A "Király lovagjának" második fejezete. Az első fejezet egy oldallal előrébb olvasható.
II. fejezet
Vazul fia
Ahogy kezdett visszatérni az eszméletlenség homályából, úgy telt meg a tudat nélküliség nyomasztó sötétsége körvonalakkal, s színekkel, mígnem egy szoba képe nem rajzolódott ki előtte.
A földön feküdt fából készült falak szorításában. Ahogy próbált volna felülni hirtelen hideg fémet érzett a nyakánál s a mellkasánál. Két őr is volt vele, akik kardjaikat most egyenesen neki szegezték.
-Csak nyugodtan ? szólt az egyikük. Ám Bekény oly gyengének érezte magát, hogy ha akart se tudott volna mit tenni ellenük. Kavargó gondolatai is csak nagy nehezen rendeződtek logikus rendbe. Mígnem bevillant a támadó pogányok képe, s minden világossá lett: fogságba került! De hol? A tölgyfából emelt vaskos falak azt sejtették, hogy valamely nagyobb városban van. A kisebb településeken a földbe vájt kunyhók sokasága között csak a templomok büszkélkedhettek fából vagy épp kőből készült falakkal. Ám ez nem templom volt. Bekény úgy vélte, csakis egy földesúr házában lehet. Valakiében, aki a pogányok oldalára állt.
-Szólj az uraságnak, hogy a fogoly magához tért! ? szólt oda az egyik őrzője a másiknak.
De mi történhetett az embereivel? Sikerült elmenekülniük vagy ott vesztek a hegy ormán? Esetleg itt raboskodnak ők is, valahol a közelben?
S miközben kavarogtak benne a kérdések, lassacskán visszamászott belé az élet. A szíve egyre szaporábban vert, s érezte, ahogy tagjai egyre engedelmesebbé válnak.
Közben az ébredtének hírére újabb katonák jelentek meg az ajtóban. Már négy szempár vizslatta, mint valami fogságba került vadállatot.
-Gyerünk, mozgás! ? förmedt rá az egyikük és elkezdték kitaszigálni a szobából, át egy szűk folyosón, egész egy óriási teremig, ami minden bizonnyal a helyi uraság csarnoka lehetett. Micsoda fényűzés, gondolta magában Bekény. Hat, faragásokkal díszített tartóoszlop fogta meg a mennyezetet, s mindegyik tövében egy-egy katona strázsált, minden bizonnyal azért, hogy rá vigyázzanak. A földön egy megnyúzott medve finom szőrméje volt szétterítve, nem messze a gazdagon terített asztaltól. Meglepetésére a katonák le is ültették.
-Az uraság mindjárt itt lesz ? szögezte le a hozzá legközelebb álló. Bekény értetlenül nézett körbe. Elképzelni se tudta mi vár most rá. Sokkal inkább megfelelt volna a dolgok rendjének, ha egy kínzókamrába kísérik, vagy kiviszik és a szabad ég alatt lefejezik. Talán fel kellett volna lélegezzen. De képtelen volt rá. Volt ebben a bizonytalanságban valami fojtogató. Félt tőle, hogy még annál is rosszabb várja, mint amit eltudna képzelni.
A tekintete zavartan járta be a helyiség zegzugait: hol a katonák fegyvereit, hol a kijáratokat fürkészte. S miközben a szökése lehetséges sikerét mérlegelte, pillantása újra és újra az asztal felett lógó zászlóra tévedt. Csak amikor alaposabban megnézte, jött rá mit is lát valójában.
Egy vérvörös zászló két bevágással, felül és alul is bordó háromszögekkel. István király zászlója! A felismerés elemi erővel tört rá, s szíve oly erőset dobbant, hogy egy pillanatra azt hitte átszakítja a mellkasát. Pontosan tudta kik azok, akik ezt a zászlót használják. Kik azok, akik a csatákban maguk előtt viszik, nem törődve azzal, hogy pont azt rombolják a földig, amit valaha képviselt.
Vazul fiai. A trónbitorlók.
Lehetséges lenne? Lehetséges lenne, hogy az ellenség fészkében ül? Hogy vendéglátói nem a pogányok oldalára állt főurak, hanem maguk a vezérek? Templomok felégetői, papok gyilkosai? ennek az ördögi hadjáratnak a vezetői?
