Wilde

@Pildi @Bence1997 Boldog születésnapot az ünnepelteknek!

Ezzel egyetértek, bár a 2000-es minisorozat szerintem nem volt annyira rossz, mondjuk én sem azzal kezdtem. Hozzáteszem én Lynch filmjét is újranézem majd az új Dűne előtt, leginkább csak érdekesség képpen. Aki teheti annak szerintem viszont az a legjobb, hogyha a könyvvel ismeri meg először ezt az univerzumot.

Lower Decks - 2. évad Az elmúlt napokban újra néztem az első évadot, illetve most egyben is megnéztem a másodikat. Így egyben látva nagyon élesen érződött, hogy mennyit fejlődött már a második évadra is ez a sorozat. Az első évad egy abszolút pozitív meglepetés volt, miután kezdetben elég negatív visszhangot kapott a széria, de egy teljesen vállalható, szórakoztató, helyenként a saját keretei közül kilépő próbálkozásnak éltem meg azt az évadot. Ezzel szemben itt a második évadban sokkal komolyabb szerepet és teret kaptak az érzelmek, a karakterek közti feszültségek és fejlődési lehetőségek. Nagyon sok szép és emlékezetes pillanata volt ennek az évadnak, amelyek messze túlmutattak azon a könnyed, szórakoztató hangvételen, ami alapvetően a Lower Decks sajátja. Ebben a második évadban éreztem azt, hogy volt a szezonnak egy jól kivehető tematikája, ami végig kísérte az elejétől a végéig. Ezt a karakterek felszabadításában ragadnám meg. A leghangsúlyosabban talán ezt Mariner esetében lehetett érezni és az első évad leginkább bevállalós epizódja (1x09) is az ő küzdelmét emelte ki saját magával. Az első évad végén bedobott nagy cliffhanger – hogy Boimler elhagyja a Cerritos-t – is igazából az ő karakterét építette. Az a gondolat, hogy merjenek önmaguk lenni, kimutatni az érzéseiket és egyben kilépni a komfortzónájukból mind nagyon szépen belesimult a sorozat világába. Soha nem éreztem kilógónak vagy szájbarágósnak ezeket az üzeneteket, hanem nagyon ügyesen sikerült részről részre építeniük a karaktereket. Amikor még az évad elején láthattuk, hogy Mariner és Tendi egy közös küldetésre indulnak, akkor tudatosulhatott először igazán a nézőben, hogy amellett, hogy mi nagyon szorosan így együtt kezeltük ezt a négyest, ők ketten még sohasem voltak közös küldetésen így kettesben. Az, hogy nem is ismerik annyira egymást pedig remek alkalmat szolgáltatott, hogy felfedjék egy kicsit a bennük rejlő bizonytalanságot, félelmeket és ezzel nem csak, mint karakterek fejlődtek, hanem a köztük lévő kapcsolat is szorosabbá vált, ami az egész kettős küldetésnek a lényege volt. Boimler viszonylag gyorsan történő visszahelyezésén kapcsán a Cerritos-ra eleinte kicsit csalódott voltam, mert kíváncsi lettem volna, hogy hosszabb távon hogyan állja meg a helyét Riker legénységében. Boimler nélkül viszont a csapat nem volt igazán teljes, az ő helye itt van. Próbálkoztak Jettel, ami nem volt feltétlenül rossz húzás és lehet a következő évadban Jennifer is komolyabb szerepet és több képernyő időt kaphat, de Boimler nem csak önmaga, hanem Mariner miatt is kifejezetten jó volt, hogy visszatért. A négyes tagjai az évad során fokozatosan kiteljesedhettek és átléphették az árnyékukat. Mariner és Boimler viszonya úgy formálódott, hogy egyre jobban megismerhettük Mariner érzékenyebb oldalát. Ezzel a kapcsolatban a finálé volt egyértelműen a csúcs, ahogy ezt az üzenetet átvitték, hogy le kell hántani ezt a külső érzelemmentes „burkot” magáról, hogy igazán meg tudjon nyílni mások felé és ezt átvitt értelemben is érzékelhettük a hajótest borításával. Tendi volt, aki a legnagobbat lépett előre közülük talán az évad végére, de mindannyian számtalan helyzetben bizonyíthatták, hogy amikor kell, akkor kifejezetten kompetensen tudnak az egész hajó segítségére sietni. Az egyes epizódokat, ha megnézzük rengeteg ötletes történetet