Nute Gunray

Amíg nincs hivatalos döntés erről, ez is csak egy vélemény, legalább annyira, mint Revan döntése, aki ignorálja a Bad Batch első 10-12 percét. Anno a TCW-t magasabb rendűnek ítélték az akkori canonon belül (=Legends) mint a könyveket, képregényeket stb., ott nem volt kérdés, hogy felülírással van dolgunk, itt viszont egyszerű ellentmondás van két, elvileg egyenértékű mű között.

Spoiler gomb mögé be lehet tenni a másik borítót is.

Sose lesz a kedvencem. Ha a TCW ezen a szinten (látvány, történet és karakterek tekintetében) megrekedt volna, biztos hogy nem nézem végig a sorozatot.

Ezt anno olvastam, de meg fogom venni, mert nagyon tetszett a történet és a rajzolás is. Nem is tudtam, hogy Soule írta, bár Darth Momin karakteréből kiindulva gondolhattam volna.

Elolvastam, a rajzolás nekem nagyon tetszik. Kíváncsi vagyok, mit ügyködnek a nihilek a Trymant IV-en és miért olyan fontos nekik Tromak kimenekítése.

Nekem ez a 7 kötet - nem számítva a Sikolyok fellegvára cross-overt - igazi hullámvasút volt. Az első kettő kötet nagyon tetszett, de főleg a második. Itt még tényleg rég elfedett civilizációkon, misztikus tárgyakon volt a hangsúly. A 3-4. rész már kissé visszalépés volt, Aphra el kezdett érzelgőssé válni, ráadásul a régészet vonal is egyre hátrébb került. A 5. kötet ismét javulást hozott, szerintem Tripla Zero itt sziporkázott a leginkább. A 6. rész volt talán a legambiciózusabb, doktorunk galaktikus tényező lett tetteivel. A 7. kötet megint kissé erőtlenre sikeredett számomra, és azért Vader nimbuszát nem feltétlenül kell lépten-nyomon rombolni. 1. kötet 4,5/5 2. kötet 5/5 3. kötet 3,5/5 4. kötet 3,5/5 5. kötet 4/5 6. kötet 4/5 7. kötet 3/5

Köszi Sky!

Mielőtt @Dzséjt kritikáját elolvastam volna, nem jöttem rá, mi volt olyan fura Kaminóban az epizód legvégén: most láttuk először ezt a bolygót napfényben, mindenféle zivatar és vihar nélkül. Tényleg egy jelkép, egy hamvából újjáéledt főnix, a pusztulás romjain ott van az újrakezdés reménye. Persze Kamino ezután már csak egy jelentéktelen és lakatlan óceánbolygó lesz, de a Galaxisra nézve egy képi szimbólum, hogy bármennyi rombolást és pusztítást okoz a Birodalom, az ellenállásnak nem tud gátat szabni. A látvány gyönyörű volt, nem gondoltam volna, hogy Tipoca City pusztulását ilyen minőségben láthatom egyszer. Egyébként megkockáztatom, az egész sorozatban Kamino és a város látképe jobban nézett ki, mint anno az EP2-ben. Persze a 20 év az 20 év, de itt mégiscsak egy animációs sorozatról beszélünk.

Elrepült ez a néhány hónap, az az érzésem még csak most kezdődött a sorozat.

Ez a 2020-as Darth Vader sorozat, ami az EP5 és EP6 között játszódik?

Claudia Gray eddig 5 regényt írt a SW univerzumba. Ha végig gondolom, A fenyegető sötétség nekem most leghátul van, de persze így is nagyszerű regény, csak Gray többi könyve valamivel jobban tetszettek, de ennek mértéke nem jelentős.

