztán 10 óra tájékán Kelenföldön szálljunk át egy Győrbe tartó vonatra. A terv a következő volt: a vizek városában átszállunk egy EuroRégió vonatra, és fél kettő körül már Bécsben is leszünk, ahol eltöltjük az időt egészen nyolc óráig. Utána, tudva levő, hogy kezdődik a mérkőzés, majd a találkozó után a következő öt órát pihenéssel töltjük, végül pedig indulunk haza az 5:40-es vonattal.
A tervhez ragaszkodván, olyan dél felé szálltunk át Győrben, és kezdtük meg utunk végső szakaszát Ausztria fővárosa felé. A vonat út viszonylag gyorsan eltelt, egyrészt a társaságnak, másrészt a nem túl nagy távnak köszönhetően, így gyakorlatilag fél kettőkor, mondhatni: terv szerint, megérkeztünk. Érdekes, hogyha az ember megérkezik egy nagy városba, és bárhova mehet, bármit megtekinthet, az első gondolata az, hogy "Hol az első mosdó?" Most sem volt ez másként, a fél ?-s díj azonban hamar észhez térített bennünket, így inkább kerestünk egy elhagyatott zöld területet...
Amint kiléptünk az állomásról, bizony keserűen fogalmaztuk meg, hogyha nem láttuk volna a fejünk felett a nagy "Welcome to Wien" feliratot (persze németül is), egész egyszerűen azt hittük volna, hogy várost tévesztettünk. Bécs ugyanis nem hogy nem égett EB lázban, de az utakon kb. annyi ember bóklászolt, mint Robinson Crusoe lakatlan szigetén hétköznap: szám szerint szinte semennyi. Persze autók jöttek-mentek, de az égvilágon semmi sem utalt arra, hogy rangos futball esemény lebonyolítására kerül sor a városba n, olyan 10 órán belül.
Akárhogyan is, mi útra kerekedtünk, hátha a város gyomrában, mélyében nagyobb lesz az élet, és egy-két szurkolóval is összefuthatunk. Első megállónk természetesen, a legközelebbi vízforráshoz vezetett, ami ez a szökőkút volt. No persze nem inni szándékoztunk belőle, de a túlforrósodott lábunknak mindenképpen jól jött a frissítés. Később ez a szökőkút fontos esemény színhelye lett... de mindent a maga idejében.
Ahogy tovább gyalogoltunk, döntés elé kényszerültünk, csak úgy, mint a képen látható, a térképet igencsak tanácstalanul nézegető német (?) úriember is. Tudniillik, ha balra indulunk, a szurkolói zóna felé visz a lábunk, ha pedig jobbra, akkor pedig a stadiont nézhetjük meg magunknak. Mivel a szurkolói zónában terveztük a döntőt nézni (és mivel a kő-papír-olló meccset 3:2 arányban elbuktam), ezért a bécsi Ernst - Happel stadion felé vettük az utunkat... a jó hosszú utunkat, mint az később kiderült.
A térkép szerint fél órányi gyaloglás, mi azonban tanúsíthatjuk, hogy két órányi... mindezt úgy, hogy 32 fokos tűző nap gondoskodik a kánikuláról, és az ember optimálisnak egyáltalán nem nevezhető hőérzetéről. Persze nem tántorodtunk meg, (stílusosan) német katonákat megszégyenítő elszántsággal masíroztunk a még mindig szinte kihalt belvárosi utcákon, vízért könyörögve... tudniillik Bécsben egyetlen bolt sem tart nyitva vasárnap.
Bár a kísértés igen nagy volt, hogy pattanjunk villamosra, pontosan tudtuk, hogy időnk és pénzünk fordított arányban viszonyul egymáshoz, így inkább gyalogoltunk sokáig, mint fizettünk volna egy keveset... (ez az előzetesen kidolgozott költségminimalizáló terv az én nevemhez fűződik.) Így tehát, mit volt mit tenni, a zárva tartott boltok, és az annál inkább nyitott, de borsos árú kávézók és éttermek által szegélyezett utcán haladtunk nyíl egyenesen, és már alig vártuk, hogy megpillantsuk a stadion nagyszabású felső karélyát.
Mint kiderült azonban, erre még várni kellett. Öröm az ürömben volt azért, hogy ahogy haladtunk célunk felé, egyre több, de még mindig riasztóan kevés szurkolóba ütköztünk, a képen egy német csoport látható, akik szintén gyalog kívánták megtenni a vasút és a stadion közti távolságot (elmondásuk szerint), sajnos a terv sikeréről vajmi keveset tudunk: félúton lemaradtak.