kaphattunk, ahogy Dzséjt is írta, kifejezetten kreatív megoldásokat láthatunk itt, olykor az élőszereplős sorozatokat is túlszárnyalva. Voltak bőven példák arra is, hogy a Lower Decks sajátos humorát megtartva kifejezetten őrült eszetlenkedésbe csapjon egy-egy kaland, mondjuk a Mugato-s epizódot mindenképpen ide sorolnám, de még a komolyabb hangvételű részekbe is jutott néhány kifejezetten jól elhelyezett poén, leginkább egy régebbi Star Trek utalás formájában. A legjobban mégis az tetszett, ahogy a lower decks szerepét mutatták be a hierarchiában. Ezzel kapcsolatban három epizódot emelnék ki, a hatodikat, a nyolcadikat és a kilencediket (a GoT-ban régen mindig a kilencedik rész volt az évadok legjobbja, itt is hasonlóan érzek), amelyek kifejezetten ezt a témát helyezték fókuszba. Az egész sorozat központi eleme, hogy egy olyan szeletét mutatják meg a flottának, amelyik nincs ott a reflektorfényben és nem annyira menő, középpontban lévő figurák alkotják, akik így nem is emelkednek olyan kultstátuszba, mint a jól ismert hősök. Ez hajtja Boimler motivációját, hogy mindenképpen feljebb kerüljön, előrébb lépjen, Mariner részben ez elől próbál menekülni, de megfigyelhető a főtisztek esetében is, hogy nem kapják meg feltétlenül azt az elismerést, amit úgy éreznek, hogy járna nekik (erre is remek példa volt mondjuk a Doopleres epizód), valamint ők is szeretnének innen tovább lépni, lásd Freeman kapitány az évad végén. Mégis aztán mindig kiderül, hogy erre a rétegre is abszolút szükség van, a felmerülő problémákra tudnak kompetensen reagálni és ahol tartanak az nem egy kudarc, hanem lehet egy igazán összetartó, egymásért és másokért is küzdeni akaró és tudó igazi közösség, ami szerintem a Csillagflotta lényege. Amikor láthattuk a hatodik részben, hogy Boimler nem a vágyait, önmagát tartotta szem előtt, valójában akkor vált a feljebbvalói szemében is igazán figyelemreméltóvá. A nyolcadik részben pedig, amikor felcserélődtek a szerepek egy másik perspektívából láthattuk mind a főtisztek, mind a lowerdeckerek szerepét, ami nagyban hozzájárult a közeledésükhöz. Mégis visszakanyarodnék még ahhoz a kilencedik részhez, ahol még ezen is tudtak csavarni egyet és láthattuk egy klingon és egy vulcani hajó alsófedélzetét is. Ebben a részben nem csak ez a perspektíva színesítés volt emlékezetes, hogy most már máshol is láthattuk ezt a rétegét az egyes hajóknak, hanem a kulturális különbségek is, amelyeket nagyon ügyesen érzékeltettek és ízig vérig hozták a ST hatást, bemutatva, hogy a különböző kultúrák lowerdeckereinek sok esetben hasonló mozgatórugóik vannak mégis mennyiben meghatározzák őket azok a kulturális sajátosságok, amelyek rájuk jellemzőek. (Amikor pedig az epizód végén a stáblista közben látjuk a Borg lower deckst, az konkrétan az évad poénja volt nálam!) Az egyik legjobb dolog volt a tavalyi évben ez a sorozat, ami a Star Trek univerzumával történhetett. Egyrészt szórakoztató volt, ahogy viccet csinált a ST klisékből és nem azzal a pátosszal kezelte az univerzum nagy alakjait, amit adott esetben a hardcore rajongók elvárnak, hanem képes volt nevetni önmagán. Ezzel együtt viszont kifejezetten nagy szeretettel és odafigyeléssel nyúlt ehhez az univerzumhoz, sokszor olyan korábban jelentéktelennek tűnő szereplőket is behozva és felemelve, akiket a korábbiakban már láthattunk, de már-már el is felejthettünk. Az utalások, a poénok és a dizájn terén mind-mind nagyot alkotott a sorozat, összetéveszthetetlen atmoszférával, hangulattal és sikerült úgy felcsigázniuk, hogy jövőre talán ezt a harmadik évadot várom a legjobban Star Trek fronton. Rutherford kapcsán biztos lesz valami kavarás és a kapitánnyal is egy jó kis cliffhangert dobtak be az évad végére, hát nagyon várom!