Claudia Gray: Into the Dark Tetszett a könyv, de azért A Jedik fénye nekem hatásosabbra sikeredett, és kedvenc canon írómtól, Claudia Gray-től is olvastam már jobb SW-regényt (pl. Vérvonal). Ezzel együtt is végig lekötött a regény, az első pár fejezetnél még nem igazán hangolódtam rá (valahogy azt éreztem a stílus is elüt Gray többi könyvétől), de aztán ez helyrerázódott. Pörgős cselekmény helyett itt mély karakterábrázolásokat kapunk, amelyet egyáltalán nem bántam. Amennyire tűnt Soule könyvében a Jedi-rend egy galaktikus hősökből álló tökéletes és kikezdhetetlen szervezetnek, annyire sikerült itt az írónőnek árnyalnia a képet, szerencsére. Ebben a könyvben szinte csak kétkedő Jediket kapunk, akiknek folyamatosan meg kell küzdeni a Rend dogmáival. Ott van Cohmac Vitus, aki teljesen eretnek nézeteket vall a Világos és Sötét Oldal viszonyáról. Bizonyos, hogy 200 évvel később ezek már nem fértek volna bele az akkori rend működésének keretein belül. Cohmac teljesen új megvilágításba helyezi az Erő mibenlétét. Szerinte azzal, ha ilyen éles határvonalat húzunk világos és sötét között, csak utóbbit erősítjük meg, hiszen utóbbi nem tud így táplálkozni ellentétpárjából, csak önmaga sötétségét duzzasztja fel. Igazából Cohmac szerint csak egyetlen Erő létezik, és meg kell tanulni minden aspektusát használni. Teljesen logikus gondolatmenet, amelyet azonban lehet, sőt, kell is kritizálni. Egyébként is az Erőhasználók rendje a viták és filozófiai eszmefuttatások, és nem a dogmák terepe kell, hogy legyen. Hasonló lázongó az umbarai Jedi, Orla Jareni is, aki számos esetben határozottan szembehelyezkedett már a Jedi Tanács határozataival, bár Cohmac-kel ellentétben erről bővebb információnk nincsenek. A könyv idejére azonban Jareni el jut oda, hogy az lesz a legjobb, ha magányos renegátként szolgálja tovább az Erő ügyét, keresztül-kasul utazgatva a Galaxisban. És ekkoriban ezt a Jedi-rend még lehetővé is teszi, elég nagy fokú szabadság áll a lovagok és mesterek előtt. Aki óhajtja, lehet magányos harcos, meditálhat élete végéig vagy éppen bújhatja a Könyvtárat. Anélkül, hogy az Elveszett Húsz tagjává kell, hogy váljon. 200 évvel később, amikor már csak a Coruscant létezik aktív Jedi-templomként, ez a luxus már nincsen meg. Orla és Cohmac régóta ismeri egymást, viszonyuk hasonló Avar Kriss és Elzar Mann kapcsolatához. Itt azonban egy közösen átélt, fájó emlék, ami összekapcsolja őket: egy balul sikeredett küldetés adja a könyv kerettörténetét, amely önmagában nem egy nagy szám (egy félig sikertelen túszmentő akcióról van szó), ám mégis örökre meghatározza a két Jedi lelki világát és láthatjuk, hogy ők ketten honnan indultak. A könyv központi szereplője egyértelműen Reath Silas, aki nem az a tipikus padavan, amit eddig megszokhattunk egy SW műben: utálja a kalandokat és a peremvidéket megcélzó küldetéseket, jobban szeret ő a Könyvtárban elidőzni és régi históriákról olvasgatni, illetve kutatni és szintetizálni. Jó hogy végre ilyet is látunk. Persze aztán Reath nem sokáig marad a komfort zónájában, és szemünk láttára, a könyv mintegy 350 oldala alatt válik érett Jedivé. Míg kezdetben abszolút idegesítő módon mindenen hisztizik, miközben gyerekes módon próbál kibújni a küldetés alól, a kötet végére felismeri, hogy Jediként eddig csak önmagát szolgálta és nem a közjót és más magasabb célokat. Ehhez persze az is kell, hogy elveszítse bölcs mentorát, Jora Malli mestert, aki már soha nem foglalhatta el a Csillagfény Jelzőállomás Jedi-enklávéjának vezetői posztját. Reath számára aztán ott van az a felismerés, hogy nem minden az ami elsőre látszik, és vakon megbízik idegenekben, akik ezt aztán kegyetlenül kihasználják (Nan). További tényezőt jelent jótevője és barátja, Dez tragikus sorsa is, aki már soha nem lesz a régi. A civileket képviselte a történetben Affie, egy talpraesett űrutazó, aki azonban bivall nevelőanyjával szemben végtelenül naívnak mutatkozik nagyon sokáig. Végül a helyes döntést hozza meg. Számára a pilóta, Leox egy igazi mentor- mi több apafigura, aki szívén viseli a lány sorsát és ezért még a munkáját és életét is hajlandó kockára tenni. A Vessel személyzetének harmadik tagja a könyv legfőbb humorforrása, Geoda. Haláli figura, hatalmas ötlet volt ez Gray részéről. Kicsit emlékeztetett a Star Trek Morn-jára, akiről mindenki azt mondja, hogy nagydumás csávó, miközben ezt a néző soha nem láthatja, hiszen csak csöndben iszogat a söntésnél. A könyv kétharmada kb. egy rég elfeledett amaxine állomáson játszódik (ez a név ismerős volt, így visszakerestem, a Vérvonal idejére egy szervezet viseli ezt a nevet, nyilván a rég letűnt harcos kultúra iránti tiszteletből). Sokáig nem tudtam, hogy hova vezet a történet, aztán kaptunk egy új ellenséget a drengirek képében, akik ha kiszabadulnak, végigtarolják a Galaxist, az nem kérdés. Ennek ellenére annyira azért nem dobtam hátast tőlük, bár nyilván az eredettörténetük, egyéb képességeik stb. még kibontásra vár. Nagyon nem kispályások, ha még a Sithek is úgy érezték, hogy az odahurcolt szobrokkal el kell őket zárni az örökkévalóságig. A nihileknek itt csak másodhegedűs szerep jutott. Azért kijutott a jóból a Köztársaság ás a Jedi-rend számára, hogy egyszerre, egyazon időben jelent meg két ekkora fenyegetés. Vajon véletlen lenne ez? Igazi próbatétel az ereje teljében lévő Köztársaság számára.

