Bomarr

Donát: Érdekes, amit irsz és természetesen nem mondhatom biztosan hogy nem igy van, viszont ez alapján a gondolatmenet alapján csak olyasmi történhet meg ami valószinü, illetve amit én valószinünek gondolok és hogyha bekövetkezik valami, amiről én ugy gondolom hogy egészen pici volt az esélye akkor annak minden bizonnyal azért kellett megtörténnie, mert a sorsomban volt. De mi van ha nem jól mérem fel és valójában mindaz amit én lehetetlen közelinek vélek, az valójában nagyon is benne van a pakliban? Erről a sorskérdésről anno olvastam egy egészen érdekes könyvet, de sajnos oly rég hogy se cim se szerző nem rémlik, mindenesetre nagyon hasonlatos álláspontot képviselt, amit te is irsz. Arról volt benne szó, hogy a sors nem kitaposott út, hanem lehetőségek összessége. Igaz ott nem az volt, hogy az embernek meg kell élnie dolgokat, hanem hogy megadatik, hogy megélje őket. Példa: valaki irónak születik... meg van benne a tehetség s életútjában meg van a lehetőség hogy azzá váljon, ám ő lehet, hogy végül ugy dönt, hogy ezt nem éli meg s a szembejövő "potenciális mérföldköveket" elkerüli, csak minden bizonnyal igy üres élete lesz. Mindenkinek meg kell találnia a saját sorsának az útvonalát, s a szembe jövő lehetőségeket ki kell használnia... nagyjából erről volt szó benne. Szimpatikusan hangzik, bár nem vagyok biztos benne, hogy elfogadásához szükség van-e egyáltalán bármi természetfölöttire, mert ez szerintem olyan igazság, ami a tudományos világ keretei között is lehet teljesen igaz (ami nem negativum, csak épp maga a könyv mintha megprobált volna valamiféle sprituális tartalmat is adni ennek az igazságnak, amit én nem annyira éreztem fontosnak és igazoltnak).

