Nute Gunray

Illetve a Jedik életmódja is, akik tudatosan elszigetelték magukat az átlagpolgároktól. Még az olyan befolyásos és nem éppen a Galaxis isten háta mögött ténykedő személy, Nute Gunray sem tudta, hogy mire képesek a Jedik és mire nem. Most ehhez képest egy bolygót uraló civilizáció a közemlékezetből való eltűnése nem 400 év alatt történik meg, hanem mondjuk úgy 4000 év alatt. Persze, amit Bomarr ír, az igaz, ezt is meg lehet jó ötletekkel magyarázni, de úgy vélem, egyébként is megint új bolygókat fogunk megismerni a régiekben való elmélyedés helyett. Ami nagy kár, mert sokszor az az érzésem, és ide értem a regényeket is, a Galaxis folyamatosan tágul, de nem mélyül.

Nekem is tetszett. Szerintem a Föld ennyit még soha nem szerepelt egy ST epizódban sem.

Szerintem ehhez az a négyszáz év időbeli távolság túl kevés.

Ez nagyon jó lenne, és szerintem nem is olyan légből kapott ötlet.

Csomó bolygót ismerünk már, csak épp a legismertebb fajokét nem: például Rodia, Ithor, Kintan, Sriluur vagy éppen Sullust max képregényekben fordult elő, de sokuk még ott sem.

Igen, ennél a jelenetnél én is hasonlót hallottam. De ettől függetlenül semmi szidalmazás sem volt.

No milyen lett a finálé?

Mos Eisley nekem pont hogy csalódás volt, az egész annyira élettelen volt, mintha Favreau-éknek addigra elfogyott volna a pénze a statisztákra. De még a buckalakók esetében is éreztem némi furcsaságot, kissé cosplay behatása volt az egésznek. Tatooine-hoz a prequel óta nem tudnak jól hozzányúlni érzésem szerint; még a TCW-ben sem működött. A homokdűnés jelenet viszont tényleg nagyon adta.

Azért ez nem egy agyatlan fikázó cikk, én sem értek egyet sok tételével, de az ilyen, kulturáltan megfogalmazott véleményeknek igenis van helye (itt a fórumon is).

Mai nap margójára: - Fucsovics sajnos a jó kezdet után esélytelen volt. - A gyorskorcsolyásokkal jól kibabráltak a bírók a végén, de a 4 arany így is fantasztikus az EB végére. - Ez a vízilabda EB-aranyérem talán azt jelzi, hogy fiaink végre visszajöttek a mélyből. - És hát Kobe. Először nem akartam elhinni, mert a legpatinásabb lapok kivártak a hírrel. Gyerekkorom egyik újabb ikonja távozott. Ráadásul délelőtt még azt olvashattuk, hogy gratulált LeBronnak, aki megelőzte őt az örökranglistán.

Felesleges a para, a nyilatkozatok egyértelművé teszik, hogy minden rendben, egy egyszerű logisztikai változtatás lett felnagyítva.

Na én ezt a jelenetet az egész film leggyengébb részének tartom. Emlékszem, a frenetikus nyitány után nekem ez túl nagy kontraszt volt, és az EP2-ben félelmetes B2-esek "tekintélyét" egy az egyben a földbe állította.

Szomorú ezeket a véleményeket olvasni, mert az első évad második fele szerintem nagyon erős volt, figyelembe véve a célzott korosztályt is. Azt hittem ezt az ívet fogják folytatni a második szezonban. Ennek ellenére ledarálom majd, de nem túl nagy lelkesedéssel.

Én különbséget tennék cukiság- és humorfaktor között, mert Jar Jar vagy Chewbacca minden, csak nem cuki. Úgy érzem, alapvetően a készítők megfelelő arányban szerepeltetik a cukiságokat, pl. a porgokat imádtam, és minden rosszízű fanyalgás ellenére 1-2 percet vesznek el a játékidőtől. Baby Yoda és BB mind komoly tényezővel bír a cselekményben, a többi cukiság csak a háttérben megjelenő érdekesség. Egyetlen "cukiságot" éreztem mindig is soknak, az pedig az ewokok kulcsfontosságú szerepe az endori győzelemben, az egész szárazföldi csata így egy burleszk valami lett. Mennyire király lett volna, ha az egész történés a Kashyyyk-on játszódik, és ez még Chewie karakteréhez, illetve a sokat szenvedett vukik megérdemelt elégtételéhez is jelentősen hozzátett volna.

