Pildi Hozzászólás ideje: 2008. Július 5. Hozzászólás ideje: 2008. Július 5. (szerkesztve) Ez nagyon szép kerek történet lett, Dzséjt. Bevallom, kétszer kellett nekifutnom, mert először elvesztem a katonai hadviselés precízen leírt részleteiben, de nem bántam meg. Biztos van olyan itt, aki nálam jobban tudja értékelni ezt a vetületét is a dolognak, és azok tobzódni fognak. Nézd el, hogy nekem nem emiatt tetszett, hanem a következők miatt: - az olvasó beláthat a klón lét lelki oldalába, az ezt taglaló gondolatok remekül vannak megírva, én ezekbe a dolgokba, hogy bizonyos helyzetekben mit érezhet egy klón, még eddig soha nem gondoltam bele. - az alaphelyzet, ami köré felépíted az egészet, nagyon tetszett, és jó a befejezés is. Egy átlag klón szemén és sorsán keresztül láthatjuk, hogy mit is jelentett Palpatine és Dooku összejátszása, a főkancellár kettős játéka a hadsereg szempontjából, és hogy valóban mennyire olcsó volt a klónélet (is), ha a nagypolitika érdekei úgy kívánták. Biztos, hogy megérdemelten kaptad a II. díjat - bár a többi pályázatot valószínűleg nem fogom elolvasni. Szóval szép munka! Szerkesztve: 2010. December 14. - Ody Mandrell Válasz
Dzséjt Hozzászólás ideje: 2008. Július 6. Szerző Hozzászólás ideje: 2008. Július 6. Köszönöm szépen. Örülök, hogy tetszett a klónok bemutatása. Egy kicsit aggódtam, hogy a klónok ilyen formájú bemutatása, ahol nem csak egyszerű katonák, nem "élő-droidok", hanem inkább másképpen élő lények, akiknek hasonló vágyaik lehetnek, mint nekünk (hiszen részben emberek). Az aggodalmam mondjuk nem is volt alaptalan, a zsűriben volt olyan, akinek nem jött be. Ez van Igen, a katonai bizbaszok leírása mindig is a mániám volt - a katonacsaládban történt felnövés velejárója -, csak itt ráadásul nem földi haditechnika van, pedig hát ugye azzal sem lehet mindenki tisztában. Mivel tudtam, hogy ezek sokaknak a "torkán akadhat", ezért is készítettem lábjegyzeteket ezekhez, csak azokat itt kihagytam. De azért a könnyítés kedvéért bemásolom azt, ami a lábjegyzetekben szerepelt: LAAT/i: Low Altitude Assault Transport/infantry rövidítése, magyarul körülbelül annyit tesz, hogy Alacsony Magasságú Támadó Szállító/gyalogsági támogató. A klónok larty-nak szokták hívni. Az ep2-3-ban látható kétüléses csapatszállító csatarepülők. AAT: Armored Assault Tank rövidítése, magyarul Páncélozott Támadó Tank. Az ep1 és 3-ban látható szövetségi tankok. Phase I páncél: a Star Wars Episode II Attack of the Clones-ban látott páncélzat. STAP: angol mozaikszó, amely a Single Trooper Aerial Platform szavakat takarja. Magyarul néha LÉP-nek nevezik, azaz Légi Élőerő-vadász Platform. Az ep1-ben ezek voltak a kis egyszemélyes/egydroidos röpködő masinák. Válasz
Pildi Hozzászólás ideje: 2008. Július 6. Hozzászólás ideje: 2008. Július 6. Az igazság az, hogy először a Jedi Rend oldaláról letöltött változattal próbálkoztam, ahol a magyarázatok megvoltak lábjegyzetben, de azok böngészése csak elvonta a figyelmemet a cselekményről. Másodszorra a fórumba bemásolt, lábjegyzet nélküli változatot olvastam el, és annak olvasása sokkal gördülékenyebben ment. Nem tudom, hogy azért-e, mert nem voltak lábjegyzetek, vagy a fekete háttér - fehér betűk színkép esetleg jobban bejön már. De az is lehet, hogy egyszerűen nekem kétszeri olvasás kellett ahhoz, hogy felfogjam... Válasz
Darth Krande Hozzászólás ideje: 2008. Július 6. Hozzászólás ideje: 2008. Július 6. Nekem baromira Aliens- utóérzetem volt tőle, szinte csak az eső hiányzott. Válasz
Dzséjt Hozzászólás ideje: 2008. Július 6. Szerző Hozzászólás ideje: 2008. Július 6. De az is lehet, hogy egyszerűen nekem kétszeri olvasás kellett ahhoz, hogy felfogjam... A lényeg, hogy tetszett, és ettől szép nagyra hízhat a májam Nekem baromira Aliens- utóérzetem volt tőle, szinte csak az eső hiányzott. Azt leszámítva, hogy utaltam az Aliensre az egyik klón nevével, mi volt benne utánérzet? Válasz
Frenkie Hozzászólás ideje: 2008. Július 6. Hozzászólás ideje: 2008. Július 6. Ez nagyon tetszett.Nagyon jól van megírva.Mint egy profi író úgy írsz Dzséjt.Kezdhetsz gondolkodni egy regényen is. Válasz
Dzséjt Hozzászólás ideje: 2008. Július 7. Szerző Hozzászólás ideje: 2008. Július 7. Köszi. Azon már rég gondolkodom, de azért annyira még nem vagyok jó, plusz a lustaságommal is kéne valamit kezdeni Válasz
Darth Krande Hozzászólás ideje: 2008. Július 9. Hozzászólás ideje: 2008. Július 9. Azt leszámítva, hogy utaltam az Aliensre az egyik klón nevével, mi volt benne utánérzet? A military téma túlsúlya meg az esélyeik. Válasz
Dzséjt Hozzászólás ideje: 2008. Július 9. Szerző Hozzászólás ideje: 2008. Július 9. A military téma túlsúlya meg az esélyeik. Aha, hát akkor már lehetne Starship Troopers vagy Stargate utánérzet is már Válasz
Darth Krande Hozzászólás ideje: 2008. Július 10. Hozzászólás ideje: 2008. Július 10. Az előbbit nem ismerem, az utóbbi meg kicsit jobb esélyekkel dolgozik. Válasz
Dzséjt Hozzászólás ideje: 2008. Július 10. Szerző Hozzászólás ideje: 2008. Július 10. Az attól függ, mellék vagy főszereplő vagy Bár az Atlantisban a főszereplők is hullanak, mint a legyek (évadonként egy karkatert tuti halál miatt cserélnek le). Válasz
Dzséjt Hozzászólás ideje: 2008. November 27. Szerző Hozzászólás ideje: 2008. November 27. Egy hirtelen jött novella. Nem Star Wars, de (szokás szerint ) katonai sci-fi, gondoltam, megosztom veletek. Előre szólok, nem finomkodtam benne, szóval ha a moderátoroknak nem tetszik, akkor kicsillagozom a káromkodásokat (fúj cenzúra ). ----------------------------------------- Első bolygóközi háború D nap Mars 2226. június 6. Földi idő szerint: 06:00 Szaturnusz hadművelet D-nap - Találkozunk a túloldalon ? búcsúzott el Edward Johansen ezredes. Na persze, ő könnyen beszél, csak a második hullámmal fog partot érni. Partraszállás, milyen divatjamúlt megnevezés. A Marson nem voltak óceánok, se tengerek, de még pocsolyák sem, így aligha érhettünk volna el bármilyen partot. (Na jó, a kolóniákon létrehoztak néhány mesterséges tavat.) Mégis, lazán rásütöttük, hogy partraszállás. Pedig amit csináltunk, az merőben új volt. Mi lehettünk az elsők, akik orbitális pályáról ledobva landolunk az ellenség uralta bolygón. Minden tiszt azt mondta, hogy sima sétagalopp lesz. Leszállunk a páncélozott landoló egységekben, majd vadászgépek és harcjárművek támogatása mellett bevesszük Phobos városát, ahol a mi ezredünk védelmi állást alakít ki, míg a többi tovább nyomul a Deimos kolónia felé. Mesésen hangzott. A hülyéknek. Mindnyájan tudtuk, hogy akik az első vonalban mennek, nagy valószínűség szerint ott döglenek meg. A leszállóhajóknak át kell verekedniük magukat az ellenséges vadászokon és légelhárításon, szóval többségünk valószínűleg elhamvad az űr és a felszín közötti térben. Ha mégsem, és a hajónk sikeresen talajt fog, még mindig ki kell jutnunk az gépekből a marsi gyalogság, a páncélosok valamint a tüzérség kereszttüzében, majd meg kell tennie durván száz métert a város határáig. Mindezt olyan placcon, ahol alig lesz fedezék. Istenem, miért jelentkeztem katonának? Először csak azért, mert nem kaptam sehol állást. Így hát beálltam katonának. A szolgálati időm végén aztán leszereltem. Majd újra bevonultam, mikor a marsiak voltak kedvesek lerohanni a Holdat, és ezalatt lebombázni az Armstrong kolóniát, ahol a teljes családom, szüleim, gyermekeim és feleségem éltek. Így kezdődött a háború, másfél évvel ezelőtt. Sokan harmadik világháborúként emlegették, de valójában ez sem volt pontosabb, mint a partraszállást rásütni a Szaturnusz hadműveletre. Ez az egész voltaképpen az első bolygóközi háború volt. A marsiak, melyek idestova száz éve szuverén kormánynak számítanak, úgy döntöttek, annektálják a Holdat ? isten tudja milyen alapon. A jelenlegi elnökük, az a hibbant tyúk (amúgy a Gabriele Battiferri névre hallgatott), azt a célt tűzte ki maga elé, hogy egyesíti az emberiséget és uralma alá hajtja a Naprendszert. Alattvalói pedig tapsikolva követték. S természetesen, mivel szerény rendszerünkben a Föld az egyetlen másik lakott bolygó, hát azt szemelte ki magának. Első körben a Holdat támadta meg, mely a fő védelmi állása volt a kék bolygónak. Hadüzenet nélkül csaptak le, így nem számítottunk rá, bár a hírszerzőink állítólag gyanítottak valamit. Jó fejek. A Hold tehát hamar elesett, pláne, mivel mindkét kolóniát, ahol katonai bázis állt (az Armstrongot és az Apollót) nukleáris töltöttel hamvasztották el. Mire a Földön felocsúdtak, a Hold már a Mars kormánya alá tartozott, kialakult a védelmi blokád, és készülődött az invázió. Ugyanolyan, mint amire most mi indultunk. Csak éppen a marsiak sosem érték el a Földet. A flottánk a Gaia űrállomás mellett (mely kvázi egy űrben létesített kolónia) állította meg az inváziós sereget, majd egy év alatt visszafoglaltuk a Holdat. Én is ott voltam, bosszúra éhesen a szüleim, a feleségem és a gyermekeim halála miatt. Egy év, nem adták könnyen. Mikor áttörtük a védelmüket, visszapucoltak a Marsra. Az Egyesült Nemzetek Kormánya pedig úgy döntött, nem hagyják, hogy a marsiak újra erőre kapjanak. Fél év felkészülés után nekiindultunk a vörös bolygónak. Nem azért, mert ott rosszul éltek az emberek. Nem volt elnyomás, se diktatúra, Battiferri választott elnök volt és a hírek szerint jól kormányzott. Egyszerűen a mi vezetőink is megálmodták az egyesített emberi nemzetet, csakhogy az ő vezetésükkel. Bár egyesek úgy vélték, hogy inkább a bosszú volt a fő mozgatórugó, mások szerint meg a Mars ásványokban gazdag földjeire fájt az ENK foga. Kinek melyik indok tetszett. Én a bosszút választva tartottam a többiekkel, mást úgysem tehettem volna. - Jól vagy, Száz? ? Kérdezte Alyssa Agathe Aylesworth őrmester, akit csak Trip A-nak hívtak az embereink. Még a Holdon került a századomba, mikor egy 88-as elvitte az addigi őrmesterem fejét. Hamar egymásra hangolódtunk, minden értelemben. Jó katona, jó nő, és még jobb szerető volt. Bár a katonai szabályzat tiltja a felettes és a beosztott között az ilyesféle kapcsolatot, de ki nem szarja azt le, ha egy bombázót rendeltek alá? Átlagos méretű, de nálam alacsonyabb (ez nem meglepő, nálam majdnem mindenki alacsonyabb, súrolom a két métert), kreolbőrű nő volt, formás testtel. Mikor először megláttam az általános egyenruhában (ez sötétkék szoknyát, rövid ujjú fehér inget, tűsarkú fekete cipőt és fehér sapkát jelent), nem tudtam, hogy a szemrevaló melleit, a kerek fenekét, vagy az iszonyú jó lábait bámuljam meg jobban. Szépségét egyedül baltával faragott arca halványította el, amit komorsága tovább súlyosbított. Ennek ellenére hülye lettem volna nem rámozdulni. Ráadásul, mindketten elvesztettünk valakit a háborúban, tehát közös bánatunk még rá is segített az egymásra találásra. - Persze, csak? - Johansen ezredes hűlt helyére böktem. A fickó már legalább öt leszállóhajóval arrébb lehetett. ? Utálom, mikor ezt csinálja. - Miért? ? Kérdezte. - Mert ilyenkor azt hiszi magáról, hogy bíztat minket, én meg nem mondhatom meg neki, hogy valójában még jobban összeszarom magam a látványától ? a századom öregjei, akik a Hold óta velem voltak, felkuncogtak. Az újoncok tanácstalanul néztek körbe. ? Eddig két bevetés előtt jött oda hozzánk. Mind a kétszer meglőttek ? hoztam tudomására a zöldfülűeknek, ezzel