Jó kis topic! Érdekes olvasni az irásokat. Itt az én véleményem. Magáról a sorsról: ebben speciel nem igazán hiszek, legalábbis abban a formájában nem, ahogy fel lett dobva. Sorsszerű egy találkozás/megismerkedés egy szép lánnyal? Csak akkor ha feltételezzük, hogy az a normális, ha járunk kelünk a világban és nem találkozunk/ismerkedünk meg szép és kedves lánnyal, s még a nagy számok törvénye se kísért minket, s hiába járunk kelünk sokat akkor se történik semmi "különös". Ha mégis akkor az "nem normális", ergo a "sors keze" vagy valami "kis csoda". Egy sűrű nap végén bármi tűnhet ilyen csodának. Tételezzük fel, hogy például egy galamb letoj minket az utcán sétálva (ez egy meglehetősen undorító feltételezés tudom, de például jelen sorok írójával megtörtént már). Ebben a pechben is óriási dolgokat meg lehet látni, hisz mekkora volt az esélye? Ha előtte öt perccel kicsit elbotlok, ha valahol piros lámpát kapok, vagy azt megelőző délelőtt lekések egy buszt... mennyi apróság kellett történjen hogy pont abban a pillanatban pont ott legyek? Az élet azonban már csak ilyen: folyamatosan történnek a dolgok az azt megelőzö pillanatok sorozatának valamiféle folytatásaként, s mivel nem vagyunk egyedül a világban számos dolog keresztezheti az utunk... akár egy galamb-szar, akár egy szép lány is... kinek mi jut Ugyanakkor mivel a topic maga, ha jól értem általában véve a tőlünk kívül eső "hatalmakat" és azok esetleges ránk (kvázi sorsunkra) gyakorolt hatását is felhozta, így tovább finomítanám a véleményem. De előtte megjegyezve, hogy én amolyan ateista neveltetést kaptam. Ám ez nem volt valamiféle kényszer: a tudományok (főleg az "Ég és Föld", a "Rejtelmes világ", a "Minden napra egy kérdés" című gyerekeknek készült tudományos könyvek, vagy a "Természet csodái" füzetek) teljesen lefoglalták az érdeklődésemet. S ami másoknak a sárkányok voltak, azok nekem a dinoszauruszok, amik már csak azért is sokkal izgalmasabbak voltak, mert tényleg éltek. S mind e mellé szinte magától adódott egy olyan világnézet, amibe semmi nem fér bele, amit nem lehet mikroszkóp alá tenni. (S akkor most engedtessék meg egy intermezzo, ami azért szervesen hozzátartozik a témához. Szerintem egy nagy kérdés van, ami megkülönbözteti a tántoríthatatlan "realistát" és azt aki úgy hiszi van valami más is az anyagi világon túl. Vegyük a gondolatok születését. Hogyan születik egy gondolat? Létrejön egy biokémiai reakció az agyamban és ezért gondolok valamit vagy forditva: gondolok valamit és ez elindit egy biokémiai reakciót az agyamban. A válaszok szimplák, de a két választ (hogy kissé dramatizáljam a helyzetet) majdnem egy világ választja el egymástól. Ha azt állitjuk, hogy nem az agyunkban létrejövő reakciók és sejtmozgások miatt gondoljuk azt amit, hanem azok azért mozognak, mert gondolkodunk, akkor az azt jelenti, hogy máris valami olyasmiben hiszünk, ami nem kézzel fogható/mérhető. Ami túl van a fizikai, tudományosan is érzékelhető valóságon. Annak a létezését feltételezzük, amit a köznyelv léleknek hív. Intermezzo vége.) S visszatérve gyermekkori világképemhez: idővel valami lassan megváltozott. A változás okait nem teregetném ki, mert az túlságosan is személyes ahhoz, hogy egy nyilt fórumon leirjam, de ha valamihez hasonlítanom kéne, akkor leginkább egy ráeszméléshez tudnám hasonlítani. Hasonló lehetett az, amikor Eratoszthenész rájött, hogy a Föld gömbölyű. Egyszercsak egyértelmüvé vált, hogy "valami" van a kézzel fogható valóságon túl is. Azért ehhez hasonlítom, mert ez nálam például nem hit kérdése. Ha Eratoszhenészt megkérdezték volna, hogy hisz-e a Föld gömbölyüségében minden bizonnyal ő is ezt mondta volna: ez nem hit. Ez szerinte így van és kész. Viszont ha valaki azt kérdezi tőlem, hogy mi ez a valami és pontosan milyen hatással van ránk, nem tudnék olyan választ kanyarítani, amiben valóban biztos lennék, s megérzésekről/sejtésekről beszélnék, de úgy hogy közben folyamatosan jelezném, hogy tessék nagy kérdőjelekkel hallgatni engem. Csak az a biztos számomra hogy van. Semmi több. Fura terület ez, mert ott a tudomány, ami azt mondja hogy nem tudja lombikba tenni és hümmögve nézegetni, tehát nincs és ezzel akarva-akaratlan ki lesz téve a téma az emberi képzelőerőnek, ami feldisziti, kitalál neki mindenfélét, s teheti mindezt nyugodtan hisz semmit nem kell leellenőrizni és bizonyitani. Mivel nem látható/tapintható, bármit szabad rá mondani. A vallások noha kétségkivül érdekesek, sőt kúltúrtörténeti jelentőségük megkerülhetetlen és én még azt is megkockáztatom, hogy fontosak, magában a nagy kérdésben, hogy mi is van a fizikai valóságon túl, nem sok értékelhetőt tudnak mondani. Legtöbbjük az emberi képzelőerő gyönyörü letéteményese: az egyik azt mondja egy nagy elefánt ül kint, magán egyensúlyozva a Földet, a másik sakálfejü félembert látott, a harmadik egy nagyapó kinézetü fószert, aki a felhők között ül és ha meglátja hogy valaki egy régi kőépületbe megy, aminek kereszt van a tetején és összekulcsolt kézzel kér valamit, akkor máris ott terem és igyekszik segiteni... kivéve ha nem mert akkor az útjai kifürkészhetetlenek. Ilyen szempontból nagyon tetszik az, amit Márai mond. Ő a kutyát és az embert hozza példának. Mint mondja: egy kutya soha se fogja megérteni az embert és az emberi dolgokat teljesen. Nem azért, mert hülyék, hanem mert kutyák. És mert a kutyák és az emberek között van egy intellektuális szakadék. Ha feltételezzük, hogy van valami rajtuk túl, akkor nyugodtan feltételezhetjük azt is, hogy közte és köztünk szintén van egy intellektuális szakadék... akár akkora mint az ember és a kutya közötti, akár nagyobb is. S épp ezért örökre érthetetlen marad. Nem azért mert hülyék vagyunk, hanem mert emberek vagyunk ebben a fizikai világban. Felaggathatjuk rá a saját világképünket: kitalálhatjuk, hogy ő is a mi erkölcsi rendünk szerint gondolkodik és zsebkendőért nyúl, ha két szerelmes mondjuk szakit, de ez minden bizonnyal egy tévút. S igazából itt jön a szomorú konkluzió: kifejezetten jó dolog ezeken agyalni, ahogy érdekes azon is gondolkodni mi lesz a halál után. DE mivel itt és most élünk nagyrészt a fizikai valóság keretei között, ezért egyrészt ezekre igazi válasz sose születhet, másrészt pont azért mert itt és most élünk az élet kérdései kell a legfontosabbak legyenek. Nekem nem szimpatikusok azok a tibeti szerzetesek, akik felvonulnak egy hegy tetejére és a nagy tutin gondolkodnak amig meg nem halnak. Szerintem ezek elcseszik az életüket. Ami mégiscsak arra való, hogy a legtöbbet kihozzuk belőle.