Neki valószínűleg nem lehetett felhőtlen az öröm a csata után.

Amikor a Trevorrow-fiaskó után Abrams kapta a feladatot, nem örültem: a hetedik epizódot látványos, de rendkívül ötlettelen filmnek tartottam, ahol a karakterépítés és a szereplők közötti dinamika, a színészi játék remekelt, a történet eredetisége viszont kevésbé volt jelen. Ezzel szemben a nyolcadik epizód egy jóval merészebb és újító filmnek bizonyult, ahol azonban a Star Wars esszenciája, érzésem szerint, kevésbé érvényesült és az új szereplők sem voltak szimpatikusak számára; mégis a TLJ-t nagyságrendekkel jobb filmnek tartottam, mint az elődjét, így a bejelentés után szkeptikus voltam. Az első percek nálam nem is indult túl jól: kicsit kapkodósnak éreztem, peregtek az események (megpróbálok a film cselekménye sorrendjében írni az érzéseimről)., Kylo az egyik pillanatban a Mustafaron gyilkolászik (ahol ezek szerint létezik valami értelmezhető fauna), hogy aztán pillanatokkal később kiderüljön, Palpatine visszatérése nem mendemonda. Előhúzott kalap, nem vitás, magyarázat nincs, Snoke egy mondatban elintézve, mintha Abrams és a Disney az EP8-at kívánta "korrigálni" ebben az első pár percben. Amikor a trailerben felharsant az a sátáni kacaj, nem örültem, és most sem igazán érzem feltétlen szükségességét a feltámasztásának. Annak idején a Dark Empire képregény az egyik legfőbb érv volt sokaknak az EU ellen, és most ugyanezt a Disney is meglépte, még csak nem is mondanám, hogy annyira különböző körülmények között. A vegetatív, gépekkel életben tartott Palpatine szerintem nem a legjobb megoldás volt, egy holokron vagy valami Erő kivetülés jobb megoldás lett volna. Irtó sok dolga lesz a filmeket megtámogató médiumoknak (képregények, regények stb.), hogy ezeket az óriási hézagokat majd kitöltsék. A Kylo Ren-képregény már meg is kezdte ezt a feladatot. Az viszont egy eltúlzott, fals kritika, hogy a képes útmutató ismerete nélkül ne lett volna érthető ez a film: ez az EP7-re korlátozottan jellemző volt, itt azonban koránt sem. Akárhogy is, az Exegol a SW egyik leghátborzongatóbb bolygója, a villámlások és a felsejlő ősi, gigászi Sith szobrok pazar látványt nyújtottak. Minden fenntartásom dacára hihetetlenül csodálatos volt hallani ennyi év után nagyvásznon Ian McDiarmid orgánumát. Minden jelenetét uralta, minden mondata, szava, sóhaja egy fantasztikus momentum volt az egyszeri SW-rajongó számára... Újabb idézhető Palpi-mondatok... lenyűgöző. A film az Ellenállás megjelenésekor találja meg a tempót. Rey edzése mutatja, hogy mentálisan egyelőre képzetlen, még egy gyakorló droid ellen is haragból harcol. Ennek majdnem BB látja kárát, még egy ilyen kis dühkitörés is ekkora kárt tud okozni. El se tudtam képzelni, hogy fog felbukkanni Leia hercegnő, aztán azóta utána olvastam. Carrie Fisher, isten nyugosztalja, minden jelenetéből sugárzott a méltóság és tekintély. Leia az Ellenállás bölcse lett, aki még élő legendaként, szellemi vezetőként ott van, de a stafétát és az operatív irányítást már átadta a fiataloknak. Ez egy, az EP7-tel kezdődő folyamat betetőzése, Leia fokozatosan, már-már észrevétlenül vonult a háttérbe, Crait alatt és után pedig már nagyon is nyilvánvaló ez a törekvése. Közben az Első Rend nem megnevezett kéme fontos információkat juttat az Ellenállás részére. A film közben nem is nagyon gondolkodtam, hogy ki lehet ez a