Nézd meg mindenképpen. Léa Seydoux karaktere elég fontos szerepet kap ebben a filmben is és ő a Spectre-ben tűnik fel először, meg a kapcsolatuk Bonddal is ott indul.

No Time to Die A napokban megnéztem a sokat tologatott új James Bond filmet, összességében egy jó élmény volt:

Akkor úgy kérdezem, mennyire akciódús?

Én tervezem majd nézni. Sokban eltér a könyvtől (az előzetes alapján nekem így tűnt)?

Alapvetően egy érdekes helyzetet teremt ez a takeover, de meglesznek a negatív hullámai is. Máshogy odakerülni a legnagyobbak asztalához nagyon nehéz, vannak időszakosan sikeresnek tűnő próbálkozások (pl. Atalanta), de azok sem ezen a szinten. Ahhoz, hogy valaki tényleg a legnagyobbakkal meccseljen ahhoz olyan szintű tőke kell, amit ilyen szupergazdag tulajdonosokon kívül más nem tud biztosítani. Azért az eddigi próbálkozások között is vannak eltérések. A hirtelen felpumpált csapatok közül a Chelsea mára abszolút stabilizálta magát a pozíciójában és a Manchester City építkezése (a világ különböző pontjain létesített farm-csapataival és a brand építésével) is szimpatikus volt nekem, egyben azt is jelezte, hogy hosszabb távon gondolkodnak. Az abszolút műanyagcsapatnak tűnő PSG projekt már hagy kivetnivalót maga után, főleg ahogy destabilizálták a játékospiacot a Neymar transzferrel, de úgy egyébként is olyannak tűnik az egész, hogyha ebből kihúzzák egyszer a dugót, akkor annyi (szemben az egyébként is komoly bevételekkel rendelkező angol csapatokkal). Ebben a tekintetben nem sok jót ígér, hogyha ráengednek egy ekkora méretű ragadozót a piacra és lesz az a pénz, amiért a sztárok is akarnak majd a "festői" Newcastleben játszani. Az egy jó kérdés lehet, hogy miért kell ez a sportswashing a szaudiaknak, mert a katari projektet a világbajnokság miatt meg lehet érteni, de kíváncsi vagyok erre az egész folyamatra. Régen (még Shearer idejében) nagyon szerettem a Newcastlet, de igazán sosem számítottak nagy csapatnak, érdekes lesz látni, hogy milyen lehet ez az új korszak, ha tényleg megtörténik a tulajdonosváltás.