Alighogy ezt végiggondolta, egy megtermett, páncélinges alak lépett a terembe. Figurája első pillantásra olyan valószerűtlenül hatott, hogy Bekény hirtelen még terhes gondolataitól is megfeledkezett. Az új jövevény érintetlen vértje oly csillogóan verte vissza a fáklyák fényét, mintha egy szárnyak nélküli arkangyal sétált volna keresztül a termen. Magas szerzet volt. Jó egy fejjel magasabb az őröknél. Majdnem akkora, mint Bekény. Zord, ellentmondást nem tűrő ábrázatát mintha baltával vágták volna ki az égiek.
Bekény megrökönyödöttségével mit sem törődve, ő is asztalhoz ült, az őröket pedig távozásra szólította. Bekény csak most értette meg, hogy ki ül vele szemben. A háború árnyékában sokszor próbálta már maga elé képzelni az ellenség arcát, de hasonlóra sosem gondolt. Pont olyan érthetetlen volt, hogy a mészárlásokhoz egy ilyen fej tartozik, mint az hogy ez a fej kiküldte az őröket, ezzel alkalmat adva rá, hogy megölje.
Már pedig ezt fogja tenni. Bekény, aki eddig beletörődően várta az elmúlás pillanatát, újra bizakodóvá vált. Nem tudta, hogy az Úr akarata, vagy csak a véletlenek szerencsés összejátszása, de elhatározta, hogy nem hagyja veszni a lehetőséget. Amint teheti neki támad fogvatatójának és amilyen gyorsan csak tud végez vele. Kint a katonákkal már nem tud mit kezdeni. Minden bizonnyal őt is itt fogja érni a halál.
-Egyél hát! ? mutatott a páncélinges figura az asztalon gőzölgő húsokra. Bekény tépett is egy nagyobb szeletet az egyik sertésből. Nem akarta dacos ellenállással felébreszteni a gyanúját. Had higgye, hogy egy kiszolgáltatott rabbal beszél. Annál váratlanabb lesz, amikor majd neki ront.
-Jól van. Addig is hozok valamit, amit feltétlenül látnod kell ? jegyezte meg a fogvatartó bizalmasan.
-Szolgáim egyike se tudja mi lehet ez, de van egy olyan sejtésem, hogy te tudni fogod- szólt a terem másik végéből, s egy vaskos könyvvel tért vissza, amit az asztalra rakott. Bekény eddig ügyesen türtőztette magát, de mostmár nehezen tudta volna palástolni a meglepettségét. Egy glosszált Biblia hevert az asztalon. Mégis melyik kolostort fosztották ki ezért a kincsért? Vajon tudják micsoda értéke van? Bekény hallott egy frank nemesemberről, aki egy hasonló glosszált Biblia értékéért egy egész hegyet vásárolt a hozzá tartozó falvakkal együtt.
Kutatva fürkészte fogvatartója arcát. Vajon tudja-e egyáltalán, hogy mi ez?
-Felismerted, látom. Ezt attól a paptól kaptam, aki a keresztvíz alá tartott.
Bekény levegőt is elfelejtett venni egy darabig. Nem akarta elhinni, hogy csakugyan azt hallotta, amit hallani vélt. Idegesen kezdett körbenézni? mégis mi történik? A bolondját akarják járatni vele?
-A nevemet is tőle kaptam. András. Jézus első apostola után.
Bekény úgy érezte, mintha a valóság szőnyegét egyik pillanatról a másikra kihúzták volna alóla. Mintha egy álomvilágba került volna, ahol semminek sincs igazán értelme. El kellett teljen egy kis idő, mire szólni tudott:
-Ki vagy te?
-Vazul első szülött fia, András.
-Ez lehetetlen? ennek semmi értelme? a pogány seregek vezére egy? egy keresztény?
András arca most először gondterheltté vált.
-Mielőtt ebbe belekezdenénk, had biztosítsalak valamiről. - s ahogy ezt mondta szigorúan Bekény szemébe nézett - Bántódás itt nem érhet. Ha úgy kívánod, holnap haza is indulhatsz. Kapsz lovat és 50 dénárt az utadra.
Hazaút? Miféle bolondbeszéd ez? Bekény csak azt kívánta, a valóság bárcsak újra valószerűbbé vált volna. Ám erre még várnia kellett. András mélyen elgondolkodva nézett maga elé, mint aki nem is tudja hol kezdje, s csak egy hosszú, végtelennek tűnő hallgatás után fogott neki:
-Bizonyára hallottál már felőlem. Ahogy apámról is. -itt mély levegőt vett- Arról miképp lázadt fel István király ellen és próbálta átvenni a hatalmat a régi vallás híveivel. Majd kudarca után miként vakították meg és kényszerítették száműzetésbe.