kém, egyrészt nem volt biztos, hogy kiderül, másrészt az egész film annyira pörgött, annyira nem volt üresjárat, hogy ezen nem volt idő gondolkodni. A Millenium Falcon menekülése káprázatos volt, Abrams röpke pár másodperc alatt olyan helyszíneket villant meg, amelyek tényleg a Star Wars meseszerűségét erősítik: látványos változás a TLJ komor, kissé talán túlzottan is realisztikus helyszínei után. Poe és Finn remek párost alkot, kedvenc dezertőr rohamosztagosunk a TLJ-ben vitt, kissé szürke karaktere után visszatér régi önmagához (de azért ő továbbra is a TFA-ban a legerősebb, azt a szintet a karakter már nem ugorja meg), és végre Chewbacca sem nosztalgiafaktorként és töltelékszereplőként van jelen. Ezzel szemben Rose erre a filmre szinte teljesen eltűnt, kis túlzással degradálódott a Snap Wexley-k és Larma D'acy-k szintjére. Én nem kedveltem ezt a karaktert, viszont a mellőzése mintha óhatatlanul is a két éve gusztustalan módon megnyilvánuló fanyalgók és zaklatók narratíváját erősítené, ami korántsem szerencsés (Lucas ugyanezt lépte meg Jar Jar esetében 18 évvel ezelőtt). Aki viszont remek "visszatérést" produkált, az nem más mint C3PO. Most végre Abrams sokkal jobban nyúlt a droidhoz, mint előtte bármikor, vagy mint ahogy Lucas tette az egész prequel folyamán. Fontos szereplő volt, erős és vicces mondatokat kapott végig, és azt a jelenetet, amikor beáldozza memóriáját az Ellenállás érdekében, én bizony, megkönnyeztem. Vele szemben R2 sajnos végig negligálható karakter maradt (mint ahogy az egész ST-ben), BB ellopta tőle a show-t, újfent. Megrendítő volt, hogy ő volt az egyetlen, aki elkísérte Leiát utolsó "útjára". Annyi mindent látott ez a droid már... Maz Kanata sem zavar már sok vizet, de az EP8-as, szerintem eléggé borzasztó kivitelezésű szerepeltetése után már ez is üdítő fejlemény. A Pasaana láttán először húztam a számat: ismét egy jellegtelen sivatagbolygó, de aztán a sziklák mögül felbukkan egy hatalmas és élettel teli népünnepély, a ruhák, a zene, a kirakodóvásár egy az egyben Marrakesh-t juttatta eszembe (pár éve jártam ott). A nyomozás-szál, amelyen Rey-ék végigmentek, egyébként nekem kimondottan tetszett. A Kylo-val való különleges kapcsolat folyamatos tehertétel a lány számára, aki így szinte egy élő jeladó az Első Rend számára. A nosztalgiafaktort Lando szolgáltatja, jó volt látni az öreget a film során, de érzésem szerint maximálisan nem sikerült kiaknázni a karaktert, és nagyon emlékezetes momentuma sem maradt meg számomra, még a film végi csata során sem, sajnos. Akárhogy is az események felgyorsulnak, Rey hihetetlen dolgokat produkál (egy aktív hajtóművel felszálló hajó megállítása...), de ezeket a grandiózus fejleményeket az ST-ben már megszokhattuk, mint ahogy már a "hiperszökkenéseken" sem akadtam fent. Persze már az első percektől kezdve sejthető, hogy Rey nem egy akárki... Itt megjegyezendő még, hogy a Ren lovagok szerepeltetése nekem csalódás volt, velük az egész trilógiában nem tudtak mit kezdeni, itt egyszerű verőemberekké silányultak, némi harci tudással. Nagyon tetszett, hogy a sithek nyelvét, írását úgy kezelték, mintha meg lenne átkozva, el is hangzik, hogy erről a Szenátus döntött akkor, mikor a jedik és a Régi Köztársaság "végleg" legyőzte a sitheket. A Kijimi képében kapunk egy újabb látványos helyszínt. Azt is láthatjuk, utcáról utcára, hogy milyen, amikor