Jó ez így. A magam részéről a 15. rész végét bizony meg kell emészteni. Nem egyszer újranéztem azóta, tiszta libabőrös vagyok, az ilyen horderejű eseményeknél érzem, hogy a SW története bizony íródik, és a későbbi történések fényében ismét egészen más szemmel fogjuk nézni a saga filmeket.

TBD = to be determined Tuti innen maradt meg. És ha már itt tartunk az Saw Gerrera

Omega kapcsán lesz cliffhanger szerintem.

Engem az lepett meg, hogy két nihil - szerelői kezeslábasba öltözve - ily könnyedén fel tudott jutni egy Magba induló luxushajó fedélzetére. Ez is csak azt jelzi, hogy a High Republic idejére tényleg teljes béke honol a Galaxisban (vagy legalábbis a szerencsésebbik részében), és az állampolgárok elkényelmesedtek. Kicsit hasonló ez ahhoz, hogy 2001. szept. 11. előtt pl. milyen elenyésző biztonsági ellenőrzések léteztek a repülőkön.

Justina Ireland: A Test of Courage Ifjúsági regény lévén nyilván nem váltja meg a világot, de egészen kellemes olvasmány, ahol meglepően mélyen belenyúltak olyan komoly témákba is, mint a veszteség feldolgozása illetve az erőszak, mint helyénvaló eszköztár. A könyv erőssége a mély karakterábrázolás, annak ellenére, hogy egytől-egyig tizenéves főszereplőkről van szó - utóbit a 15 éves miriali Jedi-lovag (!) Vernestra Rwoh esetében néha hajlamos voltam elfelejteni, annyira éretten gondolkodott végig a könyv során. Talán Imri Cantaros, ki elveszítette mesterét a szabotázs során, volt a legösszetettebb karakter, akinek meg kellett küzdenie saját démonaival és bosszúvágyával, de Vern személyében segítőkész partnerre talált ebben a harcban. A technikai zseni Avon Starros - Sana Starros felmenője talán? - kezdetben inkább csak idegesítő volt számomra, de később ő is beért és kiderült, hogy pacifista és alapvetően mindent a tudományos megismerhetőség szemüvegén keresztül szemlél. Biztos, hogy nagy jövő vár rá. Érdekes volt a némileg militáns dalnai kultúra bemutatása is a negyedik túlélő, Honesty Weft személyén keresztül. Történéseit tekintve ez a könyv mellőzhető, a karaktermélyítést illetően azonban elég fontos, a Wevo-n történt rövidke kaland rengeteg tanulsággal jár.

Ebből a szempontból szerintem - az Exegol után - a geonosisi csata a leggyengébben megkomponált ütközet a SW-ban.