Nagyon tetszik a témafelvetés. Sajnos per pillanat nincs időm reagálni rá, de holnap irok egy hosszabbat ide. Mindenesetre az én álláspontom kissé 'elszálltabb' (esetleg annyit, hogy szerintem az ember nyugodtan koncentrálhat egy csajra ÉS gondolkozhat akár a sorson is... a kettő nem kell kizárja egymást )

Örülök, hogy felkeltette az érdeklődést Viszont a tizenéveseknek talán kissé erős lenne a nyelvezete. Amikor csatára kerül a sor, meglehetősen naturálissá válik a nyelvezete. Itt van példának a mohácsi csata utóképének leirása: "Felázott a föld, s a mélység most böfögi fel a megemésztetlen, sok vért, amit ma elnyelt. Fortyog, bugyborékol a láp, s mocorgatja, öklendezi a fekete termést, ami ott rohad a gomolygó ingoványon. A halál gyümölcsei oszlanak sűrű fürtökben, bűzlőn, majd harmincezer emberi tetem, egymás hegyén, hátán, sárba süppedve, eltaposva, kibelezve, csonkolva, összevagdalva, bezúzott koponyával, még mindig vasba öltöztetve, üveges szemmel meredve a Holdra, görcsbe rándult ököllel szorongatva kardot, jatagánt. Hófehér szemgolyók dülledt gömbjére cseppen az eső, hogy örökre elmossa a szemekbe fagyott iszonyatot."