Tegnap én is befejeztem a sorozatot, attól függetlenül, hogy előzetesen nem vártam gyakorlatilag semmit sem a sorozattól, az első benyomásaim kifejezetten pozitívak voltak. A legtöbb rész kellően elrugaszkodott volt és egy olyan nézőpontból mutatta meg a Star Warst, ami egyedien japán volt és merőben különbözött attól, ahogy ezt az univerzumot eddig ismertem. Sok részben jóval hangsúlyosabb szerepet kapott az anime vonal és csak nagyon elnagyoltan emlékeztetett arra, hogy egy SW művet látunk és az epizódok többségét a kánonba is nehezen lehetne beilleszteni. Ettől függetlenül, mint altenatív próbálkozás számomra élvezetes és szórakoztató volt ez a kísérlet. Amit negatív kritikaként fogalmaznék meg, az inkább az egésznek a szerkezeti felépítése volt. Egy ilyen antológia-szerűen felépített sorozatban az egyes epizódkra jóval nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetni, mivel minden rész egy külön történetet mesél el, egy külön világgal, ami egy saját univerzumot alkot. A legtöbb epizód pedig fájóan rövid volt, még az a megszokott SW animációs sorozatok (TCW, Rebels) játékidejét sem érték el. Ott ugyan bebizonyították a készítők, hogy 20-22 percben is lehet nagyon szép, kerek történeteket prezentálni, de ott összefüggtek az epizódok, így volt idő a szereplőket, a konfliktusokat jobban kibontani. Itt a legtöbb epizódnál olyan érzésem volt, mintha hiányozna a fele (van ahol a 2/3-a) a történetnek, hogy kellően bele tudjak érzelmileg helyezkedni ebbe az egészbe. Így kissé keserédes szájízt hagyott maga után számomra ez a kaland, de nem bánom, hogy elkészült, mert összességében élveztem és jó volt ismét egy új SW alkotást nézni... ha jön majd a folytatás, akkor azt is megnézem majd, volt egy két sztori, aminek a folytatását kifejezetten várom.

Nem volt rossz ez az epizód, a rajzsítlust az elején elég nehéz volt megszokni, de azért volt néhány kép, ami baromi jól sikerült (például mikor mennek azokon az állatokon ott négyen és oldalról látjuk őket a naplementében). A történetben volt némi meglepetés és kellően felcsigázott a folytatást illetően, azonban itt sem tudtam eléggé kapcsolódni egyik karakterrel sem, ami furcsa is lett volna, tekintve, hogy itt is csak felvillantottak nekünk néhány szereplőt, de nem volt idő és tér igazán megismerni őket. A konfliktus kontúrjai persze kirajzolódtak, de az igazi érzelmi belehelyezkedéshez ennél több kellett volna, egy folytatást azért én is megnéznék, meg tényleg érdekesen lett vége, de voltak ennél jóval kerekebb epizódok ebben a sorozatban!

Alapvetően tetszett ez a történet, egy sokkal érdekesebb konfliktust kaptunk itt, mint a tipikus jó vs. gonosz harc. Sokkal inkább éreztem ebben egy ilyen mondernitás vs. tradíció szembenállást, amit a lány és az apja képviseltek. Az egyikük a minden áron való haladást és mondernizációt képviselte, míg a másikuk szerint nincs szükségük erre és meglennének a Birodalom nélkül is. Amellett, hogy azért megláthattuk a Birodalom árnyoldalát is Lop hátterén keresztül, nekem tetszett az a megközelítés, hogy ez sokkal inkább tűnt egy ilyen személyes harcnak, mintsem a nagy, gonosz, mindent leuraló birodalmi gépezet elleni heroikus csatáról, ami elég elcsépelt. Ami nem annyira jött be, az a környezet és az egész ábrázolásmód. Ezzel a nyuszilányos megjelenés eléggé elrugaszkodott volt, ezzel kontrasztban viszont itt a környezetről, néhány jellegzetességtől eltekintve nem mondtam volna meg, hogy ez Star Wars. Az első évadnál a japán elemek valahogy sokkal jobban belesimultak az epizód hangulatába, itt viszont a torii kapu, az épületek, a belső terek, mind annyira földhözragadtan japának voltak, hogy nekem ez inkább elvett az élményből. A másik negatívum, amit kiemelnék, hogy volt az epizódban egy nagy törös, egy fordulópont, ami után kialakult ez az egész konfliktus apa és lánya között. Arról viszont, hogy Ocho hogyan változott meg, mik voltak az ő motivációi, abból nem láttunk semmit... egyszerűen annyi volt, hogy 7 évvel később és akkor ő már ilyen. Miközben az egész epizód erre az érzelmi szembenállásra volt felfűzve, hogy összeomlik ez a család, de a kiváltó okot, Ocho változását és eltávolodását tőlük olyan természetesen kezéltek, adottnak véve, miközben ez adta volna az egésznek a dinamikáját, az érzelmi mélységét, ha ezt láthatjuk. Amit @mui-ruy említett, az nagyon jó észrevétel, nekem is ez ugrott be, hogy nem számít a származás, hanem, hogy mi van a szívedben és milyen tetteket hajthatsz végre. Ez, ami a sequel trilógiával (már az Ep. VIII-ban is ott van ez az üzenet) jött be igazán a képbe, azután, hogy az első 6 film egyértelműen a Skywalkerek sagája és ezt remekül emelték át ebbe a történetbe is. Ráadásul az egész itt kibontakozó konfliktust így egy kicsit ilyen kívülálló szempontból láthattuk, Lop nézőpontjából, ahol ő csak annyit akart, hogy ez a család, ahol ő menedéket talált maradjon együtt és legyen minden olyan, mint régen. Összességében azt kell mondanom, hogy ez volt talán a legszomorúbb történet az egész Visionsből, de ezt nem mint negatívumot mondom!