jól rájuk ijesztve. - És a százada többi tagjával mi lett? ? Kérdezte a kölyökképű McGowan. A közlegény húsz éves is alig lehetett. Szerintem letagadta a korát, mikor jelentkezett a gyalogsághoz. Talpas. Így hívtuk azokat, akik a Hold visszafoglalása, és a marsi invázió megkezdése között vonultak be. Fort Bliss-ben képezték ki őket, fél év alatt, azaz gyorstalpalón vettek részt. Összehasonlításképpen, az én kiképzésem négy évig tartott. A kedélyesség látszatával megvontam a vállam. - Gőzöm sincs, amint kinyílt az ajtó, eltrafáltak, aztán legközelebb a gyenguszon tértem magamhoz ? az őrmesterre böktem. ? Kérdezd Trip A-t. - Asszonyom? Alyssa talán még rendesen is válaszolt volna, ha McGowan nem asszonyozza le. Az őrmester éppen csak elmúlt huszonöt, igaz, sokkal öregebbnek tűnt. Szögletes arcán látszódtak az elmúlt másfél év viszontagságai, míg sötétbarna szemeiből folyamatosan komorság sugárzott. Sokan hitték azt tévesen, hogy ő egy kedélyes nő, pedig csak annak tetette magát. A férje halála óta, aki a Gaia állomás mellett esett el, mikor a vadászgépét lelőtték, nem volt vidám. Azonban elég jó színésznőnek bizonyult ahhoz (az is volt, szakmáját tekintve), hogy ezt eltitkolja. Ami a morál szempontjából jó volt, lelkileg azonban korántsem. Na nem mintha én olyan baromi vidám lennék a családom elvesztése óta, de azért néhány embernek, például a zászlóaljparancsnokunknak, Strauss őrnagynak, sikerült megnevettetnie. Alyssa csak akkor mosolygott, ha úgy érezte, hogy a szakasznak egy vidám őrmester látványára van szüksége. - Tudod, Talpas, az újoncokat lekaszálták, közvetlen a százados eltrafálása után. Egy-kettő talán még élt, mikor homokot fogott. Az öregek közül? ? végigmutatott a szakaszban lévő, régebb óta mellettünk lévő férfiakon és nőkön. ? Ők maradtak ? elvigyorodott. Őszintének tűnt, ám a szeme másról árulkodott. ? Ebből levonhattuk azt a fontos tanulságot, hogy a százados még az újoncoknál is bénább. A szakasz hangosan felnevetett, zöldfölű és veterán egyaránt. Remek, legalább a morál jó lesz, mielőtt a halálba gyalogolunk. Pedig, ha tudnák? Amiről az őrmester beszélt, az igaz volt. Mikor először bekaptam egy találatot, csak öten tértünk vissza élve abból a szakaszból. Mára csupán Alyssa és én éltünk. A Hold fővárosának, Luna Citynek az ostroma volt. Háromszor indultunk neki, mire sikerült bevenni. Én az első alkalommal sérültem meg és a kórházban ünnepeltem a győzelmet. Azzal zárult a Hold visszafoglalása. A mostani landolási zónánkat, Phobos városát legalább olyan jól védték, mint Luna City-t. Nemhiába, létfontosságú település volt, merthogy ez rendelkezett az egyetlen olyan űrkikötővel, mely képes nehéz teherhajók fogadására. Ezért kellett elsőként bevennünk, hogy aztán leszállhassanak a felszereléseket, további katonákat, harcjárműveket és ellátmányt szállító hatalmas tehernaszádok. - Figyelem, T mínusz öt perc a kilövésig ? hangzott fel a focipálya méretű hangárban a repülésvezető hangja. ? Mindenki a leszállóhajókba. - Már itt vagyunk, te barom ? morogta idegesen Niki Botelho tizedes. Neki is ez volt az első éles bevetése. Alacsony termetű, rövid, fekete hajú nő volt, igéző kék szemekkel. Még az egyetemen lett volna a helye, nem egy páncélozott leszállóhajóban, kezében a méretes M-20-as karabéllyal, teljes menetfelszerelésben. Ahogy végignéztem a szakaszon, ezt mindenkiről elmondhattam. Egyik emberemnek, sem kellett volna ott lennie (és nekem sem). Mindnyájunknak félbehagyott életünket kellett volna élnünk. Már, ha lehetne? behunytam a szemem, hogy felidézzem feleségem és két fiam arcát. Arra a napra gondoltam, mikor Shannen kijött a kórházból Victorral. A három éves Leland ugrándozott örömében, hogy végre hazajön a kistestvére, akiért annyira könyörgött. Mindig mondta, apu, egy kicsi öcsit akarok. Nagyon örült, mikor megszületett ?kicsi öcsi?. Mind a hármunkkal madarat lehetett volna fogatni? Elszorult a torkom. Fél évvel később meghaltak. Fél év, Victor ennyit élhetett csupán. Leland alig valamivel többet, mint három esztendőt. Meghaltak egy szempillantás alatt. Éreztem, ahogy a torkomat fojtogató bánattól könny gyűlik a szemembe. Elfordultam az embereim felől, nehogy meglássák. Alyssa megneszelhetett valamit, mert közém és a szakasz közé lépett, majd Oded Drago hadnagyhoz szólt. A férfi arca úgy festett, mint aki mindjárt elalszik. Bár nem lehetett öregebb az őrmesternél, karikás szemei és megnyúlt arcbőre idősebbnek látatta. Hivatalosan ő volt a szakaszparancsnok... csak sajnos szintén újoncnak számított (de nem talpasnak), mert mostanában végzett a West Point tiszti akadémián, gyémántdiplomával, ahogy azt nem egyszer hangsúlyozta. Közénk csak az ezredesi rangban tetszelgő apuka miatt került. Az a fajta tiszt volt, aki mindenáron harctéri tapasztalatot akart szerezni, mielőtt beül egy kényelmes íróasztal mögé, valamilyen tábornok szárnysegédeként, hogy aztán kemény seggnyalással töltött évek múlva ő is megkapja a saját csillagait és elfoglalja méltó helyét a Hexagonban. - Hadnagy, ellenőrizze az emberek felszerelését ? tanácsolta Alyssa. Álomszuszék hadnagy (a század ezt a gúnynevet ragasztotta rá), mint aki most döbbent rá, hol is van és mi lenne a dolga, Alyssa támogató karját megragadva feltápászkodott az üléséből. Jellemzően, ő volt az egyetlen, aki ült. Ebben nem lett volna semmi kivetnivaló, hiszen a szabályzat ezt írta elő, csak éppen a hajó üléseinek kialakítása miatt a ruházatunkban lehetetlenség az ülésekből gyorsan felállni, s elhagyni a járművet. Ami ugye csupán létkérdés. Emiatt egyik tapasztalt katona sem ült le, inkább végigállták a zötykölődő landolást. Az újoncok meg általában követték az öregek példáját. Álomszuszék viszont szabályzatmániás volt, nem mellesleg tapasztalatlan. Remek kombináció. Nem véletlen akartam ezzel a szakasszal partra szállni. - Felszerelést ellenőrzésre ? mondta a hadnagyúr pattogósan, bár álmos hangján nem sikerült erélyesen előadnia. Egyvalamit azért a javára írhattam. Nem derogált neki az alacsonyabb rangút meghallgatni, és elfogadni a javaslatokat. Miközben Álomszuszék végigjárta a szakaszt, gondosan, a szabályzatnak megfelelően ellenőrizve emberei ruházatát, fegyvereit, valamint egyéb eszközeit, addig én a bennem kavargó bánatot haraggá gyúrva a lelkem mélyére toltam, hogy a harcban magamhoz ölelhessem. Elhessegettem elvesztett szeretteim képét, letöröltem könnyeim. Nagyot sóhajtva zökkentettem vissza magam századparancsnok szerepkörömbe. Megfordultam, és hagytam, hogy Alyssa ellenőrizze a felszerelésem, míg én is megvizsgáltam az övét. Ezt mindig így csináltuk: ő engem, én őt. Bevetés előtti rituálénak, afféle búcsúzkodásnak is betudható volt. Először a fekete, vastag búvárruhára emlékeztető szkafander, vagyis katonai berkekben békaruci illesztéseit tapogattam ki a kesztyűben. Bár a Marson az atmoszféraprocesszorok áldásos tevékenysége nyomán már kialakult a belélegezhető légkör, ritkássága miatt olyan arrafelé levegőt venni, mintha az ember lefutotta volna a Maratont. Rohamnál ez nem volt túl előnyös, ezért teljesen zárt ruhákat viseltünk. Ezután jött a páncélzat rögzítése. Mellény, ágyék-, térd-, könyök- és lábszárvédők, valamint a két alkari panel. Ezektől úgy néztünk ki, mint valami high-tech lovag. Alyssa mindent rendesen rögzített. Nagyszerű, így van esélye a túlélésre. A védőfelszerelés ugyan nem hárította el a közvetlen találatokat, de védett a lepattanó golyóktól és a repeszektől, némiképpen még a gránátrobbanástól is. Persze, csak akkor, ha rendesen rögzítették. Láttam már olyat, akiről a repeszek letépték a mellényt, de olyat is, amikor egy leváló lábszárvédőben bukott fel a katona. Ezt követték az övre és a mellényre csatolt, illetve az azok rekeszeibe rejtett egyéb felszerelések, mint lőszer, egészségügyi készlet, rádió, távcső, gránátok, óra, tájoló, és a többi. Ezek javával maga a ruha is fel volt szerelve, ám mi számoltunk azzal is, hogy a ruházat energiaellátása valami oknál fogva bármikor megszűnhet. Akkor pedig nem árt, ha az ember kézbe kaphatja a távcsövet, a rádiót és a többit. Az ellenőrzést a fegyver vizsgálatával zártuk. Gépfegyver csőre húzva, bebiztosítva, mellényhez rögzítve. Oldalfegyver az övön rögzítve, pont a kés mellett. Gránátok a mellény rekeszeiben gondosan rögzítve. - Kész ? ütögettem meg a mellény vállvédő részét, majd ökölbe zárt kézzel felmutattam a hüvelykujjam. - Kész ? tett ő is ugyanígy. A szembe nézett és rám mosolygott. Amióta ismertem, most éreztem először, hogy őszintén teszi ezt. - Ott ne maradj nekem ? mondta kedvesen. - Te se ? bár vigyorogtam, lelkemben rettegést éreztem. Féltem, hogy utoljára látom. Szívem szerint megcsókoltam volna, azonban eszesebb voltam, semmint, hogy így törjem derékba a karrierünket. Ámbátor, lehet jobban járnánk. Mondani akartam még valamit, de ehelyett (gondosan ügyelve, hogy testemmel takarjam tettem) végigsimítottam arcán. Egy pillanatra beletemetkezett a tenyerembe, majd elfordult. Megkérdezhetnék, hogy beleszerettem-e. A válaszom, nem. Bár kötődtünk egymáshoz, a kapcsolatunk csupán bajtársias volt. Mondhatni, segítettünk egymáson. Harcban védtük egymás hátát, a csatatértől távol pedig keféltünk (a szeretkezés szó nem illik rá, ahhoz túl állatias az, amit csinálni szoktunk), hogy ne őrüljünk meg a bánattól, és ne roppanjunk meg a felgyülemlett feszültségtől. Tiszta haszon alapú kapcsolat. Talán egy másik helyen, másik időben lehetne több is, de itt és most a szerelem olyan érzés lenne, ami csak ártana. Mert ugye, bármelyikünk kaphat egy utolsó golyót? - Hadnagy, hogyan állunk? ? Kérdeztem erélyesen, katonásan. Elég az érzelgősségből. - Mindenki harcra készen, uram ? jelentette kötelességtudóan, majd belerogyott az ülésébe és a fejébe húzta a sisakját. Megráztam a fejem. Sajnáltam, de biztos voltam benne, hogy Álomszuszék az első ötven méteren meghal, ha nem kaszálják már le az ajtóban. Hehe, amilyen optimista vagyok, nagy rá az esély, hogy már a légkörbe lépve felrobbanunk. - Ju, mik az esélyeink? ? Szóltam oda az utastér végében álló, FN M315 SAW géppuskát tartó Julia Hasseltorp tizedesnek. A hölgyemény a hadsereg előtt testépítő volt. Ennek okán úgy nézett ki, mint aki képes foggal ketté harapni egy acélrudat és puszta kézzel elhúzni egy olyan csapatszállítót, mint amiben jelenleg álltunk. Az egyetlen dolog, amiben felül tudtam múlni, az a magasságom. Abban átlagos volt. Amúgy, kifejezetten ronda nőnek tartottam, masszív állkapoccsal, mohikán frizurával, túlzottan fejlett izmokkal és a mell totális hiányával. Sokszor hitték, hogy pasi. Nem mellesleg, matematikai lángelme volt. - Nos, uram, a hajót telepumpálták üzemanyaggal, így, ha a pilótánk csak kicsivel lassabb, mint az ellenség célzókomputere, egy lézernyaláb súrolásától is elpárolgunk. Továbbá, nagy a valószínűsége, hogy azok az analfabéta szerelők megint rosszul választották le az apakocsit ? így hívtuk az üzemanyagtartályt, mert kerekeken gurult ide-oda, és úgy festett, mint a régi reptereken használt tartálykocsi -, vagyis a burkolaton maradt néhány csepp a léből. Ami tuti begyullad a légkörbe lépéskor ? mint aki fejben számolna, pár pillanatra elnémult. Aztán zökkenőmentesen folytatta. ? Erős légvédelmi tűz lesz odalent, és mind a hajtómű, mind a