Hamarosan kikerül az aeonflux blogra is, de ide is kirakom: Bán Mór: Hunyadi - A hajnalcsillag fénye Még évekkel ezelőtt került a kezembe Bán Mór egyik fantasy írása, s bár igen kellemes kis iromány volt, egy jó darabig csak távolról követtem nyomon a munkásságát. Érdeklődve hallgattam, hogy a magyar mondák alapján saját fantasy világot kreált, s hogy a sci-fi terén is egészen sikeres lett. De amikor bejelentette, hogy egy tíz részes regényciklust kíván szentelni a Hunyadiak korának, melyben Hunyadi János és Mátyás király négy-négy, míg Corvin János két vaskos regényt kapna, úgy gondoltam ezzel már érdemes lenne közelebbről is megismerkedni. A ciklus első darabja pár hónapja landolt a könyvesboltok polcain és úgy tűnik egy régóta betöltetlen űrt sikerült befoldoznia, legalábbis az Alexandra kiadó eladási listái ezt igazolják. Passuth László óta nem igen akadt író, akit az ihlet a magyar középkor dicső napjainak regénybe foglalására sarkalt volna. Bán Mór is alaposan rákészült: az előszava szerint csak az előkészület tíz évet vett igénybe. S ahogy számítani lehetett rá, az első regény még csak amolyan alapozó. Bán felállítja a sakk figurákat, s felvázolja a hőseit. A nyitás még így is bombasztikus, mely rögtön a történet legvégére, a mohácsi csatához repít minket. Itt ismerkedhetünk meg a történet egyik legfontosabb szereplőjével: a mesélővel. Egy idős lovaggal, akit -miután súlyosan megsérül- egy közeli kolostorba visznek. Itt kezd el mesélni egy kispapnak a Hunyadiakról, akikről állítólag ő tud a legtöbbet. Azzal, hogy Bán a mesélő szerepét is kiosztja, egyben megteremti a lehetőségét, hogy a korabeli hiedelmek büntetlenül megjelenhessenek a történetben. Ugyan ritkán él ezzel, de mégis jól tudja érzékeltetni, hogy a kor emberének a hegyeken túl élő sárkányok vagy a falvakat tűzbe borító ?fekete ember? nagyon is valóságnak tűnt. A lovag ?meséje? persze egészen a gyökerektől indul, még akkorról amikor Csorba és fia Vajk (Hunyadi János leendő apja) menekülni kényszerülnek Havasalföldről, mígnem a Magyar Királyságra érve földet kaptak Hunyadon. Bán igazán olvasmányos, archaizáló nyelvezete olvasatja magát. Ennek köszönhető, hogy bár hőseink számtalan esetben térdig gázolnak a vérben, nem érezzük hatásvadásznak. S ahogy elkezd cseperedni a kis Hunyadi (a regény legtöbb szereplőjének csak Jankó) úgy tűnik, hogy a híres törökverőt az ég is arra teremtette, hogy egy ehhez hasonló hősi eposz címszereplője legyen. A Galambóc ostromát felelevenítő részek egyszerűen lenyügözőek. Egészen a történet ezen pontjáig minden prímán működik. Kár, hogy a regény második fele olyannyira leül. Hunyadi elkerül az Újlaki családhoz, hogy ott lovagot faragjanak belőle, ami akár érdekes is lehetne, de sajnos nem az. Bán ízes mondatai is elszürkülnek ennél a résznél, mintha ő maga se lelte volna túl sok örömét ebben a részben. S becsúszik egy-két olyan dramaturgiai huppanó is, ami igazán nem méltó a remek felütéshez. Bán Mór attól ugyan ódzkodik, hogy bármely erotikus jelenetet elrészletezze, de ennek ellenére is olyan az Újlaki udvar, mintha egy nagyköltségvetésű pornófilm díszlete lenne: legalábbis ha hihetünk a regénynek, a középkori Magyarországon minden nő gyönyörű volt. És kapós is. Nincs kivétel. A királynőtől kezdve az utolsó parasztlányig mindenki csábítóan néz ki és hamar el is csábulnak. A zárás az apróbb hibák ellenére is reményt keltő: Hunyadi végre megállapodik, s rájön, hogy elképesztő erejét és kardforgató képességét nemes célokra kéne fordítsa. A hős tehát nemcsak megszületett, de végre rájött, hogy ő a hős. Mostmár csak a hőstettek megírása van hátra. Kíváncsian várom a folytatást.

Oké, a következőnél majd bővebb leszek

Rövid leszek: kiváló epizód volt. Egy trilógia remek felvezetése. S láthattuk az évad legszebb űrcsatás jeleneteit is. Kiváncsian várom az epizód-hármas további kibontakozását.