Nem nagyon tudom hová tenni ezt a részt. Itt érzem a leginkább, hogy nagyon hiányzott még belőle 10-20 perc. Így sajnos olyan, mintha csak egy kiragadott szeletét látnám egy történetnek. Amit láthattunk az viszont nagyon rendben volt. Tetszett a párbaj az öreggel, amellett, hogy a mester tényleg színtiszta Qui-Gon volt, nekem az összecsapás dinamikája egyértelműen az Ep. II-t jutatta eszembe (Anakin+Obi-Wan vs. Dooku). A fiatal tanítvány, aki úgy érzi készen áll a nagy dolgokra és megpróbál helyt állni egy öreg sötét oldali ellenféllel szemben. Már önmagában az is egy remek kiindulópontot adott az öreg karakterének, hogy itt most ezt a megöregedett, összetört, ránézésre nem túl veszélyes figurát egy ilyen szempontból láthattuk. Nem a bölcs, öreg, jóságos tanító, mint Yoda, hanem egy agresszív, kegyetlen, negatív karakterként, azt mondjuk sajnálom, hogy több mindent nem tudtunk meg róla, de ez úgy az egész epizód hátteréről elmondható. Itt éreztem a leginkább a prequel hatását, ezért nagy piros pont a részemről, ez a mester-padawan felállás egyértelműen az előzmény trilógiát idézte meg. A filozofálás, a rajzstílus, az egésznek a letisztultsága egy nagyon különleges hangulatot adott az epizódnak, nagy kár, hogy ezzel együtt szinte az egészet elvitte a párbaj, ami látványos volt, de közben annyi érdekesség lehetett volna még a karakterek és a világ körül, hogy így egy kicsit keserédes szájízt hagyott maga után ez a rész. Ha folytatnák a történetet a második évadban én mindeképpen várom!

Erről nem sok pozitívumot tudnék elmondani, talán csak azt, hogy legalább rövid volt. A droid-jedi koncepcióval még alapvetően nem is lett volna bajom, de az eleje számomra nagyon vontatott volt, aztán mikor nagyjából a felénél bejött az a rész, hogy elmegy megkeresni a kristályát és észreveszik a Birodalmiak, akkor elkezdett érdekessé válni az egész. Ezek után viszont kb. rögtön kaptunk egy párbajt, ami egészen addig a pontig tetszett, míg a végén be nem avatkoztak a droidok és Tobi átalakult egy ilyen droidharcossá. Az már túlzás volt, de a lényegi részek, ez az egész világ amelybe belehelyezték ezt a történetet, a karakterek (különösen a Professzorra lettem volna jobban kíváncsi) mind mind homályban maradtak és így pont az a része sikkadt el, ami számomra érdekes lehetett volna. Annyit azért mindenképpen a rész javára írok, hogy voltak benne ügyesen eltalált SW áthallások. A hős karaktere, aki elvágyódik a kietlen, kopár, félreeső világról és jedi akar lenni nagyon benne van a SW dnsében. Az ikernapok, de a szereplők közti dinamika is nekem nagyon Luke-ot idézte meg itt-ott az Ep. IV-ből és az a párhuzam is tetszett, hogy ahogy a hősünk jedivé válik, közben visszatér az élet is erre a kietlen világra. Az esszenciája ott volt ebben a Star Warsnak, de a kivitelezés nem nagyon tetszett és sajnos a főszereplő droidot is inkább idegesítőnek, mint aranyosnak találtam.