a megszálló Első Rend terrorizálja a lakosokat. A város valahogy a reménytelen posztszovjet térséget idézte meg nekem, gazdag ortodox pravoszláv múlttal. Az itteni pár másodperces kantinjelenet nekem sokkal jobban működött, mint a Takodanán, a felbukkanó lények is érdekesebbek voltak számomra. Örülök, hogy a románc Poe és Zorii Bliss között végül nem éledt fel újra, felesleges lett volna, és valahogy ez így sokkal jobban működött, emberszerűbb volt. Poe pofára esése vicces volt. Babu Frik a kedvencem lett azzal az idegesítő hangjával. Egyébként is megfigyelhető volt, hogy a nem ember szereplők itt azért komolyabb, bár azért így sem meghatározó, szerepet vittek, mint akár az előző két részben (a lény, aki átadja a kém információját, illetve a bérgyilkos Ochi). Thripio érzelmes jelenetére már kitértem. Az események itt felgyorsulnak. Rey megtudja, hogy Palpatine unokája... nem mondom, hog álleejtős jelenet volt, mert egyáltalán nem, mert jelen állás szerint az egész lóg a levegőben, remélem a koncepció már meg van, hogy ezt kifejtsék, hogy Palpatine még is hogy és kivel, és az egyelőre névtelen fia miképp is lázadhatott fel... egyelőre én ezt nem tartom jó ötletnek, de megemésztettem. Egyébként is Kylo és Rey összes közös jelenete olyannyira vibráló volt, hogy ezt feledtette velem, a két színész nagyon jól érezte egymást érzésem szerint, Adam Driver az egész film legjobb színészi játékát nyújtotta. Közben megy az akciózás Kylo anyahajóján. Még az Első Rendről nem igazán ejtettem szót, de láthatjuk, hogy az addig kiváltságos és az apja révén a kezdetek óta jelen lévő Hux hatalmasat zuhant a hierarchiában egy év alatt. Az újonnan megismert főtiszt Pryde kellően markánsra sikeredett, bár kissé Tarkin-pótléknak tűnt a koponyaformájú ábrázatával (viszont amikor Palpatine hologramja tükröződött a hideg szemeiben, az hátborzongató volt). Chewie megmentve, és mellékesen kiderül, Hux a kém. Elvtelensége és személyes ellentéte odáig hajtotta, hogy inkább vesszen az Első Rend ügye, csak Kylo-t bukni látja. Az EP7-ben még brutálisan karizmatikus beszédét elharsogó Hux ironikus módon aztán lelőtt kutyaként végzi egy gyors jelenetben, hogy aztán személye soha többet ne kerüljön szóba. A következő helyszínről azt hittem, hogy a jól ismert Endor holdat láthatjuk, csak annak egy más szegletét, később tisztázódott bennem, hogy ez egy másik helyszín. Kapunk egy új karaktert, Jannah-t, akinek szerepét szerintem Rose bőven helyettesíthette volna. Ezek az új női karakterek, potenciális ám mégsem kiaknázott románcfaktorok, mint Jannah és Zorii, nem igazán működtek. A rozsdásnak induló, lezuhant Halálcsillag-darabkák látványosak voltak, a háborgó tengerrel együtt. Amikor a trónterem romjainál beindul a jól ismert zene, libabőrös lettem. Aztán a Rey és a Klo közötti párharc, s mindeközben Leia önfeláldozása olyan szépen van megkomponálva, hogy másodjára itt törött el nálam a mécses. És akkor csak ezután jön a csodálatos gyógyítás, majd a nagy öregek megjelenése, Luke Skywalker és Han Solo. Itt teljes eksztázisba estem, utóbbira pl. én egyáltalán nem számítottam. És nem csak úgy voltak, annyira szépen meg volt írva a forgatókönyv, hogy ez maga a Star Wars, annak minden csodálatos mélységével, a mutatandó bizonyíték, hogy miért is ejt rabul generációkat egy életre immár 40 éve. Ez a két jelenet megmutatta, hogy