Wilde

Ma volt szerencsém megtekinteni az első epizódot. Szerintem egy ideális regény alapanyag lehet belőle, ha nem csak az epizód történéseire konctenrálna, hanem túl is mutatna azon, elsősorban az előzmények bemutatásával. Ugyan maga a történet nem volt valami mozgalmas, vagy meghökkentő, de kellően homályban maradtunk a karaktereket illetően, így gyakorlatilag egy szinte teljesen üres lapra lehet kitölteni a történetüket. Mindemellett erőteljesen fel is csigázott, hogy ki ez a főszereplő és mi történt vele a múltban. Nem mondom, hogy biztosan elolvasnám ezt a készülő könyvet (a SW kötetetekkel egyébként is lemaradásban vagyok), de azért érdekelne, ha többet is megtudhatnánk a szereplőkről.

Igen szimultán jön majd a mozikban és az HBO-n is, úgyhogy streamingen is lesz elvileg a mozis premierrel egy időben. A film kapcsán én direkt nem olvastam/néztem bele semmilyen kritikába, a lehető legkevesebbet akarom most már a hátralévő időben megtudni a filmről. Van egy félelmem, bár nem is igazán félelem ez, de ott van bennem az az érzés, hogy mennyire lehet visszaadni a könyvet ebben az audiovizuális formában. Talán az első könyben sokkal kevesebb a belső monológ és egyben ez az egyik legmozgalmasabb is (azt előre lehet sejteni a könyv alapján, hogy az első filmnek hol lesz vége), de afelől vannak kétségeim, hogy a Dűne esszenciáját, magát az Arrakist és ezt a sajátos zárt világot mennyire sikerül visszaadni filmen. Az előzetesek, promóciós anyagok nagyon a vizualitás irányába mentek el, hogy mennyire lenyűgözően látványos és monumentális lesz ez a feldolgozás, pedig szerintem, ha valami, akkor pont nem a látvány a lényege ennek a történetnek ahol rengeteg fontos történés a felszín alatt zajlik. Eleve a két médium között nagy szakadék van, a Dűne, mint könyv elsősorban az írott szövegre alapul. Frank Herbert nagyon jól írta meg ezt a könyvet, a versrészletekkel, egy nép teljes kultúrájával, egy bolygó ökológiájának részletes bemutatásával érte el azt, hogy a Dűne ennyire egyedi élményt nyújtson. A csaták, az intrikák, a történetben megjelenő tematikák - messianizmus, a hős útja, hatalom és politika - elegye mind hozzájárul a sikeréhez, de ez nekem úgy állt össze ahogy meg lett írva. Egyik eddigi filmes/tv-s próbálkozás (a Lynch filmre és a SyFy sorozatra gondolok itt elsősorban, Jodorowsky ambiciózus, de megvalósulatlan próbálkozását nem venném számításba) sem tudta teljes egészében visszaadni azt, hogy mitől Dűne a Dűne. Van egy olyan érzésem, hogy Villeneuve fog egy nagyon jó sci-fit csinálni, ami még sikeres is lehet, de nem biztos, hogy az az a Dűne lesz, amit én viszont szeretnék látni a filmvásznon. Nem azért, mert rossz lenne (Villeneuve rendezéseiben még eddig egyszer sem csalódtam), hanem mert egyszerűen ebben a formában szinte visszaadhatatlan ez az élmény. Ráadásul úgy, hogy a nagy stúdiós megvalósítások mindig is a kompromisszumokról szóltak és a Dűne nyelvezete, karakterisztikája sohasem találkozott igazán széles tömegigényekkel, ezt a filmet viszont úgy kell pozícionálni, hogy meglegyen a közönsége a folyatás(ok)ra. Ettől még persze nagyon várom és számomra biztos, hogy az év filmje lesz, de azért igyekszem visszafogni az elvárásaimat. Azt nagyon valószínűnek tartom, hogyha teljesen vissza nem is tudja adni Herbert vízióját, de az eddigi legjobb Dűne adaptációt ettől még összehozhatja Villeneuve ezzel a filmmel. Kb. egy hónap múlva kiderül, szerintem ha elérhető opció és megtehetitek a hatás miatt mindenképpen moziban nézzétek.

@misafeco Boldog születésnapot!

Én is szívesen részt vennék majd, jó lesz a szombat, úgyhogy jövök majd.