VTOL, mind az üzemanyagtartály könnyű célpont. Kis szerencsével, mind a hármat eltrafálják, és akkor nem fogunk szenvedni. Persze felléphet üzemhiba, lelőhetik a pilótákat? - Lehetne a lényeget, tizedes? ? Szólt közbe Botelho idegesen. Basszus, ha már most ilyen nyugtalan, a csatatéren le fog blokkolni. Figyelnem kell rá, ahogy minden Talpasra. Hasseltorp korholóan nézett a nála alacsonyabb és fiatalabb, de vele egy rangban lévő tizedesnőre. Nem szerette, ha kizökkentették. Jó tanár lenne. - Hogyne, kedvesem ? felém fordult. ? Azt mondom, Száz, tíz az öthöz, hogy darabokban érjük el a felszínt. Jó esély, ámbátor én ennyit sem adtam magunknak. - Jól van, emberek, begombolkozni ? mondtam, és felkaptam a sisakot. Amint helyére illesztettem a csatolókat, a plexin megjelent minden adat, amit csak a békaruciba épített ketyerék adni tudtak, s az a harcba induló katonának több volt, mint elég. A fedélzeti komputer számos, a ruházaton végigfutó mikro érzékelővel képes elemezni a levegőt, a katona körül száz méteres körzetben háromdimenziós képet alkotni a terepről és a rajta elhelyezkedőkről. Ezen felül rendelkezett barát-ellenség felismerő rendszerrel, így a használója pontosan tudta, hogy aki körülötte van, az fedezi, vagy éppen megölni kívánja. Persze a ruhát ellátták zavarókkal is, hogy az ellenfél hasonló ruháinak érzékelői ne láthassák. Mindemellett még célzási javaslatokat is tett, amellett közvetítette a fegyver célzórendszere által vett képeket, valamint számolta a lőszermennyiséget. Azt már meg sem kell említenem, hogy rendelkezett távcsővel, infravörössel, hőképezővel, rádióval, belső légellátással, hőszabályzóval, valamint a sisak lámpával és fényvédő rostéllyal (ez a plexire húzható). Mindeme funkciót pedig az alkari panelekről vezérelhettük. Persze, mindebből nekem most csak az a három, apró zölden világító LED számított a jobb alkari panelemen, mely jelezte, hogy a békaruci és a sisak között a rádió, az elektronika, és a légcső (a légtartály a ruhára illesztett háti szerelvényben volt) rendesen csatlakozott. Mindezek ellenére, az egész menetfelszerelés fegyverestül, ruhástul, páncélostul, mindenestül alig nyomott tíz kilót. Az egyetlen hátránya, hogy rettenetesen kényelmetlen benne ülni, pláne a leszállóegységek ülésében. Mikor felkapcsoltam a sisakrádiót, hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy karnevál közepébe csöppentem volna. Az étert betöltötték az ezred hangjai. Gyorsan átállítottam az adóvevőt beszéd módba. Így csak azokat hallhattam, akik hallótávolságon belül voltak, illetve nyitva hagytam egy-egy csatornát a rep. vez.-nek és a hajónk pilótájának. A biztonság kedvéért behangoltam a század, az ezred, valamint Strauss őrnagy és Oded hadnagy személyi sávját is, de azokat zárva hagyva csupán gyorsbillentyűre helyeztem. Álomszuszék mellettem állt? azaz ült, és egyelőre nem akartam vele privát beszélgetést folytatni; az őrnaggyal meg már a beszállás előtt tisztáztuk, amit kellett. Szóval untig elég volt azokat hallanom, és azoknak hallania engem, akik egy szakaszba kerültek velem. - T mínusz két perc ? jelentette a rep. vez. olyan tisztán, mintha mellettem állt volna. ? Indítóteret kiüríteni. Felszállásra készülj. Kinéztem a leszállóhajó szélesre tárt oldalajtaján. A hatalmas hangár zsúfolásig volt repülőkkel. A teljes századom, közel száz ember (pilótákkal együtt még több is) várta, hogy elinduljunk. Minden gép egy szakaszt vitt, azaz kilenc embert. Kivétel az enyém, mert ebben a leszállóhajóban velem együtt tízen voltunk. A századom nyolc szakaszból állt, azaz hetvenhárman tartoztak alám. Férfiak, nők, újoncok és veteránok. Volt, akit a kiképzésről ismertem, és olyan is, akivel a behajózás előtt találkoztam először. Beszállás előtt végigjártam az egész századot. Igyekeztem mindenkivel egy-két szót váltani. Számukra bíztatásként, számomra azért, hogy ha a nap végén szembesülnöm kell a veszteséglistával, minden névhez tudjak arcot csatolni. Na persze, ha megérem a nap végét. Elhessegettem a gondolatot. Nem szabad pesszimistának lenni. Ha túl akarom élni, túl is fogom. Segít az ösztön, a kiképzés, a bajtársak, a szerencsém. Minden velem van, ami eddig átsegített a csatákon. Lehet megsérülök, de nem fogok meghalni. S ha rajtam múlik, a századból senki. Élve viszem el ezeket az embereket Phobos városába, ha beleszakadok is. Ez az optimizmus kell ide. Felbúgtak a hajtóművek. A sisak hangszűrői gyorsan beállították magukat, így a megsüketülés veszélye nélkül hallhattam a környezeti hangokat. Ez nagyon hasznos tulajdonság, mikor az ember mellett bombák robbannak és kerepelnek a gépfegyverek. - Rock? and Roll ? kurjantotta el magát valaki, talán Verbs közlegény. Ő volt az, aki minden ütközetet kalandként fogott fel. Jobban szerette az adrenalint, mint az alkoholt. A bevetéseken úgy pörgött, mintha bedrogozták volna. Ennek ellenére sosem vesztette el az eszét, s mindig hallgatott a parancsokra. - T mínusz egy perc ? de jó lenne arcot kapcsolni a repülés vezető reszelős hangjához, mely alapján egy borostás vén rókát képzeltem el, aki élete során túl sokszor fojtotta alkoholba a bánatát. A gép jobb- és baloldali ajtaja a helyére csusszant. Teljes sötétség borult az utastérre, míg kigyulladtak a lámpák. Mondjuk, teljesen felesleges volt felkapcsolni azokat, mivel a sisakok azonnal átváltottak éjjellátó módba. Aztán persze vissza. Alattunk megugrott a hajó. Akik nem készültek a hirtelen emelkedésre, egyensúlyukat vesztve dőltek neki a mellettük lévőnek, a falnak vagy kaptak a mennyezetről lelógó kapaszkodók után. Kicsit úgy éreztem magam, mintha a Föld egyik nagyvárosának túlzsúfolt metrójában lennék, amely hirtelen fékez, és a készületlen utasok dőlnek-borulnak. Éles kattanás jött a tető felől. A leszállóhajót hozzákapcsolták a kioldódaruval. Ez a szerkezet fogja kitolni a zsilipen. Az anyahajó jobb és baloldalán nyolc-nyolc olyan hangár sorakozott, mint amiben mi voltunk. Összesen százhuszonnyolc leszállóegység fog startolni a mi anyahajónkról, azaz az egész 7. ezred. Ez több, mint ezer embert jelentett, és még huszonnégy ezred csatlakozik hozzánk az első hullámban. Teszem hozzá gyorsan, ez csak a gyalogság. Ugyanennyi ezredet vetnek be a páncélosok, a légierő, és az űrerő is. Ha minden a terv szerint halad, és isten mellénk áll, akkor a nap végére több, mint ötszázezer földi fog a Mars felszínén nyüzsögni, hogy aztán szépen sorban meghódítsák azt. Nem lesz könnyű. A vörös bolygót legalább annyian lakták, mint a Földet, hála a 2156-os nagy kivándorlásnak. Ekkor az emberiség majdnem fele áttelepült a Marsra, ugyanis a szülővilágunk képtelen volt tovább eltartani annyi embert, ahányan éltek rajta. Mondanom sem kell, életmentő volt, a Föld végre fellélegezhetett. - T mínusz harminc másodperc ? a rep. vez. szavaival párhuzamosan meglódult alattunk a leszállóhajó, majd pár pillanattal később hirtelen megállt. Két újoncnak elege lett a dülöngélésből, leültek Álomszuszék mellé. A sisakom plexijén zöld sziluett rajzolódott köréjük, a fejük fölött pedig megjelent a nevük, rangjuk, egészségi állapotuk. Ez utóbbit a két Talpas békarucija küldte át az enyémre. Ja, még nem mondtam, ezek a csimbi hacukák a viselőik életjeleit is figyelik, megkönnyítve a felcserek dolgát. Szóval, a két zöldfülű Nico és Maxell voltak. Az előbbi még nálam is magasabb fekete bőrű férfi volt, tar fejjel és körszakállal, valamint oszlopszerű karokkal. Meg is kapta a Behemót becenevet. A másikuk, Maxell, inkább afféle tipikus rendszerinfósnak tűnt. Vékony, már-már kórosan sovány testfelépítés, félénkség, dadogás. Viszont nagyon jól kijött a gépekkel. Szerintem a műszakiaknál lett volna a helye, nem a gyalogságnál. Mikor megkérdeztem, miért jött ide, azt mondta, hogy mindig is katona akart lenni. Ezt azonnal elvetettem, mert az ilyen sosem akarna katona lenni (legalábbis nem a gyalogságnál) de nem firtattam tovább. Amíg elvégzi a dolgát, addig érdektelenek az indítékai. - Behemót, Kuka, talpra ? rúgott a bakancsukba Mamoru Kusanagi tizedes. Ő volt Alyssa közvetlen helyettese, és tipikus jakuzatagnak tűnt. Mandulaszemeivel szúrósabban tudott nézni, mint amilyen a legélesebb katana. Kézitusába pedig senki se keveredjen vele, mert nem cáfol rá japán származására. A két újonc szó nélkül engedelmeskedett. Megragadták a tizedes kezét, aki felállította őket. Kusanagi elmosolyodott. Szerintem élvezte az emberek ugráltatását. Nagyon jó őrmester lesz belőle. - Önnek is ezt javasolnám, hadnagy ? szóltam oda Dragonak, mielőtt elaludt volna. Legalábbis úgy tűnt, mint akit az állandó zötykölődések fognak álomba szenderíteni. ? Mire leérünk, a csatapáncéltól és ettől a remek üléstől teljesen elzsibbad a lába. Azt pedig nem fogja értékelni, mikor a golyók süvítenek a feje mellett és lépést kéne tartania az embereivel. - Tíz másodperc ? csendült a pilóta hangja. Bakker, nő volt. Mikor beszállt, azt hittem, hogy férfi. Mentségemre, rajta volt a sisak és hátulról láttam. - Oké ? nyögte elnyúltan a hadnagy. - Kilenc? - hallatszott az éterből a magabiztos, mégis lágy női hang. Így bevetés előtt nagyon megnyugtató volt hallgatni. Ellenben Alyssájéval, akit enyhén érdes hanggal áldott meg a teremtő. - Nyolc? Ahogy azt sejteni lehetett, a hadnagy a csatapáncélban nem tudta ellökni magát a székből. A műszálas bevonat olyanná tette az ülést, mintha jeges lenne. Ráadásul nem volt karfa, amiben meg lehetett volna kapaszkodni, és a páncélban képtelenség volt annyira előredőlni, hogy a súlypont áthelyezésével lendületből álljon fel. Ahogy szerencsétlenkedett, többen felkuncogtak. - Hét? Mivel nem hagyhattam, hogy az emberek kiröhögjék a hadnagyukat, odaléptem, karon ragadtam és felrántottam. Korholóan az arcába bámultam. - Hat.. - Fogódzkodni magától is tud? ? kérdeztem úgy, hogy a többiek ne hallják. - Öt? - Igen ? felelte lesütött szemmel. Megbánás és zavar jelét véltem felfedezni az arcán. Jó, a hadnagy nem idióta, csak tapasztalatlan. ? Sajnálom, nem fordul elő még egyszer. - Négy? - Ajánlom is ? rácsaptam a vállára, ezzel próbálva jelezni, hogy nem történt tragédia. Nem tudom, értette-e. - Három? - Fogódzkodjatok Talpasok, a pokoljárat extrém utazása most indul. Remélem nem tömtétek teli magatokat reggelivel ? ez már biztos Verbs volt. A hangja olyan izgatottan csenget, mintha életében először menne vidámparkba. - Kettő? egy? kioldás. Utáltam a kilövést. A hajtóművek nyolc G-s gyorsulással indítják meg a leszállóhajót a bolygó felé. Ez egy pillanat alatt az ember torkába passzírozza a gyomrát, melynek egyenes következménye, hogy az étel távozik. Ami egy zárt ruhában korántsem kellemes. Erre a tapasztalatra még siheder újonc koromban tettem szert (nekünk még volt űrből ledobási gyakorlat, ellentétben a Talpasok kiképzésével? abba is sok ész szorult, aki azt a gyorstalpalót összeállította). Ennélfogva a katona hamar megtanulja, hogy bevetés előtt ne zabálja tele magát. S amennyiben a gyomorpasszírozás nem lenne elég, elfog minket a súlytalanság érzése, ami talán kellemes is lehetne, ha a gyorsulás végeztével nem zuhannánk vissza a padlóra, mint egy darab kő. Na, ezért kéne ülve, bekötve végigcsinálnunk ezt. A leszállóhajók addig gyorsultak, míg el nem érték a célbolygó légkörét. Ez rendkívül fontos része