Abrams ízig-vérig rajongó. A Kijimi elpusztítása aztán megmutatja, hogy Palpatine semmit sem tanult és semmit sem felejtett. Hiába rostokolt az öreg évtizedekig a Galaxis háta mögött, bukásának valódi okait Sith valója miatt nem értette meg. Másrészt az Alderaan elpusztítása olyan precedenst teremtett már, hogy a bolygók felrobbantása bevett hadviselési forma. Minden bizonnyal több civilizációt pusztítottak el Jedha óta, mint annak előtte bármikor (és ezzel arányosan ezek lélektani és megdöbbentő volta is folyamatosan csökken). Mikor hőseink visszatérnek, Chewie összeroppanása nagyon megindító volt. Egy év alatt mindenkit elveszített, aki fontos volt neki. Őrülök, hogy az új kúpdroid folyamatos szerepeltetésének is adtak némi értelmet (egy jó jelenete van, egyébként, még Rey-jel). Ráfordulunk a célegyenesre. Az exegoli csata annyira nem jött be nekem, látványosnak látványos volt, de több taktikai részt is elviselt volna, bár már az EP6-ban is a tróntermi jelenetet egészítette ki az ütközet és nem fordítva. Nem is inkább az űrcsatával volt gondom, hanem Finn-ék akciózása sikeredett kissé unalmasra véleményem szerint. Nagyon kíváncsi lennék, hogy Lando hogy tudott ennyi hajót összegyűjteni ilyen rövid idő alatt, mi lehetett az az üzenet, amely begyújtotta a Galaxist. Ezt azért Abrams-ék kényelmesen megoldották. Wedge cameo-jának iszonyúan örültem. A tróntermi jelenet viszont mindenért kárpótolt (talán ezt az örök sith szektát, az arctalan tömeget nem tudtam annyira hova tenni, kik voltak ők?). Palpatine és Rey szembenállása minden képzeletet felülmúlt. Az ősi Sith és Jedi, a Sötét és Világos küzdött meg egymással. Amikor Palpatine mondta, ő most az összes Sith, lepergett előttem Naga Sadow, Darth Bane, Darth Plagueis, mindenki (és most itt lényegtelen, hogy mi canon és mi Legends), de ennél csak az volt a csodálatosabb, amikor megszólaltak a rég elhunyt Jedik szellemei, akiket mind ennek a megtestesült förtelemnek a Galaxist behálózó mételye pusztított el: kapásból Qui-Gon, Obi-Wan, Yoda és Windu hangját ismertem fel. A diád, mint rendkívüli Erő-kapcsolat segítségével aztán Rey és Kylo győzedelmeskedni tud, ezúttal már végleg eltüntetve az Uralkodót. És bár Kylo megdicsőül, én azért nem tudom elfelejteni a korábbi rémtetteit, részvételét a számtalan népirtásban, gyilkosságban. Ahogy ezt Vader esetében sem tudtam. Az ünneplés egyszerű és szép (Chewbacca évtizedek után megkapja a megérdemelt érdemrendet!), ha ez lett volna a vége, csalódtam volna (Lando jelenete kissé kínos volt), de az utolsó tatooine-i jelenet csodálatos lett, főleg az elhagyott és magányos farmmal és a kettős naplementével. Hogy aztán most a Galaxis milyen irányba fordul, az már egy másik kérdés, és nem biztos, hogy a közeljövőben erre választ kapunk. A saga méltó lezárást kapott, a sequel legerősebb filmjét kaptuk, minden hibájával együtt. Nekem ez a film egy fantasztikus utazást jelentett, egy megnyugtató lezárást. Ideje új korszakok, új kalandok után nézni. Nagyon fontos a még meglévő hézagok betöltése, de azt hiszem, ezekkel nem lesz gond. A sequel így is megáll a saját lábán. Nem hiszem, hogy ez lesz a kedvenc trilógiám, nálam az OT és a PT is koherensebb, ambiciózusabb, de így 7 évvel a Disney-vétel után egyértelműen kijelenthető, hogy a franchise sorsa, kisebb-nagyobb döccenőkkel, alapvetően jó kezekben van.