Netflix - Schumacher Mikor augusztusban láttam az előzetesét ennek a dokumentumfilmnek, rögtön kíváncsivá tett. Nem azért, mert valami szenzációhajhász részleteket lehetne megtudni Schumacher régóta fennálló állapotáról, hanem elsősorban a pályafutását és a korai éveit bemutató minőségi dokumentációt vártam, ami a Netflix hasonló irányú sport próbálkozásait (Sunderland 'Til I Die, Drive to Survive, The Last Dance) jellemezte. Ezt szerintem szállítja is a műsor, eget rengető újdonságokat nem tudni meg belőle, de az archív felvételeket és a jelenben felvett megszólalásokat szépen összefésülték és a prodkciós értékét tekintve abszolút minőségi lett a doku. Az azóta felnőtt gyerekek megszólalásai és a jelenből való visszatekintései miatt mindenképpen kiemelkedik a Schumacherről szóló műsorok közül, ráadásul ilyen közelről a családot talán sehol nem ismerhettük meg így. Sajnos azonban ez az alkotás is magán viseli a Netflix sport-dokuk sajátosságait, a Drive to Survive szerkesztési eltolódásait, vagy ami sok tekintben hasonlíható a The Last Dance speciálisan szűrű szemüvegét. Eleve Schumacherről nehéz írnom úgy, hogy az ő tündöklésének java részét már én is a saját szememmel végigkövethettem. Esetében tehát nem egy olyan múltbéli nagy bajnokról van szó, mint Lauda, vagy Senna, akikkel kapcsolatban közvetlen tapasztalatom nem volt, csak a történelemkönyvek lapjairól, a statisztikákról, meg az archív felvételekről köszöntek vissza. Emiatt speciálisan megérintett ez a kis dokumentáció, bár azt némileg sajnáltam, hogy a Ferreris korszaknak leginkább csak az első felét vették górcső alá. Az egész doku arra a dramaturgiai szempontból mindenképpen hatásos narratívára volt felépítve, hogy a szegény legény, legkisebb királyfi elmegy és meghódítja a világot és hőssé válik. Ebbe a perspektívába beleillett a nem túl eleresztett családi háttér (bár azt hozzáteszem a 70-es években a keleti blokkból, meg pláne a harmadik világból sokán vágytak volna ebbe a közegbe, mégis itt nagyon kidomborították ezt az underdog sztorit), majd a kezdeti nehézségek a királykategóriában "egy pólómárka csapatában, egy ismeretlen német". A Ferrarihoz való igazolása is ebben a fénytörésben követte a koncepció fő vonalát, egy akkor esélytelennek tartott csapatban kellett a már kétszeres világbajnok (és Senna halála óta az első számú húzónév) Schumachernek újra felépítenie magát. A Ferraris évekből viszont gyakorlatilag csak az első bajnoki címig vezető utat mutatták be néhol némileg torzítva a valóságot. Az alkotói koncepció szabadásga azonban már korábban is testet öltött, amikor az 1994-es Schumacher számára először világbajnoki címet hozó szezonba bele kellett szőni Senna halálát. Az természetes, hogy ezt az eseményt, ami hihetetlen hullámokat keltett valahogy be kellett mutatni, de itt nagyon a Drive to Survive szellemét éreztem a szerkesztési elvekben. Ebből a szekvenciából nagyon úgy jött le, mintha Schumacher első világbajnoki címe és Senna egy korszakhatár lenne. Ez szimbolikusan így is volt és abban a tekintetben, hogy a még a 80-as években bejáratott nagy nevek (Senna, Mansell, Prost), vagy már nem versenyeztek, vagy egy kifutó szériát jelentettek és az ifjú titán, akit az F1 jövendőbeli legnagyobb reménységének tartottak - Schumacher - pedig ekkor emelkedett fel. Ettől függetlenül Senna és Schumacher között soha nem volt közvetlen rivalizálás a világbajnoki címért és ami így utólag visszatekintve szimbolikus korszakhatárként megállapítható annak a mezőnyben nem voltak meg így az alapjai, ahogy itt lefestették. Tényleg olyan érzésem volt, mint amikor a Drive to Survive legutóbbi két évadában megpróbálták szerencsétlen Bottasszal felépíteni valamiféle rivalizálást közte és Hamilton között úgy összevágva a felvételeket, mintha kettejük között itt valami nagy világbajnoki harc lett volna valaha is. Ez pedig működött itt is, mert többedmagammal néztem ezt a dokut és voltak köztünk akik nem F1 rajongók és nekik úgy jött le, mintha itt Schumacher és Senna test test ellen harcolt volna a címért. Itt is egy random kiválasztott koccanást bevágtak még 92-ből és aztán ebből vezették fel 94-re Imolára, hogy itt mekkora rivalizálás volt (miközben eddigre Senna már évek óta nem nyert vb címet, a McLarent is azért hagyta ott, hogy az elmúlt évek új sikercsapata a Williams versenyzője legyen, miközben Schumacher nagyon ígéretes volt, de össz-vissz nyert 2 versenyt a 94-es szezon kezdetéig). A versenyhétvégéről nem hangzott Barrichello pénteki hatalmas balesete, illetve Roland Ratzenberger időmérőn történő halála sem. Konkrétan úgy volt beállítva, mintha itt Senna azért csapódott volna a falnak (minden előzmény nélkül), mert annyira a határon kellett nyomnia, mivel itt volt a trónkövetelő Schumacher és a nagy rivalizálás miatt végződött így. Ezt a lakótársam meg is kérdezte ennél az esetnél. A másik pont amit kifogásolnék az a botrányokkal kapcsolatos hozzáállás volt. Ezen a ponton érzek némi előrelépést a tavalyi The Last Dance óta, ahol Michael Jordannel kapcsolatban nem nagyon volt igazán negatív állítás bedobva és minden az ő szája íze szerint volt megszerkesztve abban a doku sorozatban. Itt Schumacherről azért sem lehetett nagyon rosszatt mondani, mert amilyen helyzetben van nem tudná megvédeni magát, vagy bármilyen módon reagálni az állításokra. A Damon Hillel kapcsolatos esetnél nagyon óvatosan Hill maga belement Schumacher felelősségébe, de ott őt mint érintetett hallhattuk. Ami komolyabb hullámokat vetett, az a Villeneuve elleni 97-es incidens volt, ami után példa nélküli módon (nem mellesleg túlzóan szigorúan) kizárták Schumachert az egész bajnokságból. Egy ilyen sportszerűtlen manővert nem nagyon lehet megmagyarázni és felmenteni ugyan nem próbálták a készítők, de maszatolni azért igen. Értem, hogy egy ilyen produkcióban, ami mindenképpen egy hősről szól és neki állít emléket nem hat igazán jól, ha az árnyoldalát látjuk, de itt egy kicsit elvonatkoztathattak volna Schumacher nimbuszától. Villeneuve a jelenben nem kapott szót, nem tudom, hogy esetleg nem vállalta, vagy tényleg meg se