Bekény megkockáztatott egy biccentést. András folytatta:
-Az öcsém és én még gyerekek voltunk ekkor. Nem sokat értettünk mindebből. Ami gyermekkori emlékem akad mind a Lengyel Fejedelemséghez, száműzetésünk helyéhez kötődik. ? s ezzel András felállt és járkálni kezdett, mint akit annyira felkavar mindez, hogy képtelen egyetlen ültőhelyében elmondani.
-Apám sokat mesélt nekünk erről a helyről. Arról, hogyan rontotta meg a nyugatról jött új vallás. Azt akarta, hogyha eljön az idő, térjünk vissza és álljunk bosszút érte. Naphosszat tudott beszélni a keresztények embertelenségéről, s arról hogyan rontották meg büszke nemzetünket. Remélte, hogy eljön a nap, amikor az árulók vérét ontjuk majd. ? András itt egy pillanatnyi szünetet tartott, de aztán folytatta.
-Toruń várában halt meg, ahol a fejedelem vendégségét élveztük. Utolsó szavaival is átkokat szórt megnyomorítóira. Nehezen és fájdalmasan múlt ki, mint mindenki, akinek életét átitatta a keserűség. -látszott, hogy András nem szívesen beszél egy idegennek ilyesmikről, de valamiért mégis tudtára akarta hozni- Egyszerre volt nyomasztó és felszabadító az eltávozása. Szerettük, mint apánkat, de legalább ennyire féltünk is tőle. Nem úgy, mint a lengyel udvar, ami megtűrt minket: ők inkább egy ártalmatlan bolondot láttak benne. Halála után a messzi Wrocławba vittek minket, hogy a helyi papok gondoskodjanak kineveltetésünkről. A város közepén egy óriási katedrális állott, olyan égbe törő tornyokkal, melyekhez hasonlatosat azóta se láttam. Öcsémnek és nekem eszünkbe se jutott, hogy ez lenne az a kereszténység, melyről apánk oly sok rémhistóriát adott elő a hosszúra nyúló estéken. Elképesztő és gyönyörű volt. De ennél is meglepőbb volt, a helyi perjel alázatossága? mintha csak sejtette volna a származásunkat. S az idő múlásával egyre biztosabb vagyok benne, hogy csakugyan tudta kik vagyunk. Úgy tanított minket, mintha ez lenne élete nagy küldetése. Különös ember volt. Olyan messzi tájakról mesélt nekünk, melyeket elképzelni is nehéz volt. Itália déli részén született, s a Frank Birodalomtól, az Északi szigeteken át, egész a Lengyel Fejedelemségig bejárta Európát, s oly sok mindent látott és hallott, hogy talán egy újabb életre lett volna szüksége, hogy mindent elmondhasson. Ő volt az, aki megkeresztelt minket. Sok-sok év telt el abban a városban, amik ma már múló pillanatnak tűnnek. S aztán történt valami. Mint egy ébredés egy álomból? felmenőink vérvonala, ami korábban nem igen foglalkoztatott minket, nyugtalanítani kezdett. Tudtuk, hogy ugyanabból a nemzetségből származunk, amelyből az egykori István király is, s születésünknél fogva jogosultak vagyunk a magyar trónra. De a Magyar Királyság és a hercegi cím is olyan mesebelinek és elérhetetlennek tűnt. S tudtuk: mi nem csak nagy vezérek leszármazottjai vagyunk, de Vazul fiai is? s ez súlyos örökség. De a rossz hírek egyre csak szaporodtak magyar földről: s mind ugyanarról szólt. Hogy ez az Orseolo Péter -és ahogy ezt mondta, András arcára a harag félreismerhetetlen jelei ültei ki- végromlásba vezeti az országot. Nem volt többé maradásunk. Tudtuk, hogy meg kell próbálnunk. Vissza kell térnünk és át kell vennünk a minket megillető címet.
S ahogy ezt kimondta újabb csönd ült a teremre. Abbahagyta a járkálást és újra leült Bekénnyel szemben.
-Nem volt választásunk -szögezte le határozottan- Nem volt se seregünk, se pénzünk. Néhány ruha, két paripa, s egy Biblia, melynek értéke semmit nem ért ezen a földön. Csak egy valamink volt, amivel hadsereget tudtunk kovácsolni magunknak: a nevünk. Mi voltunk Vazul fiai. Alig hogy átkeltünk a Kárpátokon ezrek fogadtak felszabadítójukként, készen arra, hogy fegyvert fogjanak Orseolo Péter ellen.