Igen, én is pont ezt a regényt akartam felhozni érvül. Kellő fantáziával bőven kitölthető a cselekmény érdekes történésekkel.

EP1: 2 EP2: 1 EP3: 3 EP4-6: 0 EP7: 2 EP8: 1 EP9: 1 RO: 2 Solo: 1 TCW: 0

Igen, maximális mértékben. Fogalmam sem volt semmiről, csak a trailer adott kapaszkodót. Persze ezzel meg is fosztom magam az izgalmas teóriázgatásoktól, de igazat megvallva már az előző filmeknél se volt arra időm, hogy a spoilerekből naprakész legyek.

A fórumon kábé utolsóként végre én is láttam a filmet. Két szóval elöljáróban: fantasztikus volt. Egynéhány jelenetét meg is könnyeztem. Ez a film most valódi gyógyír volt számomra az elmúlt időszak nehézségei közepette. Holnap bővebben is írok. Na meg végignyálazom az egész topikot + a képes útmutatót, amelynek fellapozását totális spoilermentesként sikerült megállnom, nem kis önuralommal.

Az én sorrendem: 7. - HP7: nekem összességében csalódás volt, kiváltképp a második fele, a felfokozott várakozási idő alatt még jobb fanfiction-t is olvastam. A sötét tónus persze itt a legerősebb, de a történet néhol akadozik, a horcruxok keresése teljesen össze van csapva és véletlenszerű, főleg az utolsó fejezetekben. 6. HP1: Ez hasonlít leginkább egy gyerekmeséhez. Anno teljesen elvarázsolt, számomra ma már azonban kissé rövid és elnagyolt, de egyértelműen az ifjúsági világirodalom kitörölhetetlen remekműve. 5. HP2: Kimondottan félelmetes volt, amikor először olvastam, és még most felnőtt fejjel is végig belengi a történetet egy baljós érzés a suttogó hangokkal, csöpögő csapokkal és rémes kísértetettekkel, Zsebpiszok közzel, pókokkal, nem beszélve arról, hogy Harry első ízben kell, hogy megtapasztalja a közellenségi státuszt. A nyomozós szál zseniálisan van felépítve. Remek mellékszereplőket is kapunk Lockhart és Mr. Malfoy képében. Dobby-t azonban mindig is utáltam. 4. HP3: Jóval barátságosabb a légkör, mint az előző könyv, az egyetlen rész, ahol Voldemort tényleg csak említve van. Már Marge néni felfújása is zseniális (a film ezen tovább emelt), de az utána történtek még inkább. Lupin, Sirius Black mindketten a legjobb karakterek közül valók, és a 400 oldal valahogy pont elég arra, hogy ezt a cselekményt Rowling elmesélje. A varázslatos roxfortos hangulat talán itt jelenik meg leginkább a Tekergők térképével, Roxmorts faluval és a részletesen taglalt kviddicsidénnyel. És nem mellesleg e könyvhöz készült a legjobb filmadaptáció is. 3. HP5: Személyes emlékek kötnek ehhez a könyvhöz, az első HP amit már saját zsebpénzből vettem meg; emlékszem pont téli szünet elejére érkezett meg a rendelésem az iskolába, a hatalmas hó közepette rohantam haza és 3 nap alatt elolvastam. Talán az emlékeim gyerekkorának egyik legutolsó mozzanata ez. A hatalmas terjedelem miatt itt mindenre jut idő, a mágikus politika itt jelenik meg a legmarkánsabban: minisztérium, tanszabadság, Umbridge, RBF stb. Imádtam. Harry viszont roppant idegesítő: egy örjöngő egoista lett, nálam ott verte ki a biztosítékot végleg, amikor már szerencsétlen Ron-tól is irigyli a prefektusi jelvényt. A könyv végén a minisztériumi balhét kissé összecsapottnak éreztem. 2. HP6: Borúlátás mesterfokon. Valahogy minden olyan baljós és sötét, még a Roxfort falai mögött is. Dumbledore és Harry közös jelenetei zseniálisak, a kötet végén szereplő roxforti behatolás nemkülönben. Malfoy végre árnyalva van, Lumpsluck zseniális, miközben Harry és barátai már tagadhatatlanul felnőttek egy vészterhes időszak közepette, és az iskolai romantikázásra is jut idő. Nagyon jók a merengős flashback jelenetek. 1. HP4: Első ízben kitágul a HP univerzum, izgalmasabbnál izgalmasabb fejlemények, miközben a coming-of-age vonal is megjelenik. A kissé elnyújtott ötös könyvhöz képest itt pont megfelelő a terjedelem: a hosszú felvezetés, a kupadöntő, az azt követő zűrzavar, a trimágus tusa, Rémszem, Bumfolt, Kupor stb. A magyar mennydörgőről már nem is beszélve A Harry-Ron páros első ízben bomlik szét... Rowling nagyon szépen kezeli ezeket a konfliktusokat. A 4-es könyv tényleg a sorozat csúcsa. Ironikus, hogy ehhez készült a legrosszabb filmadaptáció...