keresték, mert nem akarták így egyoldalúan (Schumacher ugye nem válaszolhatna neki) szerepeltetni, bár Villeneuve az utóbbi években annyi baromságot mondott mikor az F1-ről kérdezték, hogy talán jobb is, hogy nem szólalt meg. Sokkal több szó esett arról, hogy Schumachert mennyire megviselte az eset, a norvégiai elvonulásban is inkább őt, mint áldozatot mutatták be, miközben ez az esemény, ahogy a Coulthard elleni affér is nagyon sokat elárul Schumacher karakteréből. Mi az ami kimaradt? Gyakorlatilag a teljes 2001-2006 közti szakasz. Ezt amiatt is sajnáltam, mert szerintem a 2003-as Schumacher egyik legkeményebb szezonja volt. Ekkor volt a legszorosabb világbajnoki csatában a Ferraris időszakában (ezt amiatt is sajnáltam, mert számomra ez volt az az év, amikor igazán beleástam magam az F1-be, vettem rendszeresen a Formula magazinokat, írtam excel táblázatba az eredményeket, még ilyen kis cikkeket is írtam a futamokról magamnak), ha a dráma faktort nagyon meg akarták volna fejni, akkor megemlíthették volna a 2003-as imolai versenyt, amikor neki és Ralfnak úgy kellett versenyeznie, hogy néhány órával a futam előtt halt meg az anyjuk és Schumacher így nyerte meg a versenyt. Valószínű, hogy ezt direkt hagyták ki, ugyanakkor ez igazi dráma volt nem pedig csak úgy megszerekesztették. Ami szintén kihagyott ziccer volt, hogy az a pilóta, aki megszakította Schumacher szériáját és szimbolikusan szintén egy korszakhatárhoz jutatta el a Forma 1-et - Fernando Alonso - meg sem lett említve a filmben, pedig kíváncsi lettem volna az ő nézőpontjára is Schumacherről, ami érdekes adalékot adhatott volna az egészhez. Amit ennél is jobban sajnálok, hogy Barrichello egyáltalán említés szintjén sem jelent meg a filmben, pedig ő volt a leghosszabb ideig a csapattársa. Ráadásul neki kellett elszenvednie azokat a megalázó helyzeteket is, ami a csapaton belüli erőviszonyokból adódtak. Olyan arcpirító szégyentelenséget még a Hamilton - Bottas relációban sem sikerült előadni, mint amikor Barrichellonak közvetelenül a célegyenesben kellett elengedni Schumachert 2002-ben. Így kicsit olyan volt, mintha 2000-ben nagyjából véget ért volna a Schumacher sztori, pedig leginkább csak akkor kezdődött, persze ez nem illett bele abba a koncepcióba, amit végigvezettek az underdog Schumachertől (a McLarent a 90-es évek végén úgy állították be, mintha, valami legyőzhetetlen konstrukció lett volna, úgy hogy 99-ben a csapat versenyt is a Ferrari nyerte) az első Ferraris bajnoki címig és azt nem láthattuk, ahogy sorra nyerte a bajnokságokat tetemes fölénnyel. A balesete utáni állapotáról nem nagyon volt szó, aki arra vágyott, hogy erről tudthat meg valamit, vagy Schumacherről látunk jelenbeli felvételeket, annak szintén csalódnia kellett, de én egyáltalán nem bántam ezeket, mert nem ezért érdekelt a film. Amit a dokumentumfilm javára írok, az Schumacher, mint férj, családapa, úgy is mondhatnám, mint ember megismerése. A versenyzői oldalát láthattuk, a fényes és árnyoldalával együtt is, viszont a magánéletével kapcsolatban nem volt olyan extrovertált, mint a mai versenyzők jelentős része (más korszak is volt persze, nem volt az internet és az online jelenlét ennyire a hétköznapok része, mondjuk Vettel ezek között a körülmények között is megmarad privátban) és ezt az oldalát, ami élesen ellentétben állt a versenyzői imázsával nem nagyon láthattuk. Ebből akad a karaktere igazán figyelemreméltó oldala, hogy egyszerre egy félelmet nem ismerő, könyörtelen bajnok, igazi győztes típus, emellett pedig a pályán kívül visszahúzódó, kedves, visszafogott és nagyon felelősségteljes ember... és ezt próbálták eltaláni a készítők is, ami véleményem szerint sikerült is, úgyhogy a fenntartásaim ellenére én élveztem ezt a dokut. Schumachernek az emberi oldalát megismerni belátni a sisak mögé nagyon felemelő élmény volt. Főleg azok után, hogy versenyzőként milyennek láthattuk. A híres idézet, miszerint Coulthardnak azt válaszolta, hogy ő sohasem hibázik, ez a túlzott magabiztosság, a győzelembe vetett megingathatatlan hit egy olyan maszkot vont köré, amibe nekem nézőként, rajongóként nem volt könnyű beleszeretni, viszont Schumachert, mint embert egy abszolút kedvelhető, szerethető figurának találtam. Végezetül egy személyes adalék: a családomba a finnek felé van egy természetes szimpátia, így a 90-es évek vége felé mikor elkezdtem nézni az F1-et olyan magától értetődő volt, hogy Hakkinennek szurkoltam. Aztán a 2000-es évek elején Hakkinen visszavonult Schumacher pedig elkezdte kegyetlenül dominálni az F1 világát. Bennem pedig az a kép alakult ki róla, hogy egy olyan elérhetetlen tökéletességet sikerült megvalósítaniuk a Ferrarinál, amit megkarcolni lehet ugyan, de igazán megingatni nem. Schumacher számomra olyan volt, mint egy gép, nem hibázik, nem kérdez, csak egyszerűen legyőzhetetlenül gyors. Még ha valaha vissza is esett valahol a mezőnyben én mindig úgy voltam vele, hogy amíg ő versenyben van, addig nem lehet beírni senki másnak sem a győzelmet. Akkoriban nagyon szerettem volna, ha Raikkönen (mint Hakkinen utódja) legyőzi őt és ismét egy McLaren lesz a mezőny élén, de belül tudtam, hogy ez hiú ábránd csupán, Schumacher és a Ferrari annyira gyors. Emiatt volt is bennem egy tehetetlenségből fakadó keserűség, de így visszatekintve a mából nagyon örülök, hogy nézőként megélhettem azokat az éveket és Schumachert a legjobb időszakában láthattam. Voltak versenyzők akik nagyon akarták a győzelmet, de nála jobban senki sem kívánta, egyszerűen nem volt opció, hogy bármi mással beérje, bármi áron. Ő tényleg magáévá tette Senna legendás mondását, hogy "ha második vagy te vegy az első a vesztesek között", ezt a jelenlegi mezőnyben egyébként csak Verstappenben érzem. Összességében mind Forma 1 rajongóknak, mind laikusoknak tud érdekes szórakozást adni a film, egy olyan oldaláról bemutatva a legendát, ami emberré teszi és így közelebb hozza a nézőhöz azt az embert, akit úgy hisznek, hogy ismerik. A felesége volt egyébként a kedvencem, az a szeretet, amit ő sugárzott az irányába szerintem többet ér, mint akármelyik világbajnoki cím!