Ebben a részben szinte minden egyben volt. A vizuális megvalósítás, az akciók és a történet terén is eddig ez a rész tetszett a leginkább. Végig megvolt ez a különleges atmoszférája ennek az epizódnak, hogy ott van ez a rejtély a háttérben a jedikkel és Juroval, akiről nem tudni pontosan mik is a pontos szándékai. Közben a lány és az apja sztorija is bekapcsolódott, ami építette ezt a sepciális hangulatot a fénykardokkal, amelyeket le kell szállítani, de közben rajtuk ütnek a rosszfiúk. Végig lekötött ez az epizód, igzultam a kiscsajért, meg Ethanért is, láthattunk egy jó kis összecsapást a végén és ha az egyes epizódok világát nézem, akkor ennek a háttere érdekel a legjobban az eddig látottak közül (a Village Bride mellett), hogy mi is zajlik ebben az univerzumban és szívesen megnéznék egy folytatást. Az öreg pilóta droid is jó volt, kicsit a yerba mate teára emlékeztett engem az amit iszogatott, de nekem a kedvencem a kis aranydroid volt, olyan igazi SW-s segítőtárs volt ő Kara mellett, mint amilyen R2, vagy BB-8 szokott lenni, kár hogy ő igazán nem csillogtathatta meg magát. Nagyon tettszett az egész és ennek a résznek folytatása miatt várnám is a második évadot!

Eleinte nem nagyon tudtam hova tenni ezt az epizódot, de a hangulatát tekintve ez tetszett talán eddig a legjobban. A jedi-szál érdekelt volna jobban is, hogy ki ő és mi történt vele. Így a rész során eléggé háttérbe volt szorítva és leginkább egy ilyen titokzatos, rejtelmes hősként láthattuk őt. Akik inkább a fókuszban voltak, a szerelmes pár és a bolygón kialakuló konfliktus nem volt rossz, de annyira emlékezetes sem számomra. Azt mindenesetre jól mutatta be, hogy a falusiak kiszolgáltatottsága nem ért véget a háborúval és a Birodalmi éra sem kecsegtet túl sok jóval számukra. Ami szintén nagyon tetszett, az a bolygó és annak környezetének a bemutatása. Az egy nagyon jópofa kis elem volt, hogy az emlékeket így vissza lehetett idézni, egy ilyen megnéznék a mi világunkban is. A vizuális megvalósítás, a rajzstílus és a zene ebben az epizódban volt a legkiemelkedőbb az általam eddig látott Visionsök közül. A végén lévő feloldás ugyan hangulatos volt, ahogy a jedi felfedte magát, de valahogy olyan rövidnek éreztem az egészet, még elnéztem volna egy darabig. Azt is a rész javára írom, hogy a B1-eseket ritkán látni ilyen fenyegetőnek, mint ahogy itt láthattuk. Egy jó kis kaland volt ez, de nálam nem szárnyalta túl az előző epizódot.