Ez zseniális lesz. Konkrétan libabőrös lettem.

Boldog születésnapot, Jake!

OFF Még nem láttam. Sajnos novemberben volt egy elég komoly műtétem, így nem voltam olyan állapotban, hogy végigüljek a moziban 2,5-3 órát. Az elmúlt hetekben művészet volt nem spoilerekbe futni, de eddig sikerült és jobb híján tartottam egy saga-maratont. Most már jobban vagyok, a napokban megnézem (már csak azért is, mert félek, hogy a feliratost lassan leveszik a kínálatból), aztán írok egy kimerítő kritikát, Utána már "csak" az általatok kitermelt sok ezer hozzászólást kell elolvasnom. Köszi az érdeklődést.

Alexander Freed: Alphabet osztag Azt vettem észre az új kánon kapcsán, hogy elég sok a depresszív hangulatú, a Galaxis és a háború nyomorát realisztikusan ábrázoló regény; A lázadás hajnala, Elveszett csillagok, a két Battlefront-könyv (különösen a második), Phasma, csak hogy párat említsek. Ha most a Legends-éra X-szárnyú sorozatával összevetem, amely szintén közvetlenül az Endor utáni időkben játszódik, jelen értékelés tárgya, az Alphabet osztag is egy jóval sötétebb tónusú regény, ahol nincs helye semmiféle romantikus és fennkölt harcnak a megtestesült gonosz, a Birodalom ellen. És ez jó is így. Endor nem hozza el a várva-várt kánaánt, csak egy nagyon fontos állomás a mindkét félt végletekig kimerítő háborúban. A Birodalom a csapdába került ziháló vadállat állapotába került, és éppen ezért már kiszámíthatatlan és önveszélyes. A Parázs hadművelet a még megmaradt minimális gátlások lebontását jelképezi. Amit a Széthasadt Birodalom távirati stílusban bemutatott, az itt most részletezve van: háborús bűnök, népirtások, a fegyelem és erkölcsök félhígulása. A birodalmiak számára ez egy hatalmi vákuum, és még nem is körvonalazódnak egyértelmű erőközpontok a különböző hadurak és moffok körül, csak kósza hírek vannak, dezinformáció, logisztikai káosz és készletfelhalmozás. Minden kiterjedt bürokrácia dacára, Palpatine és Vader halálával a teljes gépezet kártyavárként omlik össze heteken belül, esély sincs a konszolidációra és az átmenetre. Ezzel szemben az Új Köztársaság keresi a helyét és az új metódust; nehéz egyik pillanatról a másikra átvedleni lázadóból egy új galaktikus kormányzat működtetőjének. Sokan keresik, és nem találják a helyüket az új rendszeren belül, nincsenek egyértelmű direktívák, kell-e hírszerzés vagy sem, mi legyen a hadsereggel stb. sokan annyira megszokták a korábbi életüket, ahol minden egyértelmű volt, hogy továbbra is egy idealizált lázadó-létbe menekülnek. Nekem ez a realisztikus hozzáállás nagyon tetszik, a Legends ebben a tekintetben elnagyolt történeteivel szemben itt is a közkatona perspektívájából láthatjuk a felforgató eseményeket. Freed vérbeli katonai sci-fit írt, Kloos és Scalzi könyveihez hasonló stílusban. Maga a történet nem egy nagy eresztés, hiszen a 204-es birodalmi TIE-vadászezred felszámolására három könyvet felhúzni talán túlzásnak tűnik. Mégsem az, mert cserébe így jut idő a karakterépítésre és nem is kevés. A kánon egyik legnagyobb erősségének tartom, hogy láthatóan törekednek a regényekben új és emlékezetes, összetett tulajdonságú szereplők megalkotására, akiket aztán a későbbiekben is lehet majd "használni". A több mint 500 oldalnak köszönhetően van lehetőség arra, hogy alaposan megismerjük Quell-t és társait, minden kétségükkel, bizonytalanságukkal együtt. Kivétel egyedül Kairos, akinek kilétére talán később fog sort keríteni az író. Megmondom őszintén, egyik