@Dzséjt + @Yoda József Boldog születésnapot mindkettőtöknek!

Nagyon örülök a McLaren sikerének. Kb. Hakkinen első bajnoki címe óta szimpatizálok a csapattal és az elmúlt évtized során nem egy mélypontot kellett megélniük. 2019-ben viszont valami elindult és lépésről lépésre, fokozatosan elkezdett egyre előrébb lépni a csapat. Az elmúlt években pedig nem csak az élmezőny közvetlen közelébe jöttek fel a tempót tekintve, hanem a 2000-es évek végi botrányok után szerintem a csapat atmoszféráját illetően is teljesen átalakultak és mára a legcoolabb, leglazább, legszerethetőbb csapattá váltak, jelentősen elmozdulva a Ron Dennis éra rigorózus hangulatától. Ebben óriási szerep volt Andreas Seidl-nek és ez a siker nem egy olyan kiugró, némileg a csapat ölébe hulló (bár itt is volt némi pitty-putty) lehetőség volt, mint az elmúlt években, akár Gasly tavalyi sikere itt Monzába, akár Perez Bahreinben aratott győzeleme, vagy Ocon bravúrja a Hungaroringen. A McLaren tényleg évről évre egyre jobban közeledett az élbolyhoz és stabilizálta magát a best of the rest élén, mint a Mercedes és a Red Bull elsőszámú üldözője. Ez siker ráadásul akár tempóból is meglehett volna, ugyanis mind Ricciardo, mind Norris tudta tartani a lépést az élmenőkkel. Persze kellett hozzá Bottas rajtbüntetése, meg aztán a Verstappen és Hamilton között kialakult affér is, de az indulásnál Ricciardo lerajtolta Verstappent és utána is végig maga mögött tudta tartani a hollandot a pályán, ettől függetlenül nyilván úgy sokkal nehezebb lett volna a dolga, ha ők is ott vannak mögötte, de ezzel együtt ez egy abszolút megérdemelt győzelem volt számára. Azok után pláne jól jött ki ez, hogy sokan azért megkérdőjelezték Ricciardót, voltak hangok, hogy Norris beárazta őt és azok után, hogy Lando kiváló szezont fut, mégis Ricciardo volt az, aki ezt a győzelmet be tudta húzni. Wéber úgy fogalmazott (az utóbbi időben eléggé elfogult lett), hogy ez ölébe hullott ez a lehetőség, abszolút nem értek egyett, ezért végig meg kellett küzdeni Ricciardónak és ezen a versenynapon nála jobb pilóta egyszerűen nem volt a mezőnyben. A Hamilton vs. Verstappen eset kapcsán szerintem leginkább versenybaleset volt, de nem tudok nem elvontakoztatni attól, hogyha megnézzük a körülményeket, akkor inkább Verstappen felelősségét érzem ebben. Azok után, hogy a boxkiállásánál elrontották az esélyeit, utána még Norris mögé is visszaesett és elég elkeseredetten próbált meg ott befordulni úgy, hogy Hamilton volt előrébb a kanyarban. Itt viszont szerintem úgy lehetett volna elkerülni ezt az egészet, hogy Hamiltonnak sokkal agresszívebbnek kellett volna lennie. Többször leírtam már itt korábban is, hogy szerintem mennyire megváltozott Hamilton versenyzési stílusa. A McLarenes időkben hiperagresszív volt és mindenkire rácsapta az ajtót, itt ha sokkal agresszívebben fog pozíciót a kanyarbejáraton, akkor Verstappennek ennyi helye sem lett volna elfordulni, az más kérdés, hogy ismerve a hollandot lehet ott is bepróbálkozik, már az első körben is volt egy nagyon necces előzése (nem az első a szezonban és Hamilton most is kihátrált, igazából eddig egyszer nem hátrált ki... Silverstoneban és ment is utána a sírás rívás). Végeredményben nem hibáztatnám Verstappent és nem is büntetném meg, ott volt a hely, bepróbálkozott aztán csattantak, de ez verseny volt a javából, itt nem lesz könnyű előzős már a szezonnak ebben a szakaszában, itt már veszekedni kell és Hamiltonnak is oda kell csapnia az ilyenekben, persze azzal a tudattal, hogyha mindketten nulláznak, akkor is Verstappen jár jól. Majdnem napra pontosan egy éve írtam itt a fórumon, hogy mennyire csalódott vagyok Gasly győzelme után, hogy nem jött össze akkor Sainznak és a McLarennek, de most úgy érzem, hogy ez a győzelem mindenért kárpótolt. Kettős siker Monzában, ráadásul úgy, hogy a tempó is megvolt, ez így sokkal édesebb volt, mintha akkor Sainznak sikerül levadásznia Gaslyt. Majdnem egy évtizednyi várakozás után újra futamot tud nyerni a McLaren, a folytatásban meg csak reménykedni tudok, hogy 2012 után 2022-ben már ismét a világbajnoki címért fog versengeni a csapat. Alonso a lehető legrossabbkor hagyta ott wokingiakat, pont akkor kezdtek elindulni azok a folyamatok, amelynek a gyümölcseit most aratják le. Bízom benne, hogy ha idén lehet már nem is, de jövőre meglesz Norrisnak is az a győzelem, mert nagyon érik már és ugyan a nap versenyzője nálam egyértelműen Ricciardo volt, attól még egyértelmű, hogy Landóé a jövő és talán egy jövendőbeli nagy bajnokot tisztelhetünk majd benne.

Na, ha minden igaz sikerült nekem is szavazni. Jó kis visszatekintés volt ez az évadra. Kíváncsi leszek az eredményekre.

Picard: Az első évadot nagyon szerettem, talán a nosztalgiafaktor miatt még egy kicsit jobban is, mint a Discoveryt és nagyon várom az új részeket, de az időutazás és a jelenidőben játszódó történet így látatlanba nem annyira nyerte el a tetszésemet, ebből adódhatnak érdekes helyzetek, de egyelőre visszafogottan vagyok lelkes. Amikor valami olyasmit láttam a régebbi sorozatokban (TNG, DS9, VOY most ami hirtelen eszembe jutott), hogy egy ilyen hagyományosabb, nekünk megszokott környezetbe kerülnek egy kaland erejéig a szereplők, akkor azok leginkább megúszós részeknek tűntek. Itt, ha ez a történetbe úgy be lesz ágyazva, hogy annak szerves részét képezi a XXI. században játszódó szál nem csak úgy betekintünk egy "történelmi" korszakba, mert ott milyen jópofa jeleneteket lehet abból kihozni, akkor nincs kifogásom ellene, majd a megvalósításnál eldől. Strange New Worlds: Ez egy igazi szerelemprojekt lesz! A Discovery 2. évada volt talán kedvencem, Pike-al, Spockkal és a régi Enterprise-al. A TOS-ben a szereplőket és köztük meglévő dinamikát kedveltem leginkább, az epizódok és maga sorozat felépítése is, mai szemmel már nekem teljesen korszerűtlennek tűntek és az élvezeti faktorból sokat elvett a komolyan vehetetlen díszletek és összességében a megvalósítás minősége. Azt, hogy valamilyen formában visszahozni ezeket a karaktereket és azt a hangulatot, mindig is egy jó ötletnek gondoltam, most, hogy ez valamilyen formában megvalósul annak nagyon örülök és elmondhatatlanul izgatott vagyok ez iránt a ST produkció iránt, talán a DIS, PIC, SNW hármasból ezt várom most leginkább. Érdekes lesz látni ezt a csapatot és a köztük kibontakozó dinamikákat, meg Egyes is megkaphatja most azt a szerepet, ami a TOS-ből neki kimaradt.