Hát ez valami fantasztikus volt, eddig ez élveztem a legjobban az évadból, úgy, hogy nekem az első kettő is tetszett. Ennél a sztorinál éreztem leginkább azt, hogy egy Star Wars alkotást gondoltak újra, ahol tényleg új köntösben mutatnak valami olyat, aminek a kontúrjait már ismerhetjük, csak teljesen másképp. Az első epizódnál sokkal inkább a japán hangulat dominált, míg a második részre hangsúlyosabbak lette a SW elemek, de az egy annyira szokatlan szituációban mutatta be a messzi-messzi galaxist, hogy emiatt voltam egy kicsit távolságtartóbb. Itt viszont, szinte már az első képkockáktól kezdve éreztem azt, hogy ez egy SW mű. Az első képek, a páncélokkal, a helyszínekkel, már rögtön a sequel trilógia hatását éreztették bennem és aztán erre kaptunk egy még látványosabb és egyben még egyértelműbb utalást is a rész végén a kettéhasított csillagrombolóval. Közben ott volt a Luke - Leia párhuzam is az ikrekkel, de itt úgy oldották meg, hogy a Saga gerincét képező jó és rossz, világos és sötét oldali szembenállásokat belesűrítették az ikrek karakterébe. Emiatt külön érdekes volt az a néhány elejtett kis infó morzsa a múltjukat illetően, hogy mind a kettejüket a sötét oldallal alkották meg, mert aztán a rész végére nekem az volt az érzésem, hogy nem csak a fiú, de a lány is inkább a jó oldal felé tendál, vagy legalábbis sikerült megmenteni, önmagától. Ettől még érdekes lehet, hogy a droid aki megtalálta majd hová viszi és mi lesz a további sorsa, ezt a történetet és ennek a folytatását nagyon megnézném. Igazából itt éreztem azt elsőnek, hogy érdekelnek ezek a karakterek, hogy mi történt velük korábban, hogyan jutottak ide és mi lesz velük a jövőben. Ezt eddig igazából egyik Visions epizód sem tudta elérni. Az is tetszett, ahogy ábrázolták ezt a konfliktust, a közepében a kirstállyal és a belőle származó erővel, ami adott esetben túl nagy és túl sok lehet ahhoz, hogy valaki kontrollálni tudja és ez egyenes út a sötét oldal felé. Hogy ebből ki tudták rángatni a csajt és a testvére végül megmentette az talán az egész sorozat eddigi legfelemelőbb pillanata volt. A kis asto droid meg nekem egy az egybe R2-t idézte meg, ahogy hűségesen mindig ott van és segíti hősünket. A vizuális megvalósításról még néhány szó, az epizód stílusa nagyon jól sikerült. Megvoltak a kissé túlzó japán elemek, az elrugaszkodottság, ezt leginkább a végső csatában éreztem elnagyoltnak, de emellett ez számomra egy ízig-vérig Star Wars kalandnak érződött. A csillagrombolók, a rohamosztagosok, az X-Wing, mind mind hozzájárultak ehhez a vizuális élményhez. Egyébként nagyon jól eltalált képeket is kaptunk, egyrészt a kettévágott csillagromboló látványa még mindig hidegrázós, másrészt nekem az is nagyon tetszett, mikor oldalról mutatják őket a nagy szembenállásban közöttük a kristállyal, egyik kék, másikuk vörös energiát sugározva felé. Itt gyakorlatilag egy képbe összesűrítve ott voltak azok az érzelmi hangsúlyok amelyekkel az epizód során játszottak. A legjobb kép szerintem viszont a fináléban volt látható az ikernapokkal. Ez a Star Wars védjegye számomra, annyira kifejező kép és a Saga teljes ismeretében annyi különböző réteg van benne (a kedvenc képem a RotS-ből). Ahogy felvirradnak az ikernapok, talán az itteni ikrek számára is van még lehetőség a felemelkedésbe, így ez egy kifejezetten reménytkeltő kép volt, ami nagyon illett a rész befejezéséhez. Eddig az az érzésem, hogy mindig kellemesen tud meglepni a sorozat és most először éreztem úgy, hogy ennek az alternatív megközelítésnek abszolút van létjogosultsága, az előző részek egyedi alkotói vízióin túlmenően is. Ha így folytatják a végére abszolút más szemmel fogom nézni a sorozatot.

Köszönjük, jó volt nagyon! Jó éjszakát!

Legjobb epizód, I have spoken!

Hát akkor mindenképpen nyilvánosságra hozod.

A Return to Kamino nálam egyértelműen az évad legjobbja, a dráma, a zene, minden itt érte el nálam a tetőpontját.

Omega egyértelmű volt olyan színt vitt a csapatba, amire nem is számítottam.

Ez nálam is egyértelmű volt, ő az egyik legkomplexebb karakter a sorozatban.

Akkor ott az egyik én lehettem.

Asszem ő az első trandoshan nő akit lattunk, vagy nem?

Itt már nem emlékszem hogy Lama Su, vagy Nala Se nyert nálam, de kaminoi az biztos.