volt a manővernek, mert az enyhe ívű pályán a hajók könnyű célpontot nyújtottak az ellenséges rombolóknak és cirkálóknak. Azok ilyen esetben elsődlegesen a leszállókra vadásznak, és csak másodsorban törődnek a rájuk támadó hadihajókkal. A gyorsulással viszont meggátolható, hogy célba vegyék az egységeket, ugyanis a célzókomputerek nem tudják időben kiszámítani az irányvektorokat. Elméletben. Gyakorlatban akadt néhány ?szerencsés? lövés. A légkört elérve a lassulás olyan, mintha a tornaórán öt-hat méter magasból leesnénk a kötélről, aztán teljes erőből egy vastag gumimatracnak csapódnánk. A hajó hatalmasat ugrik, miközben az utasokat megragadja a gravitáció és a padlóhoz csapja őket. Nico, McGowan és Maxell seggre estek. A rutinosabbak, köztük én, de meglepetésemre Botelho és Drago is, még a lassítás előtt visszalökték magukat a padlóra. Míg a három Talpast felsegítették a társaik, én felnyitottam az utasteret a pilótafülkével összekötő keskeny járat fedelét, és előre másztam. A felszerelésben alig fértem el a szűk folyosón. Amúgy, ez szabálytalan, de sosem törődtem vele. Szerettem tudni, mi történik körülöttünk. Ha képtelen vagyok befolyásolni az eseményeket, legalább lássam, mi történik. Jobb, mint hátul üldögélni és várni, hogy mi lesz. Az a teljes bizonytalanság, amit pedig gyűlölök. Kidugtam a fejem a járatból, pont a pilóta és a másodpilóta között. Az előbbire meredve rájuk köszöntem. - Helló. Mindketten rám néztek, de engem csak a pilóta érdekelt. Basszus, tényleg nő volt. Méghozzá egy szöszi, harmincas. Hozzám hasonlóan százados. De olyan lapos lehetett, mint egy deszka, mert semmi nőies báj nem látszódott a ruháján. Ámbátor, a pilótazubbonyok elég bők voltak, ellentétben a mi békarucinkkal. - Mit keres itt? - Jöttem nézelődni. - Ez szabálytalan ? harsant a másodpilóta. Kénytelen voltam ránézni. Bajszos volt és mogorva, a homlokán egy ökölnyi anyajeggyel. - Na és akkor mi van? ? kérdeztem flegmán, próbálva leplezni enyhe undorom a képe láttán. Ez még nem hallott a plasztikai műtétről? Azt a céltáblát rég eltakaríthatta volna a fejéről. ? Utálok ott hátul várni a halálra. Gondolom te sem szeretnél bekötött szemmel landolni. A pilótacsaj elmosolyodott. Megértett. A másodpilóta arcáról csak azt tudtam leolvasni, hogy bal lábbal kelt. Ezzel nincs egyedül. Ám nem ő volt a főnök, így mikor a felettese visszafordul a műszerek felé, bele kellett törődnie az elkerülhetetlenbe: ott maradok. Úgyhogy tette a dolgát. Kipislantottam a panoráma kilátást biztosító félgömb alakú ablakon. A súrlódástól keletkezett lángok nyaldosták az üveget, bár az anyag távoli rokonságban sem állt azzal, amit anno üvegnek neveztek. A gép hevesen rázkódott, a gravitációs kiegyenlítők nem bírták a strapát, szóval erősen kellett kapaszkodnunk. Azaz, nekem nem, én a szűk járatban teljesen stabilan álltam. Amikor végre áttörtük a légkör felsőbb rétegeit, a lángnyelvek eltűntek, és a rázkódás is abbamaradt. Eljött a holtidő. Ez az a pár percnyi nyugodt pillanat, amíg a csapatszállítók elérik a földi légvédelmi ütegek lőtávolságát. Amik amúgy szinte teljesen megegyeznek azokkal, amiket kétszáz évvel ezelőtt is használtak, csak éppen nagyobb a kaliberük, messzebbre lőnek és erősebbek. Hogy miért használunk 2200-ban még mindig lőpor alapú golyós fegyvert, mikor már rendelkezünk lézertechnikával is? Jogos kérdés, a válasz pedig egyszerű. A lézer erős, hatékony fegyver. Egyetlen lövés képes lenne olvadt fémtömbbé avanzsálni a leszállóegységünket. Ámde nagy hátulütője, hogy ehhez a teljesítményhez baromi nagy hő termelésével jut hozzá. Egy-egy lövésnél még nem lenne gond, viszont mikor több száz madarat kéne leszedni az égről, egy földi vagy ahhoz hasonló környezetű bolygón (mint amilyen példának okáért a Mars is), hamar a fegyverek válnának olvadt fémtömbé. Ugyanez igaz a puskákra is. Kísérleteztek gyalogsági lézerfegyverrel, de ahhoz, hogy hatékonyan hűthessék, a katonának hűtőládát kellene cipelnie a hátán. S még így is csupán tíz, maximum húsz lövést adhatna le, azt is egyesével, több másodperces kihagyásokkal. Ekkora hevülne fel annyira a fegyver, hogy a baka már kesztyűben sem tudná megfogni. Ellenben egy Heckler-Koch HK G42-be (én ilyet használtam), vagy a Colt modell M20-ba százötven darab tíz milliméteres, robbanófejes, szabvány acélmagvas töltényt tehettünk, és három tárnyit lőhettünk el folyamatos tüzeléssel, mire annyira átforrósodtak, hogy puszta kézzel ne tudjuk megfogni. Azt hiszem, beláthatják, nincs olyan katona, aki ne a gépfegyverekre szavazna. Nem mellesleg, az enyém csöve alá még egy M-90-es pumpás gránátvetőt is illesztettek. De azért használtunk lézerfegyvert is, a tankjainkra és hadihajóinkra olyanokat is szereltek? egyebek mellett. No, visszatérve a leszállásra. A holtidő lassan a végéhez közeledett. Végignéztem a körülöttünk repülő leszállóegységeken. Úgy néztek ki, mint a lábukat maguk alá húzó lódarazsak, főleg, miután a légkör áttörése után kinyitották szárnyaikat. A pilótafülke volt a fej, az utastér a tor, a PW4000-es hajtómű pedig a potroh. Régen ehhez hasonlók hajtották meg a nagy utasszállítókat. Aztán ott voltak a harckocsikat szállító leszállóhajók, melyek leginkább egy nagyra nőtt szarvasbogárra emlékeztetett, aminek mind a hat lábára rátapadt egy-egy mutáns babszem. Ezek volnának a siklótankok. Tényleg babszemre emlékeztetett a testük, melyből egy hosszú, és négy rövid cső meredt előre. Két gépágyú, két lézerágyú és a lövegtorony. Némelyiken a gépágyút rakétaindító állványzattal cserélték fel. Mellettük pedig, pontosabban, az őket cipelő leszállóhajó belsejében ott volt a többi harci gépezet, mint szállító siklók, tehersiklók és robogók. A csapatszállítók között apró, egyszemélyes vadászgépek döngicséltek. Hagyományos vadászgépeknek tűntek. Igazság szerint, nem sokat változtak a XXI. század elején épített gépekhez képest. Leszámítva, hogy ezek képesek voltak űrrepülésre. Helyből fel és leszállást biztosító STOVL rendszer, melyet a 2000-es évek elején kifejlesztett F-35-ös vadászgép rendszeréből örököltek meg. Bár nem vagyok szakavatott a témában, de ahogy anno egyszer egy pilóta elmesélte, ez annyit tett, hogy a törzsben is volt egy hajtómű, mely a függőleges le- és felszállást segítette. Illetve, a farka végén a két függőleges vezérsík között egy ide-oda ?csóválható? hajtómű volt. Később az űrvadászgépek (az SF-12-esek) is ezzel a rendszerrel lettek felszerelve. Fegyverzetük pedig még mindig rakétából és gépágyúból állt, igaz, már mindent a törzsön belüli rekeszekben tároltak. Szóval, ezekből a méretes lódarazsakból, szarvasbogarakból és őseikre emlékeztető vadászgépekből nyüzsgött vagy ezer, sőt, annál is több az égen. Körülöttünk mindenütt. Mintha bedugult volna az égi sztráda. A vörös talaj előtt, a rózsaszín égen lenyűgöző látványt nyújtottak. Az emberiség történelmének legnagyobb offenzívája volt ez. - Radarkapcsolat ? jelentette a másodpilóta. Azonnal az érzékelők monitorára sandítottam (nem, semmi közük nem volt a radarhoz, de a katonai szlengben megmaradt régi megnevezésük). A mi gépeinket jelölő sok-sok zöld pötty előtt számtalan vörös pont jelent meg. Az ellenség vadászgépei. Nagyot nyeltem. A torkomat szorongató félelem pár pillanatra elakasztotta a lélegzetem. A mi vadászaink is érzékelhették a támadókat, mert felgyorsítottak és kiváltak az alakzatból. Előre megláttuk az első robbanásokat. Valahol a távolban, talán kilométerekre tőlünk, megkezdődött az első bolygóközi háború második felvonása. Az agresszorokból védők, a védőkből agresszorok lettek. Milyen vicces a sors. - Kis szerencsével megússzuk a vadászokat ? mondta a pilóta halálos nyugalommal. Jó neki, én idegességemben a szám szélét harapdáltam. Egy rakéta húzott el a hajónk orra előtt és csapódott bele a harmadik szakasz gépébe. Azonnal darabokra robbantak. A lökéshullám kibillentette a járművünket. A felvillanó tűztengerben szinte láttam a katonáim arcát. Francba, máris elvesztettem kilenc embert, pedig még benne sem voltunk a sűrűjében. Ennyit az optimizmusomról, arról, hogy nem vesztek el senkit. Dühösen a falba öklöztem. A kesztyű elnyelte az ütés egy részét, de így is eléggé fájt, hogy a dühöm eloszoljon. Higgadtnak kellett maradnom, amennyire csak lehet. Valamivel előttünk és alattunk több gép is beleszállt a légvédelmi tűzbe. A füstpamacsok úgy festettek, mint milliónyi repülő fekete bárány. És egyre közeledtek, ahogy száguldottunk a talaj felé. A légvédelmi tűz függönyt borított az égre. Alatta pedig ott terebélyesedett Phobos városa. Egyelőre még csak egy szürkésbarna folt volt a vörös placcon, de hamarosan megláthatjuk a két-három emeletes régebbi acéllemez és újabb vöröskő házakat, a mesterséges kerteket, parkokat, és a durva betonutakat. Elértük a légvédelmi ágyúk lőtávolságát. Besuhantunk a füstpamacsok közé. Minden felé légvédelmi gránátok robbantak, ahol mégsem, ott a jelzőfényes lövedékek szaggatott vonala állta utunkat. A pilótánk megfeszült idegekkel kerülgette az égi? azaz, földi csapásokat. Egyre sűrűsödött a füst, a robbanások pedig folyamatosan villogó fényeffektekként adták meg a hangulatot. Olyan volt, mintha éjnek évadján hatalmas vihar tombolna a tengeren. Mindenütt villámok, a szél és a hullámok rángatják a hajót? csak éppen villámok helyett robbanások voltak és szél meg a víz hulláma helyett a lökéshullám dobálta a hajónkat. - Ezt nézni is rossz ? nyögtem, bár nem tudtam biztosan, hogy kimondtam hangosan is. - Maga nem akart bekötött szemmel leszállni ? szisszent fel a pilóta. Minden idegszálával arra koncentrált, hogy épségben levigyen minket. - Akkor jó ötletnek tűnt ? vágtam vissza, meredten nézve a tűzijátékot. Közben tudatosan próbáltam elengedni az üléseket. Az ujjaim már fájtak, annyira erősen szorítottam a háttámaszokat. Nyelni próbáltam, de a szám kiszáradt. Nem is baj, a torkomat fojtogató gombóc miatt amúgy sem tudtam volna. A mellkasomban is volt valami. Talán a jeges félelem, az feszítethette annyira. Rettenetes érzés ott lenni a légvédelmi tűz kellős közepén egy baromi jó célpontot nyújtó hajóban, s egy ismeretlen emberre bízni az életed. Se irányítás, se remény. Csak fohász, buzgó imádkozás, hogy egy darabban érjünk le. Érdekes, tűzharcokban sosem rettegtem úgy, mint mikor a leszállóhajókban lőttek rám. Valószínűleg azért, mert akkor valamelyest irányíthattam a dolgok menetét, ilyenkor azonban csak tehetetlen szemlélője voltam az eseményeknek. Kip-kop-kip-kop? zongorázott végig egy gépágyú a hajó oldalán. Egy, max két másodperc, ennyi ideig tartott a kopogás. Az egyik golyó a szemem előtt suhant el. Bejött a hajóba és kiment. Mintha a jármű fala ott sem lett volna. Öt milliméter, és lyukat üt a sisakomba. Öt centi, és letépi a fejemet. Egy másik lövedék a mennyezeti konzolok közül zúzta szét az egyiket. A harmadik a pilóta fejét vitte szét. A golyó a hónaljánál ment be, és a feje búbján jött ki. A nő nem sikoltott, szerintem nem is érezte. A másodpilóta és én is csak annyit érzékeltünk, hogy felugrott, a hevederek visszarántották, valami vérpermetet szórva kiröppent a sisakja tetején, ő pedig elernyedt az ülésben. Ennyi volt. - Bassza meg? bassza meg? bassza meg? - kántálta halkan a másodpilóta üveges tekintettel meredve halott társára. Nekem