Én is, nagyon jó volt abban a sorozatban. Kár, hogy elment, remek karakterszínész volt.

Lower Decks 2. évad Ugyan egy ideje már tudtam róla, hogy elindult az új szezon, de csak most jutottam odáig, hogy megnézzem az eddig megjelent epizódokat. Négy rész után gyakorlatilag ugyanazt tudom mondani, mint az első évad után, hogy baromi szórakoztató kis sorozat tud ez lenni. Vannak nagyon eltalált poénok, de a legjobb az egészben, azok a kis utalások amelyekkel ez a produkció, amellett, hogy egy pillanatig sincs komolyan véve (ez az egyik legvonzóbb tulajdonsága a szórakoztatási faktort tekintve), egy igazi, őszinte szerelmes levél a Star Trek univerzumnak. Akadtak azért olyan húzások is, amelyek nem sikerültek igazán jól, de ezekről bővebben inkább spoiler mögött:

Nem sok filmet láttam tőle, de azok mind emlékezetesre sikeredtek, talán A profi volt a kedvencem azok közül, amelyekben szerepelt. A nézésében, a kisugárzásában volt valami egyedi, különleges, ami tükröződött a játékában is. akár szerelmes, akár "keményfiús" szerepeket játszott és azért elég széles repertoár áll a neve mögött. Nyugodjon békében!

Boldog születésnapot!

Korábban semmit nem tudtam erről a szériáról, még csak nem is hallottam róla, hogy van ez a könyv-sorozat, bár a fantasy műfaját általánosságban is kevésbé ismerem néhány kivételtől eltekintve. Az előzetes sem nagyon nyűgözött le, de ahogy itt kibontottad a világát engem elkezdett érdekelni ez a sorozat. Egy esélyt fogok neki adni mindenképpen ha kijön és belenézek.

Én is fogok majd szavazni, de előtte még mindenképpen újranézném (egyrészt vannak homályos dolgok már az évad elejéről, de az évadértékelés miatt is terveztem ezt)... a jövő héten sort is kerítek rá, de nagyon jól összeállítottad a listát! Lesznek nehéz döntések, de azért vannak már most biztos befutók nálam: Omega, Crosshair, de tényleg jó lett a lista.

@Nabopolasszar Boldog születésnapot.