Mindössze 1,5 órányi gyaloglás, kábé 10x annyi káromkodás, és zrikálás után végül megérkeztünk... az első "nyitva" táblát viselő bolthoz, aminek úgy megörültünk, hogy nyomban megfeledkeztünk a költségminimalizálásról, úgy am blokk, és annyi ásványvizet, sört, (meg egyebet) vettünk, amennyit csak elbírt a táskánk - tisztelet a kivételnek: én ugyanis egy árva euró nélkül érkeztem. A vásárláson, és a "Stadion 1 KM" táblán felbuzdulva, utolsó tartalékainkat is mozgosítva neki veselkedtünk az út végső etapjának, és egy bő 20 perc múlva meg is érkeztünk a stadion előtti hatalmas park részhez. Nagy örömünkre találtunk egy hűsítő tavat, aminek a partján rögtön tábort is vertünk, noha a fürdés nem igazán volt ajánlott, nemcsak a tiltó tábla, hanem a tóban rendszeresen megfürdő kutyák miatt sem. Akárhogyan is, a lábunkat mártóztatva, és sört szürcsölve latolgattuk az esti találkozó esélyét, miközben kacsázó, üveg eltaláló, és egyéb kreatív versenyeket rendeztünk. Előkerültek az ásványvizek és a megmaradt szendvicsek is, csakúgy, mint a fényképezőgép.
A tó partján a kutyákat és gazdáikat figyelve, körülbelül 2-3 órát töltöttünk, s felfrissülve határoztuk el, hogy megtekintjük a stadiont. Akkorra már szerencsére a szurkolók is éledeztek, egész szép számban láttunk hispán és germán fanatikusokat, akik vagy nagyon szerencsések voltak, és a stadionba való belépésre vártak, vagy nem, és csak csorgatták a nyálukat - mint mi. Egészen elképesztő érzés kerekedett rajtunk úrrá, ahogy ott a stadion tőszomszédságában álltunk: hihetetlen terveket kovácsoltunk a bejutásra, jellemző momentum volt, hogy amikor odajött hozzánk két fiatal, egyfajta kérdőív kitöltése végett, az első kérdésünk az volt, hogy nem tudnának-e minket cserébe bejuttatni... a válasz persze egy kedves, de határozott, "Bocs, de nem" volt, így aztán maradtunk a standard kérdéseknél ("Mivel érkeztetek? Komolyan eddig gyalogoltatok?").
Akármennyire is szerettünk volna bejutni, mi azért nem vetemedtünk odáig, mint az a német úriember, aki "Sex for tickets - Jegyekért szexelek" feliratú táblát maga felett tartva járta a várost, az azonban kiderült, hogy ő is csak egy bizonyos pontig hajlandó elmenni, legalábbis a "Please only woman - Kérem, csak Nők!" felirat erről tanúskodott. Bár szerettünk volna vele egy miniinterjút és egy közös képet csinálni, ő bokros teendőire hivatkozva elküldött bennünket a ... szóval nem vállalta a nyilvános szereplést.
Mit volt mit tenni, a stadion megígéző hangulatától lassacskán szabadulva a szurkolói zóna felé kellett vennünk az irányt, de ezúttal már más úton mentünk, mint jöttünk, így sajnos nem tudtam újabb képeket készíteni arról a belvárosi üzletről, amit kimondottan a Ti (és a saját) kedvetekért fotóztam le: legyen szó bármilyen futball eseményről, vagy akármelyik városról, a Star Wars még mindig az egyik legnagyobb látványosság a belvárosban. Ezt az üzletet lelkesen fedeztem fel az utca túloldaláról, és vélhetően több időt töltöttem volna a kirakat előtt nyálat csorgatva, ha társaim nem hagynak faképnél, s folytatják útjukat tovább.
Ha a másik úton Star Wars kirakatokat nem is, egyéb látványosságokat azért találtunk. Ezt a képet például a vidámpark felé vezető, hűs árnyékű sétáló utcán készítettem, úgy gondolom, a felvétel magáért beszél. Azonban mondanom sem kell, hogy még az ilyen gyönyörű tájakat is fel tudta dobni egy-egy őrült német (vagy éppen spanyol) szurkoló (ld. alatta).
A vidámparkhoz érve, természetesen nem hagyhattuk ki Bécs egyik nagy nevezetességét, az óriás óriáskereket, ami azonban az EB tiszteletére új arculatot öltött, legalábbis, ha a másik oldalát néztük. Ez egyébként a legtöbb nevezetességre igaz volt: a bécsiek igyekeztek minden helyi dolgot az EB rendelkezésére állítani, és így kárpótolni azokat a szurkolókat, akik - csakúgy mint mi - nem jutottak be a stadionokon belülre. A vidámpark azonban most nem csupán egy szórakozási hely volt a szurkolók számára, hanem igazi találkozási pont. Rengeteg német drukker, és legalább annyi spanyol csoportosult a tér közepén, s közös szurkolói rigmusokkal, szurkolási párbajokkal szórakoztatták egymást - és a nagyérdeműt, amely ezesetben legalább 100-200 lelkes drukker volt. A különböző maskarák, fejdíszek, és arcfestések valóban egy futball világesemény kellős közepébe varázsoltak bennünket, s kárpótoltak az addigi igencsak lagymatagnak nevezhető hangulatért.