Ha szeretnéd, átküldhetem nagyobb felbontásban is Egyébként köszi mindenkinek a dicséretet

Egy kis önreklám. Pár nappal ezelötti városi fotozgatás eredménye ITT

Ha egy nappal lemaradva is, de boldog névnapot

Szerintem nem attól lesz nagy a feszültség vagy az érzelmi töltet, hogy nagy a tét, hanem hogy hihetővé teszik a bekövetkeztét. A Rising Malevolence-ban például hiába tudtam, hogy Plo Koon nem itt és nem most fog meghalni, sikerült elérniük, hogy elhigyjem: bármi megtörténhet vele. A mostani epizódban is tudtam, hogy Naboo nem fog megfertözödni, és sajnos a készitőknek nem is sikerült megtenni a következő lépést, vagyishogy ennek ellenére féltsem. A virusos-szál számomra súlytalan volt. Azzal rá is tettek egy lapáttal erre az érzésre, hogy a végén a virusfertözött Padméval és Ahsokával még elkezd bájcsevegni Anakin, holott elvileg minden perc számit... elvileg.

Ez, ellentétben az elöző résszel egy nagyon jó epizód is lehetett volna. Az Iego pazar ötletek tárháza: az ep.1-ben emlitett angyaltól a húsevő növényig (én ezt is csiptem). Kár, hogy az epizódnak jó ha fele ott játszodik. A többire jut az a bizonyos virusos szál, ami elvileg a feszültséget szolgáltatná, épp csak nem sikerül neki. És nem gondolom, hogy pusztán azért nem mert a virus mint olyan távol áll a Star Warstól. Az itt is felemlegetett Republic képregényt például én annak idején kifejezetten élveztem és akkor simán eltudtam volna képzelni egy mozgóképes feldolgozást. Ott sikerült az, ami itt nem. Itt ez csak elveszi a helyet egy kibontakozni vágyó jó epizódtól, ami igy jobb hiján megmarad egy erős közepesnek. De legalább Jar Jar nem viszi magát túlzásba.

Ez sajnos önmagában még nem jelentene bukást. A nagyobb baj, hogy ilyen kevés moziban is rendkivül alacsony moziátlagot produkált. Számos filmmel előfordul, hogy elöszőr limitáltan, csak pár moziban mutatják be és ha mennek rá az emberek, akkor szélesebb körben is bemutatják. De a Fanboysra még abban a 44 moziban se nagyon voltak kiváncsiak. Ez a durva.

Na végre egy jó Grievous hang. Az eredeti jobb ugyan, de az ep.3-as szinkront simán alázza.

Fura azért.... az USA-ban rengeteg bárgyú vigjáték született az elmúlt pár évben (nekem az Apatow produkciók se nagyon fekszenek). Ha siker tudott lenni az, hogy két férfi jégtáncos ökörködik (a Blades of Glory 100 millió fölött hozott) akkor fura, hogy egy ilyen film hat nap után mindössze 207,887 dollárt tud összehozni.

Atyaúristen... ezaz elözetes nagyon rendben van

Asszem ez már izlések és pofonok, de például Ausztria nekem egy nagy hegyes unalom. Tiszta, de igazán jól még nem éreztem ott magam vagy ha igen annak nem sok köze volt a helyhez. Svájc nálam dettó, akárcsak a skandináv országok. Budapest sokkalta izgalmasabb és jobb hely, mint ezeknek bármely szeglete, de mondom ez csak személyes vélemény. Görögország, Spanyolország vagy Olaszország nálam sokkal inkább a topban van és abszolut nem érdekel, hogy kosz van mindegyikben. Ez az ára annak, ha valahol tényleg zajlik az élet. Ami Budapest utcáit illeti, azért elég jól terjeszkednek a szép, rendben tartott csökkentett forgalmú utcák... az V. kerületet tipp-toppra megcsinálták, de most például a józsefvárosi palotanegyedet csinálják. Ettől persze nem lesz soha Budapest egy újabb Svájc (hogy hála az égnek vagy sem ez nyilván nézőpont kérdése). Egyébként itt egy gyors példa a város kvázi fejlödőképességére: ez a kép tiz éve készült, amikor még mindenen állt a kosz és még nem indultak be a házfelújitások. A Bazilika is ilyen csúf volt és körülötte autóutak, elötte parkoló... S ilyen most, elötte a diszburkolattal lerakott Szent István tér:

Az külön érdekes, hogy Európában pont a legszebb és a legizgalmasabb városok a legmocskosabbak. Ebben talán a francia és az olasz nagyvárosok képviselik a legnagyobb végletet.