-Pogányok?. ? csúszott ki halkan Bekény száján.
-Igen, pogányok. Tudtuk, hogy milyen súlyos döntést hozunk. S amikor csak módunkban állt igyekeztünk visszafogni őket. Mi sem számítottunk rá, hogy ily zabolátlanokká vállnak. Hogy ily erővel és szenvedéllyel fognak pusztítani. Keleten még így is sokakat megtudtunk menteni, de itt nyugaton, ahol korábbi vezetőjük Vata vezette a seregeiket, szinte képtelenség volt ?s ahogy ezeket kimondta kérdően méregette Bekényt. Vajon mindez elegendő-e a számára?
-De most már végéhez közeledik ez a szörnyű időszak. Orseolo Péter uralmának hamarosan vége. Belőlem király lesz. Öcsém keleten sereget toboroz, s a pogányokat végül mi magunk fogjuk kiűzni innen.
Bekény döbbenten hallgatta a beszámolót. Hosszú évek teltek el azóta, hogy utoljára reménykedni mert abban, hogy végül ez a háború jó véget is érhet. Már régóta a teljes és visszafordíthatatlan pusztulás tudatában tette a dolgát, de most? mint egy hajnali napsugár, ami megbontja az éj sötétjét, úgy ragyogta be a lelkét András története. Igaz lenne? Végül jól is véget érhet? De aztán emlékek törtek föl a mélyről? az elmúlt évek szörnyűségei és veszteségei. Mindaz, ami Andrásnak csupán egy nehéz döntés volt: a felperzselt falvak, a legyilkolt ezrek, az odaveszett barátok. A tegnapi nap járt a fejében: ahogy Gellért püspök megkínzott teste felett állt. Hogy lehetne mindezt feledni? Hogy lehet erre Királyságot építeni?
Megrázta a fejét mintha ezzel elhessegethetné magától a szomorú emlékeket. El akarta hinni. A lelke legmélyén oly menthetetlenül kivolt éhezve a reményre, hogy nem tudta veszni hagyni ezt a hajnali fényt. Hinni akart Andrásban. Olyannyira hinni akart, hogy végül csak ugyan elhitte, amit mondott. Úgy van, ahogy mondta. Nem tehetett mást. Csak egyetlen kérdés maradt benne:
-Miért mondta el ezt nekem?
András arca mosolyra fordult:
-Ha tudnád mennyire rettegik a neved a pogányok. Néha úgy érzem jobban félnek tőled, mint saját szörnyisteneiktől. A híred már a háború elején elért hozzám, s minél többet hallottam felőled, annál biztosabban tudtam, hogy egy ilyen embert magam mellett akarok tudni. Egy ember, aki az utolsó pillanatig kitart és harcol a rendért. Példátlan erődről és harci képességeidről legendák keltek lábra -jegyezte meg elismerősen, de eztán a mosolya elhalt és komoly tekintettel folytatta- Egy igen fontos feladatom lenne a számodra, de előtte tudnom kell hol állsz. Velem tartasz?
Bekény már azt hitte döntött, de nehezére esett kimondani, s végül csak igen halkan motyogta maga elé:
-Követni foglak.
-Nem! Nem! -csattant fel András- Őszintén mond! Tényleg mellettem állsz?!
-Igen, követni foglak! ? mondta valamivel határozottabban.
-Esküdj fel!
-Hogyan? - nézett meglepetten Bekény
-Esküdj fel! -ugrott fel a székéből András- Mint hűbéres a hűbérurának! Mint lovag a királyának!
Bekény zavartan nézett körbe.
-De hisz ez a hely még csak fel sincs szentelve?
-Hát akkor mond oly őszintén, hogy az Úr még ezen a tisztátalan helyen is felfigyeljen rád!
Bekény tétovázott egy darabig, de aztán csakugyan belefogott. S elmondta hűbéri esküjét. Azt az esküt melyet nem is olyan rég, még Orseolo Péter előtt tett le az esztergomi erődben.