Boldog születésnapot @MissKarrde

Az epizód karaktere Crosshair volt, ez nem vitás. Én nagyon örülök, hogy a korábbi tetteit a készítők nem fogták a chip dologra, hanem Crosshair legkésőbb a Bracca után már saját önszántából tette le a voksát a Birodalom és módszerei mellett. Ez is csak annak jele, hogy a háború végére a klónok tényleg egytől-egyig önálló egyéniségek lettek, és ebben a kontextusban még az is előfordulhat, hogy egy klón a formálódó Birodalom kemény módszereit tartja helyénvalónak. Persze Crosshair ezzel együtt is hihetetlenül szűk látókörű, azt gondolja, hogy szakértelme és kiemelt harci képességei majd megmentik őt a "klón-sorstól", és Hunternek még a 99-esek felsőbbrendűségéről is lenyom valami zagyvaságot. Azért egészen tragikus figura ő. Fantasztikus volt látni, hogy a csapat, Crosshair-rel kiegészülve, még utoljára jól együttműködött az edződroidok ellen. Azt hiszem ez volt a részükről a legméltóbb búcsú szülőhelyüktől. Megdöbbentő és szívszorító volt látni az üres folyosókat. Az egész epizód során az volt az érzésem, hogy Tipoca City halálra van ítélve. A villámok mögül felsejlő Venatorok sötét körvonala... valami fenomenális látvány volt. Azt hiszem ez sokkal de sokkal hatásosabb megoldás volt, mintha a Legends-hez hasonlóan a klónok fellázadtak volna, és a kaminói klónozó gyár úgymond egyenlő feltételek szerint történt harcok során pusztul el. Ez az esztelen rombolás ismét megmutatta a Birodalom kegyetlen és valós arcát. Nem számítottak soha az egyetemes humanista (kis képzavar, pardon) és kulturális értékek - Alderaan, Jedha, Kamino sorsa mind-mind arról árulkodik, hogy hiába egy többezer éves, fejlett civilizáció, egy galaktikus közösségben méltán elfoglalt központi civilizációs csomópont, egy magas technológiai fejlettséget felmutató bolygó... akik veszélyt jelentenek az Új Rendre, azokat kíméletlenül eltiporják. AZI elmondásából tudjuk, hogy a kényszerített evakuálás nem ment zökkenőmentesen. Kíváncsi lennék, hogy hányan vesztek oda, valószínűleg elég sokan. Gyanítom, hogy a Birodalom nem igazán tepert azért, hogy azokat a kaminóiakat is biztonságba helyezze, akiknek munkásságát nem ítélte kétfontosságúnak. Ha egyes egyedek - tudósok stb. - túl is élték, mint civilizáció, a Kamino meg szűnt létezni. Hiába álltak a háború "győztes" oldalán, a kaminóiak azt kapták jutalmul, amit a geonosisiak büntetésül: a teljes megsemmisülést. Ilyen körülmények között már Lama Su túlélését sem tartom valószínűnek, bár jó lett volna, ha a halálát a készítők egyértelműsítik. Maradtak még kérdőjelek. Omega egyértelműen többet tud, mint amit közöl. Végig komor volt az egész rész során, és nyilván nem csak a Hunter feletti aggodalom miatt. Régebbről ismeri ő a 99-eseket, mint gondoltuk, és valóban, mennyire szürreális már, hogy a csapat tagjai között lényegében ő a legidősebb. Nagyon jó lenne tudni, hogy mi volt az az ok, amiért Nala Se képes volt szembe helyezkedni főnökével és megmenteni Omegát azáltal, hogy saját fejvadászt bérelt fel. Ezzel együtt is, miért volt fontos Lama Su számára, hogy ily válságos helyzet közepette, amikor a Kaminót története során még soha nem érte ekkora - kezdetben egzisztenciális, később teljes fizikai - fenyegetettség, nem kevés energiát fordított arra, hogy levadássza Omegát. Azt hiszem az évadzáró Omega személye körül fog forogni.

Wow, nagyon köszi a munkádat!

Tipoca City 2002-2021 RIP Később bővebben írok, de most nagyon a hatása alatt vagyok. Vége egy korszaknak. Olyan érzésem volt, mintha magát a prequelt búcsúztattuk volna. Gyakorlatilag a Kamino és a köztársasági klónok testesítették meg mindezt. Az üres és elhagyatott folyosók, étkezőrészleg, a klónkeltetők... megdöbbentő volt látni, és mellé az a zseniális zenekíséret. És mindennél jobban mutatja a Birodalom és Rampart aljasságát, hogy klón tüzérek hajtották végre saját szülőhelyük megsemmisítését. Ez is tudatos választás: a köztársasági klón eszmeiségének írmagja sem marad, a mítoszt magukkal a klónokkal romboltatja le ez a terrorállam. Itt, ezen a ponton ért véget a Köztársaság Nagy Hadserege, azaz a klónhadsereg. Az EP2 két ikonikus helyszínt hozott be a SW számára: a Geonosis és a Kamino. Mostanra egyik sem több érdektelen és lakatlan golyóbisoknál az isten háta mögött.

Boldog születésnapot @kolmilan

Ma egész nap ezt várom, csak este végzek a melóval, de utána rohanás haza.

Fantasztikus hír. Szerintem most már nekem is ez a kedvenc SW animációs sorozatom.