Kicsit olyan érzésem van, mint a Trónok Harca korai évadainál, amikor rendszerint az évadzáró előtti részben voltak a legnagyobb durranások. Itt ebben az epizódban leginkább azt éreztem, hogy az előző rész végi sokk után most realizálódhatott igazán Kamino végzete. Ezáltal nem egy olyan hullámhegy tetején ért véget érzelmi szempontból az évad, ami a legnagyobb hatást keltette volna, de a karakterek szempontjából szerintem nagyon kellett ez a rész. Így egy olyan befejezést kaptunk, ami ugyan pontot nem tett a csapattagok és Crosshair közötti viszonyra, de elrendezte azokat a nyitott kérdéseket, azokat a mélyben rejlő frusztrációkat, amelyek a mozgatórugói voltak a köztük lévő feszültségnek és ebben a folyamatban kikristályosodhattak a karakterek mozgatórugói, érzelmi motivációi is. Ennek a legnagyobb nyertese leginkább Crosshair volt, akit úgy tudtak közelebb hozni hozzánk, hogy közben a jelleme nagyjából megmaradt olyannak, amilyennek az évad során megismertük. Nem volt pálfordulás, megtérés, viszont megmondom őszintén hozzám sokkal közelebb került azáltal, hogy megismerhettük egy kicsit az ő szemszögéből a helyzetet, a vágyait, a félelmeit és azt, hogy mi motiválta a döntéseiben. Az egész csapat dinamikájához nagyon sokat adott hozzá az, ahogy itt kezelték ezt a konfliktust. Ezt a szembenézést én korábban mindig úgy képzeltem el, hogy vagy megpróbálják visszatéríteni Crosshairt magukhoz, vagy szembe kerülnek egymással és úgy rendezik le az egészet, de itt nagyon ügyesen sikerült úgy megoldani ezt a találkozást, hogy amellett, hogy mindenki nagyjából megmaradt azon az oldalon és állásponton ahonnan indult mégis - elsősorban Crosshair - valamivel gazdagodtak a találkozás által, ami formálhatja őket a jövőben. Crosshair esetében különösen azt érzem, hogy ez az útkereső szakasz nem fog olyan véget érni, amilyet ő szeretne. Amikor azt mondta, hogy a Birodalomban már nincs szükség a Kaminora, meg a hagyományos klónokra... akkor vártam, hogy Hunter hozzáteszi, hogy már rád sincsen szükség. Az esetleges meghasonlása akár elvezethet oda is, hogy átértékelje a szerepét ebben az új korszakban, de nem biztos, hogy azonnal visszatérne a régi csapatához. Azt mindenesetre nehezen látom magam előtt, hogyha szakítana is a Birodalommal, akkor utána kifejezetten ellenük dolgozzon a jók oldalán. A Kamino kapcsán ez a rész leginkább a gyászé volt. Ahogy láttuk megsemmisülni a klón komplexumot abban egy jelenet volt, ami igazán megmaradt bennem, mikor Omega megpillantja az üres lombikokat. Amikor az előző epizód végén egy snitt erejéig végigpásztáztunk az üresen álló termeken, helyiségeken, annak olyan kíséreteties és szomorú hangulata volt, egy utolsó búcsúzás ettől a világtól, egy kicsit a PT korszakától is. Ebben a részben ilyen érzelmi pillanatokra, megállókra nem nagyon volt esély. Minden szétesett körülöttük, csak úgy végig rohantak/zuhantak a romok között és úgy ézrem ez a megvalósítás tükrözte a legjobban ennek az átmeneti érának a hangulatát. Ahogy itt a romokat látják maguk körül, úgy a galaxis berendezkedése, amit addig ismertek ugyanúgy összeomlik körülöttük (csak nem ilyen koncentráltan látványosan) és ők a romok között lavírozva próbálnak a felszínen maradni. Egyrészt gyászolják az elmúlását, de közben életben kell maradniuk. Engem jobban megviselt Tipoca City pusztulása, mint akár az Alderaan, akár a Hosnian Prime elpusztítása (pedig ott a veszteség sokkal nagyobb léptékű volt), mert ezt a helyszínt ismertem, többször jártunk itt, ide kötődött egy csomó emlék a sorozatokból (láthattuk ahogy próbálták megvédeni, még a TCW 3. évadában - ott volt Echo is). Az is egy nagyon ügyes húzás volt a készítők részéről, hogy valamelyest előre jelezték nekünk ezt a katasztrófát. Többször láthattuk az évad során, hogy a Birodalom minél nagyobb befolyással uralta le Kaminot, a kaminoiak pedig megpróbáltak relevánsak maradni, de nekik itt csak egy út vezetett... lefelé. Vizuálisan az egyik legjobb az évadban az rész volt, amikor láthattuk az egyik elhagyatott klónozó telepet, ahová Bane vitte Omegát. Látni az egykori csúcstechnika porosodó, megtört eleganciáját mintha előrevetítette volna az is, hogy a Kamino is ilyen elhagyatott, elfeledett sorsa juthat, mint az itteni klónozóüzem. Ezek után, ami nagyon jó kérdést jelent a második évadra, hogy merre tudnak tovább haladni az események. A Kamino és a klónok kikerülnek a képből, ugyanakkor a fenyegetettség, ami az osztagot övezi nem feltétlen múlt el. Hunternek abból a mondatából, amit Crosshairnek címzett, hogy nem kell ellenségeknek lenniük, meg ahogy ez a konfliktus köztük alakult úgy érzem, hogy Crosshairnek az a zsigeri gyűlölete talán feloldódott. Ettől nem állt a jó oldalra, de ő is látja azokat a szempontokat, hogy nem őt hagyták el és ha akarna még mindig visszafogadnák, hanem egyszerűen ők más döntést hoztak. Ez egy jó vonal lehetne, hogy miért éri meg valakinek azt a döntést meghozni, hogy a Birodalom oldalára áll (az egész klónháborús konfliktus legjobb eleme az volt, amikor a TCW-ben bepillantást nyerhettünk a másik oldalra is és azt is tudtuk, hogy a Köztársaság kétségtelenül meglévő problémái mellett miért akar valaki onnan kiszakadni), de tartok tőle, hogy Crosshair esetében ez nem fog működni, miután képesek voltak gond nélkül eldobni az életét és ezzel jelezve, hogy mennyit ér az élete az ő szemükben. Amennyiben azonban keresztezni fogják a csapat útjai a Birodalomét, itt az új korszak hajnalán már volt rá pár példa, hogy bele zavarhatanak a terveikbe, akkor ismét az érdeklődés fókuszába kerülhetnek. Omega feje felől a kaminoiak likvidálásával elhárult a veszély, most már senki nem akarja őt a szuperkatona programhoz felhasználni, de Nala Se feltűnésével én várnék közöttük valami viszontlátást. Nala Se nem csak Omega, de a Bad Batch kapcsán is egy fontos szereplő, a megalkotásukat, fejlesztésüket tekintve egy olyan személy volt, aki egy kapcsolódási pontot jelent a csapattal, nem mellesleg az egyik utolsó kaminoi, aki a régi gárdából megmaradt. A Palpatine tervben játszott szerepe kapcsán érdekes bepillantást nyerhetnénk a Birodalom mesterkedéseibe, hogy hogyan próbálkoznak az öreg klónozásán, de az Omegával való kapcsolata nekem még mindig kicsit kérdőjeles. Ő jelentette a legközelebbi biztos pontot Omega életében a Kaminóról való távozása előtt, mégis a kapcsolatuk mintha teljesen zárójelben lenne. Omega nem nagyon vágyakozik utána, nem is nagyon mondott róla sok mindent, úgy, hogy Nala Se számára viszont kifejezetten sokat jelentett Omega és még egy fejvadászt is felbérelt érte. Nem mellesleg a BB megalkotásában játszott szerepe kapcsán is érdekes lehetne egy ilyen találkozás. Ami az évad legfőbb feszültségforrása volt az a csapaton belül húzódott. Így jól jött ki, hogy itt a fináléban a Birodalom nem nagyon játszott szerepet, hanem leginkább az elemekkel kellett megküzdeniük a hőseinknek, miközben a kapcsolatukat próbálták rendezni egymás között. A csapat kapcsán Omega képbe kerülése óriási változást jelentett az életükben. Az ő segítségével próbálnak meg eligazodni ebben az új világban, ő adott nekik egy olyan plusz töltetett, ami célt, feladatot és egy másik nézőpontot hozott be az életükbe. Az évad során többször is láthattuk, hogy az ő hathatós közreműködésével vágtak bele egy olyan küldetésbe, amihez amúgy semmi közük nem lenne és olyan elszántsággal képes kiállni másokért, ami irányt ad a csapatnak is. Innen érdekes lesz, hogy merre indulnak tovább, azonba még ha Omega nélkül úgy érzem meg is húznák magukat, ha adódik egy lehetőség, hogy másoknak segítsenek, akkor szerintem Omega miatt bele fognak vágni és így ismét a Birodalommal kerülnek szembe. Ami kezdetben egy menekülés, kivonulás volt, abból szépen lassan egy új irány körvonalazódhat, amihez értenek, arra lesz szükség ebben az új érában is, csak nem a hadsereg szolgálatában, hanem "szabadúszóként" harcolhatnak. Ami a sorozat, meg egy kicsit az egész klón sors központi, egzisztenciális kérdése szerintem a szabad akarat vs. determinizmus körül kulminálódik. Crosshair döntésével azért vállaltak be egy nagyon jó vonulatot, mert megmutatták, hogy saját elhatározásból is tud valaki úgy dönteni, hogy ő a Birodalom oldalát választja. Ez részben árnyalja a klónok drámáját is, akik ettől függetlenül akaratuk ellenére felhasznált bábok maradnak, de a biochiptől függeltenül is állhatnak egyik, vagy másik oldalra. Crosshair pedig kikerül az áldozat felmentő pozíciójából, akinek saját magának kell felelősséget vállalnia a döntéseiért, ugyanis ő döntést hozott. A klónok ezáltal emberibbek is lehetnek, ugyanis ezzel az egész bichip dologgal kicsit olyan biorobotoknak érződnek, még ha a humanizálásuk okán rengeteget tettek az animációs sorozatok, hogy emberibbnek látszanak. Crosshair döntésével, a bizonytalanságával, az útkeresésével talán emberibb klón lett, mint bármelyikük. Innen nézve, karakter szempontból ez egy nagyon erős finálé lett!