-Jól van ? nyugtázta András. Majd gondterhelten leült a székére. -A feladatod a lehető legfontosabb lesz. ? s itt kapkodva körbenézett mintha megakart volna bizonyosodni róla, hogy csakugyan maguk vannak a teremben, majd így folytatta:
- A pogányok vezéreinek legtöbbje gyenge és oktondi. Könnyen tőrbe csalható. De van egy kivétel köztük, akivel veszélyes lenne nyílt háborúba keveredni. Valaki, akinek a vérszomja páratlan hadvezéri képességekkel párosult. Meg kell halnia még a megkoronázásom előtt, különben sosem lesz béke. Talán te magad is tudod, hogy kiről van szó?Vatáról! Meg kell ölnöd Vatát!
?Megölni Vatát?, ízlelte meg magában Bekény András szavait. Oh, mily sokszor hallotta már ezt a nevet. Számos pap úgy vélte maga Lucifer küldte a földre, hogy elpusztítsa őket.
S oh, mily sokszor emlegette ő maga is. Főleg imáiban melyekben azért könyörgött, hogy tűnjön el a föld színéről. De volt, hogy azért fohászkodott, bárcsak összetalálkoznának a csatatéren, s a vérét onthatná? lehetséges lenne, hogy végül az Úr meghallgatta a könyörgését? Ő akarja, hogy így legyen?
-Meg fogom ölni ? jelentette ki Bekény határozottan. András finoman biccentett, mintha ez csak természetes lenne.
-Már mindent elterveztem ? jegyezte meg András egykedvűen ? Nyílt csatában nem lehet győzedelmeskedni felette, de csellel el tudjuk intézni. Helyzetünket csak az nehezíti, hogy az utóbbi időben egyre inkább úgy tűnik: valamit megneszelt. Korábbi példátlan hűsége egyre rohamosabban kopik. Seregeinek mozgása önállósodott. S egyre inkább azaz érzésem: a bizalma megrendült bennem. Nyíltan ugyan nem mer szembeszegülni Vazul fiával, de óvatossá vált. Hírnökeimnek nem válaszol. Tárgyalásainkra nem jön el. Mintha sejtené mi készül ellene. De pár napja egy olyan ajánlatot küldtem melyet nem utasíthatott vissza. Most hogy Orseolo Péter bukása a küszöbön áll, dönteni kell a leendő Királyság ügyeiről. Tudom mennyire kívánja, hogy megkapja a hadúri címet, s hogy ezért még a kétségeit is hajlandó lesz félretenni. Hogy biztonságban érezze magát, hírnökömmel azt is a tudtára hoztam, hogy kíséret nélkül, csupán egyetlen testőrrel jelenek meg a Vasvár melletti tisztáson, s őrá is csak azért van szükségem, hogy megvédjen a hosszú út veszélyeitől. Ez leszel te ? intett Bekény felé ? De biztosra kell mennünk! Nem szökhet el! Nem menekülhet el! Épp ezért öcsémnek, Bélának is üzentem, hogy válogasson ki százat a legjobb embereiből és napnyugtára legyen ott. Amint megjelenik, s Vata számára egyértelmű lesz az árulás, a te legfőbb feladatod lesz, hogy megvédj tőle és testőreitől. S ha esetleg módodban áll: öld is meg!
-Így teszek majd ? felelt engedelmesen Bekény, bár érzett némi csalódottságot? Lehet, hogy végül nem ő lesz az, aki a halálos csapást Vatára méri.
-Most pedig egyél még, ha úgy tartja kedved. Szolgáim majd megmutatják szállásod, a vár keleti részében. Még jó három nap mire útra kelünk Vasvár felé. Nekem addig dolgom lesz a közeli Baranyavárban, de te csak érezd itthon magad . ? jegyezte meg barátilag, majd elviharzott, mint akinek máris fontos tennivalója akad.
András szolgái hamarosan csakugyan felbukkantak. A kissé alultáplált cselédek elvezették egy közeli szobába, melyben csupán egy erős kötésű dikó árválkodott, melyre leheveredhetett. Ahogy magára maradt hirtelen minden olyan bonyolultnak és összevisszának tűnt. Egy egész seregnyi érzelem és gondolat cikázott a fejében. Gyűlöletet és örömöt, kétségbeesést és reményt érzett egyszerre. A háború mely eddig oly nyers és egyértelmű volt, hirtelen érthetetlenné vált. Sokáig fel alá járkált a szobájában, végül megállapodva az egyik sarokban, imára emelte a kezét. S azt kívánta, hogy ő legyen az, aki megölheti Vatát? s most minden egyértelművé vált. Nem kell neki semmi mással törődnie. Meg fogja ölni a bűnöst, aki hosszú évek borzalmaiért felel! S csak ez számít.