is beletelt pár pillanatba, míg eltudtam szakítani a tekintetem a fejem mellett elhúzó golyó ütötte lyuktól. Ez jobban sokkolt, mint a pilóta halála, bármilyen érzéktelenül is hangzik. Ő túl sokat nem jelentett számomra, most láttam először. Ellenben magammal. Fenébe is, öt centire voltam attól, hogy úgy járjak, mint az a nő. Ha csak egy kicsivel gyorsabban megy a hajó, vagy más szögben áll, esetleg a tüzér fél pillanattal később húzza meg a ravaszt? most én feküdnék a műszerpulton vértől vörös sisakrostéllyal, élettelenül. - Bassza meg? - a másodpilóta hangja végre átjutott sokkomon. Még mindig halott társát bámulta, a gép meg csak úgy ment a nagyvilágba. - Hé! ? Rivalltam rá torkaszakadtamból. Reméltem, hogy sisakom nem halkítja le túlságosan a hangom. A fickónak szüksége van a kizökkentésre. Biztos ami hót ziher alapon megragadtam a vállát és megráztam. Ha a hangom nem is, ez hatott. Végre rám nézett. ? Ő halott. Felejtse el és vigyen le minket, vagy mi is megdöglünk ? menetirányba fordítottam. Mintha rongybaba lenne. Istenem, segíts le minket egyben. ? Tegye le a gépet. - Értettem ? mondta színtelen hangon. Nem tudom, hogy megnyugodott-e, vagy csak elpattantak nála a húrok. A sisak miatt nem láttam a szemét. Reméltem, az előbbi. Megfordultam és visszamásztam az utastérbe. Ott sem fogadott felemelő látvány. Több lyukon át szűrődött be a fény. Botelho a bal oldalajtónak dőlve kuporgott. Először azt hittem, eltalálták, de nem láttam vért. Legnagyobb meglepetésemre, Drago hadnagy állt mellett. - Mi történt? ? Kérdeztem, átfurakodva a többieken. Éreztem a remegő testüket. Mindenki retteget, még a veteránok is. - Pánik ? mondta Drago. ? Sokkot kapott, azt hiszem. Motyog valamit, de nem értem. - Elől mi a helyzet? ? Kérdezte Alyssa. A hangja elárulta: megneszelt valamit abból, ami a pilótafülkében történt. Nem csoda, később vettem észre, hogy a pilóta vére a bal karomra is ráfröccsent. - A pilótának annyi ? ezzel nem javítottam a kedélyállapoton, de nem volt mit szépíteni. Álomszuszékhoz fordultam. ? Állítsa talpra, ha tudja. - És ha nem? - Akkor itt marad ? mondtam szenvtelenül. A leszállóegységek a gyalogság kirakása után fölemelkednek a légkör határáig, vagy visszatérnek az anyahajóra. Attól függ, mennyire sérült az adott gép, vagy mennyire szarta össze magát a pilótája. Szóval, ha Botelho nem lesz harcra kész a talaj elérésekor, akkor a hajón lesz a legnagyobb biztonságba? nagyjából. Vörös fény árasztotta el az utasteret. Oké, tehát a talaj közelébe értünk. Még pár másodperc, és megáll a hajó, kitárulnak az ajtók, felvillan a zöld fény és az irányítás újra a kezemben. Ideje lesz már, a szűk utastér kezdett fullasztó lenni. Még a sisak szűrőjén át is hallottam a hajó körül robbanó töltetek puffogását, ami egyáltalán nem nevezhető nyugtatónak. Halk zúgást csapta meg a fülem jobb és bal oldalról, enyhén fentről. Bekapcsolt a VTOL rendszer. Az apró oldalsó fúvókák függőlegesbe fordulnak, majd szépen leeresztik a gépet a talajra. A lábam alatt a hajó érezhetően lassult. Aztán egy zökkenés, és már tudtam, megérkeztünk. Hál? istennek. - Lent vagyunk ? hallottam a pilóta remegő hangját a fülhallgatómban. Szavaival egy időben kitárultak az ajtók. A vörös fényt zöld váltotta fel. ? Tűnjetek innen! Nem is tudnál marasztalni. - Mozgás ? adta ki a parancsot Alyssa, miközben kiugrott a hajóból. Csizmája keményen koppant a vörös, homokos sziklán. Kilépett oldalra, majd intett nekünk. - Gyerünk, gyerünk, gyerünk ? mondta erélyesen, de egyáltalán nem üvöltve. Szavai ösztökélően hatottak, katonáim sorban ugráltak ki az utastérből. Gyors pillantást vetettem Álomszuszékra, aki még mindig Botelhot próbálta élesztgetni. Hiába, a tizedes csak még jobban összekucorodott, ahogy meghallotta a kinti pokol zajait. Ennyit róla, egy újabb katona mínuszba. De ő legalább még túlélheti. Megragadtam a hadnagy karját és kitessékeltem a gépből. Ha valamit megtanultam a háborúban az az, hogy a leszállóhajók az égen repülő céltáblák, a földön biztos koporsók. - Hagyja, neki vége ? úgy értettem, a bevetésének vége, de azt hiszem, a hadnagy félreértett. Mindegy? Kilöktem Álomszuszékot, majd utána vetettem magam. A pilóta figyelhetett, mert alig rugaszkodtam el a hajó padlójától, már hallottam a feldübörgő hajtóműveket. - Én elhúztam ? mondta, és húzott is, mint a vadliba. Mire talajt fogtam, már méterekkel a fejem fölött volt. Kedves, hogy megvárt. Féltérdre ereszkedtem, kibiztosítottam G42-esem és magam elé tartva felmértem a poklot, ahová majdhogynem szó szerint beestem. Az első, ami eszembe jutott egy pár órával ezelőtti beszélgetés volt Strauss őrnaggyal. Megkérdeztem, mire számít a hadművelettel kapcsolatban. Ő egy kérdéssel felelt: Láttam-e a Ryan közlegény megmentése című filmet. Az eredetit, nem a remake-t. Igennel feleltem. Erre annyit mondott: Az elején a partraszállás nem semmi. Mindketten tapasztalt bakák vagyunk, szóval tudjuk, hogy az, amit ott bemutattak, közel áll a valósághoz. Valahogy olyan lehetett a D-nap akkor, 1944-ben. De félek belegondolni, milyen brutális lesz az a film, ami a mi D-napunkról fog valóságosan megemlékezni. Most azt gondoltam, mi a francnak gondoljak bele. Éppen átéltem. Ameddig a szem ellátott katonákat lehetett látni. A város határát alkotó szélfogó falak nem lehettek messzebb ötven méternél, de nekem (és szerintem mindenki másnak) legalább egy kilométernek tűnt. Totálisan sík, fedezékektől mentes terepen kellett átszaladnunk, miközben a városból fátyolfüggönyként zúdult ránk az ólom gépágyúkból, géppuskákból és aknavetőkből. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a becsapódó gránátok takaros tölcséreket hagytak, illetve jó pár landolóhajó és tank felrobbant leszállás előtt vagy alatt, így a roncsaik fedezékül szolgálhattak. És higgyék el, ha azt mondom, mocskosul sok romhalmaz volt már ott. Mögöttük pedig katonák tucatjai kuporogtak, akárcsak a bombatölcsérekben. Rangtól, nemtől és kortól függetlenül próbálták bepréselni magukat a legkisebb dudor mögé is, reménykedve, hogy ott biztonságra lelnek. De láttam olyat is, aki szabályosan kilökte a társát, hogy a helyére kucorodhasson, pont egy pillanattal azelőtt, hogy egy géppuska végigpásztázott a roncson. Ő életben maradt, a fickó, akit kilökött a fedezék mögül, nem. Pokol? fenét, az üdülő ehhez képest. Figyeltem, ahogy több katona, félelemből, kötelességből vagy a kutya tudja mi okból rohant a város felé. Nem törődtek azzal, hogy sorban kaszálják le őket. Vissza sem néztek, csak rohantak előre, a halálba. Mások tettükön felbátorodva szintén előre nyomultak, hasonló balsorssal. Aknák robbantak, leszállóegységek estek le az égről, tankok szakadtak darabokra. Néha elzúgott felettünk egy-egy ellenséges vadászgép, nyomukban a mieinkkel, és gépágyújával végigszántott rajtunk. Aratott a halál. A vörös homok keveredett a sötét vérrel. Én pedig ott voltam a kellős közepén. Mit tehettem volna? Legszívesebben a struccpolitikát követve a homokba dugtam volna a fejem. Ott sem akartam lenni. Vagy én is kilökhetnék valakit egy bombatölcsérből, esetleg a roncsok mögül. Fedezékben várhatnám meg a végét. Még jobb lenne felugrani egy indulni készülő leszállóhajóra, ahogy az a katona, aki alig tíz méterre mellettünk zuhant vissza a földre és szegte a nyakát. Felkapaszkodott egy hajóra, de nem találhatott biztos fogást. Pech? pech? már megint ez a flegmaság, mint a pilóta halálakor. Ennyire érzéketlen lettem? Ennyire nem zavar a halál. Sajnos igen. Vagy ez, vagy megkergülök. Ha minden halált magamra vennék, már a halántékomhoz emeltem volna az oldalfegyverem. Ezt a mókát ép elmével csak közönnyel lehet átvészelni, szerintem. Ráérek bánkódni a saját embereim miatt, mit törjem magam olyanokért, akiket nem is ismerek? Elég nekem az ő haláluk terhét cipelni. Kilencen már odavesztek, és ki tudja még hányan. Körbenéztem. A szakaszom tagjai körülöttem a földön feküdtek. Csak ők. Senki mást nem láttam a századomból. Hova lettek? - Száz! Mi a büdös isten nyilát csináljunk? ? üvöltötte Alyssa. - Emeld a segged és nyomulj előre ? kiabáltam vissza. A hangzavartól még a szűrőn át, a rádión keresztül is alig hallottuk egymás hangját. Itt mondott csődöt a technológia, és még valaki kérdezi, miért tanítják még mindig a kézjeleket. Ennek fényében el is mutogattam, hogy húzzák a belüket a legközelebbi bombatölcsérhez. Az élre álltam és futottam. Sisakom plexién sorjáztak az adatok, de engem csak egy valami érdekelt. Az érzékelőn a sok kis zöld pont között próbáltam megtalálni az enyéimet, azaz a kék karimásakat. De csak heten voltak. Ott nyomultak mögöttem, tartva a lépést. Hol a francba vannak a többiek? Hol a századom? Csak mi értünk volna földet? Az utolsó pár métert röptében tettem meg. Bevetettem magam a legközelebbi bombatölcsérbe. Három katona már ott kuporgott, jelzésük szerint a 9. ezred Dog százada volt. Az nem jó, a 9. ezrednek kilométerekre kellett volna lennie tőlünk, valahol a város déli részén. Nekünk az északi kikötőket kellett bevennünk. Basszus, a pilóta eltévesztette a landolózónát? Mire ezt végiggondoltam, az embereim hozzám hasonlóan beröppentek. Időben, Nicot egy közeli aknarobbanás szele segítette be közénk. - Mindenki itt van? ? kérdeztem. - Ja ? felelte Drago hadnagy remegő hanggal, gyors szemle után. ? Közlegény, jól van? ? szavait Niconak címezte. - Csak szédülök ? felelte az újonc lihegve. - Rendben van ? a hadnagy a helyzethez képest meglepően hidegfejűnek tűnt. Nem látszottak rajta a pánik jelei. Ennek örültem. Lehet, hogy szabályzatmániás, de a gyakorlatban is megállja a helyét. Kissé ellentmondásosnak tűnt a fickó, bár nem először láttam olyat, hogy életveszélyben egy ember valami olyasmit tett, amit senki sem nézett ki belőle. - Hogyan tovább, százados? ? érdeklődött. Azért a hangja elárulta, hogy ő is összeszarta magát. Nem volt egyedül, rám is rám fért volna a tiszta alsógatya. A kérdésére pedig csak egy választ tudtam adni. - Nyomulunk ? és megdöglünk, tettem hozzá magamban. Ötven méter, leküzdhetetlen távolságnak tűnt. Kinéztem a kráter peremén. Egy hozzám hasonló századosnak dinnye módjára robbant szét a feje, nem messze tőlünk. Alig tíz méterre aknarobbanás tépett szét három katonát. Jobbra egy felcser próbált életet lehelni az előtte fekvő megcsonkított tizedesbe. Egy mellett elrohanó közlegény golyót kapott a nyakába. Pont a nyakába, csesszus, alig lehet látni a ruha alatt. Kétrét görnyedt. A felcser azonnal mellé térdelt. Egyszerre próbálta életre kelteni a fél-tizedest és elfojtani a közlegény spriccelő vérét. Mindezt úgy, hogy tökéletes célpontot nyújtott. Két másodperccel később le is kaszálták. Ennyit ért a hősiessége. - Előre ? adtam ki az ukázt, habozva. Komolyan fontolóra vettem a maradást. Minden zsigerem ezt követelte tőlem, én mégsem hallgattam a megérzésemre. Alyssa azonnal felugrott, nem sokkal lemaradva tőle Drago is talpra szökkent. Az őrmester megfordult, míg a hadnagy megtett pár lépést, s csak aztán torpant meg, hogy Alyssa példáját követve kitessékelje a többieket (beleértve a három 9. ezredbe tartozót srácot is) a kráterből. - Én nem uram ? hallottam egy ismerős hangot. Visszalestem a vállam fölött. ? Maradok. McGowan közlegény volt az. Egész testében remegett. Arcát