Szerintem méltó lezárása volt ennek az évadnak és ügyesen megoldották azt is, ahogy a főbb szereplők közötti konfliktus végül kibontakozott. A végén pedig egy nagyon érdekes jelenettel zárult!

Igen, már fent van.

A finálé kapcsán néhány gondolat a fentebbi diskurzushoz:

Boldog születésnapot MissKarrde!

Amennyire én össze tudtam rakni Fabrizio Romano tweetjeiből az egészet, abból az derül ki, hogy Messi és a Barcelona tényleg megegyeztek. Messi így is belement egy jelentős kb. 50%-os fizetés csökkentésbe és emellé még a 2 évre szóló bérét 5 évre leosztva kapta volna meg 2026-ig. Szerintem mind a részéről, mind a klub részéről messzemenőkig megvolt az igény a közös folytatásra. Ez már egy jelentős különbség a tavalyi nyárhoz képest, egy éve ilyenkor Messi kifejezetten el akart menni a Barcelonából. Azóta történtek változások a klub körül és Messi elkötelezte magát a Barca mellett. Laporta kezdettől fogva azt képviselte, hogy Messit meg kell tartani. Amit nem jól mértek fel szerintem, hogy mekkora gödörben vannak, illetve, hogy Tebas és a liga mennyire nem lesz flexibilis az irányukba. Végig arra számítottak, hogy majd valahogy kivételt tesznek és át tudják verni a szövetségen valahogy az akaratukat, de ebben hatalmas akadályt jelentett a Szuperliga, illetve a CVC bekerülése a képbe. Én nem gondolom, hogy akár Laportát, akár Messit igazán hibáztatni lehetne. Nem nagyon tudtak olyan konstrukciót létrehozni, amelynek a keretén belül meg tudták volna tartani Messit (még ha 50% alá mennek állítólag akkor is a plafon felett lett volna a payroll), azt pedig komolytalannak és totál életszerűtlennek tartom (nem csak a Messi - Barca relációban, hanem úgy en bloc), hogy Messi ingyen aláírjon csak azért, hogy beférjenek a keretbe. Egyébként minél hamarabb jött el ez a korszakváltás a katalánoknál annál jobb a csapatnak, persze még jobb lett volna tavaly nyáron eladni, mondjuk 100 millióért a City-nek, mint így ingyen elengedni, de évek óta túlságosan Messi függővé vált a Barcelona és egy kényszerpályán mozgott... most el lehet kezdeni építkezni.

@kolmilan Boldog születésnapot!

Nagyon eredményes napot zártak a magyar sportolók az olimpián. Különösen a birkózó aranyra vagyok nagyon büszke, ugyan nem értek a birkózáshoz, de ahogy olvastam egy hosszú és eredményes pályafutás megkoronázása, egyben utolsó küzdelme volt ez az aranyérem. Szép volt! Holnapra pedig sok sikert a kisebbik Lőrincz fivérnek! Kár, pedig Vettel ezt nagyon megérdemelte volna, még a győzelmet is!