főszereplővel sem tudtam igazán szimpatizálni: Quell sokszor merev volt, aki csak nagy nehezen gyűri le a birodalmi mentalitást. Chass egy két lábon járó időzített bomba, pszichológiai értelemben teljesen alkalmatlan a repülésre, és csak az állandó pilótahiány meg a kiemelkedő tehetsége miatt lehetett ott, ahol, miközben az Új Köztársaság biztos ezeket az elemeket fogja leépíteni legelőször. Wyl az egyetlen, aki számára egy normális élet (Polyneus) nagyon is reális eshetőség, ám a bajtársiasság miatt mégsem dobbant. Nath Tensent igazi opportunista, lényének mélysége közelebb áll egy nyerészkedő csempészéhez, mint akár a Birodalom, akár az Új Köztársaság hivatásos pilótájáéhoz. A még bizonytalan státuszú és felhatalmazású ÚK Hírszerzést a balosar Caern Adan képviseli, akinek legfőbb feladata, hogy létjogosultságot szerezzen hivatalának, amelynek hatásköre még nincs letisztázva és láthatóan az sem egyértelmű, hogy hol is helyezkedik el az újonnan felállított ÚK haderő hierarchiájában. Adan eredeti szakmáját tekintve újságíró, ami jól jelzi, hogy az új galaktikus kormányzat egyelőre híján van a megfelelő létszámú szakemberi gárdának. Ez tényleg egy ízig-vérig átmeneti időszak még, minden esetlegességgel és bizonytalansággal. A lázadó tábornokok, így Hera Syndulla, a saját flottájukon belül teljhatalmú urak, a parancsnoki lánc híján a Hírszerzés, amelynek így saját költségvetése sincs, is ki van szolgáltatva azok szeszélyeinek: jellemző, hogy Hera is azt mondja, amíg az Alphabet osztag az ő infrastruktúrát, készleteit fogyasztja, addig ő dönt a sorsuk felől, hamar a parkolópályára téve Adan-t, mint az osztag hivatalos vezetőjét. Ezek a kis apróságok azok, amelyek erőssé teszik a regényt. Tetszettek a moralizálások Palpatine tetteinek mozgatórugóit illetően, itt nagyon erős mondatok is elhangoznak, miközben a Parázs hadművelet értelmének kérdése is kimondatlanul folyamatosan jelen van. A háború legaljasabb oldalát mutatják be az oldalak: Nuress ezredes csak azért írt ki egész kolóniákat, hogy ne legyen szemtanú, hogy a flottája belépett a rendszerbe. Quell példájából kiindulva azonban az sem egyértelmű, hogy mi az, amit már nem szabad megtenni egy katonai győzelem érdekében és hol jön az a pillanat, amikor dezertálni kell. A parancsot minden áron teljesíteni akaró morális dilemma érzékletesen van ábrázolva. Szívszorító olvasni, hogy a TIE-ok minden egyes rajtaütéskor egyenként vadásszák le a Hellion's Dare-t védő lázadó osztagokat, miközben az életben maradottak siratják elhunyt társaikat és rengeteg személyes történet elhangzik, különböző motivációkat és életcélokat felvillantva, A könyvben egyébként is rengeteg név, bolygó, helyszín, korábban megtörtént ütközet elhangzik, tovább mélyítve a galaktikus polgárháború idővonalát. Freed nagyon szépen bemutatja az eredetileg gúnynéven emlegetett Alphabet osztag összeszokását (a Jedi-templom pl.), amely azonban az első kötet végére sem teljes, minden bizonnyal súlyos konfliktusok lesznek még. Az 500 oldal olvastatja magát, és bár egyes helyeken leül a történet, illetve egy-két karaktert már fejbe csaptam volna néha, mégis, ez egy nagyon erős regény, határozottan jobb, mint Freed-től eddig bármi. Valahogy az Utóhatás-trilógia ilyen stílusban kellett, hogy megíródjon, nagy kár, hogy Wendig nem tudott felnőni a feladathoz. Nagyon várom a folytatást és remélem, hogy a Tie Fighter-képregény is meg fog jelenni, ahol számos itt megismert szereplő visszaköszön.