könny áztatta. Zokogott. A sisakrostélyát hányásfoltok tarkították. Dehogy maradsz. Talpra küzdöttem magam, megragadtam a mellénye nyaki részét és felrántottam. A többiek már rohantak. Seggbe rúgtam. - Francokat! Ha itt maradsz, megdöglesz ? szavaim nem üres frázisok voltak. Addigra nyilvánvalóvá vált, hogy a bombatölcsérekben és a roncsok mögött sem élhetjük túl. A tüzérség bemért minket. Egyre nagyobb elánnal potyogtak a robbanékony lövedékek. És nem kis aknatűz volt ez, hanem nagy, tankokat is szétcincáló zárótűz. ? Belőttek minket! ? Magam után ráncigálva futni kezdtem. Pár lépés után McGowan már maga is rohant. El mellettem. Úgy futott az ellenséges tűz felé, mintha baráti erők lennének. Akárcsak én. Mint mindenki. Egyre többen jöttek rá, hogy a városon kívül már sehol sem biztonságos. Így hát futottak a város felé. És estek el sorban. Hol golyótól, hol a tüzérségtől. Az ellenséges repülők sem voltak restek ránk lőni. Hiába röpködtek a fejünk fölött a mieink is, nem zavartatták magukat. A tankok, amik még működtek, szintén a város felé tepertek. Fegyvereik folyamatosan ontották magukból a lövedékeket, gondosan ügyelve, nehogy baráti tűz miatt megöljenek közülünk is párat. Nem beszélve arról, hogy a városra csak óvatosan lőhettek, nehogy megsérüljenek a dokkok. Azokra úgy kellett vigyáznunk, mint a szemünk fényére. A hadihajóink ezért sem bombázták szarrá a város védelmét. Ráadásul még csak diverzáns alakulatokat sem tudtak bejutatni, mindet levadászták a légkörbe lépés után. Ezért nyomultunk mi, kvázi sok lúd disznót győz taktikával. A tankok azért oda-odapörköltek a városnak, a vadászaink is buzgón szórták a rakétákat a géppuskafészkekre és a tüzérségre, de ez csak annyit ért, mint halottnak a csók. Az ellenséges vadászok ritkították a tankokat és elvágták a saját vadászainkat a város védelmétől. Ja és persze, a tüzérség sem kímélte a tankjainkat... se minket? poklok pokla, ez a fogalom számomra új értelmet nyert. Figyeltem a szakaszom. Előttem rohantak, több katona között. Még senkit nem vesztettem el közülük, de nem ámítottam magam. Bármelyik pillanatban elfeküdhetnek, mint az az őrmester, aki fél pillanattal ezelőtt mellettem loholt, aztán fejét vesztve elterült. Vagy közénk lőhetnek egy gránátot, és szétszaggatott testtel hagyjuk magunk mögött ezt a világot. Pang? egy pendülés, s máris éreztem, ahogy a mars poros, puskaporszagtól átitatódott ritkás levegője beáramlik a sisakomba. A plexim kijelzői kialudtak. Mostantól csak a szememre hagyatkozhattam. Két szerencsém volt. Egy, csak a plexi elektronikája szállt el, szóval a sisak még működött. Tehát nem kellett kifulladástól tartanom (bár gyorsabban fog fogyni az oxigénem, és valószínűleg nehezebben kapok majd levegőt), valamint a rádióm is üzemképes maradt. Kettő, életben voltam, és azt hiszem, ez nagyobb szerencse. Már másodszor a mai nap. Milliméterekre került el a halál. Túl sok mázli ez egy akcióra. Valaki vigyáz rám. Isten, egy őrangyal, nevezzük bárhogy, nem tudom, de hálát rebegtem neki, annyi szent. S persze reménykedtem, hogy végig velem marad. Sajnos, Kusanagit elhagyta a szerencséje. A sorozat, ami engem csak érintett, őt telibe kapta, és szitává lyuggatta a mellkasát. Széttrancsírozott teste a földre zuhant, mint egy liszteszsák. Két másodperccel később McGowan is összeesett. Azt hiszem, őt egy orvlövész találhatta el. Szegény fiú. Lehet jobb lett volna, ha nem ráncigálom ki a bombatölcsérből? A büdös francba, alig volt hátra húsz méter. Ekkor egy akna csapódott mögém. Talán két lépéssel azelőtt még ott álltam, ahová betalált. A mellényemen kopogtak a repeszek, miközben a lökéshullám felkapott, aztán a földhöz vágott. A nyomomban loholó két katona nem volt ilyen szerencsés. Őket telibe kapta. Kész, ennyi volt, én itt maradok. Nem bírtam mozdulni, a félelem megdermesztett. Belém hasított az érzés, hogy elfogyott minden szerencsém. Elkerültem két golyót, egy aknát. Ha most megmozdulok, biztos golyót kapok. Megadtam magam a bénító pániknak. - Talpra, Száz ? ragadott karon valaki és felráncigált a földről. ? Megmondtam, hogy nem hagyhatod itt a fogad. Hálásan néztem Alyssára, miközben futásnak eredtem. A testem újra reagált, a rettegés köde elszállt a tudatomról. Nem mondom, hogy már nem féltem, de újfent képes voltam uralkodni rajta. Ami nem hátrány, mikor az ember körül golyók záporoznak, és a katonái számítanak rá. Elértük a szélfogó falakat. Az enyhén döntött, kétszintes házak magasságát verő acéllemezek a homok és a szél felfogására szolgáltak, a mai nap azonban száznyi katona legjobb barátai lettek. Végre biztos fedezékben. Körbe néztem. A tíz méter széles fal mögött egy századra való ember kezdett összezsúfolódni. Csak nem az én századom. Sőt, még csak nem is az ezredem. A 7-esből senkit sem láttam a szakaszomon kívül, de voltak itt a 9-esből, és a 12-esből. Valaki nagyon elszúrt valamit, és gyanítottam, hogy nem mi. Na mindegy, a feladat még így is adott. Annyi a különbség, hogy a szakaszommal át kell verekednünk magunkat a városon. Mi sem egyszerűbb? nagyon remélem, hogy a századom többi része jó helyen van és teszik a dolgukat. - Ennyi? Ennyien jutottunk idáig? ? kérdeztem. ? Halljam a neveket ? muszáj volt, működésképtelen sisak nélkül nehezebben tudtam felismerni a teljesen egyforma ruházatot viselő katonákat. Semmi egyedit vagy kirívót nem viselhettünk, nehogy megkönnyítsük az orvlövészek dolgát a tisztkeresésben. - Drago hadnagy, jelen. - Trip A jelen ? a hangja dühös volt. - Hasseltrop él és virul, de elhagytam a géppuskám ? mondta az oldalfegyverét szorongatva. - Én is megvagyok? és hozzáfűzném, hogy ez a buli nagyon szar ? ez Verbs volt. Próbált vidámnak tűnni, de a hangja már egyáltalán nem tűnt annak. - Behemót, megvagyok ? lihegte Nico. A mellény háti részén egy kisebb rés tátongott. Amikor becsapódott mögé az akna, megsérülhetett a tartálya. Így most kénytelen volt a Mars ritkás, poros levegőjét szívni. - Kuka? azaz Maxell közlegény jelen ? adott hírt magáról Maxell. Vártam egy kicsit, hátha rám szól még valaki. Jó lett volna hallani McGowan és Kusanagi hangját is, de hiába. Ők már halottak voltak. Hat ember, velem együtt hét. Kettőt idelent vesztettem, kilencet láttam meghalni leszállás közben. Tizenegy ember, és még csak most kezdődött a harc. Francba. Dühömben a könyökömmel megütöttem a szélfogót. - Jól van ? átnéztem az embereimen. Három céltalanul leskelődő közlegényre böktem, akik mellénk soroltak be. ? Ti! Kik vagytok? - Albert Hitchens közlegény, de mindenki csak Hitchnek hív ? felelte az első, hozzánk legközelebbi. A sisak alatt egy szeplős vörös srác nézett vissza rám. - Éva Farkas közlegény, 101-es, E század ? a jobbján álló Hitchre és a balján álló, számomra még ismeretlen férfira bökött. ? Mindhárman ? végre valami információ. Mi a 102-es Gyalogsági hadtestbe tartoztunk, szóval a 101-esekkel közel egy helyen, a város északi részén kellett volna landolnunk. - Hát maga? - Tchéky Karyo közlegény ? biccentett felém a körszakállas, nagy bociszemű fickó. - Ez meg miféle név? ? kérdezte Verbs. - Török. - Oké ? fújtam le rövid úton az ismerkedést. ? Hitch, Farkas? - a töröknél megálltam, mert nem jegyeztem meg, hogyan kell kimondani. Legyintettem és lerendeztem annyival, hogy ? TK. Mostantól velünk vagytok. - És magukban kit tisztelhetünk? ? kérdezte TK. - Václav Nykl százados, 102-esek, A század ? kurtán tisztelegtem feléjük. Alyssára, majd Álomszuszékra böktem. ? Ő Trip A őrmester és Álom? - elharaptam a szót. Talán a hadnagyot nem a gúnynevén kéne bemutatnom. ? Drago hadnagy. A többit később ? valahogy se a hely, se az idő nem volt alkalmas a bratyizáshoz. Miután újra teljessé tettem a szakaszt, figyelmemet ismét a háborúnak szenteltem. Mögöttem az újak még megismerkedett a többiekkel, míg én kikukucskáltam a fal mögül. A helyzet nem volt teljesen reménytelen. A legelső ház (melyet már a marsi vöröskőből építettek, és nem szabványgyártott acéllemezekből tákoltak össze), úgy húsz méterre lehetett. Szerencsére, úgy száz évvel ezelőtt valakiben felmerült, hogy légkört nem csak az atmoszféra processzorokkal lehet teremteni, mi több fenntartani, de növényzettel is. Így a városokban minden talpalatnyi helyet beültettek bokrokkal, fákkal, fűvel, virágokkal. Természetesen génmanipulált, az alacsonyabb gravitációhoz és ritkább légkörhöz igazított növényzet volt. A tudósok szerint ezzel a módszerrel legalább száz évvel kevesebb időbe fog telni a Mars teljeskörű terraformálása. Mondjuk katonai szempontból ez csak egy érdekesség volt, ami átfutott az agyamon. A vöröses növényzet (ezen a bolygón egy idő után valahogy minden bevörösödik, még a kolonizáció elején épített acéllemezházak is rozsdabarnák voltak, pedig szürkének kellett volna lenniük), különösen a fák, számomra inkább mint fedezék tűntek hasznosnak. Szép vastag tölgyek. Marsi tölgyek. Jó sűrűn ültetve. A város és a szélfogók közti placcot kvázi egy tölgyerdő fedte le. Egyedül a két sávos autóutakkal megegyező méretű betonösvény volt nyitott, de azon menjenek a tankok. Eztán felmértem, mi vár ránk az erdőn túl. Az sem dobta fel a napomat. A főbb útvonalakat vaskos torlaszok zárták el, mögöttük két-három, egyes helyeken négy Kord 12.7 9P50-es géppuskát állítottak fel. Ezekből némelyik háztetőn is láttam párat. Az ablakok többségében pedig lövészek ültek AK-170-es gépfegyverrel vagy DSR-Precision DSR 70 mesterlövészpuskákkal. Ez a menet sem lesz sétagalopp. A géppuskák elég nagy kaliberűek voltak ahhoz, hogy forgáccsá aprítsák a fákat, még ha nem is azonnal. A lövészek meg egyenként ritkíthattak meg bennünket, mikor két fa között vagyunk. Elsőnek semmiképpen sem szabadott mennünk, mert akkor mindnyájan az orvlövészek áldozatai lettünk volna. Túl későn meg azért nem indulhattunk, mert nem maradt volna fedezékünk. Nehéz ügy. Visszanéztem a landoló zóna felé. Még mindig özönlöttek a leszállóhajók, pakolták kifelé a katonákat, harcjárműveket. Az emberek fedezékről fedezékre haladva, a tüzérségi és géppuska tűztől halálra válva araszoltak előre. Viszont nekik már könnyebb dolguk volt. Abban a pár percben (max tizenöt), amíg mi elértük a falakat, többszörösére nőtt a kilőtt leszállóhajók és tankok száma. Akár roncsról roncsra haladva is elérhették volna a szélfogókat. Nem beszélve a bombatölcsérekről, melyekből már biztos több volt, mint ezer, azon az ötven méteren. Kicsit irigyeltem őket, holott ők is úgy hullottak, mint a legyek. A tüzérségnek mi csak az elejét kaptuk meg, míg ők a javát. Megráztam a fejem. Volt jobb dolgom is. A szélfogó fal kényelmes helynek bizonyult, mert védett a golyóktól és a tüzérség oda nem tudott belőni (a fal meg elég vastag ahhoz, hogy ne lehessen szétbombázni). Viszont, egyre többen gyűltünk össze, és hamarosan nem lesz már egy talpalatnyi hely sem. Szóval lassan ideje továbbindulni, bármennyire is jó hely volt az a szélfogó. Önkénytelenül felnevettem. A biztos fedezéket akartam feladni a golyózáporért, csakhogy mások beférjenek a fal mögé. Tragikus módon viccesnek tűnt. Embereim furcsálló tekintete közepette újra kilestem. Több katona is szaladt már a fák között, akiket újabbak követtek. Jól van, megindult a roham. Ösztöneimre hallgatva még vártam pár másodpercet, hogy jó sokan