Ezt követően folytattuk utunkat a körúton, egyenesen a szurkolói zóna felé, s lassan az idő is elérkezett, hiszen mindössze másfél óra választott el bennünket a svájci-osztrák közös rendezésű európa bajnokság végső összecsapásától. Amikor az ember egy ilyen eseményt a helyszínen tekint meg, (no nem mintha nagy rutinom lenne az ilyesmiben), az indulás előtt automatikusan tart egy picit attól, hogy mi lesz, ha a szurkolók a feszültséget egymáson (vagy ami még rosszabb: rajtunk) vezetik le, de őszinte csodálatomra, ilyenről itt szó sem volt. Na az igazsághoz hozzátartozik, hogy nemcsak azért, mert békések voltak a szurkolók, de azért is, mert ehhez azért nem voltak olyan sokan sem, mint vártuk.
A körúton való hosszú gyaloglás után visszaérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol nem is olyan régen még úgy döntöttünk (kő - papír - olló, emlékeznek, kedves olvasók?), hogy a stadion felé vesszük az utunkat. Most - természetesen - a szurkolói zónát vettük célba, és olyan 20:30-kor meg is érkeztünk a 70ezer főt befogadni képes létesítményhez. Maga a zóna egy hatalmas kerítéssel körbekerített hely volt, ahol legalább 7-8 óriás kivetítő, több száz büfé, és több tízezer ember várta, hogy elkezdődjön a döntő. A zóna egyetlen hátulütője az volt, hogy sem ételt, sem italt nem lehetett bevinni... így aztán kerestünk magunknak egy eldugott kis bokrot, s elrejtettük az ásványvizeket, söröket, megmaradt szendvicseket. Így aztán kicsit megtépázva, kicsit fáradtan, de teli hassal indultunk útnak, és átjutva a középkori várakat is meghazudtoló őrségen, betekintést nyerhettünk abba, milyen is egy EB szurkolói zóna. Nem csalódtunk. Az egyik óriás kivetítő, (amit csak takarásból láttunk, mert amint teljes rálátás nyílt volna a képernyőre, körülbelül 1000 ember állta utunkat...) szinte vonzotta az ember tekintetét, csakúgy, mint a szebbnél szebb csajok (ld. később), és az egészen elképesztő EB "relikviák (ld.: A képen). Megszámlálhatatlan spanyol és német szurkoló dalolt tőlünk jobbra, balra, és egyáltalán: mindenfelé, de voltak itt oroszok, szerbek, horvátok - és persze válogatott mezbe bújt magyarok is.
Amint beléptünk a kapun, rögtön a kezünkbe nyomtak egy arcfestő szettet, amit később nem is szégyelltünk használni: sorrendben volt köztünk egy spanyol, egy német és két horvát drukkoló, legalábbis a festék tanúsága szerint. Azonban hamar kiment a fejünkből az arcfestés kínálta lehetőség, ugyanis felcsengtek a himnuszok, s nekünk még mindig nem volt biztos helyünk egyik kivetítő előtt sem. Más kérdés, hogy amint elindultunk a tömegben, sokkal inkább ezt a két horvát lányt követtük, semmint a képernyőket, de a képek láttán szerintem ez érthető is...
A lányokat végül sajnos szemelől tévesztettük, másfelől viszont lett egy biztos helyünk a tömegben, ahonnan - természetesen állva - minden erőnkkel a képernyőre koncentráltunk, és buzdítottuk a csapatokat. Énekeltük mi a német, de a spanyol dalokat is - mint két ország himnuszának dallamát ismertük, hála neked: F1 - és persze egyszer sem mulasztottuk el kitartani magunk elé a kezünket, és egyre hangosabban "morogni", valahányszor szöglethez jutott egyik vagy másik csapat.
A mérkőzést végig extázisban néztük, szinte egymás szavát sem értettük, akkora volt a hangzavar egyik vagy másik helyzet után. A németek lehetőségeinél a szurkolók egyik fele csalódottan morajlott fel, míg a másik éljenzett a kimaradt helyzet örömére. A felállás hasonló volt a spanyol gólnál is, amit hangorkán és kirobbanó tapsvihar fogadott a zónán belül - természetesen spanyol részről. A félidőben 1-0-ra elhúztak a hispánok, és mi persze nem átallottunk minden szép spanyol lány orra alá dörgölni, hogy Viva Espana, amit vagy egy ölelés, vagy egy mosoly, rosszabb esetben a hátunkon érzett kopogtatás kísért - utóbbit általában a lány barátja követte el.