Csak sokat járni valahova meg sokat látni belőle nem ugyanaz. Én is sokat jártam Szentendrére, de mindig csak a főterét meg a környező utcákat láttam belőle. Nem merném azt mondani, hogy ismerem. Egy Budapest méretü vagy egy vele hasonló kaliberü európai városra ez halmozottan igaz. ITT egy érdekes oldal. Tanulságos. Nyugat-Európai és amerikai turisták élményei... ezen az aloldalon a budapesti élmények vannak összegyüjtve. Rengeteg (érdemes beletúrni az adatbázisba... több száz beszámoló van itt). Nem is azaz érdekes, hogy mennyire találják jónak, hanem hogy sokuk szerint ez a város egészen tiszta. Lehet, hogy páran ugy mennek haza, hogy "bezzeg Budapesten" (s nem lehet mondani, hogy ne lenne viszonyitási alapuk; legtöbbjük egy európai körtúra részeként nézi meg a magyar fővárost). Bezzeg ha maradnának még egy pár napot és jobban körbenéznének. Valszeg megváltozna a véleményük. S ez oda vissza mükodik

Tényleg van jópár "nem százas" figura bár félni én még sose féltem Pesten... persze lehet hogy azért mert férfi vagyok. Egyébként én imádom az éjféli Pestet (is). Ilyenkor lehet a legjobb sétákat megejteni... ilyenkor minden lecsendesedik, az utak kiürülnek. Picit olyan mintha valami atomtámadás után boklászna az ember

Hát akkor nem valami sokat járhattál Pesten. A főváros egy jó része például szimplán erdő, hogy mást ne mondjak. A budai oldalon alig vannak nagyvárosias központok, a pesti belváros (az V. kerület) pedig pont annyira van rendbe tartva, mint akármelyik átlagos európai nagyvárosé. A sétálóutcák különösen szépen rendben vannak tartva... ha ott köhögsz az csak az influenzától lehet. Természetesen mint minden egy millió fölötti városban vannak lepukkantabb részek, de ezalól sehol sincs kivétel. Az európai szintből semmivel sem lóg ki Budapest. Nagyon keveset járkálhattál külföldi városokban ha komolyan azt hiszed, hogy ott sokkal nagyobb tisztaság van.

Egyébként meg az USA-ban is előfordul, hogy menetközben váltanak szinkronhangot. Lásd azt a bizonyos Clone Wars sorozatot és Jar Jar hangját

Na ha Grivi hangját is megváltoztatják még a végén élvezhető lesz. Én anno az ep.3 szinkronos változatát ott hagytam abba amikor Grivi megszólalt. Azaz abszolut mélypont. Azóta se néztem szinkronosan tovább.

Talán a Star Wars kereteibe csak neccesen fér bele, de ugy vagyok vele, hogy ez még okés. Itt most a Gattaca jut eszembe, ahol SPOILER pont azért nem gyanakodnak a gyilkosra, mert a génjei alapján nem hajlamos az ilyesmire. Ott pont az volt a végkicsengés, hogy nem csak a gének határozzák meg az embert és puszta génmanipulációval nem lehet kordában tartani senkit. A Star Wars talán nem ennyire bonyolult, de az azért feltételezhető, hogy kivételek/hibás egyedek mindenhol vannak és ezalól a klónkatonák sem kivételek.

A sorozat mintha most kezdene igazán belelendülni. Az újabb részek szinte kivétel nélkül nivósak. Az, hogy visszaugrottunk az időben cseppet sem zavart, föleg, hogy igazi kohéziót az eddigi részek között se éreztem (pl. a 15-dik részben hol volt Ahsoka?). Mintha ez a sorozat egyébként is csak szemezgetne... Az elején öröm volt látni a droidokat, amint hatékonyan gyilkolnak. S bár nem különösebben tetszett a nagy film (ó micsoda eufemizmus), de az ahogy az elözményeit bemutatták az nagyon dicséretes, a maga összes apró részletével. Még eltudnék viselni egy-két ilyen visszkacsintást a későbbiekben is.