legyenek köztünk és a város között. Mindnél több az ember, az orvlövészeknek annál több dolguk van, és annál kevesebb az esélye, hogy mi kapjuk a golyót. Plusz az előtted rohanó ember felfogja a neked szánt lövedéket. Borzasztóan hangzik, de ez akkor ott átsuhant az agyamon. Pont, mint Kusanagi esetében. Nem tetszett a gondolat, ám akkor is tény. Ha nem előttem fut, már halott lennék, és basszus, hálát adtam istennek, amiért ő halt meg és nem én. Aztán az egyik részem ezt rögtön meg is bántam. Gondolatmenetemet Verbs szakított félbe. Jobb is, valószínűleg még hosszú másodpercekig lelkiztem volna rajta. - Most mi lesz, megyünk, vagy maradunk, vagy mi van? ? Hangja elárulta, hogy rettenetesen félt, még ha próbált is kedélyesnek tűnni. Ő így leplezte. Én meg úgy, hogy flegma voltam. Vagyis próbáltam az lenni. - Figyeljetek ? szólaltam meg és leütöttem néhány billentyűt a bal alkarpanelemen. Reméltem, hogy csak a plexim halt meg, és nem az egész ruha elektronikája. Mivel a gombok még világítottak, így reményem nem tűnt alaptalannak. Fegyverem kameráját (mely az optikai célzó és távcső is volt egyben) összekapcsoltam a többiek sisakjával. Aztán kidugtam a puskát a fedezék mögül. Ez volt az általános módszer a kémlelésre, csak sajnos plexi nélkül nekem a hagyományos eljárásra kellett fanyalodnom. Nem kell ecsetelnem, melyik volt a biztonságosabb. ? Mint látjátok, a főutakat elzárták és erősen védik. Balra viszont, úgy harminc méterre van egy keskeny sikátor. Oda megyünk. Kis szerencsével bevezet a barikádok mögé. - Nagyon szűk az a rés uram ? magyarázta Alyssa. ? Libasorba férünk csak be. Ha valaki van a végén, könnyedén lekaszálhatja az egész szakaszt. - Én is ebben reménykedem ? bontottam a kapcsolatot a fegyverem és a sisakok között. - Miben, hogy lekaszálnak? ? Hökkent meg Maxell. Szegény srác, így is halálra volt ijedve, de azt hiszem, szavaimat hallva már az ájulás környékezte meg. - Fenét ? ráztam meg a fejem határozottan. ? Abban, hogy ők is úgy vélik, mint mi, és ezért nem védik semmi komollyal. Láthatjátok, senki nem megy arra, mindenki a főúttal vagy a szélesebb mellékutakkal próbálkozik ? visszafordultam a fal széle felé. ? Készüljetek. Fáról fára haladunk, de folyamatosan mozogjatok és tartsátok a lépést. Ne fussatok egyenesen. Még egyszer átgondoltam a tervet. Cik-cak, fa-fa, elkerülni a géppuskákat és az orvlövészeket, elérni a házakat. Ott már biztosabban mozoghatunk. Be a sikátorba, remélem nem egyenes, hanem legalább egy kanyar van benne. Akkor még ránézhetünk a főútra, mielőtt kilépnénk. Kinéztem, pont egy pillanattal azután, hogy egy golyó koppant ott, ahová a fejemet akartam dugni. Nem lett volna halálos, mert a falat érte, de a pleximet megrepeszthette volna. A sisakomon tátongó lyuk miatt már így is teli volt homokkal az arcom, a nyakam, az orrom és a szám (el se hinnék, hogy egy pár centis lyukon mennyi homok befér), de ha a plexi megsérül, akkor le kell vennem a sisakot, hogy lássak. S már így is nehezebben vettem a levegőt, úgy meg aztán fel is adhattam volna a játékot. Az egyik géppuska kifogyhatott a lőszerből, mert egy sávon most egyenesen rohantak az emberek, elkerülve a fákat. Az orvlövészek még aprították őket, ám egyikük sem törődött velük. Biztos olyan közel akartak jutni a barikádokhoz, amennyire csak lehet, mielőtt a géppuskát újratöltik. Nekem is ez tűnt a megfelelő időnek a kitörésre. Kiléptem a fal mögül és futásnak eredtem. A többiek egy lépéssel lemaradva követtek. Főként jobb felé húztam, néha beiktatva egy-egy véletlenszerű irányváltást, hogy az orvlövészek ne számíthassák ki a mozgásom. Így is kiszúrt magának valaki, mert éreztem, ahogy a lábam mögött golyók szaggatják a talajt. Jól ösztönzött a még gyorsabb futásra. Egyik fától a másikig, sehol sem töltve egyetlen szempillantásnál többet. Ez éppen elég idő volt arra, hogy a rám pályázó orvlövészek új célt keressenek, viszont nem volt elég hosszú, hogy egy géppuskás úgy döntsön, a fedezékem lebontásával öljön meg engem. Szóval, pont megfelelő ideig vártam, majd rohantam tovább. Így ment ez végelláthatatlannak tűnő másodpercekig. Húsz-huszonöt méter iszonyú nagy távolsággá válhat az ellenséges tűzben, miközben az ember fia össze-vissza cikázik. Legalább két percbe, ha nem többe telt, míg elértem a kiszemelt sikátor egyik falát alkotó ház oldalát. Legnagyobb meglepetésemre, Nico és Farkas már ott voltak. Mellettük vágódtam neki a falnak. Nem strapáltam magam a lassítással, a kőfal úgyis felfogott. Amint sikerült megállnom és hátamat a falnak vetnem, magam mögé tuszkoltam a két közlegényt. Belestem a sikátorba. Úgy tizenöt méter hosszú lehetett, nyíl egyenes, a végén jobb kanyarral. Tökéletes, már csak gyorsan be kell nyomulni, nehogy valamelyik lövész leadja a drótot, hogy egy szakasznyi katona itt készül behatolni. Paff, paff, paff, érkeztek meg az embereim sorban, az enyémhez hasonló lassítási stílusban. Végignézve rajtuk gyors számlálást tartottam. Csak nyolcan voltak. - Ki nem ért még ide? ? Lelkem mélyén éreztem, nem ezt a kérdést kellett volna feltennem. - Verbs, uram ? mondta Álomszuszék keserűen. ? Kapott egyet az arcába, amint kilépett a szélfogó mögül. Egyetlen pillanatra behunytam a szemem, és elmormoltam egy szitkot. Verbs színfoltja volt a századomnak, mindenki szerette. Ezzel tizenkettő halottam van, csak akikről tudok. - Rohadt szemetek ? fakadt ki Hasseltorp. Kissé meglepett. Nem az indulata, hanem az, hogy géppuskát szorongatott, pedig elvesztette. Lehet útközben felszedett egyet? Mindegy, a lényeg, hogy volt neki. - Indulás ? mondtam szenvtelenül. Előre indultam, de mielőtt besorolhattam volna a sikátorba, Álomszuszék visszarántott. - Önnek nem működik a plexije ? mondta. Meglepően határozottnak tűnt. Magabiztosabbnak, mint eddig bármikor. Jól félreismertem. ? A sarok mögül talán jobb, ha én lesek ki ? azzal, meg sem várva a belegyezésem, előre indult. Elismerően biccentettem. - Vao ? adta jelét meglepetésének Alyssa is. ? Nem rossz ? ő is annyira meg lehetett lepve, mint én. A hadnagyot követve besorjáztunk a szűk sikátorba. A mellényben alig tudtunk elférni. Nico például kénytelen volt oldalazva jönni. A sarkot elérve Drago kidugta a fegyverét mögüle, majd két másodperccel később visszahúzta és felém fordult. Egy szót sem szólt, csak mutogatott. Bár a sisak miatt nem hallhatták volna meg a beszélgetést, ilyen közel az ellenséghez megeshetett, hogy valaki rálel a frekvenciánkra és lehallgat minket. A hadnagy keze gyorsan járt, mintha csak karmester lenne egy koncerten. Valójában, ez inkább a jelbeszéd katonai formája volt. Két ember, jobb és bal oldalt, másfele figyelve. Aztán javaslatot tett a behatolásra. Bedob egy gránátot, majd utána indul, kitör jobbra, én menjek balra, aztán mind helyezkedjünk. Egyet értésem jeléül bólintottam, aztán hozzá hasonlóan mutogatva a tudtára adtam, hogy elsődleges célunk a barikádnál lévők eliminálása. Megértett. Még elmutogattam az akciótervet Alyssanak, aki továbbadta a mellette álló Maxell-nek, s a parancs így ment végig az egész társulaton. Amint visszaért a jel, hogy mindenki megértette (ökölbe zárt kéz, hüvelykujj felmutatva), megütögettem Drago vállát, jelezvén, indulhatunk. A hadnagy leakasztott a mellényéről egy gránátot, lehúzta a biztosító szeget, és áthajította a sarkon túlra. Magamban számoltam. Kettőig jutottam, mikor Álomszuszék (talán le kéne szoknom erről a névről) megindult. Háromnál robbant a gránát, megtépve a két ellenséges katonát. Négynél már én is a sarkon túl voltam. Hatnál jártam, mikor a hadnagy kiért a sikátorból, jobbra fordult és tüzelni kezdett. Hétre hátba lőtték és összeesett, ezzel egy időben én is kiértem és agyonlőttem Drago gyilkosát. Már ha a hadnagy megahalt. Plexi nélkül ránézésre nem tudtam megállapítani. A rádiója minden esetre elnémult, és nem mozgott. Sajnáltam, hiszen kellemesen csalódtam benne. Jóslataim ellenére állta a sarat, és nemhogy kijutott a hajóból, idáig kísért minket. Aztán egy időre el is felejtettem, hogy létezett. Bár a gyilkosát, aki bal felé a barikádoknál állt, lelőttem, ott még kilencen várakoztak. Négy géppuska, egyenként két ember (lövész és töltényfelelős), plusz még kettő, akik őket fedezték (ebből lőttem ki az egyiket). És ez csak a barikádok oldala volt, amivel foglalkoznom kellett. Jobbra (azaz nekem akkor már a hátam mögé) egyetlen pillantást tudtam vetni, de amit láttam, az nem tetszett. Mindegy, Alyssa jön utánam, majd ő foglalkozik velük. Engem meg addig talán senki nem lő hátba, mint Dragot. Vaktában tüzeltem, miközben élesítettem M-90-es gránátvetőm, egyúttal behúzódtam egy lépcsősor mögé. A rám zúdított golyók hangosan pattogtak a kövön, meg megtépve azt. A kavicsdarabok a sisakomon és mellényemen kopogtak. Közben hallottam, hogy Alyssa és Maxell is befutottak. Az őrmester jobb irányba tüzelt, a közlegény pedig az én irhámat mentette azzal, hogy a barikádot vette célba. Ezalatt mindketten elindultak az út túlvége felé, hogy ott keressenek fedezéket, egyúttal elvonva a tüzet a többiekről, és kereszttűzbe fogva az ellenséget. Ahogy a nekem szentelt figyelem lanyhulni kezdett, megragadtam a lehetőséget a barikád eliminálására. Kifordultam oldalra, a lépcsősor mellé. Ha most valaki várt rám, hulla vagyok. Szerencsére, nem számítottak arra, hogy kidugom a fejem. Vagy nem ott? mindegy, célra emeltem G42-esem és elsütöttem a gránátvetőt. Kapáslövéshez képest egész jól sikerült. A két belső géppuska közé ment a töltet. A robbanás kicsavarta a helyéről a két Kordot, egyúttal megtépte és szétszórta a lövészeket és töltényfelelősöket. Négyen azonnal meghaltak, a többi megsérült. Állapotuk ellenére (némelyiket nagyon megtépték a repeszek) próbáltak felállni, de ezt az esélyt nem adtuk meg nekik. Mindet agyonlőttük. Egyikünket sem izgatta, hogy több sebből vérezve fetrengenek a földön. A barikádot lerendeztük. Örömtelien meredtem a közepén tátongó takaros lyukra. Száznyolcvan fokos fordulatot vettem, mialatt átállítottam a rádióm a nyílt katonai sávra. - Az A92-es nyitva ? ordítottam bele, nehogy valaki ne hallja meg. ? Ismétlem, az A92-es nyitva ? közben reménykedtem, hogy ez tényleg az A92-es folyosó volt. Elméletben a város azon részén (a terepasztal és műholdas térképek szerint), ahol voltunk, annak kellett lennie. Visszaállítottam a rádiót és a sikátor széléhez húzódva tüzet nyitottam a belváros felől támadókra. Az embereim már mind kijutottak a mellékutcából és biztos fedezéket találtak. Örültem, csak Dragot vesztettük el, illetve Hitch kapott egy golyót a lábába, de sikerült behúzódnia egy alkóvba. Most pár percig nem mozdulhatunk. Tartani kellet a helyzetünk, míg a többiek odaérnek. Ha elvesztenénk, halomra lőnék a közeledőket. Egyre több nyomjelzős lövedék cikázott körülöttünk. Az ellenség be akarta tömni a lyukat a védelmükön. Nem csodálkoztam rajta. Nem tudom, hány utat sikerült megnyitni, ámbátor nem is számított. A rohamozó haderő olyan, mint a víz. Ha talál egy kis repedést, ahol betörhet, hamarosan baromi nagy lyukat csinál, és akkor aztán kemény munka betömni. - Egy Puma! ? Üvöltötte Alyssa. ? Egy Puma! Puma, azaz a T92-es tank beceneve. Már csak ez hiányzott. Három másodperc sem telt el, és már én is láttam a főútra forduló monstrumot. És