A szünetben elhatároztuk, hogy bentebb megyünk a tömegben, ez, így utólag visszagondolva annyira nem volt jó ötlet, de annyiból talán még is, hogy magunkban újra definiáltuk az embertömeg fogalmát. A legbelső óriás kivetítőt céloztuk meg, de csak a kiválasztottak jutottak el odáig. Történt ugyanis, hogy egy hatalmas EB labda az utunkat állta, méghozzá a következőképpen: a labdától balra akkora tömeg volt, hogy esélytelen volt rajta átfurakodni. A labdától jobbra a kerítés volt, és a kettő közti távolság kimerítette a "szűkös" fogalmát. Akárhogyan is, mivel a hatalmas gömbtől semmit sem lehetett látni, cselekvésre szántam el magam. Először egy spanyolnak magyaráztam el angolul, hogy nem elé akarok furakodni, hanem a kerítéstől jobbra található üres füves területre szeretnék eljutni (vélhetően kevesebb esélyem lett volna, ha a szünetben 0-0 az állás), majd ugyanezt egy nőnek kíséreltem meg elmagyarázni angolul, ő erre magyarul közölte, hogy nem érti... kicsit később azonban már, jónéhány német és spanyol drukker dühét magamra vonva olyan 5-méterre az óriáskivetítőtől figyelhettem az eseményeket - azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ez több volt, mint amit a labda mögött rostokolva álmodni mertem. Üröm volt az örömben ugyanakkor, hogy társaságunk egyik felének sikerült csupán csak ez a hőstett, míg másik fele visszafordult az előző kivetítőhöz, szkeptikusan arra gondolván, hogy nehogy már lemaradjon a második félidőről.
A második játékrészt természetesen végigszurkoltuk, főleg a németeket buzdítva, hiszen szerettük volna minél tovább élvezni ezt a fergetes hangulatot... de persze akkor sem voltunk csalódottak, amikor végül 1-0-val lefújta Roberto Rosseti a találkozót. A mérkőzés végeredményét dörgő taps és "Viva Espana!" éljenzés követte, majd pedig hatalmas tülekedés: mi a csodával határos módon újra egyesültünk (mármint a csoportunk), és immáron közösen tekintettük meg, miként adja át Michel Platini UEFA elnök Iker Casillasnak az új Henri-Delauney kupát. Miután ez megtörtént, szedelőzködtünk, és olyan 20 perces sétálás után visszatértünk törzshelyünkhöz, a bokorhoz, ahonnan azonban már ásványvizeinket és söreinket, hogy úgy mondjam, "elmozdították"... így étlen-szomjan leheveredtünk a közeli szobor tövében, és egymás között poénkodva, beszélgetve figyeltük, miként oszlik el a hatalmas tömeg a szurkolói zónából.
Ami ezután következett, az inkább volt nevezhető az utazás "sötét oldalának", hiszen egy szobor hideg platója, vagy egy hátnyi szélességű pad nehezen nevezhető ideális alvási lehetőségnek, de ezekhez az órákhoz is fűződik azért szép emlékünk. Nekem, személy szerint egy spanyol csaj csapattal történő beszélgetésem, akik valóban Spanyolországból érkeztek, és örömmámorban úsztak, ezt követően pedig a már említett szökőkútnál történt találkozásunk Avram Granttal, a Chelsea BL ezüst érmes menedzserével, aki azért hajnali fél háromkor nagyon sietett valahová két marcona testőre (?) kíséretében...
Pár száz méterrel a vasútállomás előtt még egy kellemes meglepetés ért minket: pár német csaj önfeledt beszélgetésbe merült velünk az utca túloldaláról, melynek végén egy "Look at here!" kiáltást követően felhúzták pólójukat és melltartójukban gyönyörködhettünk... a dolog végül annyiban maradt, főkén azért, mert ahhoz is hulla fáradtak voltunk, hogy megálljunk a saját lábunkon, nemhogy még... gondolom értitek.
Hajnali 4:40-kor felkászálódtunk a vonatra, és egy utolsó álmos pillantással búcsút intettünk Bécsnek, s vele együtt az Európa Bajnokságnak is. Szemünket lehunyva nem nagyon kellett már altató dalt énekelni nekünk, így gyakorlatilag nyugodtan pihenhettünk egészen addig, amíg a határon az osztrák kalauz meg nem kopogtatta vállunkat, jegyeink felől érdeklődve...
Összességében mindenképpen egy páratlan élmény volt ott kint lenni, egy olyan élmény, amit minden foci rajongó embernek meg kell tapasztalnia, legalább egyszer az életben. Bízzunk benne, hogy nemsokára akár még ilyen messze sem kell utazni ehhez... elég lenne mondjuk: Budapestre.