Elsőre kicsit furcsa volt ez az epizód, ahogy elkezdődött és rögtön egy olyan szituációban találtuk magunkat, hogy nem igazán tudjuk, hogy mi van. Új szereplők, új helyzet... a régi helyszíneken, ráadásul kicsit így a semmiből tűnt fel ez a konfliktus Cid és Roland között. Eleinte nem nagyon tudtam hova tenni ezt a részt, de aztán ahogy haladtunk előre a cselekményben és kezdett kicsit kibontakozni az epizód lényegi iránya egyre jobban megkedveltem és szerintem ebben a részben is lehetett találni olyan momentumokat, amelyek nagyon jellemzőek a sorozatra/karakterekre és hozzáadtak a köztük meglévő dinamikához. Az egésznek a filler jellege szerintem nem zavar bele az évad építkezésének ritmusába, ha valamikor volt helye egy ilyen mondjuk úgy szerényebb léptékű epizódnak, akkor az pont még a fináléra való ráfordulás előtt és egy két-részes nagy volumenű Ryloth szál után volt. Pont jó helye volt itt, a vihar előtti csendben pedig egy olyan kis kalandot kaptunk, amiben benne volt az, amiért ezt a csapatot szeretni lehet. Cid karaktere és a körülötte lévő üzelmek eddig olyan bájosan aranyos hátterét adták a csapat Ord Mantellen lévő "bázisának" és nem nagyon mentünk el az alvilági üzelmek sötét oldalára. Persze történtek önmagában szörnyű dolgok körülöttük eddig is, fejvadászok, gyerekrablás, gyilkosságok, stb. Mégis az egésznek volt egy olyan felhőtlen, felszabadult, gyermeki megközelítésmódja, Ciddel, a két kocsmabútorral, meg a Bad Batch csapat hősiességével, mert ők a megbízásaik során aztért leginkább a globális jó ügy érdekében tevékenykedtek. Most egy kicsit bekopogtatott az ajtón a tényleges alvilág és megismerkedhettünk az igazán rossz arcokkal. Emiatt a pykeok behozatalának különösen örültem, nem csak egy újabb kapcsolódási pontként volt jó viszont látni őket, hanem egy olyan ellenpólust teremtettek velük mind a többnyire jóságos Cid operációja, mind a hőseink heroikus küzdelmével szemben, amelyik kellően fenyegető konfliktusforrásként tudott szolgálni egy epizód erejéig, úgy, hogy nem kellett behozni a képbe sem a Birodalmat, sem pedig az Omegára vadászó kaminoiakat. Így duplán ügyes húzás volt ez a készítőktől. Néhol mondjuk kissé szájbarágósan volt túlhangsúlyozva ez a kiemelt jelentőség - arra gondolok itt, mikor Cid nyomatékosan tudtukra adja, hogy a pykeok márpedig nagyon veszélyesek! - de ezzel együtt a pykok ilyetén való szerepeltetése több célt is szolgált. Az előbbiek mellett lehetőséget adott Roland kibontakozására. Ő volt nálam az epizód legérdekesebb karaktere és egyben Omega mellett a húzóneve (úgy, hogy eleinte azt se tudtam ki ez a fickó)! Roland engem leginkább Hondóra emlékeztetett, aki nagy kedvencem volt mind a TCW-ben, mind a Rebelsben (adná magát, hogy a két korszak között itt is feltűnhetne), itt van viszont helyette Roland. Eleinte úgy ismerjük meg, hogy akár ő lehetne az epizód főgonosza, a kegyetlen és hideg bandavezér, aki elintézte Cidet és most őt legyőzve kell hőseinknek visszafoglalni Cid érdekeltségét. Aztán a pykeok színrelépésével kiderült, hogy valójában ebihal ő a bálnák között és közben megismerhettük egy másik arcát is. Amiért engem Hondóra emlékeztett az az, hogy korábban a kalózvezér tűnt számomra egy olyan karakternek, akinek a morális iránytűje azért inkább a rossz oldal felé tendált, de mégis egy joviális, szórakoztató figurának tűnt, nem egy tipikus gonosznak. Amikor Roland az anyjáról kezdett beszélni olyan tónusban, mintha azt mesélné el, hogy ő tanította meg főzni az tényleg azt juttatta eszembe, mikor Hondo nosztalgikusan arról értekezett, hogy az anyja szerint három túsz mindig jobb, mint kettő. Roland a későbbiekben akár még visszatérhet, akár az a Durand családot is szívesen látnám és érdekelne, hogy ez a karakter milyen úton megy tovább a jövőben. Itt úgyérztem, hogy megmutatták egy olyan oldalát, amiben ott van a kedvesség, a szeretet is, amit az állatkája felé sugárzott (jó tudom ez önmagában nem jelent semmit, állítólag Hitler is szerette a kutyákat), de összességében úgy éreztem, főleg az epizód végén, amikor Omega kiállt érte és olyan együttérzést mutatt irányába, amire nem számítottak, akkor ahogy elsétált mintha megmozdult volna benne valami és én nem érzem őt olyan igazi elvetemült gazembernek. Érdekes lenne, ha egy izgalamas belső utazás induló állomását pillanthattuk volna meg itt ennél a karakternél és ebben nagy szerepet játszott mind a Bad Batch, de legfőképpen Omega. Omega volt, aki miatt a leginkább úgy érzem, hogy jó, hogy ez az epizód elkészült. Itt igazából csak arra tudok rácsatlakozni, amit Pildi már korábban leírt vele kapcsolatban. Omega személyisége remekül kijött ebben az egész konfliktusban. Úgy is mondhatnám, hogy ő csapat szíve, élő lelkiismerete. Mikor Cid mellé odaállt, abban benne volt az is, hogy megvolt a közös múltjuk, Cid kisegítette őket, mikor bajban voltak (persze nem teljesen önzetlenül) és Omega - még ha végül nem is lesz erőhasználó - rendelkezik egy különleges képességgel, ami kihaló félben van, főleg ilyen krízishelyzetek idején, mint ez az átmeneti, sok változással és ezzel együtt félelemmel teli időszakban. Amikor mások meghúznák magukat, ő mindig tudja, megérzi, hogy mi a helyes cselekedet, lehet nem az erő vezeti, csak a belső morális iránytűje, de ott van és kész segíteni a bajbajutottaknak. Az előző részekben Hera kapcsán ott volt a kezdődő barátságuk, míg Cid esetében is megvolt ez a kapcsolódási pont és ezekben a helyzetekben a csapat tagjai is még ha eleinte vonakodva is, de később kötélnek álltak. A rész végén viszont mikor Omega kiáll Roland életéért az valami olyan volt, amit korábban nem láthattunk. Teljesen önzetlenül, kvázi ismeretlenül szólalt fel valakiért, mert érezte, hogy ez a helyes. Omegának van egy olyan tulajdonsága (amit nagyon irigylek tőle), hogy bárkivel nagyon fesztelenül kapcsolatot tud teremteni, ez remekül látszott a közös jelenetükben Rolanddal, mikor el voltak zárva. Ez a ráhangolódás volt az és amit látott a karakterében Omega, ami miatt kiállt érte a pykeok fenyegető jelenlétével szemben. A többiek nem is értették igazán miért szólalt fel egy "gonosztevőért" Omega, de ez is csak azt bizonyítja, hogy szerintem ő a csapat egyértelműen legértékesebb tagja. Az egész TCW arra fókuszált a klónok kapcsán, hogy humanizálja őket, a korábban csak fényes páncélkokként és üres héjakként létező arctalan katonákat emberré tegye. Omega az a klón, aki ezt itt kicsiben megcsinálja a Bad Batch csapattal és tényleg a lelkiismeretévé válik a többieknek is. Olyan dolgokat hoz ki belőlük, amelyek következtében meg tudják haladni önmagukat és többé válni, mint amire eredetileg teremtettek egyszerű katonákként. Az események kibontakozása is tetszett. A bányában játszódó jelenetek, meg az egész bolygónak ez az eddig számomra ismeretlen arca is nagyon remek volt. Kifejezetten hangulatos és a maga módján látványos is volt ez a szekvencia. Talán egy kicsivel kevésbé volt nyomasztó és feszültséggel teli, mint mondjuk anno a Geonosis katakombáiban látott TCW-s szál, de az atmoszféra baromi jól hozta ezt a kalandozós vonalat, a csillékkel némi Indiana Jones utánérzést keltve. A lények nem voltak túl félelmetesek, de úgy érzem, hogy nem is ez volt a céljuk, itt inkább a többiek voltak a betolakodók, akik felzavarták szegény gyanútlan irlingeket. Ami leginkább zavart az egész heistban, hogy még úgy is, hogy félresikeredett az akció és rájuk találtak a zsoldosok és menekülniük kellett az egész meló sikeres lehetett volna, ha csak pár perccel később sétálnak vissza a bárba, mikor már Rolandot elhurcolták a pykeok. Itt meg lehetett volna oldani úgy is, hogy ne ilyen esetlegesen jöjjön ki az egész. A másik amit furcsáltam, hogy a pykeok sokkal jobban haragudtak Rolandra, mint azokra, akik előre megfontolt szándékkal el akarták lopni a fűszert. Lehet, hogy ez annak szólt, hogy nem akartak nagyon ezzel a perpatvarral foglalkozni és nekik csak a fúszer kellett, de én a helyükben sokkal jobban ki lettem volna akadva Cidékre, amellett, hogy persze Rolandot is előveszem, hogy nem vigyázott eléggé a szajréra. Soha rosszabb epizódot, de innentől kezdve már jöhetnek az epikusabb történetek, a nagy összecsapás Crosshairrel és a többi érdekes szál, ami még nyitva maradt. Omega empatikus képességei kapcsán ugyan csak nagyon halovány reménysugárként, de lehet, hogy Crosshairről sem mondanék még le teljesen, még ha az évad során nyújtott teljesítményével kapcsolatban én egyértelműen úgy éreztem, hogy neki már nincs visszaút... de meglátjuk.