pont ilyenkor nincs nálunk egy rohadt RPG. Azt Verbs hozta. A szörnyeteg, mely úgy nézett ki, mint egy nagyra nőtt, lábatlan bolha, az út fölött lebegve megállt. Nem szarozott, azonnal lőtt. Az ütő megállt bennem, a lélegzetem elakadt. Pont azt a lépcsősort trafálta el, ami mögött Alyssa és Maxell kuporgott. Dobhártyaszaggató robaj, hatalmas robbanás. Mindent ellepet a füst, kődarabok röpültek szerteszét. Meredtem bámultam a füstöt, próbálva meglátni azt a helyet, ahol Alyssa van? Szinte fel sem fogtam a szemem előtt elhúzó rakétát. A csapataink elérték a barikádot, és valakinél volt RPG. A Puma egy-kettőre a múlté lett. Egy katona is elrohant előttem, levetette magát Hasseltorp mellé, aki az út közepén feküdt, maga előtt felállított géppuskával. Az idegen katona is lecsapta a földre a saját SAW-ját, és folyamatos golyózáporral árasztotta el az ellenséget. A társaink pedig özönlöttek befelé. A házfalak mentén nyomultak előre, csupán a tárcserék idejére szüneteltetve a lövöldözést, egyre visszább szorítva az ellenséges tüzet. Megérkezett az első tankunk is. Én viszont nem mozdultam. Se én, sem a szakaszom többi tagja. Mind ugyanabba az irányba néztünk és vártunk. Visszafojtott lélegzettel, jómagam zakatoló szívvel. Ekkor merült fel bennem először, hogy talán mégsem volt annyira testi az a kapcsolat, ami Alyssa és köztem volt. A gondolattól, hogy meghalt, ledermedtem. A lassan elülő füstből egy alak tántorgott ki. Sajnos nem volt szabályos emberi forma, mégis Maxell bontakozott ki a homályból. A jobb keze, már ami megmaradt belőle, cafatokban lógott. A mellénye a testébe állt fémforgács volt csupán. A sisakja eltűnt, az állkapcsa egy része leszakadt. A bal bokája derékszögben kifordult, ő mégis járt rajta. Azt hiszem, semmit sem érzett. Üveges szemekkel, mint egy horrofilm zombija, úgy vánszorgott felénk. Még azok a katonák is ledermedtek a látványától, akik eddig rendíthetetlenül rohamoztak. - Kuka ? ugrott fel Nico, mikor Maxell összeroskadni látszott. Elkapta a fiút és vele együtt a földre kuporodott. A srác széttépett arcát óvatosan az ölébe helyezte. ? Istenem? - hebegte. ? Nyugi, rendbe hoznak. Maxell mondani akart valamit, vagy legalábbis úgy látszott. Csonka állkapcsa megrezdült, torkából véres buborékok közepette erőtlen hörgés tört fel. Aztán teljesen elernyedt, elnémult. Szerintem már akkor sem élt, mikor megláttuk. Képtelenség. Csupán agya utolsó neuronjai lehettek, amik még leadhatták a menekülés parancsát, és a teste motorikus funkciói végrehajtották azt. Az biztos, hogy mindaz, amit láttunk, már nem tudatos volt. Remélem. Miután Maxell meghalt, sikerült rávennem magam, hogy felálljak és odamenjek, ahová a tank lövedéke becsapódott. Senki sem követett. Gondolom, nem akartak szembesülni azzal, amivel én kénytelen voltam. Mint századparancsnoknak, tetejében a szakasz utolsó rangidős tisztjének, ha másnak nem, hát nekem meg kellett győződnöm az őrmesterem állapotáról. Szívesen cseréltem volna bárkivel. A gyönyörű nőből, akit csak Trip A-nak becéztünk, nem sok maradt. Mellkastól lefelé ketté szakadt. Gondolom a lépcsősort szétcincáló lövedék ott találta el. Egykor gyönyörű arca helyén csak véres massza volt. Kezei könyöktől lefelé hiányoztak. Azt hiszem, azonnal meghalhatott. - Uram ? érintette meg valaki a vállam. Oldalra tekintettem. Egy hassal néztem farkasszemet. Ekkor döbbentem rá, hogy térdelek. Észre sem vettem, hogy összerogytam. Se azt, hogy eleredtek a könnyeim. Szerintem, pár percre kikapcsoltam. Alyssa földi maradványainak látványa képszakadást okozott, mintha túl sok alkoholt ittam volna. - Uram ? ismételte meg a hashoz tartozó hang. Hasseltorp volt az. Holland akcentusát ezer közül is megismertem volna. Leguggolt mellém, együttérzést sugározva átkarolt. ? Jöjjön ? intett a fejével. Tekintetével gondosan kerülte Alyssa maradványait. Felsegített. Erőszakot kellett vennem magamon, hogy elszakítsam a tekintetem a holttesttől. Levettem a sisakom, és letöröltem könnyeim. Valószínűleg jól összemocskoltam amúgy is poros arcom, de nem érdekelt. Inkább kerestem valamit, aminek figyelmet szentelhetek, máskülönben újra Alyssara gondoltam volna. Rá és a családomra. A veszteségeimre. Ez rohadt háború? újabb szerettemet vette el. Átkozott marsiak, mi a francért kellett megkezdeniük ezt? Miért? És nekünk miért nem volt elég a Hold visszafoglalása? Üvölteni akartam, gyilkolni. Azonban egyetlen ellenséges katona sem volt a közelemben. Így hát csak a sisakomat vágtam a földhöz, beleadva minden gyűlöletem, minden keserűségem. Hasseltorp végig mellettem állt. Támogatott. Elhúzott a holttest közeléből, át az út másik oldalára. Néhány felcser már serényen ténykedett. Éppen Drago hadnagyot tették fel egy hordágyra. Mellettünk tankok kíséretében katonák rohantak a város belseje felé. A sisak hangszűrői nélkül most teljes erejéből hallhattam a háború zaját. Fülsüketítő volt, de segített elterelni a gondolataim. - Hogy van? ? Kérdeztem Hasseltorptól. Nem felelt. Fülével megütögette a sisakja fülrészét. Értettem a célzást. Felkaptam a földről saját sisakom, kihalásztam a fejhallgatóval összekötött mikrofont, és a fejemre illesztettem. Becsatoltam a nyaki csatlakozóba, majd újra feltettem a kérdést. ? Hogy van a hadnagy? - A doki szerint túléli ? szomorúan lebiggyesztette a száját. ? Viszont? nem tudja mozgatni a végtagjait. Bólintottam. Szóval önállóan soha többé nem áll talpra. Odaléptem a hordágy mellé. Barátilag megszorítottam a hadnagy vállát. Aztán rádöbbentem, hogy úgyse érzi. - Hip-hop rendbe hozzák, hadnagy. - Ajánlom is nekik, uram ? mondta erőtlenül. A felcserek levették róla a sisakot és nyakmerevítőt tettek rá. ? Tovább ne álljanak nélkülem, rendben? - Eszünkbe sem jutna ? mondtam úgy téve, mintha egyikünk sem tudná, milyen sors vár rá. Intettem a két felcsernek, hogy vihetik. A sebesülteket, ahogy elnéztem, az egyik városszéli házban gyűjtötték. Talán templom lehetett, vagy eleve kórház, de az is megeshet, hogy csak a helyi kocsma. Egyik épület úgy nézett ki, mint a másik. Mindegy, valószínűleg, amíg a szanitéchajók nem landolhatnak, az lesz a tábori kórház. - Vajon megérte? ? Állt meg mellettünk Nico, a hadnagyot nézve. Oldalra tekintettem. Maxell holttestét már elvitték. Volt egy olyan gyanúm, hogy a hátam mögött most teszik zsákba Alyssat is, de nem mertem odanézni. - Jó kérdés, közlegény ? mondtam két emberem felé fordulva. Nico és Hasseltorp, Kettő. Két ember maradt biztosan életben abból a kilencből, akikkel landoltam. Kis szerencsével ugyan Botelho is megúszta, ám róla azóta semmit sem hallottam, hogy a leszállóegységünk eltűzött. És tudtam, még kilenc embert elvesztettem abban a másik landolóhajóban, ami felrobbant mellettünk lejövet közben. Tizenöt emberem biztosan meghalt, egy pedig sosem fog már talpra állni. A többiről pedig fogalmam sincsen. Ki tudja, hol vannak. Senki sem ott ért földet, ahol kellett volna. Lenéztem a sisakomra. A halántékrészén takaros, ujjnyi széles lyuk emlékeztetett arra, hogy én is közel jártam a halálhoz. Több ízben is. Mint mindenki, aki a mai nap partra szállt a Marson. És ami igazán megrémisztett, hogy a nap közel sem ért véget. Phobos még korántsem volt bevéve. A csata csak most kezdődött. - Jó kérdés, közlegény ? mondtam újra fancsalian. ? A szomorú az, hogy valakinek biztos megérte. Válasz
Pildi Hozzászólás ideje: 2009. Május 16. Hozzászólás ideje: 2009. Május 16. Dzséjt, bevallom, a novellád elolvasásától sokáig visszatartott a hosszúsága, és hogy nem igazán tagolt, vagyis egyben kell elolvasni, nincs mese, de most megtettem, és nagyon nem bántam meg, mert nagy hatást tett rám. Az elején hiányoltam, hogy nem elég tagolt, de végigolvasván épp ettől van olyan teljesen realista háborús történet íze az egésznek: egyetlen lendület és rohanás az egész, épp mint a bevetés, amire a hőseid indulnak. És az egész tömény realizmus, nagyon jók a karakterek, a katonai felszerelés leírásáról már nem is beszélve (bár én csak mint laikus tudok ehhez hozzászólni). Nagyon tetszett. Válasz
Dzséjt Hozzászólás ideje: 2009. Május 17. Szerző Hozzászólás ideje: 2009. Május 17. Nagyon szépen köszönöm! Anno a karcolaton szétszedtem három részre (javaslatra), de ahogy tartottam tőle, agyon is csapta a hatást (pláne, hogy nem így készült el, így az egyes részek nem lettek bevezetés-tárgyalás-levezetés szinten tagolva). Válasz
Pildi Hozzászólás ideje: 2009. Május 17. Hozzászólás ideje: 2009. Május 17. Megnéztem, és tényleg nem jó szétszedve. És akkor sem lett volna az igazi, ha eleve három részben írod meg, mert ahogy írtad is, agyoncsapta volna a hatást. Ez így jó, ahogy van, töményen. Válasz
JakeSully Hozzászólás ideje: 2010. Augusztus 26. Hozzászólás ideje: 2010. Augusztus 26. Dzséjt mostanában nem publikálsz novellákat? Legutóbbi bejegyzésed óta elég sok idő telt el Válasz
Dzséjt Hozzászólás ideje: 2010. Augusztus 26. Szerző Hozzászólás ideje: 2010. Augusztus 26. Dzséjt mostanában nem publikálsz novellákat?Legutóbbi bejegyzésed óta elég sok idő telt el Tudod, az én novelláim mostanában nyomtatásban jelennek meg A következő ősz végén, tél elején kerül a boltok polcaira (újfent az Új Galaxisban). Mondjuk az ide betett novellám óta azért elég sokat írtam már, de főként a Karcolatra teszem fel őket. Válasz
MissKarrde Hozzászólás ideje: 2010. Augusztus 26. Hozzászólás ideje: 2010. Augusztus 26. Nagyszerű, hogy újra megjelenik írásod Majd benézek erre az oldalra is Válasz
Dzséjt Hozzászólás ideje: 2011. Július 15. Szerző Hozzászólás ideje: 2011. Július 15. No, ez a pályázat meghozta a kedvem, hogy újra írjak egy Star Wars fan-ficet. Úgyis régen alkottam már a Star Wars világában. Válasz
Lok Durd Hozzászólás ideje: 2011. Július 15. Hozzászólás ideje: 2011. Július 15. No, ez a pályázat meghozta a kedvem, hogy újra írjak egy Star Wars fan-ficet. Úgyis régen alkottam már a Star Wars világában. Nem tom' jó helyre írom e, de ha már itt szóba került, akkor megkérdezem itt, hogy a pályaműnek egy jedi életének utolsó, 66-os parancs előtti órájáról kell szólnia, vagy a galaxis bármely élőlényének, (akinek valamilyen köze van a háborúhoz) a parancs előtti egy órájáról? Előbbi logikusabbnak tűnne, de a pályázat szövege inkább utóbbira utal, és én is szívesebben írnék abban a témában. Válasz
Oldfighter Hozzászólás ideje: 2012. Január 17. Hozzászólás ideje: 2012. Január 17. És én még csak nem is olvashattam azt a két szót! Eh, kell neked mindent ilyen erőszakosan kiharcolni. Szóval...tetszett, noh. Elolvastam mindkettőt és én valahol a kettő szorosabb vegyítését vártam volna. Ami a korábbi, be nem küldött változatban piszok jó volt, az a sztori végi űrcsatás rész. Persze e mellett remekek voltak a dialógusok, karakterábrázolások ( már amennyi a terjedelmi korlátokba belefért) , továbbá a régi, játék-karakterek behozatala is jól sült el. A részletekbe hajló közelharci lövöldéről nem is beszélve. Majd egyszer azért még elolvasom a konkurensek írásait is, de addig is, hogy biztassalak, bele se merek gondolni, hogy mire lennél képes ha úgy írnál ahogy én. Grat mégegyszer. Válasz
Ajánlott hozzászólás
Csatlakozz a beszélgetéshez!
Írj hozzászólást most, és regisztrálj később. Amennyiben már regisztráltál, lépj be a fórumra és szólj hozzá a témához.